Izsó Zita* versei

Üdvözlet sehonnan

        barátom, ha nem kérded: jól vagyok.
        már csak az üldözési mániám követ.
        több éve magammal sem tartom a kapcsolatot,

        ahogy te sem. látod, megértelek.

        ha nem keresnél, csak annyit mondhatok,
        én mindenhol elszórtan élek,
        remélem, egyszer elkerülsz és találkozunk.

Mi kell

        májusi eső. sorozatlövés.
        mindig újratölt és elvérzik a folyam
        lassan a földre hajtják fejüket a házak.
        tablettáiból a drogos is félretesz még párat,
        csak holnapig van vége a világnak.

        ahogy neked is,
        kapaszkodom, mint gyomrodba a görcs,
        megszokásból vagy ösztönszerűen,
        és ha azt vallom, a nincsben is hinni kell,
        csak a te cipőd talpán vagyok ilyen
        földhözragadt,
        bármit elvihetsz, én mindent odaadok,
        csak ne foglald el előlem a
        hiányodat.

vihar

        nézd kint már pocsolyába lóg az esőnek a lába
        itt az autók is egymás ujjain állnak az utca
        széleinél kicsavarja a pózna vasgyökerét a
        szél amelyik talán egy üveg sört is kiborít a
        gyáva piásba még mielőtt a nap visszaszívja
        a föld utolsónak
        hitt
        szavait.

odalent

        eső mászik a földbe,
        fent a házak oldalán
        egy eresz
        gargalizál,
        a nyilvánosvécék kinyílnak,
        a falakról
        visszapattan az illat –
        még sötét van, de talán már reggeledik.

        öregszem.
        visszaelőznek az átlépett napok,
        bent a kocsmában az én helyemen
        az asztalra borulva alszik a por,

        barátaim, ha tudtok, a síromhoz
        legalább virágot lopni járjatok.

a jövőre emlékezve

        nekem ez az egész túl meredek.
        csak a madarak másszák meg az eget.
        az angyalok lassan felfelé potyognak –
        már a szomszéd bácsi is meghalt.

    az óramutató-kerék lassan átmegy rajtam is,
    részegen már esőoszlopoknak sem ütközöm,
    mint amikor elkaptam a szomszéd botjától a bicegést,
    pedig csak az ablakainak ugrott egy kavics –
    akkor még homokozóba akartam temetkezni, és nem sírgödörbe.
    mára maradt a szenti-mentálhigiénia,
    a halál végéről tervezett mesék,
    hogy magadért közelről. csak tisztán, töredelmesen hazudj
    egészen, mintha gyónnál,
    és ahogy reggelente futok, nehogy elérjem a buszt,
    ha elkések, azt mondom, nővérem született,
    városi szmog a cigarettafüst helyett,
    mert nincs pénzem már a passzív dohányzásra se,
    a kocsmaszagért is fizetni kell.

    a húsz év bezárt. mint az anya. mély.
    a betört ablakokon átmászik a szél.

    itt reménytelen emlék csak a jövő –

    menekülni kéne, de nincs ki elől.

szerel mese

        nem dobog. korog a szívem érted,
        azt akarom, feküdd meg a gyomrom
        ha a galambom lennél, lelőnélek,
        és kitömnélek, mint a Psychóban

        a falevelek is csak pofára esnek.
        jöjjünk már össze, mielőtt vége lenne

        látom, már rám repült bogárszemed,
        még nem ismersz –
        a nyelvünkkel fogjunk kezet.