Balázs Katalin: Megérteni a tapasztalat felől, amit a megértés felől nem lehet.

Borbély Szilárd: A Testhez – Ódák & Legendák (tanulmány)

A Testhez olvasása szinte testi-fiziológiai élmény, ami nem merül ki egyszerűen az intellektuális élményben.1 Elég a könyv felszínére pillantani – egy tenyér barázdái és egymásba metsző vonalai válnak láthatóvá. Amint kézbe vesszük a kötetet, érintkezésbe kerülünk egy másik kéz tenyerével. Szinte elkerülhetetlen az érintettség, a tenyerek egymásba olvadásának, fülledtségének, bársonyos, selymes vagy éppen száraz és érdes felületek találkozásának gondolata. A kezek egymást érintő meghittségéből egy női testet ábrázoló kép2 szakítja ki az olvasót, átbillenve a tapintás testi modalitásából a látásba. Ám a látás – melynek sajátja a távolságtartó viszonyulás – nem áll meg ezen a ponton, mert a kép a szemlélőt saját közvetlen testi érzeteihez rántja vissza, a „hideg, fémes váz” hasító érzetéhez.

1.

A test fölfedezésének, vagy ha úgy tetszik, fölszabadításának korát éljük3 a kortárs diszciplínákban, az utóbbi évtizedekben az egyik legnépszerűbb témák közé tartozik az emberi test művészeti, filozófiai, teológiai, pszichológiai, szociológiai vagy éppen irodalmi4 megközelítésének és reprezentációjának kérdése. A téma aktualitását és relevanciáját hangsúlyozzák a kortárs magyar irodalomban megjelent lírai alkotások,5 amelyek közül a továbbiakban Borbély Szilárd A Testhez (Ódák & Legendák) című kötetét fogom megvizsgálni, körüljárva azt a kérdést, hogy milyen módon jelenik meg – leplezett formában – a test mint fenomenológiai alapprobléma. Nyilvánvaló, hogy más irodalomelméleti alternatívák szempontjából az irodalmi szöveg fenomenológiai olvasata akár regresszív lépésnek is tűnhet, és valóban, nem minden irodalmi szöveg illeszthető be a megjelölt interpretációs keretbe. Borbély Szilárd kötetéről úgy gondolom, hogy azon kivételes munkák közé tartozik, ami az említett szempontrendszer felől is értelmezhető. Ebben a tanulmányban az egész kötetet átfogó részletes elemzésre azonban nem vállalkozom, csupán egyetlen szempontot szeretnék kiemelni, amely véleményem szerint további megfontolásokra ösztönözheti a test fenomenológiájára vonatkozó elgondolásainkat. Egészen pontosan a Leib és a Körper, a megélt és az organikus test sokat tárgyalt kettősségére és szembeállítására gondolok itt.6

Tanulmányomban a fenomenológia nem egy önkényesen kiválasztott módszer. Amikor a testről beszélünk és gondolkodunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a fenomenológiai hagyomány milyen nagy mértékben járult hozzá a (szubjektív módon átélt) test felfedezéséhez. A test nem a tapasztalat tárgya többé, hanem a „tapasztalás princípiuma”7, nem a tudatlanság, az önzés, az ösztönök, a vadság vagy a nárcizmus reprezentációja, hanem minden dolgok megismerésének és a Másik megértésének alapja, sőt ezen felül „etikai jelentéssel bír”8. Husserl a Karteziánus elmélkedésekben szakít a testről alkotott minden addigi elképzelések filozófiai és kulturális (vallási) tradíciójával, amikor saját testtapasztalatának reflexiója során felfigyel a másik testtapasztalatának idegenségére.9 A „vissza a dolgokhoz!”10 maxima egy abszolút előfeltevés-mentességben megérlelt kezdést jelentett, ami új alapokra helyezte a test problémáját és nagymértékben meghatározta a későbbi fenomenológiai-filozófiai gondolkodást.

