Markó Emil versei

A búsuló szobor

        Ferde márványszobor ül
        háttal az izzó lávakő
        előtt,

        lucskos esőt vegyít
        rá a tavaszi szél.
        Arcát elnyeli a megszentelt
        tengervíz iszappal keverve.
        A csillagok fényútján kúszik
        a Hold árnya sátoros kúpja
        alól tekergő kígyók szeme
        villog elő.
        Elferdült napsugarak bénán
        megvilágítják a néma
        márványszobor testét.

Május

        Mint a szerelmes játszik részegen
        egy féltett, egy drága névvel,
        úgy játszom én a színes gondolattal:
        a május eljövetelével.

        Várom halványkék selyemruháját,
        amelyet karcsú csípője ringat,
        várom, hogy kebléről szívemre száll
        a bódító gyöngyvirágillat.

        Várom tiszta-szűz leheletét,
        mely lelkét a csontjaimba fújja;
        s hogy az idő krétájával megérintett hajam
        még egyszer borzolja az ujja…

        Várom a zsivaját, várom a szelét,
        hogy belezúgjon késői dalomba.
        Hogy még egyszer az életbe lökjön: ebbe a
        gyönyörű szent és felejthetetlen mámorba.

Hajad még fekete

        A hajad még fekete, a
        ruhád oly fehér,
        az ifjúság ígérete
        az élettel felér.

        S csak az ember élete,
        ki tudja, mit remél?
        ruhád is lesz még fekete,
        hajad is lesz fehér.