Százdi Sztakó Zsolt – A barátom története
Egy osztályba jártunk, a „Méretes” meg én. Azért hívtuk így, mert az osztályban nem volt nála magasabb fiú. Igazság szerint a gimiben sem, habár csak elsős volt, és ha jól kihúzta magát, még a kosárlabdapalánkot is fölérte (akkoriban rendkívül népszerű volt a kosárlabda a fiúk közt, hisz előző évben nyertük meg az Európa-bajnokságot, ráadásul a döntőben a szovjeteket győztük le).
Ha ragaszkodunk az igazsághoz, tulajdonképpen nem is lett volna szabad barátkoznunk, hisz az én apám párttitkár volt, az ő családja pedig oda tartozott, amit akkortájt úgy hívtunk, hogy klerikális reakció. Az egyik nagybátyja pap volt, aki Mindszenty mellett szolgált, és ő is rendkívül vallásos fiú volt, amiért rendszeresen került gúnyolódások kereszttüzébe. Őt azonban ez láthatóan nem zavarta, hogy az osztályfőnök rendszeresen megállt a padjánál, és jó hangosan, hogy az egész osztály hallja, így szólt hozzá: „Mi van Hornyák, már megint szoknyában ministráltunk?”, mire az osztálynak arról a részéről, ahol a fiúk ültek, azonnal felhangzott a nyerítés.
Először én is a nevetők közt voltam, aztán otthon elmeséltem, hogy az osztályunkba jár egy katolikus fiú, osztályfőnök elvtárs hogyan szégyenítette meg. Apám nem szólt semmit, csak behívott a dolgozószobájába, és elbeszélgetett velem, ami után égő fülekkel, megszégyenülten oldalogtam onnan ki.
„Tudod, fiam, mi is zsidók vagyunk, de én ezt nem hangoztatom, mert könynyen elveszthetném az állásomat. Ezért aztán én tisztelek mindenkit, akinek van bátorsága megvallani a hitét, és szeretném, ha te is tisztelnéd őket.”
Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy ez a rendszer mégse lehet annyira nagyszerű, amennyire mondják, ha arra kényszeríti az embereket, hogy tagadják a hitüket, és ekkor kezdtem „Méretessel” barátkozni, aki kezdetben semmit sem értett, hogy mit akarok tőle, és azt hiszem, gyanakodott is.
De aztán sikerült a bizalmába férkőznöm, és a legjobb barátok lettünk. Pontosabban, neki én voltam az egyetlen barátja, mert a többiek páriaként kezelték, mint Indiában az érinthetetleneket, a legalacsonyabb kasztba tartozókat.
Nem is tudtam, hogy egy házban lakunk, az ő lakásuk egy emelettel a miénk alatt volt, és miután barátok lettünk, gyakran jártam hozzájuk. Azelőtt azt hittem, amit a tanáraink is igyekeztek belénk sulykolni, hogy minden reakciós lakása valami irtózatos bűnbarlang, és csak most ébredtem rá, hogy ez mekkora hülyeség. Az ő lakásuk tökéletesen olyan volt, mint a mienk, azzal a különbséggel, hogy ahol nálunk Lenin, Sztálin és Rákosi portréi függtek a falon, ott náluk a feszület volt.
* * *
A Forradalom a mi számunkra úgy kezdődött, hogy fociztunk a grundon. Volt az utca elején egy üres telek, amin valamikor bérház állt, amit a háború végén találat ért, itt szoktunk vérre menő csatákat vívni. Most is itt fociztunk, mikor arra lettünk figyelmesek, hogy a főutcán emberek vonulnak végig. Különös egy menet volt ez, mert az embereknél se transzparensek nem voltak, se jelszavakat nem skandáltak, csak komor elszántsággal az arcukon mentek.
Mi, ott a grundon összenéztünk, és mikor az utolsó ember is elhaladt előttünk, a tömeg nyomába eredtünk, amihez a mellékutcákból folyton újabb csoportok csatlakoztak, úgyhogy a tömeg egyre dagadt.