Ám Borbély Szilárd test-poétikája nem „légüres térben” kezdődik, s a husserli filozófia is tisztában van azzal, hogy az ember identitását képező test nem tekinthető pusztán az észlelésben feltáruló atomisztikus önadottságként.11 A társadalomtudományi diskurzusokban a test egyértelműen az aktuális politikai-társadalmi szerveződés és a kulturális hagyomány szülöttjeként körvonalazódik, a posztstrukturalista megközelítés a testet egyenesen a tudás, a hatalom és az ezekkel kapcsolatos diskurzusok termékének tekinti.12 „Ebben az értelemben a testek »nem születnek, hanem gyártódnak«”13 Borbély Szilárd a kötet elején számot vet a nyugati típusú társadalmi- gazdasági berendezkedésre jellemző eltárgyiasult és eszközszerűvé vált test jelenségével, a belső értékeket elleplező külsődlegességek abszurd hangsúlyával.

„A burkolat az akadály / A szeretet számára / A dohánybarna papíron / Nem hatol át magába” (3.2) „bár burkolat vagy, / de benned mégis ott lapul / az ígérete annak, / hogy több vagy Te, mint hordozó, / amelyet majd ledobnak, / mondván, hogy semmi vagy, burok, / midőn kicsomagolnak, / s az újra feldolgozandó / papírgyűjtőbe tesznek, / hol összehajtva fekszel míg / majd újra megszeretnek.” (3. A Burkolathoz)

„A csomagolástechnika az / újkor tudománya, / hol annyiféle kis doboz, / s mindegyikben egy nyelv mozog, / vár útra bocsátásra / és mindegyiken van pecsét, / és mindnek is van ára, / és olvasod a cég nevét, / hogy Herceg & a Társa. (3.3 Ajánlás)

A test mint futószalagon előállított burkolat, rövid életre és már eleve hulladékra szánt silány minőségű csomagolóanyag aránytalan felértékelődése áll szemben a burkolt tartalommal. A burkolatot pecséttel, árral, és a cég nevét reklámozó felirattal látják el, lassanként e semmitmondó attribútumokban látszik kimerülni az emberi testet meghatározó lényeg is. A fentiek alapján talán nem elhamarkodott lépés azt állítani, hogy saját testünk a mindennapi életben eltárgyiasított Körperként adódik számunkra, illetve a másik számára is, és ennek eredményeként mintha eltávolodnánk a fenomenális, megélt test (Leib) kaotikus-eruptív dinamikájától, mely dinamika egyben szabadságtérként is felfogható. A saját test a maga illékonyságával az identitásunk altalaja, melyet betakar az intencionális tárgyként (Körperként) felfogott testtel való foglalatosság.

Etimológiailag a Leib14 fogalma az élet („leben”) illetve élő („lebendig”) szóval kapcsolódik össze. A Körper több nyelvben, („corpse”, „corpus”, „corpo”) az élő és az élettelen („unlebendig”, „leichnam”) oldalt egyaránt magában foglalja, ahogyan a magyar test szavunk. A Leib az átélt és átérzett, megtestesült jelenünk hordozója, ami a világgal minket spontán módon összeköt. A Körper ezzel szemben a már-már élettelenné vált, személytelen anatómiai test fenoménje, amely akkor tűnik fel igazán, amikor a megszokott életfolyamatokban valamilyen zavar keletkezik (betegség, kimerültség, fájdalom vagy bénulás). Ám a Leib és a Körper korántsem egy átmenet nélküli szembenállást takar, viszonyuk ennél jóval összetettebb. (Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a némethez képest más nyelvek a magyarhoz hasonlóan nehezebb helyzetben vannak a vázolt kettőség megragadását illetően, hiszen a test szavunk az egyetlen kifejezés arra, ami tulajdonképpen a mindent jelenti, de a szó önmagában semmit. Az ember voltaképpen nem a testéről tesz kijelentéseket, hanem állapotokon, érzéseken, érzeteken, hangulatokon keresztül ad hírt önmagáról.)

A mai német nyelvhasználatban, például az alemann nyelvterületen (Délnyugat-Németország) a Leib kifejezés már csak az idősebb generációk körében ismert. Az, hogy manapság nem beszélnek többé Leibról, csupán Körperről, Thomas Fuchs szerint a kapitalizmus társadalmi-gazdasági folyamataiban keresendő, abban, hogy az emberek saját értékességüket a piaci értékektől tették függővé, és ez érvényes nemcsak az egyén képességeire, hanem a testre is. „Nem a saját testünk vagyunk, hanem egy test, amit a piacra viszünk.”15 Új paradigma körvonalazódik a kortárs kísérletekben: a megélt test szakadatlan kutatása közben a megélt test dicsőítése zajlik, úgy jelenik meg, mint egy elrejtett, elnyomott, láthatatlan fenomén, és az organikus test mindeközben negatív előjelet kap. Mintha az embernek a Körperként felfogott teste a saját ellensége lenne, ami például egy betegségben válik megragadhatóvá és esetleg gyűlöltté is. A verselemzésekkel amellett kívánok érvelni, hogy a test fenomenológiája nem merül ki a sajátként megélt testi érzés feltárásában.

