Sebők György: Űrnapló; Varjak
Űrnapló
1.
(Vákuum)
Mint a legháborítatlanabb vizek partján,
olyan itt, és olyan csönd van, amilyen
csak az atomok rejtett mélyén zubog.
Minél távolabbra néztem, az emberek
annál kisebbnek látszottak, láttam,
így tűnnek el a dolgok a felejtés gyomrában is,
visszhang nélkül süllyednek el, vélt vétkek
és valós tévedések rántják magukkal a világot is bele.
Sosem tudtam elég messzire hátrálni,
így hát repültem,
most vagyok idáig a legtávolabb.
Levegő nincs, nem is kell, az ember megteremti magának,
ami feltétlenül szükséges. Napjaim rendszerbe húzzák
egymást, végre olyasmi, amihez képest szabadnak lehet lenni,
kevésnek érzi magát az ember, ha nincs körülötte a megszokott
gravitáció.
Innen a bolygó szép és üres, elfelejthetek
végre mindent ebben a szédülésen túli magasságban.
A tengereket, a hegyeket, mélyeket is
egy anyagból álmodtam meg magamnak,
pontosan úgy, mint aki ismeri már a földi atmoszférán túli
összes vidéket, domborulatot, mint aki eleget álmodott hozzá.
Kiközösítem magamban a csendet,
de eltűnni egészen nem tudok soha,
mint egyetlen tájidegen forma.
2.
(A bolygók)
Géczy Anikónak
Nem tudom, emlékszel még? Olyan közel voltak,
hogy szabad szemmel látni lehetett, a gázok,
a felszínek az eget is másra festették.
És persze nem láttam. A földön kerestem
csillagképeket, az apró köveket, a csikkeket
próbáltam értelmes alakokká kötni.
Aztán már vonalakat kellett húznom a porba,
hiszen a képzeletem is kimerült egyszer.
Olyan szépeket hallottam én is az égről,
de a meséket sajnos nehezen hittem még el.
Oda kellett hozzám lépni. Aztán beszédet
hallottam, és benne derűt. Még csak közelebb
sem kell mennünk. Nem kell többet űrhajóval járni.
Nem kell képzelnünk sem többet. Mosolyogtál.
Én pedig nem tudom, emlékezhetsz-e?
De azóta az én szememben is csak a bolygókat
lehet tükröződni látni. Talpammal rajzolok
még ugyan képeket a földre, önkéntelen lehet,
gondolom. De nem keresek rajta többé csillagot.
Ha volna is mit mondanom, annyi lenne csak,
hogy tegnap valakit én is megszólítottam.
3.
(Kráter)
Pedig merülnék szívesen,
de ezek nem azok a partok,
nem az otthon, a napfényes
peremen itt por ül,
de a legfinomabb, délibáb
nem játszik rajta, nézem,
ahogy gázóriások löknek
éles árnyékokat a dűnéken át, felém.
Homlokom izzik, és nem nyugtatja
semmi, de nincs nyár, csak a szkafander
füllesztő takarása. Merülök, de másképp,
úgy, ahogy otthon sosem lehetne,
túl a fülem csengésén, a lüktetésen,
azon, ahogyan az oxigén engem is éget.
El sem hiszem, hogy csupa fizika,
a hidrogén, a fények,
merülök közben, de másképp,
beleszédülök. Csak sodorj körbe
ereimben, húzz le mélyen, árkaimba,
és altass el, te csillagok rozsdája, víz.
Varjak
Az aszfalt tükrén egy ősz konty vitorlázik
tovább. Egy dolgát végző ember vagy
állat fagy be a fa alá. És mindig csak
a közeledéséről beszélnek a viharnak,
ami sohasem ér ide; látszik most is.
A baljóslatú dolgok érdekesebbek, egyik
helyről tör a másikra ugyanaz a vihar,
az odafelé feszültsége izgat bennünket.
Az emeletről nézve nem tart senki sehová,
mert minden lépésben új alakok születnek.
Egy kabátnyi vörös harag gőze dagad fel
az erkélyig. Ő mindig csak megy,
és sosem érkezik meg. Egy közülünk,
az odafelé feszültsége izgatja őt is.
Ha szembe jönne veled, annyit mondana,
– mutatva arra a nem túl távoli zöld placcra –,
hogy huszonnégy varjú van. Mindig csak
számol, és mindent megmér. Valakinek
persze aztán el kell mondania, különben
nem léphet tovább sem ő, sem a világ, az övé
biztosan. A ház mellett azóta is huszonnégy varjú
van. Ide látom. Még nem mondhatta el neked, még
nem hallgattad meg. Pedig szembe jött már veled
biztosan, ezerszer, és rád vár, hogy az időddel gondozd őt.
Kitavaszodik a tüdőm, ahogyan mellkasomba
szívok az ég aljából, elég, és megosztom,
ami megmarad belőlünk: hörgőimbe gyökereznek
ezek megperzselődött, dühös kilélegzések, újra
és újra, mikor lenyomom torkomon a nappalt.
A vörös léptek nyomán az éjjelek csak átrebbennek
fölöttem, és tudom, többé nem férek be alájuk.