Szlovákiai magyar szép versek 2006

23 + 1 mondat egy antológia kapcsán
0. Az alábbiakban 23 + 1 mondat található a Szlovákiai magyar szép versek 2006 című antológia kapcsán1, melyek – az antológiaolvasás lehetőségeinek megfelelően – tetszőleges sorrendben olvashatók, folytonosságuk bárhol megszakítható; s bár nem vagyok híve az egymondatos verselemzéseknek, e kombinatorikus struktúrát alkalmasnak tartom arra, hogy – tárgyának megfelelően: 23 szerző + 1 szövegválogató interakciója – bemutassa az adott korpusz összetettségét.
1. Ardamica Zorán harmincöt című prózaverse József Attila-újraírásként indul, majd több ízben úgy vált át a szerzők életkorának katalogizálásába (vö. Földényi F. László: Melankólia, Kalligram, Pozsony, 2003, 226–227.), hogy közben a privátszféra diszkurzus-felfüggesztő játékát teszi láthatóvá (a befejezés ugyanakkor megkettőzi e megszakítás funkcióját, hiszen a központozás hiányának következtében a „ja” indulatszó – útban a képiség felé – a hivatkozott költő monogramjaként is olvasható).

2. Balázs F. Attila kötetbeli versei közül A hiány sajátossága című aposzt-rofikus szöveg oly módon idézi fel a Baudelaire-líra tapasztalatát, hogy – Ardamicától eltérően, aki életrajzi alakként utal a francia klasszikusra – létrehozza annak egyik korszakos alakzatát, a spleen és ideál közti vertikális mozgás alapszerkezetét („Isteni józanodás / És újra mámor” stb.).

3. Barak László kurvaanyja című szövege bár Baudelaire-motívumhálóból bomlik ki (a „tenger” összekapcsolása a „menny és pokol” távlatával, vö. Az utazás) – Balázs F. megoldásától eltérően –, azonnal át is vált a modern líra köznyelvéről a mindennapok poétikus szóhasználatára, így számolva fel annak a beszédszituációnak a kitüntetettségét, mely lehetővé teszi az innovatív megszólalást, de immáron alkalmatlanná vált az esztétikai ideológián túli reflexió kifejezésére.

4. Bettes István betűcserés „támadása”, a Szabódó kurta című opus másképpen teszi próbára az alulretorizáltság teljesítőképességét, mint például a Barak-líra (s itt az antológiában jól megfigyelhető a különbség), mivel az előbbi megkísérli felmutatni a nyelv uralhatatlan dimenzióját, ám nem a jelentések, hanem a jelölők visszaverődésének, materialitásának szintjén (pl. kendő – dönt – döng, illetve az ő-k homofóniája stb.).

5. Csehy Zoltán A perzsa freskófestő című kiváló alkotása az antológiabeli szövegek legtöbbjétől (pl. Ardamica Zorán, Juhász Katalin, Kulcsár Ferenc) távolodva – furfangos módon – úgy teszi témává a kompozíciót alakító képzeletet és az idézéstechnikát (itt: imitáció), hogy éppen azon szövegek lesznek hagyománybéli előzményei, a rájátszás kimondatlan apropói, melyeket nem idéz: Rilke híres Archaikus Apolló-torzó című költeménye és Hölderlin Visszaemlékezése.

6. Gál Sándor nincs visszatérés című verse – Csehyhez hasonlóan szintén utal Hölderlinre, csak másképp: az eredet elvesztése kapcsán – a líra „nagy témái” (belső terek, antropomorfizmusok) mentén haladva jeleníti meg az elmúlás és a halál képeit, melyek egymásra utaló rendszerként terjesztik ki a „vég” alakzatát, s ezzel a szöveg retorikai tartományában mintegy színre viszik az allegória mortifikációját (a versbeli szekvenciák rombolását).

7. Hizsnyai Zoltán Különb világot… című szonettkoszorúja (mesterszonettje József Attila A Kozmosz éneke című szonettkoszorújának mesterszonettje) lelkesítően profi munka: a szerző nem csak a versírás technikáival van maradéktalanul tisztában (ahogy Csehy az antik strófaszerkezetek szabályaival), de úgy képes a hagyomány dialogikus megszólaltatásának (az Ars poeticától az Eszméletig) és az „én” kimondhatóságának az összeegyeztetésére, hogy versének beszélője nem véti el a József Attila-féle hangot (a szótagszámmal egyetemben), ám pragmatikailag mégsem azonosítható vele maradéktalanul, sőt olykor önmagával sem identikus (erre az ingamozgásra remek példa a zárlat: „kinek a Léthén túl is dolga van / külön[b] világot alkotok: magam”).

8. Hodossy Gyula Tavaszi levél ajtóval, ablakkal című mikropoémája (mint Csehy verse, képzőművészeti párhuzamokra utalva) bár nem használja ki a „levél” szó kétértelműségét, mégis megalkot egy „talányos” szituációt (rügyfakadás vágya), mely érdekes módon a deiktikus utalások (pl. hogy mi mi után következik) nélkülözésével is  – miközben nem szimultán szerkezetű – közelíteni tudja a líra nyelvét (üres deixis) az elbeszélői diszkurzusokban honos narrációhoz (pl. követhető időbeli viszonyok).