Fontos megjegyezni, hogy A Testhez című kötetben nem „csak” az emberi test, hanem egyszersmind a női (anyai) korpusz áll a középpontban, s ez még inkább kiterjeszti a kötet vizsgálatának értelmezői horizontját. Anélkül, hogy a nőiség kérdését problematizálnám,16 a következőkben kifejezetten egy olyan szempontra szeretném felhívni a figyelmet; ami a kritikai észrevételek között még nem szerepel. Véleményem szerint egy, a testet érintő kettősség leplezett formában jelenik meg a versekben, ezt a versbeszélők a (saját) testhez fűződő viszonyának dilemmái és narratív megnyilvánulásai tárják fel.

2.

A címben szereplő műfaji megjelölés (Ódák & Legendák)17 premodern költészeti hagyományokra hívja fel a figyelmet, utalva a szerző egy korábban megjelent verseskötetére (Halotti Pompa– Szekvenciák), amely tematikusan és poétikai stratégiáit tekintve – ahogyan azt a szerző egy interjúban18 és a kritikai figyelem19 is többször megjegyzi – A Testhez előtörténeteként olvasható. Az emberi testről való „elmélkedés” mindkét kötetben hangsúlyos szerepet kap, ugyanakkor megállapítható, hogy a test-motívum az egész életműre kiterjedő ontológiai- poétikai jelentéshálózatot alkot, misztériuma mintha kezdettől fogva végigkísérné a költői nyelvet. (E dimenzió megnyitja annak lehetőségét, hogy folytonosságot állapítsunk meg nemcsak a korai és a későbbi lírai művek, hanem a prózai és drámai írások, valamit az interjúk vagy egyéb kulturális-teológiai tárgyú munkák között.) Meglátásom szerint Borbély Szilárd 2000 után keletkezett lírai alkotásaiban a testet érintő kijelentések modalitása alapvetően megváltozik, valamint a lírai én intencionalitásának, szemléleti és tapasztalati irányultságának modifikációja figyelhető meg. Az ezredfordulót megelőző lírai alkotásokban a versbeszélő testtel kapcsolatos tapasztalatainak egy olyan szintjéről beszélhetünk, amely megelőzi a tudatos megragadást. A tudat holdudvarán megjelenő testek még nem egy kiforrott komplex összefüggésrendszerből lépnek elő, inkább a tudat spontaneitásának és öntörvényű működésének a lenyomatai.20 Ezzel szemben A Testhez (és a Halotti pompa egyaránt) mintha minden erejével görcsösen az emberi test felé fordulna, jobban mondva a test tör be mint „ősbenyomás”21 a versbeszélő tudatának intencionális életébe, és arra készteti, hogy figyelmével felé forduljon. A testhez való odafordulás legnyilvánvalóbb formája az ódákban ölt testet.

„Mert egy akármilyen / kicsi mozdulat is egy egész testet / igényel. Például az a mozdulat, ahogy / »egy bizonyos nő« a kezével hevesen / magyaráz. A keze a teste előtt van, mind / a kettő, körülbelül a csípő magasában. / Egész pontosan az öle előtt. Az öle /előtt, milyen különös édességeket rejt /magában ez a szó. Benne az a fajta tiszta / átmenet, ami annyira vonzó, amikor így / beszél.” (Van időnként az a tiszta átmenet, amikor – Ami helyet, 1999) A versbeszélő tekintetét és intenciójának sugarát a mozdulatra való rácsodálkozás irányítja. A test itt nem úgy jelenik meg, mint egy tárgy, felület vagy eszköz. A mozdulat „egy egész testet igényel” szemben azzal az ódával, amely egy kesztyűbábhoz intézi sorait, megelégedve a test egy eltakart részletével:

