Paszmár Lívia: Az ártatlanság retorikája

Daniela Kapitáňová Samko Tále: Könyv a temetőről című kötetéről (kritika)

Ha mindjárt az elején megengedem magamnak, hogy személyeskedjem, egészen a kétezres évek elejének időszakát próbálom feleleveníteni, amikor is első alkalommal találkoztam Daniela Kapitáňová regényével – akkor még persze a valós szerző kilétének ismerete nélkül. Rögtön felmerült bennem a magyar fordítás szükségszerűségének gondolata, a Könyv a temetőről ugyanis nem szlovák, hanem szlovákiai (dél-szlovákiai) regény, és mint olyan, nem egy nyelvhez köthető – mégis előbb készültek el a nagy világnyelvekre ültetett változatok, mint például a magyar.

Komárnóban, a cselekmény helyszínén közvetlenül az eredeti megjelenését követően emlékeim szerint kézről kézre járt Samko Tále története, akiben az abszolút laikus, naiv olvasó egy konkrét helyi személyt vélhetett felismerni. Ahogy szinte minden kisvárosnak, Komárom utcáinak is megvolt a maga ikonikus figurája, aki nyilván a szerző szemei előtt lebegett Samko karakterének mintázásakor1 – kettejük azonosítása azonban alattomos olvasói gesztus lenne. Persze, az sem tűnhet teljes képtelenségnek, hogy az ilyen olvasó a metafikciós elemeket kizárva a szöveg csapdájába kerül, és válik maga is egy kicsit Samko Tálévá.

A történet szerint Samkonak, aki végig a narrátor pozíciójában helyezkedik el, könyvet kell írnia a temetőről, mert Gusto Rúhe – egy alkoholista hajléktalan önjelölt próféta – megjósolta neki. Ő ezt meg is teszi, de mindössze egy oldalnyi szövegig jut, ezért úgy dönt, ír egy másik könyvet is az első keletkezésének körülményeiről. Samko monológja anekdotákból épül fel, a távolabbi és a közelmúlt egyaránt bő forrásául szolgál a szemünk láttára készülő műnek, amely asszociációs lánchoz hasonlíthatóan fűződik egybe. Folyamatosan visszakerülünk tehát a történet jelen idejébe, amikor főhősünk valahol a negyvennegyedik születésnapja előtt áll, és éppen esős nap lévén – amikor nem lehet papírt gyűjteni, a tolikocsija meg egyébként is javítóban van – hozzáfog a jóslat beteljesítéséhez: írni kezd.

Adott tehát egy szerzői perspektívából nézve ismerősen összetett, eszközkészlete szempontjából viszont sajátosra formált alaphelyzet, amely a magyar fordításban már nyíltan felvállalja a fikciós elemeket: nem lengi körül az a titok, amely az első szlovák kiadás esetében meghatározó funkciót töltött be, hiszen szerzőként egyértelműen Daniela Kapitáňová neve szerepel a borítón, Samko Tále pedig a cím részévé válik. Másfelől igaz ugyan, hogy az első kiadás nyitva hagyta a szöveg írójának személyére vonatkozó kérdést, ahhoz értelemszerűen mégsem fért kétség, hogy a feltüntetett és a valós szubjektum nem egyezik meg, vagyis nyilván egy kellően öntudatos szerző bújik meg a háttérben.

Samko Tále a nyelvhasználata által értelmezhető alak. A tisztán mesterséges idiolektus egy kisiskolás szintjén megrekedt, egészen választékos – ám a szövegkörnyezetbe többnyire nem megfelelően
illeszkedő – szóhasználattal jellemezhető, nyelvtanilag relatíve kevés – azokban mégis következetes – hibát ejtő tudatos-dilettáns nyelvhasználó sajátja. Megnyilatkozásaiból hiányzik a tartalmi értelemben vett eredetiség, az önálló gondolkodásra képtelen narrátor-főhős azt szajkózza, amit városszerte, akár kocsijával a kartonpapírt, összegyűjtött.

A nyelv a nemzetiséggel összefüggésben tematizálódik is. Az együgyűség súlyos kérdések bagatellizálásval párosul – a nem mindig csak lappangó nacionalizmussal kezdve, a különböző hátránnyal- mássággal élő társadalmi csoportok feletti ítélkezésig. A nyelv tematizálása szempontjából itt az előbbi érdekel bennünket. A jobbára magyarok lakta Komárnóban a szlovák Samko, akinek felmenői a szlovákság egyik jelképének számító Detvából származnak, még a mečiari időkből visszhangzó „na Slovensku po slovensky” (Szlovákiában szlovákul) szentenciát variálja, például így: „[…] én németül nem tudok, mert nekem ilyen butaságokra nincs időm, én tudok szlovákul, mert én szlovák vagyok, meg magyarul, mert megtanultam, mert nekem nagy az inteligenciám, pedig azt nem is igazán szabadna, merthogy Szlovákiában vagyunk. ” (17.)

Értelemszerűen főként a magyar–szlovák viszonyra hegyezi ki (idegen)gyűlölete élét, de minden más, a környezetében megjelenő nemzetiség bizonyos mértékben szúrja Samko szemét.

A magyarok mellett a cigányok kapják a legtöbbet utálatából: „Én csak azt az egyet nem értem, hogy miért van annyi cigány, de nemcsak Komárnóban, hanem az egész világon, mert csak azt az egyet nem értem, hogy minek vannak cigányok a világon, én nem akarom, hogy legyenek cigányok a világon, menjenek el példának okáért Cigányországba, ahonnan jöttek, mert amióta itt vannak, azóta az a gané Angelika Édesová lopja előlem a papírt a vásárcsarnokban, és meg lesz mondva, mert az az én papírom. Az a gané Angelika Édesová.“ (58.)

