„ …aki mindig hiteles tudott maradni” – Beszélgetés Rákóczi Lajossal
* Régóta őszinte tisztelője vagy Szabó Gyula művészetének. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat, hol és hogyan ismerted meg a művészt?
– A tények tisztelete arra késztet, hogy Szabó Gyula munkásságáról, a vele való kapcsolatról szólva elsősorban Veneny Lajos okleveles növénynemesítő személyét említsem.
Veneny Lajos növénynemesítő 1941-ben költözött Érsekkétyre, a kétyi pusztára, ami akkor az egyházi birtokokhoz tartozott. Édesapám itt dolgozott mint gazda. Feladatai közé tartozott, hogy a Veneny Lajos által vezetett Növénynemesítő Állomás részére a talajművelést biztosítsa. Ebből a kapcsolatból később tartós barátság lett. 1944–45 telén a Garam menti álló frontharcok miatt (mivel a majorság a frontvonalba esett) 1945 januárjában a német hadsereg kilakoltatott bennünket. Veneny Lajos a Szemere melletti Lapos-pusztára került, ott vészelte át a háború végét.
Én 1945 augusztusában kerültem Veneny Lajoshoz Lapos-pusztára. A háború után a Nemesítő Állomás helyét Anyalán, az Érsekújvár mellett újonnan megalakult egyházi birtokon jölték ki. Novemberben költöztünk Anyalára, s 1945 november 1-jétől a Nemestő Állomás alkalmazottja lettem. Ez akkor magánvállalat volt, Veneny Lajos tulajdona. A nemesítéshez szükséges szántóföldet Veneny az egyházi birtoktól bérelte. Veneny Lajos ez idő tájt már elismert szaktekintély volt a növénynemesítésben mind Magyarországon, mind Csehszlovákiában. Számos gabonafajtát nemesített, ebben mindig megelőzte a korát. Vélhetően abban is, hogy nem volt szakbarbár, minthogy művészetszerető volt. Komoly képgyűjteménye és gyönyörű keleti szőnyeggyűjteménye volt. A háború alatt a képek és a szőnyegek jelentős része elveszett.
Veneny Lajos ezekben az években a legnagyobb értéknek a Szabó Gyula-képeket tartotta. Nagyon büszke volt arra, hogy 1923 táján, amikor először találkozott Szabó Gyulával, azonnal felismerte tehetségét és első látásra kb. 10-12 képet vásárolt a fiatal művésztől. Ez az első találkozás meghatározó volt mindkettőjük számára. Ettől kezdve nagy lelkesedéssel támogatta – anyagilag és erkölcsileg – a fiatal művészt. Segítette a művészt első pozsonyi kiállítása megszervezésében is. Ennek a kiállításnak nagy sikere volt, Szabó Gyula ösztöndíjat kapott Párizsba, illetve Európába. Igazi nagy barátság alakult ki közöttük, s ez életük végéig megmaradt. Szabó Gyula sose felejtette el, hogy Veneny Lajos – anyagilag és szellemileg – fiatal korától támogatta a művészt. Veneny viszont rendületlenül hitt Szabó Gyula művészetében… Meggyőződéssel vallotta, hogy Szabó Gyula helye a legnagyobbak között van.
* Személyesen hol és hogyan ismertétek meg egymást, mikor találkoztatok?
– Már sokat hallottam róla azt megelőzően, hogy először találkoztunk. Veneny Lajos számára Szabó Gyula mindennapi téma volt, így talán az is természetes volt, hogy nagyon megilletődve fogadtam Szabó Gyulát, alig mertem előtte megszólalni. Ez azonban nem tartott sokáig, nagyon közvetlen, barátságos tudott lenni, így aztán a feszélyezettségem oldódni kezdett. Az alatt a hat hét alatt, amíg Szabó Gyula Anyalán tartózkodott, legalább negyven olajfestményt festett, nagyrészt a Nyitra partján. Jó pár akvarellt és egész sor tussrajzot is készített.
