Rizsányi Attila: Nem csak a huszonhét éveseké

Alexandra Salmela 27 – avagy halál teszi a művészt című kötetéről 

Bármennyire is olvasható fejlődésregényként, Alexandra Salmela 2016-ban magyarul is megjelent könyve sokkal inkább a narrátorkonstruálásnak, az elbeszélés-lehetőségek felkutatásának, a humorral és szarkazmussal átitatott megszólalásmódnak a példája. A címbe emelt szám, illetőleg a huszonhetedik életév misztikumának felépítése is az (ön)irónia jegyében történik, a bonyodalomnak tehát csak látszólagosan kiváltója, valójában azonban az énkeresés, vagy sokkal inkább a túlzásokba eső, félresiklott, de ideálisként bemutatott életpályák problematikája határozza meg a művet.

Amennyiben a fejlődésregény-jelleg felől olvassuk Salmela művét, a főszereplő és a legtöbbet szerepeltetett én-elbeszélő, Angie megmosolyogtató, sőt néha már-már bosszantó önteltséggel fűszerezett írói ambíciónak története kerül a középpontba, ez az alakulás azonban nem a művészi önbeteljesítésbe fut ki. S ez a csavar is mutatja: a fel- és beismerések vannak a legnagyobb hatással a cselekmény végkicsengésére. Angie számára a legfőbb ilyen mozzanat, hogy ráismer a saját bálványai hatására létrehozott életfilozófiájának nyilvánvaló értelmetlenségére, miszerint huszonnyolcadik életévének betöltését megelőzően létre kell hoznia élete fő művét, és meg kell halnia. Az idáig vezető út mérföldkövei a kudarcokkal tűzdelt prágai tanulmányok, a konvencionális életpályát követelő környezet, a környezetváltásban rejtőzködő remény, az elszigeteltség döbbenete és a rendkívüli körülmények között élő családdal való megismerkedés. Salmela a túlzás eszközével élve mutat rá személyes és társadalmi jellegű problémákra, jelenségekre, az életelvek meghatározásának és követésének hatásmechanizmusára. Hiszen nem csak Angie művészambíciói kapnak irreális színezetet: miután a főhős a finn tóvidéken, egy erdőben található ház szaunaépületébe költözik, az olvasó betekintést nyer az ott élő család életébe, annak fő jellemzői pedig a sajátos környezettudatos életmód eltúlzottsága és az álidillikusság fenntartása.

Az olvasó minderre több szemszögből nyer rálátást, az Epilógban és a Prológban megszólaló általános elbeszélői hangon kívül még négy (plusz egy) narrátor kap helyet a regényben, s feltűnésük nyomán rajzolódik ki a mű fejezetes szerkezete. Minden második szakasz Angie naplóbejegyzés- szerű megszólalása, amelybe beépülnek írói szövegpróbálkozásai, otthoni ismerőseivel folytatott üzenetváltásai is, a tematika pedig megköveteli a művészi tevékenységére reflektáló részletek jelenlétét, de egészében elmondható, hogy esetében a lelki alakulásmenet mellett az önteltséget is felfedő vallomásos hangvétel az uralkodó: „Iszom a sörömet, és azon jár az eszem, hogy az én poétikus szövegem miért nem tudott rezonálni a kopár betondzsungelek és bolond remeték iránt érdeklődő haverjaim lelkében” (46).

A másik három elbeszélői pozíció azonban jóval rendhagyóbb, ezáltal izgalmasabb is, az esetükben felfedezhető markáns mozzanatok azzal a túlzásjelleggel rokoníthatók, amely áthatja a regényt, s mivel komoly funkcióval bír, pozitív tényezőként, sőt: a mű egyik fő stílusjegyeként tekinthetünk rá. Astra, a családi autó narrátorrá válása során mintha az antropomorfizáció
egy ponton megakadt volna: elbeszélése azáltal válik indirektté, hogy drámaformában íródott, objektív leírásokkal operál, a belterében elhangzó dialógusokat pedig – értelemszerűen – hűen idézi. Precízen konstruált Kasszandra, a macska és Röfi Úrfi, a plüssmalac narrátori szerepe és jelleme is, s esetükben több párhuzam és ellentét is felfedezhető. A korábbi befogadói tapasztalatok fényében ugyan talán kevésbé meghökkentő jelenség, hogy a család fekete macskája megszólal, itt azonban csak az olvasó irányába teszi meg, méghozzá úgy, hogy a leginkább éleslátó elbeszélővé válik a regényben. Létének alapvetése a magát ökotudatosságba hajszoló gazdasszony, illetve az összes őt körülvevő személy iránti gyűlölet, ezt pedig a radikális őszinteség és a szarkazmus hangján fejezi ki: „Gyűlölöm. Látszólag olyan tökéletes és hibátlan, hogy a másik vagy a végtelen csodálatba vagy a végtelen irigységbe fullad bele. De én átlátok rajta” (47).