Már messze jártunk a grundtól, amikor észrevettem, hogy „Méretes” nincs mellettem. Szegény fiú, már most megtanulta, hogy vannak dolgok, amiből neki jobb kimaradni, csakhogy olyan is van, amiből egyszerűen nem szabad kimaradni.
Az emberek végig megőrizték némaságukat, se egy kiáltás, se füttyszó nem harsant, és épp ez tette olyan félelmetessé a tömeget, a hallgatásuk. Olyan félelmetes volt most a tömeg, hogy senki nem merte az útját állni. Talán, ha most valaki elkiáltja magát, és elkezd valami idióta jelszót skandálni, akkor a rendőröknek is könnyebb lett volna beavatkozni, mert akkor már rendzavarás van, ami ellen fel kell lépni, de így, hogy a tömeg csak némán vonult, nem volt mit tenni.
Aztán kiértünk egy térre, a tömeg ekkor már körülbelül ezerfős lehetett, és mi ott osontunk utóvédként a nyomában. Ekkor egy fiatal srác, pár évvel lehetett öregebb nálunk, felugrott egy ott álló szobor talapzatára, ami valami hősies pózba merevedve ábrázolt egy kucsmás orosz katonát, és elkezdte szavalni a Nemzeti dalt.
Egyik karjával átölelte a szobrot, hogy le ne essen, és annál a résznél, hogy „Esküszünk! Esküszünk! Rabok tovább nem leszünk!”, úgy üvöltött, hogy a nyakán kidagadtak az erek. Miután ő befejezte, a tömegből valaki elkezdte a Szózatot énekelni, amihez fokozatosan csatlakoztak a többiek is.
Mi még nem tudtunk semmit, hogy miről szól ez az egész, de valahogy megérintett minket a pillanat varázsa, és megilletődve álltunk ott.
Aztán valaki a hátsó sorokból meglátott minket, és hazazavart, hogy gyerekek vagyunk, semmi keresnivalónk ott, könnyen bajba kerülhetünk, és otthon elvernek, ha a szüleink megtudják, hogy hol voltunk.
* * *
Másnap hajnalban fegyverropogásra ébredtem, a szüleim akkor már talpon voltak, és anyám idegesen járta a szobákat, az ablakokat függönyözte le. Mikor megkérdeztem, hogy ezt miért csinálja, azt válaszolta, hogy az utcán lőnek. Odamentem az ablakhoz, és kikukucskáltam a résen, de az utcán nem láttam senkit, ami már önmagában is feltűnő volt, hiszen ilyenkor már munkába mentek az emberek, most viszont az utca üres volt, mint vasárnap vagy ünnepnapon. Aztán egy újabb lövés dördült el, és anyám elrángatott az ablaktól. Sose felejtem el azt a rettegést, amit ekkor a szemében láttam.
Apámat a rádió előtt találtam, ahogy sápadtan csavargatta a kereső gombját. Megkérdeztem tőle, hogy mi ez? Rám nézett, és azt mondta „Forradalom”. Aztán megtiltotta, hogy az utcára kitegyem a lábam.
Alig vártam, hogy a reggeli utolsó falatját is lenyeljem, és már mentem is le „Méreteshez”. Meglepetésemre, az ő szüleit ugyanolyan idegesnek találtam, mint az enyémeket. Az anyja, mikor meglátott, maga elé állított, alaposan szemügyre vett, mintha azt vizsgálná, hogy meg van-e mindenem, majd magához ölelt.
Megkérdeztem „Méretest”, hogy ők miért olyan idegesek, hisz ez a forradalom nekik csak jót hozhat. Az apja úgy nézett rám, mint az előbb az én apám „Jegyezd meg, fiam, hogy ahol lőnek, az sose hozhat jót”.