Nem szokott reggelizni. Már kora reggel, hat órakor kiment a Nyitra partjára, gyalog, és délután két óra körül jött ebédre, egy-egy gyönyörű olajképpel. Rengeteget dolgozott, volt úgy, hogy éjszaka is festett képeket. Másnap reggel aztán behívott a szobájába és megmutatta az éjszaka festett képeket. Esténkén, vacsora után rendszerint a verseiből olvasott fel, vagy írókról, könyvekről, művészekről mondta el a gondolatait. Felejthetetlen esték voltak, órákig hallgatni lehett őt.
Nagyon fontos volt számára a sport. Naponta futott, úszott, természetesen esténként nekem is vele kellett úsznom, fürdés után pedig legalább öt kilométert futni a Nyitra partján, a töltésen. Kisportolt volt, bár én 18 éves suhanc voltam, ösz-sze kellett szednem az erőmet, hogy bírjam vele a futást. Persze, nem csak futott, sok szép képet is festett, s nagyon jól érezte magát régi barátja, Veneny Lajos társaságában. S Veneny Lajosból is kitört a műgyűjtőszenvedély, s jó pár képet vásárolt a frissen festett alkotásokból.
* Később változott a helyszín, ha jól tudom, bekúszott a „képbe” Csallóköz…
– Igen, 1949-ben az állomosítás elérte nemcsak az egyházi birtokokat, hanem vele együtt a Veneny Lajos tulajdonában levő Növénynemesítő Állomást is. A növénynemesítőt Gombára helyezték, igazgatójává pedig a volt tulajdonost, Veneny Lajost nevezték ki. A nemesítő állomást a gombai kastélyban helyezték el. Akkor még a kastélyt gyönyörű park vette körül. Itt lépett munkába dr. Bartalos Menyhért növénynemesítő, akivel együtt dolgoztam egészen 1990-ig Sósszigeten.
Szabó Gyula Gombán is többször meglátogatott bennünket. Természtesen Bartalost is azonnal barátságába fogadta. A gombai parkban is festett Szabó Gyula 4-5 gyönyörű olajképet, ezekből az akkori Állami Gazdaság megvásárolt négy darabot. Ezek tudomásom szerint ma is megvannak a volt igazgatósági épületben, ami ma magántulajdon. Ebben az időszakban festett Szabó Gyula a Nagy-Duna mentén is. Bartalos Menyhért ugyanis a Somorja melletti Tejfalun lakott s elvitte Szabó Gyulát Tejfalura és kocsival körüljárták a Nagy-Duna környékét. Mivel a helyszínen akkor nem festett a művész, a rákövetkező éjjel, emlékezetből festette meg az előző napon látottakat.
* Gomba után a Pozsonyeperjes melletti Sóssziget következett…
– A talajviszonyok miatt 1952-ben helyezték át a Növénynemesítő Állomást Sósszigetre, ahol a mai napig folyik a növénynemesítés. Szabó Gyulával a kapcsolat bensőséges, a levelezés és a kölcsönös kapcsolat töretlen volt. Ha a „fönök” levelet kapott Szabó Gyulától, délután behívott bennünket az irodába, aznapra felfüggesztettük „a szocialista mezőgazdaság építését”, és Szabó Gyula-délutánt tartottunk. Veneny Lajos sziklaszilárdan hitt Szabó Gyula művészetében és ezt a meggyőződését velünk is megosztotta.
* Ti pedig nemcsak „tanítványai” voltatok, hanem Szabó Gyula műveinek a terjesztői is!
– A hetvenes években a mezőgazdasági üzemek anyagilag megerősödtek, így lehetőségük nyílt arra, hogy azok az üzemek, melyeknek vezetői érdeklődtek Szabó Gyula munkássága iránt, Szabó Gyula-képeket vásárolt. Bartos Andor mérnök, a Termelési Igazgatóság akkori igazgtatója, Szabó Gyula nagy tisztelője, a felettes pártszerveknél még azt is elintézte, hogy járásunkban nyolc mezőgazdasági üzem mintegy 70 olaj- és akvarellképet, valamint fametszetsorozatot vásárolt. A képek jelenlegi sorsáról keveset tudunk, tény viszont, hogy járásunkban sok magánszemélynél is van Szabó Gyula-festmény vagy fametszet. Ez is bizonysága annak, hogy járásunkban sok tisztelője van Szabó Gyulának, amit az is bizonyít, hogy Dunaszerdahelyen utcát és iskolát neveztek el róla. Az iskolában mellszobra is van a művésznek, melyet Lipcsey György szobrászművész készített és ajándékozott az iskolának.