„Lásd, ilyen a Rész: / a mozdulat között / az ujjak, akár az itt, / a most szétválóak, // amelyek újra össze- / futnak. A bőr alatt / a csontokat, amelyek / mozgatják a burkolat / anyagát, a filcet”. (1. A kesztyűbábhoz – A Testhez, 2010) A Hosszú nap el drámai jambusaiban föl-fölbukkanó test a versbeszélő uralhatatlan gondolatainak vibrációja, a hirtelen feltörő asszociációk áramló végtelenségének kirajzolódó alakja:

„És majd a test elfelejt mindent És / e test majd elfeled, hogy félni, kell / hogy félni kell más testek illatától / És elfelejt majd mind, de minden fájót / a bőrt, a húst, a csontokat, mindent / És tagjait / És emlékezetében / nem marad semmi nyom” „És elfelejti e test, hogy test / És elfelejti testét, a mozdulatok / emlékét e testben”. (Hosszú nap el, 1993)

A szintaktikai rendezetlenség, a sorszerkezet kizökkentő tördelései vagy az ismétlődés alakzata mintha a megélt testi élmények zűrzavaros, áttekinthetetlen és nehezen megragadható tükröződései lennének. Szabó Marcell elemzésében úgy fogalmaz, hogy a Hosszú nap el „nem egyszerűen tapasztalatok nyelvi reprezentációja, hanem maga válik közvetítetlen tapasztalattá.”22 Az elemző ebben a megjegyzésében – bár nem fejti ki – mintha azt sugallná, hogy a megfigyelő („fenomenológiai”) én feloldódik saját belső avagy külső hatásokból eredő élményeiben, s ez egyidejűleg, a lírai én, a közvetítő személyiség önlebontó föloldódását jelenti az irodalmi nyelv szövetében. 23 És valóban úgy tűnik, hogy szinte nincs „senki”, aki beszélne, csupán a szavak folyama van mindenféle őket irányító intenció nélkül. Az illat, a félelem illata, a lét láthatatlan, kifürkészhetetlen és racionálisan megmagyarázhatatlan dimenzióját tárja föl előttünk a test kétségbevonhatatlan realitásában. Az élmények önkéntelenül megélt valóságában és a testről szőtt gondolatok sodródó galaxisában a rögzült jelentésből és szerkezetből kimozdított teremtő jellegű kifejezés jut érvényre. A nyelv, illetve a tudat ilyen fajta öntörvényű működése és „spontaneitása” A Testhez legendáiban köszön vissza azzal az eltéréssel, hogy az érzéki benyomások és a testi tapasztalatok fékezhetetlen és fájdalmas áradatával a költői nyelv grammatikai és szintaktikai struktúrája helyenként nem tud és/vagy nem kíván lépést tartani:

„A műtét következményeként / vérezni kezdte. Így engedtek haza. Annyi vért veszítette, / hogy pár nap múlva visszavittek. Vérátömlesztésre idegen / anyagként reagált. Az orvosok, nővérek megijedtek. Végig / kontrollálatlanul remegte. Átmosott vért kaphatta. Végül / vittek műtőbe. Aztán heteken át savószerű folyadék szivárog / belőle. Orvosom mondta, ne aggódjak. Én tudtam, hogy / magzatvíz, de senki nem hitte. Túl késő volt, mire. Az ötödik / hónapon túl derült ki, életfunkciók nincsenek rendbe. Azonnal / konzílium. Ott remegte kiszolgáltatva, és sok idegen, / mind férfi, persze, úgy tárgyaltak, mint tárgyról. Egy orvost kivéve, aki együtt érzett.” „Végül kiengedtek. Alig járni, / de senki sem kísérte el. Támolyogta lassan, végtelen zöld / folyosó végén a telefonfülke. Ott rogyta le, és nem bírta / állni föl. Idegösszeroppanás. Egy arra járó segítette. A férjem / hazavitt. Győzködött, gyermek nélkül is boldogok. Nagyon / félte. De engem már semmi sem tántoríthat el. Mellem / bedagadt, fájt, mert nem kapta tejképződése ellen se…” (23. A szemeteskosár)