9. Juhász Katalin Reménytelenül című műve (bár Ardamica Zorán alkotásával összhangban ebben is elhangzik valamilyen formában a 35 éves lírai alanyra tett utalás, és valószínűleg ez is köztes műfajú, mégis attól eltérő beszédpozíció jellemezi) magába olvaszt egy teljes József Attila-szöveget, melyet érintetlenül hagy ugyan, de hangsúlyait mégis megváltoztatja, hiszen az átkötéseknél a másképpen működő artisztikus nyelv – a regiszterváltás ellenére – magához idomítja, ügyesen eltulajdonítja az idézett részlet elemeit (pl. áttördelem: „Mit megízlelek, előbb édes, majd savanyodik, sárrá lesz Bennem // a mult hull, mint a kő” stb.).

10. Kacsinecz Krisztián jelek című párrímes verse olykor Bettes szövegeire emlékeztetően erősíti fel a hangzás poétikáját (törött tőr – turul – gurul), de értelmezhetőségében valószínűleg nem ez dominál elsősorban, hanem a strófákban felvillantott látványelemek (pl. csillag, sebhely, kereszt stb.) és számok (77, 7, 13, 3, 1) visszavonatkoztatása a címre, illetve ezek egymáshoz rendelésének logikája (pl. éppen az ok-okozatiság eltörlése).

11. Kulcsár Ferenc Erdő című alkotása Ardamicával, Juhász Katalinnal, Hizsnyaival (stb.) egyetemben hozza a József Attila-utalást (szó szerinti idézetként az Ars poeticából), ám jelen esetben a beszélő konkrétan ebből bontakoztatja ki tulajdonképpeni tárgyát, R. C. monológját, mely projekcióként tágítja ki és transzponálja „a mindenséggel mérd magad” állítás határait a természet–kultúra–transzcendencia hármas vonatkoztatási rendszerében.

12. Mizser Attila Andersen paradigma című verse – mely Hizsnyaitól eltérő módon alkalmazza a szonettformát – könnyed szórakoztatás, melyben az írás mint aktus sokfélesége (pl. kényszerítő jelleg, csonkolás) és széttartó dinamikája (pl. töltelékszavak halmozása, konzisztenciatörések) jut főszerephez egy redukálttá konstruált tudattartam horizontjában.

13. Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek című kisciklusa a poétikai barkácsolás – Mizsertől például különböző – példája, melynek hibridgyártó logikája a zoológiát és a taxonómiát, egyáltalán az evolúciót nyelvi kontingenciákkal helyettesíti, megteremtve ezáltal a líra „borgesi fordulatának” horizontjába illeszthető mesterséges univerzum „képzelt lényeinek könyvét” (biológiaórákra nem ajánlott olvasmány).

14. Öllős Edit szűkszavú verseinek egyike, a Szieszta nagyon is beszédes a költői megnyilatkozás szintaktikai eldöntetlenségének szempontjából (tehát itt pl. nem a Németh Zoltán-féle nyelvjátékról vagy a képek metaforizáltságáról van szó), hiszen e pár sor azzal duplázza meg önnön alanyát, hogy a mondatszerkezetbe beírható lesz az, amit nem kell kitenni, és nincs is ott, de mégis funkciója van: az ő (vagyis a „gondolat” megszemélyesítése mentén, illetve egy jelöletlen személy odaérthetősége alapján egyaránt olvasható a vers).

15. Polgár Anikó Részképzés a Valhallában című költeménye többek között azért is (sárkány)vérpezsdítő színfoltja az antológiának, mert egyrészt nagyon visszafogottan kerüli el a túlesztetizált bölcsészszemlélet közhelyeit (de mégsem úgy, mint párja, Csehy), másrészt az egyetemi diszkurzus és az északi mitológia törmelékeinek egymásba ékelésével termeli ki a posztmodern irónia azon válfaját, mely a szöveg rendeltetésének (Tanácsok héroszoknak) és használhatóságának (tanszéki kutatás) szeparációja által leplezi le és tartja fenn dezorientált kulturális kódjait.

16. Rácz Boglárka – Öllős Edit verseinek minimalizmusával rokonítható – négy sor a télről című költeménye szubjektív életkép, melynek első, figuratív és második, kiasztikus sora szinesztézikus látásmódot alapoz meg, ám a folytatás (egyben lezárás) mindezt úgy lényegíti át, hogy a hátravetett szcenikai elemek megkérdőjelezik a klasszikus toposz negativitását (tél – csend – hó – halál helyett decemberi hóesés – cigarettázás – gondtalanság).

17. Szászi Zoltán Csarnok című szabad verse a felejtés és az emlékezet rekvizitumainak egymást váltó, olykor kiegészítő momentumaira épül (Hizsnyaival karöltve például a Léthe/Lét fiktív etimológiai azonosságára terelve a figyelmet), olyan nagy erejű definitív szólamok közbejöttével („ez az életed / két csillagpislantás közé kifeszített / vászondarabban hintáló véres húsdarab”), melyek nemcsak szétfeszítik a generációs memória és a személyes identitás kereteit, hanem át is rajzolják, labirintusszerűvé tágítják a családi arcképcsarnok – csakis az emlékek kontrasztjában – bejárható útvonalait.