* Hogyan jellemeznéd Szabó Gyulát, érzékeny, indulatos, esetenként zárkózott ember benyomását keltette? Vulkáni erejű vívódásainak a külső jelei is ismertek voltak számatokra?
– Szabó Gyula nemcsak mint művész, hanem mint ember is kimagasló egyéniség volt. Hihetetlen volt az alkotóképessége. Ha nem festett, akkor verseket írt, művészetekről szóló tanulmányokat olvasott. Nemigen akadt a világirodalomban és a magyar irodalomban olyan jelentős író, költő, vagy a művészetben olyan képzőművész, akit nem ismert volna, és nem lett volna róla véleménye. Losonci magányában is nyitott volt a világ és a művészet dolgai iránt.
Nagyon szerette a Csallóközt. Kevesen tudják, hogy a hatvanas évek elején (1962-ben) komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a Kis-Duna mentén venne egy olyan házat, ahol műterme lenne és az alkotás csendje venné körül. Ez az elképzelése azonban – családi okok miatt! – nem valósulhatott meg, talán édesanyja betegsége miatt. Nagyon szerette az édesanyját. Mikor fekvő beteg volt, hosz-szú ideig maga ápolta, gondozta, nagy szeretettel és ragaszkodással.
Szabó Gyula nemcsak a műveiben, hanem a mindennapi életben is emberközpontú volt. Mindig a szegények, az elesettek pártján állt, maga is szegény sorból küzdötte fel magát, és ezt soha nem felejtette el. Hitt abban, hogy az emberiség jobb sorsra érdemes, művészetével is ezen munkálkodott. Ahol ő megjelent, ott megváltozott a légkör. Rendkívül fegyelmezett, céltudatos, amellett nagyon érzékeny ember volt. Indulatos is tudott lenni! Gyűlölte az igazságtalanságot. Nagyon szerette a fajtáját, más népet soha nem bántott, műveiben ugyanakkor művészetével az egész emberiséghez tudott szólni.
* Mi a legfontosabb „üzenete” az ő személyének és művészetének számodra?
– Sokat köszönhetek első főnökömnek, Veneny Lajosnak, akitől a nemesítés terén sokat köszönhetek. De a legnagyobb hálával azért tartozom neki, hogy általa ismerhettem meg és kerültem Szabó Gyula közelébe, ami meghatározó volt számomra az életemben. Tőle tanultam meg, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember…”, hanem észre kell venni a körülöttünk levő szépségeket is. Minden találkozás Szabó Gyulával nagy esemény, élmény volt, ünneppé varázsolta a hétköznapokat. Jó érzéssel tölt el, hogy találkozásaink alkalmával elejétől fogva éreztem, hogy egy igazi nagy művész és ember közelében lehetek, akire mindig fel lehet nézni, aki minden körülmények között és ellenére is mindig hiteles tudott maradni.
Ebben az évben emlékezünk Szabó Gyula születésének századik és halálának harmincötödik évfordulójára. Az évforduló alkalmából jelenik meg – felesége sokéves fáradozása eredményeként – a Szabó Gyula munkásságát felölelő nagymonográfia, amelyben arra érdemes szakemberek értékelik a hatalmas életművet. Végre! Sokáig vártunk rá, de mégis csak meglett! Bizonyára ez is hozzásegít bennünket ahhoz, hogy Szabó Gyula életműve mihamarabb ismertté, közkinccsé váljon!
* Elragadtatásaitokat (gondolok itt Bartalos Mena barátunkra is!) mindig igaz örömmel és áhítattal hallgattuk. Szabó Gyula neve számotokra – mint a jó igehirdetők számára! – ima vagy fohász volt. Nehezen lehetett eldönteni, a tisztelet vagy a nagyrabecsülés érzése volt-e erősebb…Örülök, hogy három és fél évtizeddel a művész halála után is a hit és a ragaszkodás fogalmazódott meg emlékeidben…
Fónod Zoltán