Ezzel szemben Röfi úrfit éppen az imádat jellemzi: a háromgyermekes család legkisebb csemetéjének leghűbb barátja ő, magát gyakorlatilag családtagnak tekinti, látásmódja pedig egészen infantilis, lelkendező, láttatásában a legdramatikusabb történés, például az anyai elhagyás és visszatérés is belesimul a látszatidillbe: „Pici Puci anyukája örömkönnyeket hullatva ölelgetett bennünket, mi is sírtunk, és elmeséltük neki, mennyire hiányzott, és mi is mennyire szeretjük őt” (307). A megszólalások e kettősségéből pedig szinte egyértelműen következik, hogy bizonyos mozzanatokat radikálisan eltérő hangnemben is megismerhet az olvasó. Kasszandra és Röfi úrfi esetében is domináns elem elbeszélői tudatuk, illetve annak megnyilvánulása, a befogadó megszólítása: „Ha rossz narrátor lennék, emlékeztetőül elsorolhatnám az összes sületlen mondókáját, ostoba tettét és zavarba ejtő botlását, de nem teszem. Én vicces vagyok, lényegre törő, és van stílusom” (175); és „Nyitnikék, pajtikák, én vagyok az megint. [A] híres énekes, kiváló táncos és elsősorban lebilincselő elbeszélő, a vicces és színes Röfi úrfi” (192).

Alexandra Salmela egyfelől a szereplők jellemén és sorsvonalán keresztül illusztrál olyan, a jelenkor emberét is érintő, foglalkoztató problémákat, mint a bölcsészegzisztencia, a környezettudatosság, a karrier- és párválasztás, az elköteleződés, az elvkövetés, vagy akár a ki- és elvonulás, sajátos megoldásokat alkalmazva azonban direkt indirektséggel szól például az idegenekkel szembeni viszonyulásról is, a regény egészére jellemző, társadalomkritikus stílusban: „M. Rahikainen és cikke több száz választ kapott, hálást és gyalázkodót egyaránt, a hiúzhisztéria pedig átlépte a környék határait. Lauri H. Puuppola köszönetet mondott M. Rahikainennek a bátor, józan véleményért, és javasolta, hogy az összes hiúz és egyéb vad mellett a védelmükben felszólaló embereket is lőjék le. Martti Salama-Ruusku szidta M. Rahikainent, amiért ostoba és gyűlöletet szít, és a maga részéről azt javasolta, az összes M. Rahikainennel egy véleményen levő, magát embernek nevező lénnyel végezzenek” (87).

A regényzárlat a kreált idillben szenvedő családanya távozását, majd visszatérését, Angie-nek az íráson túli, új életbe való belépését és a kiszorítottságát taglaló leírást követően éppen az elbeszélési fordulatok révén teszi szerteágazóvá az értelmezhetőséget. Az Epilóg általános narrátora az apa sorsfordító döntésén túl felveti a körkörös olvashatóság lehetőségét, majd a halált is rendhagyó kontextusba helyezi. Angie 27-es elvének kulcsmozzanata előbb semmissé válik a közhelyszámba menő kijelentés hatására („A halállal nem viccelődünk” [312.]), majd a pótfejezet címe nyomán definiálódik újra, hiszen nekrológként jegyzett elbeszélésben a nem kedvelt élethelyzetbe belesavanyodott, mégis jókedvet imitáló apa, illetve család képe rajzolódik ki.

A 27 – avagy halál teszi a művészt az elbeszélésmódok és -lehetőségek regényeként villant fel egyéni és közösségi problémákat, rendszerint a felnagyítás eszközével mutatva rá a kontúrokra és visszásságokra, jórészt a hagyományos értelemben vett olvasmányosság javára fordítva a technikai megoldások beemelését is: a mozaikszerűen építkező regény tehát éppen az átgondoltságának köszönhetően koherens egésszé áll össze.

(Ford. Bába Laura, Scolar, Budapest, 2016)