18. Tóth László Értekezés a világteremtésről című (irónia dolgában Polgár Anikó antológiabeli eljárásával említendő egy lapon, de mindjárt látjuk, másképp működik), sziporkázó nyelvi leleményről tanúskodó kórházi helyzetverse a kiszolgáltatottság tapasztalatát kétféle értelemben is precízen viszi végig, mivel egyfelől a lírai alany orvos általi alávetettségéről – közben a szöveg hagyomány általi megelőzöttségéről (Dante-allúzió, Kosztolányi-rímválasz) – tudósít a végbélvizsgálat kínos pillanatainak fókuszba állításával, másrészt pedig a teljes szituáció teremtését – más síkon – visszautalja az „én” kompetenciájába: „járjon bár doktorom ujja úgy végbelemben / miként a Teremtőé matathatott Ádám formázása közben a végtelenben, / a világot s benne őt is – legalább filozófiai értelemben – / azért még én teremtem.”

19. Tőzsér Árpád – akinek Tóth László egyik, általam nem idézett versét ajánlotta – Hol van már a … című kritikus szerzeménye régi vitákat elevenít fel, amikor a költészet mibenlétére kérdez rá történeti és személyes vonatkozásban egyaránt (késleltetve egyfajta ars poeticát), de – mint már a szerzőtől joggal számíthatunk rá – az állásfoglalás nyitottsága elsősorban nem a mondottság szintjén, hanem a tradíciókezelés mikéntjében nyilvánul meg, hiszen az elégikusnak tűnő modalitást klasszikushoz méltó eleganciával billenti ki a termékeny párbeszédkészség irányába („Ó, herceg, hol van már a tavalyi tükröződési elmélet”); ez a mindenkor megújulásra kész szemlélet éppen ezért nincs – még villoni értelemben sem – elhavazva.
20. Varga Imre Nevemből a hegy az út című egyenletesen magas színvonalú alkotása ékes bizonyítéka annak, hogy a hihetetlenül fontos utómodern nyelvhasználat miért tud újra és újra produktívan (megkerülhetetlen módon, a Tóth László-párhuzam kétségtelen) integrálódni egy nélküle elképzelhetetlen beszédmódba: mindaz, ami itt mozgósítva van (pl. kozmikus metaforika, a fenomenalisztikus motivika leváltása stb.), maradéktalanul felerősíti a visszhang nem önmásolódásra berendezkedett, hanem jövőorientált visszacsatolásokat is preformáló jelképzését.

21. Vida Gergely Őszi kérdés című darabja az antológia egyik gyöngyszeme, mivel a szövegköziség olyan transzdialogikus felfogására tereli a figyelmet, melyben a hagyománytörténés logikája szerint a múlt beszéde a közbejövő szólam által is artikuláltként válik érthetővé (módosított vendégszövegként, mint pl. ez esetben a Babits-vers a József Attila-költemény felől, vagy Hizsnyainál a József Attila-mű Babits felől bevilágítva), mégpedig úgy, hogy ezek a beszédformációk egymás jelentéseit gazdagítják.

22. Z. Németh István Lenni más című versére csak rábólintani lehet: ez igen!, végre!, de jó, hogy nincs elrontva: infinitívusz a vége!; hiszen a költő rendkívül jól kamatoztatja (megértettként gondolja át) azt a poétikát, melyet anno Kovács András Ferenc a Borges Ars poeticáját újraíró Ars memorić-vel nyitott fel, s melyet utóbb Halmai Tamás Pascal kertje című katalógusverse emelt ismét jelentékeny magaslatokba (az antológián belül nincs párja).

23. Zirig Árpád nincs a testnek szerelemillata című verse – melynek hangulatrögzítő érdekeltsége Gál Sándor felé mutat – organikus képhasználatot mozgósít, a természeti elemek és a lélekállapot közti jelentésátvitel mozzanata ily módon felidézi a romantikát, kifutása azonban rákérdez az avítt világ lecserélhetőségére, s ezzel a gesztussal el is utasítja a reflektálatlan szentimentalizmust.

+ 1. Kukorelly Endre, a Szlovákiai magyar szép versek 2006 című kiadvány szövegválogatója imígyen szól koncepciójának előfeltevéseiről: „Aki az irodalom alakulásáról, könyvekről, szerzőkről ír, erről igen és arról nem, folyamatosan a maga antológiáját állítgatja össze”, azaz a szelekciót az irodalomértés létmódjával hozza összefüggésbe, ami minden valószínűség szerint nagyon rendben van így…
                                    
1 Meg egy mínusz mondat: meg kell sajnos jegyeznem, hogy a kiadványban verseskötethez képest méltatlanul sok az elírási hiba, ezért a nyelvi szerkesztő és a korrektor „teljesítményét” nem tartom tisztességes munkának (egyikük neve sincs feltüntetve).
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006)