A legendák a nőiség és az anyaság ambivalenciáit (szülés, vetélés, abortálás) valamint a holokauszt-történeteket tematizálják nők és asszonyok elbeszélésein keresztül.24 A szemeteskosár című prózaversben a méhnyakműtét és az azt követő magzatvesztés tapasztalatáról olvashatunk. Több tanulmányban a legendák kapcsán az elbeszélői nyelv elhárító mechanizmusára, az abban rejlő objektivációs hatalomra figyelnek fel: „Ezek a nők úgy próbálnak meg távolságot tartani, (…) hogy szenvtelen hangú, csak a történet időbeli kohéziójára koncentráló, az életrajzi adalékokat objektív tényekké, adathalmazzá silányító beszédmódot választanak. Mintha kívül állnának önnön sorstörténeteiken. Mintha a szenvedéseik nyelvbe foglalása éppenséggel azt jelentené, hogy leválhatnak róluk.”25 A „nyelvbe foglalás” eltárgyiasító funkciója mögött nem szabad megfeledkeznünk a szenvedő test terhének jelenlétéről. Ha visszaemlékezünk a szövegelemzés kiindulópontjául választott elméleti kettősségre, kézenfekvő lenne most megállapítani, hogy a szenvedéseit elbeszélő nő saját testét a személyes beállítódásban mint megéltet, a személytelen beállítódásban mint fizikait érzékeli. De vajon biztosan így van ez? Vajon a történet elbeszélésének módja (az „objektiváció”) csupán elkülönböződését hangsúlyozhatja a testi szférától? Véleményem szerint a legszemélytelenebb módon is át lehet élni a Leib-nak /a megéltnek nevezett testet (éppen azért, mert észrevétlen és néma), és a legszemélyesebb módon is át lehet élni a Körper-ként / a fizikaiként számon tartott testet (éppen azért, mert „üvölt” a fájdalomtól). A fájdalomban összemosódni látszik a megélt és a fizikai test „ellentéte”. Ezt az interpretációt erősítik a szövegben megjelenő agrammatikus elemek. A múlt idejű igei személyragok szóvégi elhagyása, az egyes szám első személyű és az egyes szám harmadik személyű nézőpontok közötti váltakozás arra enged következtetni, hogy a versbeszélő nem képes a teljes eltávolodásra, hiszen saját testét egyidejűleg érzékeli úgy, mint a valóságban megjelenő bármely más materiális dolgot (Körper), illetve ahogyan átéli saját testi elevenségét (Leib) egy kicserélhetetlen, egyedi módon. A versbeszélő tapasztalata arról árulkodik, hogy az intenzív fizikai fájdalomból sarjadó hasadásélmények is a legsajátabb testi tapasztalathoz tartoznak (a megélt testhez!), amiben a test terhe, sebzettsége, távolsága, elviselhetetlensége nyilvánul meg. A Körper-Leib tehát nem dualizmus, aspektusok dualizmusa, hanem inkább egy dinamikus-változékony reláció. Waldenfels odáig megy, hogy a Leib-Körper radikális elválasztása helyett a Leib megkettőződéséről, a Leibban megnyíló idegenről beszél.26 A fájdalom, kimerültség és rosszullét a testnek olyan állapotai, amelyekben (a Leib) bizonyos tekintetben felerősödik, de el is idegenedik tőlünk, zavartnak, sérültnek mutatkozik. A legendákban megjelenített női test-tapasztalat arra figyelmeztet, hogy célszerű elővigyázatossággal kezelni azt a reduktív és némileg félrevezető szemléletet, miszerint a fájdalomban a test pusztán Körperré merevedik, mert abban talán a Leib-érzet természetes nehézkedése pulzál valójában – egy adott vagy akár az egész testre kiterjedő területen – amelynek intenzitása idegenként (Fremdkörper) ragadható meg.27 (Teljes elidegenedésről a Leib egy területétől csak akkor beszélhetünk, amikor már nem érezzük például az egyik testrészünket, és az megszűnik Leibként funkcionálni.)