* * *
Alig vártam, hogy „Méretessel” egyedül maradjak, és rávegyem, hogy mi magunk járjunk utána a dolgoknak, amiből a felnőttek ki akarnak hagyni minket. Meglepetésemre nem kellett őt sokáig győzködnöm, bár neki is megtiltották, hogy az utcára kimenjen, de ő is úgy gondolta, mint én, hogy a felnőtté válás küszöbén jogunk van az eseményekben részt venni, mert a mi jövőnkről van szó.
Így aztán azt mondtuk a szüleinek, hogy a barátainkkal van találkozónk, akik szintén a házban laknak, és elindultunk, mintha hozzájuk mennénk, de amikor már nem láttak, kilógtunk a néptelen utcára.
Nem mondom, az elején torkunkban dobogott a szívünk, hisz mi is tudtuk, hogy veszélyes ösvényre léptünk, és elég egy eltévedt puskagolyó, hogy megsebesüljünk, vagy akár meg is haljunk. Mindketten hallottunk már ilyen történeteket a szüleinktől. Nekem például az anyai nagyapám így halt meg Budapest ostromakor, mikor az óvóhelyről kimerészkedett, hogy élelmet szerezzen a családnak.
Nem tudtuk, hogy merre induljunk, ezért hát vaktában mentünk valamerre, és reméltük, hogy a lövések majd eligazítanak.
Meglepetésünkre, az utca nem volt olyan kihalt, mint mi gondoltuk, és úgy látszik, mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak, mert csupa korunkbéli fiatal volt az utcán, vagy még fiatalabbak.
A grundon végre, ahol tegnap fociztunk, megtaláltuk a lövöldözőket. Az ott található sittből hevenyészett barikád mögül lőtték a szemközti épület ablakait. Pontosabban, onnan lőttek rájuk, ők pedig visszalőttek. Hárman voltak, és egyikük se lehetett több húszévesnél. Inkább csak vaktában lövöldöztek, mint célzott lövéseket adtak le, ezt mi, akik a gimnáziumból rendszeresen jártunk lőgyakorlatra, azonnal megállapítottuk.
A grund szélén akkor már egy csoport utcakölyök bámészkodott, egy középkorú férfi pedig előttük állt, és veszekedett velük, hogy menjenek haza, mert ez itt veszélyes, eltalálhatják őket a golyók.
„Követeljük, hogy adjanak nekünk puskákat, mi is lőni akarjuk a ruszkikat.”
„Ezek itt nem ruszkik, hanem ávósok, ti pedig még gyerekek vagytok, akiknek a kezébe nem való a puska.”
Ekkor az egyik fiút a vállán eltalálták, mire fájdalmasan felkiáltott, és kiesett a kezéből a puska. Kisvártatva valahonnan előkerült egy fiatal lány, akin vöröskeresztes karszalag volt, és kezelésbe vette a sebesültet, aki egyfolytában jajgatott. A fiú társai abbahagyták a lövöldözést, és segítettek kicipelni a sebesültet a tűzvonalból, hogy a lány kezelésbe vegye.
Valami titkos jelre ekkor a főutcán feltűnt egy fehér autó, aminek az oldalára egy nagy vöröskereszt volt pingálva. Az autó befordult az utcába, és megállt a grundnál. Egy ápoló és egy orvos szállt ki belőle, de nem az előbb megsebesült fiúhoz mentek, akit a fiatal lány kezelt, hanem eltűntek a valamikori légópincében, amit mi is gyakran használtunk játékra. Rövidesen egy hordágyat cipelve bukkantak elő, amin egy másik sebesült feküdt, aki láthatóan rosszabb bőrben volt, mint az előbb megsebesült fiú.
A jelenetet látva a fiúk elsápadtak, és páran, akik az előbb legjobban hangoskodtak, behúzták a nyakukat. A fiú ekkor a házra mutatott: „Fiúk, ki vállalkozik rá, hogy kilövi azt az ablakot?”