Másrészt nem kíméli például a zsidókat („Volt egyszer Komárnóban egy ember, vagyis zsidó volt…” [86.]) vagy a melegeket („Hogyha én lennék Azok ott fönt, akkor betiltanám a buzikat és akkor nem lennének. Hát nem? Hát de.” [32.]), továbbá rasszistának sem tartja magát („Én egyáltalában nem vagyok fajgyűlölős, mert én nagyon jó vagyok. Ezt abban a tekintetben lehet tudni, hogy amikor a televízióban olyan film megy, amelyikben valaki fajgyűlölős az indiánokkal vagy a rabszolgákkal, és ha ebben a tekintetben megbüntetik, annak én nagyon örülök. ” [128. o.])

Az ártatlanság retorikáját meggyőződéssel magáévá tevő és használó főhőssel kapcsolatban fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy szinte semmilyen pozitív tulajdonságot nem rendelhetünk hozzá, uszító hangú monológjai mellé ugyanis, mint kiderül, számos esetben cselekvés (vagy éppen annak hiánya) is társul: Samko lelkes besúgó, aki a hozzá legközelebb álló személyeket is kiszolgáltatja a rendszert megtestesítő „jóbarátnak”, RSDr. Gunár Karolnak, máskor viszont segíthetne másokon, mégsem teszi – betegesen féltve testi-lelki „épségét” inkább hátat fordít a megoldandó problémának.

A szellemi és testi fogyatékos, ám rosszindulatú, sőt gonosz karakter megformálásával Daniela Kapitáňová ügyesen piszkálja meg az olvasó értékrendjét. Hol húzódik a határ a tolerálható és a nem tolerálható között, ha történetesen egy halmozottan hátrányos helyzetű személyhez való viszonyulásunk áll a problémakör középpontjában? Lehet-e a másság kibúvó a felelősségvállalás alól? Mi a feladata az ilyen személyek közvetlen környezetének, családjának – át kell-e vállalniuk a felelősséget annak a cselekedeteiért, aki ezt (talán) nem tudja megtenni? A moralitás határait sok irányból súroló kérdések vetődnek itt fel bennünk, olvasókban, a megválaszolásukra tett kísérletek azonban legalább akkora erkölcsi dilemmát okoznak, mint az, hogy egyáltalán megfogalmazódnak.

Az viszont kétségtelen, hogy Samko elsősorban nem jó ember (ami nem zárja ki a benne lévő jóság lehetőségét) – saját maga (ugyan nem ebben az értelemben) még emberi mivoltát is kétségbe vonja: „Tegnap láttam a Darinka Gunárovát a Szakszervezetek Háza előtt.

Amikor találkoztunk, kezet fogott velem, mintha igazi ember lennék.” (123.)

Az egymásra rakódó anekdoták sorozatából kirajzolódó komplex kép arra enged következtetni, hogy Samko jelleme bűzlik, messziről, papíron át is, mint a szintén leszázalékolt rokon, Otobácsi gyógygombái. Így talán még a címként választott idézet sem tűnik túlzónak, amely többször is visszatér a könyv lapjain. Az ehhez hasonló rímes csúfolódó-gyalázkodó kétsorosok, valamint a szöveg jellegzetes, gyakran (refrénszerű) ismétlésekből építkező nyelvezete sajátos ritmust ad a regénynek, ugyanakkor tudatfolyamként is jellemezhetnénk, amelynek sem igazi kiindulópontja, sem végpontja, sem ésszerű iránya nincsen.

Samko úgy véli, „Azért nagyon nehéz írónak lenni, mert fáj tőle a keze az embernek.” (10.) A monológ éppen úgy marad abba, mintha a kéz, amely ír, elnehezült volna és nem bírná tovább tartani és használni az íróeszközt, a „szerző” mellékelt önéletrajzának pedig, elmondása szerint, a kívánt terjedelem szab határt.

Daniela Kapitáňová első kötete elképesztően erős pályakezdésnek számít a szlovák irodalomban, amely szinte példátlan külföldi visszhangot kapott, és ez még mindig nem csengett le teljesen – ahogy a friss magyar fordítás is tanúskodik róla. Jellemábrázolása félelmetesen pontos, nyelvkezelése bravúrosan eredeti. Legalább ekkora érdem jut a fordítónak, Mészáros Tündének is, aki már-már magyar regényt csinált a magyargyűlölő Samko Tále történetéből. Az viszont mindkettejük érdeme, hogy az összes hitványsága ellenére még meg is tudjuk szeretni az azt nem igazán kiérdemlő kis szörnyeteg figuráját. Ha pedig esetleg Komárnón áthaladva éppen pirosat kapunk a Matica székháza előtti kereszteződésnél, mint jó olvasók, nyilván belesünk majd az egyirányú utcába, hátha megpillantjuk a tükörképünket egy papírral megrakott tolikocsi visszapillantójában.

(Fordította Mészáros Tünde. Magvető, Bp., 2016.)

*

1 Egy Nokedli néven elhíresült férfi évtizedeken át járta Komárom utcáit visszapillantós kocsijával papírt
gyűjtögetve. Néhány éve romló egészségügyi állapota miatt kellett felhagynia ezzel a tevékenységgel, értesüléseim
szerint azóta elhunyt. Itt olvasható egy vele készült interjú: http://sziakomarom.sk/kek-monterka-
kezikocsi-es-papirhegyek/