Összetett és sematizálhatatlan viszony köti össze az embert saját megélt testiségével, és ezt a kapcsolatot vitathatatlanul tovább bonyolítja a testben születő vagy éppen elhaló, foszlásnak induló, valamint abortált test kérdése. Azt gondolom, hogy a testi tapasztalatnak olyan regisztere ez, amely a fenomenológiai kutatást új és ismeretlen területek föltárására ösztönözheti, hiszen a fenomenológiai munka feladata éppen abban áll, hogy a tapasztalati élet minden dimenzióját fel kell tárnia. Nem kevesebbről van itt szó, mint az emberi létezés eredetének utánajárásáról. Hogy hogyan lehetséges megközelítést nyújtani a fogantatás pillanatától számított valamennyi tapasztalatról – hogy ez ne csupán a nők magányos privilégiumává váljon, egy olyan rezervátummá, ahová a másik (nem) nem nyerhet bebocsáttatást, a költő munkája kezdő- és viszonyítási pont a fenomenológiai relevanciával bíró vizsgálódások számára. Borbély Szilárdot mintha az észlelésbe vetett hit vezérelné A Testhez megírása közben, mintha a tapasztalat felől próbálná megérteni azt a testet, amit a megértés felől nem lehet felfogni, még akkor is, ha test-poétikájában a test negációját hajtja végre. 28 Nem szeretném tehát azt a látszatot kelteni, hogy a költő a testnek kitüntetettségét, felsőbbrendűségét hangsúlyozná, vagy valamiféle „fenomenológia revízióját” viszi véghez. Nincs szó sem revízióról, sem felsőbbrendűségről, de a test alábecsülésében és megtagadásában vajon nem éppen súlyos állítása, védelmének vágya és megértésének akarása rejlik?
—

1 Krupp József recenziójában a szöveg és az olvasó viszonyának – affektív (testre irányuló) mozzanatán belül – a megértés ellentmondásos mozgására világít rá. „Paradox olvasói tapasztalat, hogy igen nehéz ténylegesen közel kerülni a kötet verseihez (azok retorikai–gondolati struktúrájához), mégpedig éppen azért, mert Borbély megrázó szövegei nagyon közelről, nagyon mélyen érinthetik az embert. A könyv olyan intenzív érzelmi hatást gyakorol olvasójára, melyen csak komoly munka árán lehet felülemelkedni.” Krupp József, Testben élni, Jelenkor online irodalmi és művészeti folyóirat, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2212/ testben-elni (Letöltés dátuma: 2017. február 20.) Ennek fényében megállapíthatjuk, hogy a szövegek megértése nem csak teoretikus és reflektív szinten történik, testi-fiziológiai (prereflektív) megértésről is beszélhetünk, amelynek csendes, háttérben futó folyamatai ugyanúgy magyarázatra és kifejezésre várnak, vagyis az interpretáció legitim részét képezhetik.

2 Jole-Peter Witkin amerikai fotóművész munkája.

3 „Die stillschweigend geduldete Vereinnahmung des Körpers für körperferne Zwecke, wie sie seit einigen Jahrhunderten üblich war, ist aufgekündigt.” Dietmar Kamper und Christoph Wulf, Die Wiederkehr des Körpers, Frankfurt, Suhrkamp, 1982, 10. „Wir erbenen eine große Wiederkehr des Leibes oder des Körpers.” B. Waldenfels, Das leibliche Selbs, Frankfurt, Suhrkamp, 6. Auflage, 2016, 11.

4 „A saját test reflexiója, illetve a másik teste mint hol vágy-, hol Abjekt-tárgyként, hol egyszerre mindkettőként megjelenő tapasztalati felület fontos problematikája a kortárs lírának.” Lapis József, Enyhe mámor – A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után, Alföld, 60. évf. 12. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00002/00136/lapis.htm (Letöltés dátuma: 2017. január 25.)

5 Néhány példa a teljesség igénye nélkül: Borbély Szilárd, Halotti pompa, Pozsony, Kalligram, 2004; Nemes Z. Márió, Alkalmi magyarázatok a húsról, Bp., L’Harmattan, 2006; Takács Zsuzsa, A test imádása – India, Bp., Magvető, 2010; Borbély Szilárd, A Testhez, Pozsony, Kalligram, 2010; Szöllősi Mátyás, Aktív kórterem, Bp., Parnasszus, 2010; Áfra János, Glaukóma, Bp., JAK, 2012.