A fiúk, akik az előbb olyan nagy hangon követeltek fegyvereket, egyszerre úgy néztek ki, mint a félős kisgyerekek, akik még anyjuk szoknyájába kapaszkodnak. Meglepődtem, mikor pont „Méretes” emelte fel a kezét, aztán némi habozás után én is csatlakoztam hozzá. A férfi némán a fedezék felé intett, majd a többi fiú felé fordult.
„Ti pedig tűnjetek el, még bajotok lehet.”
„Méretes” a földön heverő puskát vette magához, nekem pedig a másik fegyveres adta át a puskáját. Lehasaltam a fedezék mögé, és jobb szememet behunytam, a balt pedig olyan szűkre húztam, amennyire csak tudtam, ahogy azt a lövészeten tanultam. Eleinte semmit se láttam, és a célkereszttel végigpásztáztam az ablakokat, amíg ráakadtam az alakra, aki ott állt az egyik ablakban, és talán épp engem vett célba. Kicsit megremegtem a gondolatra, hogy elég, ha ő egy pillanattal előbb húzza meg a ravaszt, hogy én sebesüljek vagy haljak meg. Aztán, meghúztam a ravaszt. Mellettem a másik lövés ugyanabban a pillanatban dördült el. Aztán, az alak eltűnt az ablakból, és többet abból az irányból nem is lőttek.
Nem mondom, jólesett a többiek elismerő pillantása, de ekkor „Méretesre” néztem, aki olyan sápadt volt, mintha őt lőtték volna meg.
„Lehet, hogy megöltem.”
Belegondoltam. Igen, lehet, hogy az én golyóm ölte meg, de ha nem én lövöm le őt, akkor ő lő le minket. Ez a harc törvénye. Kegyetlen törvény.
Ha nem szégyelltem volna magam, legszívesebben eldobtam volna a puskámat, hogy meg se álljak hazáig, és jól kisírjam magam anyám vállán, de hát akkor még úgy gondoltam, hogy az igazi férfiak sose sírnak.
„Méretes” azonban nem így gondolkodott, mert az ő szeméből peregtek a könnyek, és a vállát rázta a néma zokogás.
* * *
Még aznap délután átestünk a tűzkeresztségen. Épp őrjáraton voltunk az egyik mellékutcában, mikor hirtelen földübörgött alattunk az utca, aztán sokáig más se történt, csak ezt a félelmetes dübörgést hallottuk, majd befordult az utcába egy szovjet tank.
Nyakunkba szedtük a lábunkat, és eltűntünk egy kiszögellés mögött. Onnan lestünk ki a tankra, ami megállíthatatlanul közeledett, és a dübörgés egyre félelmetesebb lett.
Azt tudtuk, hogy ezt a tankot nem szabad tovább engednünk, mert ha eljut a törzshelyünkig menthetetlenül szétlövi azt.
Öten voltunk, a parancsnokunk egy egyetemista volt, aki megtanított ben-nünket Molotov-koktélt készíteni. Egy benzines palackba dugtunk egy rongyot, amit meg kellett gyújtani, miellőtt a palackot eldobtuk. Egyszerű, de hatékony fegyver, ha a tankot jó helyen találta el. Igen ám, de ehhez a tank közelébe kellett férkőzni, és ezt a feladatot is „Méretes” vállalta el. A következő pillanatban már el is tűnt a házban, ami mögött elrejtőztünk, és rövidesen az egyik erkélyen jelent meg.
Megvárta, amíg a tank majdnem az erkély alá ér, és akkor dobta rá a palackot, majd a lakásba húzódott az erkélyről. A Molotov-koktél felgyújtotta a tankot, és a tankot lezáró csapóajtók felcsapódtak, és égő ruhájú katonák ugráltak ki. Az egyik katona annyira meg volt zavarodva, hogy géppisztolyából folyamatosan tüzelt. Azt az erkélyt lőtte, ahonnan a Molotov-koktélt rájuk dobták. Minket annyira megrendített a látvány, hogy elfelejtettünk visszalőni.