6 Husserl a megélt test (Leib) és a fizikai test (Körper) megkülönböztetésének gondolatát a Ding und Raumban fejti ki: „A bal kezemmel megérintem a jobbat, így konstituálódik a tapintás és kinesztetikus érzéssel váltakozva a jobb és a bal kéz megjelenése.” – hol szubjektumként, hol fizikai tárgyként. (Saját ford.) Edmund Husserl, Ding und Raum, Vorlesungen, 1907, szerk. U. Calesges, M. Nijhoff, Den Haag, 1973, 162. Lásd még: Edmund Husserl, Karteziánus elmélkedések, ford. Mezei Balázs, Bp., Atlantisz, 2000. 105–168.

7 Michel Henry, Az élő test, ford. Farkas Henrik, Moldvay Tamás, Sajó Sándor, Ullmann Tamás, Bp., Bencés Kiadó, 2013, 46.

8 Vermes Katalin, Leírás vagy előírás? – A testi szenzibilitás etikai üzenete Merleau-Ponty és Lévinas filozófiájában, Világosság, 2003/5-6, 115.

9 Edmund Husserl, Karteziánus elmélkedések, ford. Mezei Balázs, Bp., Atlantisz, 2000, 105–168.

10 A fenomenológiai mozgalom jelszava: „vissza a dolgokhoz!” A Husserl által kezdeményezett fenomenológiai látásmód a bevett sémák felfüggesztésére törekszik, megpróbálja zárójelbe tenni a „természetes beállítódást”, melyet a mindennapi előítéletek uralnak, és igyekszik az élményeket a maguk elevenségében, eredetiségében megragadni. „Kezdjünk tehát mindent újra, mindenki önmagáért és önmagában, a radikálisan kezdő filozófus eltökéltségével. Helyezzük hatályon kívül számunkra mindeddig érvényes meggyőződéseinket és ezek között is a tudományok összességét.” Uo. 17.

11 „Husserl a testet olyan „átkelőhelyként” (Umschlagstelle) karakterizálja, amely kultúra és természet között oszcillál.” Waldenfels, i. m. 253. Waldenfels Husserl nyomán jegyzi meg, hogy a test rejtélye éppen ebben a kettősségben lakozik, hogy sohasem talál nyugvópontra (otthonra). „A test nem menedékhely, ahol a megélt élet maradéktalanul egybeesne önmagával. Az én világgal és környező világgal való szembesülésének színtereként a test senkihez sem tartozó, elmosódott határokkal övezett »senkiföldjét« képez.” Waldenfels, Test és Corpus, ford. Vecsey Zoltán, http://www.c3.hu/~prophil/profi993/WALDEN.html (Letöltés dátuma: 2017. február 21.)

12 Michel Foucault, Felügyelet és büntetés, ford. Fázsy Anikó, Csűrös Klára, Bp., Gondolat, 1990.

13 Csabai Márta – Erős Ferenc, Testhatárok és énhatárok, Bp., Jószöveg Műhely Kiadó, 2000, 14.

14 A Leib fogalom kialakulásáról lásd bővebben: Deutsches Wörterbuch von Jacob Grimm und Wilhelm Grimm, http://www.woerterbuchnetz.de/DWB?lemma=leib (Letöltés dátuma: 2017. február 21.) 15 Thomas Fuchs, „Körper haben oder Leib sein”, http://gwg-ev.org/sites/default/files/GPB_3-2015- Fuchs_0.pdf (Letöltés ideje: 2017. február 22.)

16 A feminista irodalomkritika perspektíváját (is) megszólaltató két fontos tanulmányt érdemes itt kiemelni: Széplaky Gerda, A halott test grammatikája, Helikon, 2011/1–2, 141–156. Györe Bori, A női test transzcendenciája, http://www.multesjovo.hu/en/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/2594/ (Letöltés ideje: 2017. január 26.)

17 Kulcsár-Szabó Zoltán meglátása szerint a címben megjelölt műfaj „mondhatni azt a feladatot tölti be, hogy két eltérő irányból derítse fel annak a költői vállalkozásnak a lehetőségeit és korlátait, amelynek középpontjában a nyelv és a testiség viszonya, közelebbről nézve az a kérdés áll, vajon miként képes a lírai nyelv arra, hogy önálló módon működjön közre a test valamiféle diskurzusának felépítésében” Kulcsár-Szabó Zoltán, Traumatizált grammatika Borbély Szilárdnál, Alföld, 2106/7, 50. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy vannak olyan költemények, amelyek szétfeszítik az említett kétpólusú kompozíciót. Ilyen például A Vőlegény vagy A Vonaton, mely előbbi inkább az ima, utóbbi pedig a confessio műfajára emlékeztet.

18 „A Testhez című kötet akkor érthető, meg a benne lévő versek is, hogyha a Halotti Pompa című könyv utótörténetéhez kapcsoljuk, amely előző könyvben a gyilkosság kérdése volt a legfontosabb számomra. Aztán pedig monomániásan vissza-visszatértem hozzá, és nem tudtam szabadulni attól, hogy a költészetben mit lehet kezdeni ezzel a dologgal, a gyilkossággal.” Keresztesi József, A testről, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2948/a-testrol (Letöltés dátuma: 2017. január 26.)

19 Kulcsár-Szabó Zoltán, i. m., 49.

20 Husserl a tudat spontaneitását szembeállítja azzal, ami „tudatidegen módon keletkezik”. A tudat spontaneitásának sajátossága, hogy csak azt fokozza fel és bontakoztatja ki, ami ősnemzéssel támad, »újat« viszont nem hoz létre.” Tengelyi László, Tapasztalat és kifejezés, Bp., Atlantisz, 2007, 21.

21 A ősbenyomás olyan érzéki tapasztalat, ami meghaladja az intencionális várakozásokat, nem része a tudatnak. „Az érzéki tapasztalat arról az idegenről ad hírt, ami nem a tudat, s ami minduntalan afficiálja a tudatot. (…) Az érzet konkrétsága mindig valamilyen többletet tartalmaz az elvárásainkhoz képest, következésképpen mindig újdonságot jelent.” Ullmann Tamás, Az idő mint a szubjektivitás alapja és horizontja = A szubjektum problémája, szerk. Mezei Balázs, Tudástársadalom Alapítvány, 2004. 129–155.

22 Szabó Marcell, Az abúzus nyelve, Studia Litteraria, 2016/1–2, 97.

23 A recepciótörténetben valamennyi elemző Borbély Szilárd költészetének egyik jellegzetes vonásaként emlegeti a versbeszélő „kilétének bizonytalanságát”. (Szénási Zoltán, Test, beszéd, Alföld, 2011/6, 75.) „alig vesszük észre a sorok mögött a költőt” (Gerliczki András, Borbély Szilárd: Adatok, Alföld, 1988/11, 95.

24 A legendák esetében Borbély Szilárd külső forrásokat használt fel: Singer Magdolna, Asszonyok és álmában síró babák, születés és gyász, Bp., Jaffa Kiadó, 2006.; Pécsi Katalin, Sós kávé, Bp., Novella Kiadó, 2007, Legenda Aurea.

25 Széplaky Gerda, A halott test grammatikája, Helikon, 2011, 1–2, 141.

26 Waldenfels, Das leiblilche Selbst, Vorlesung, zur Phänomenologie des Leibes, (Hrsg. Regula Giuliani) Suhrkamp, 2016, 248–249.

27 Waldenfels nézetét erősíti Thomas Fuchs megállapítása: „miközben a fájdalom korlátozást jelent, paradox módon fokozza az önátélés intenzitását.” Thomas Fuchs, Zur Phänomenologie des Schmerzgedächnisses = Die Schmerzen, (Hrsg. Marcus Schiltenwolf, Wolfgang Herzog) Würzburg, Königshausen & Neumann, 2011. 75. „A deperszonalizációban szenvedő betegek az érzéketlenséget és az önelidegenedést a fájdalommal próbálják áttörni.” (saját ford.)

28 Több helyütt a nyelv testtel szembeni elsőbbségét fogalmazza meg: „a testet el lehet venni, de a jövőt a nyelv birtokolja”. Borbély Szilárd, Egy daktilus halála = Hungarikum-e a líra?, Bp., Parnasszus, 2012, 43. Az Egy gyilkosság mellékszálaiban viszont a test védelmének jogi megerősítését szorgalmazza: „Az emberi test védelméről is manifesztumnak kellene születnie, hiszen ahol ezt sérelem éri, ott a keresztény tapasztalat örököseinek határozottan tiltakozni kell.” Borbély Szilárd, Egy gyilkosság mellékszálai, Bp., Vigilia, 2008, 155–156.