Nemsokára előkerült „Méretes”, és mi ujjongva lapogattuk meg a vállát, hogy micsoda hőstettet vitt véghez. Aztán az egyik társunk észrevette a golyónyomokat a kabátján, vagy öt golyónyomot számoltunk meg.
Az történt, hogy reggel, mikor eljöttünk otthonról, a nagy izgalomban egyikünk se hozta magával a kabátját, csakhogy az időjárás ilyenkor már meglehetősen hűvös volt, ezért aztán mindketten kölcsönkabátban voltunk. Az ő kabátja akkora volt, mint egy sátorlap, és úgy állt rajta, mint egy hordó, de most épp ez volt a szerencséje, mert bár a kabátot kilyuggatták, a golyók, de a teste sértetlen maradt.
Vissza a lakásunkra csak a harmadik napon kerültünk, ötvenkét órás állandó harc és járőrözés után már alig álltunk a lábunkon, a főhadiszálláson pedig nem lehetett pihenni, állandó volt a jövés-menés, a sebesültek pedig folyton jajgattak, amíg el nem szállították őket a kórházba.
Féltem, hogy otthon mi vár, de úgy látszik, a szüleimben nagyobb volt az aggódás és az öröm, hogy viszontlátnak, minthogy szemrehányást tegyenek nekem. Csak az anyám vizsgált végig, hogy meg van-e mindenem, nem esett-e bajom, aztán ágyba dugott.
Miután tizenkét órát aludtam, és bejelentettem, hogy akkor én most visszamegyek a fiúkhoz, apám meg se próbált visszatartani, csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra.
* * *
Aztán eljött november 4. Épp járőrözni voltunk, mikor meghallottuk a már ismerős dübörgést, csakhogy most sokkal félelmetesebb volt, mert ezúttal nem egy tank dübörgött az utcában, hanem tíz, és esélyünk se volt velük felvenni a harcot.
Mást nem tehettünk, kénytelenek voltunk visszavonulni, és rohantunk a főhadiszállásra, hogy legalább nekik megvigyük a támadás hírét, ám ott már ott voltak a fiúk, akik máshol járőröztek, és ők is ugyanazt mondták, hogy jönnek a tankok. Ekkor azonban már felesleges is volt mondani, hogy mi a helyzet, hiszen minden irányból ágyúzás hallatszott, a szünetekben pedig kelepeltek a géppuskák.
Totális támadás!
Mindenki a parancsnokot nézte, aki még a legválságosabb helyzetekben is megőrizte a nyugalmát, és higgadt utasításaival tekintélyt vívott ki.
Most azonban ő is behunyta a szemét, mint akinek meg kell emésztenie az imént hallottakat, majd mikor újból kinyitotta, már rendezettek voltak, ugyanolyan nyugalmat árasztott, mint azelőtt.
„Akkor ennyi volt, fiúk, menjetek haza, a további ellenállás már öngyilkosság volna.”
Döbbent csend követte szavait, aztán, mint a vulkán, felszínre törtek az indulatok. Mindenki a vérmérséklete szerint viselkedett, volt, aki kiabált, és gyávának nevezte a parancsnokot, mert a harcnak még nincs vége, az csak most kezdődik, és volt, aki csak csendesen zokogott. Én végig a parancsnok arcát néztem, és arról mindent leolvashattam, hogy minden elveszett, és nincs remény.
Így aztán „Méretessel” együtt hazamentünk.
Otthon a szüleink aggódtak miattunk, mert a rádióban akkor már elhangzott Nagy Imre beszéde, és ők is úgy látták, mint a parancsnok, hogy tizenéves gyerekek nem szállhatnak szembe a világ legerősebb hadseregével.
Az igazat megvallva mi akkor annyira kimerültek voltunk, hogy fel se fogtuk az események súlyát, és csak miután két napot átaludtunk, azután gondolkoztunk el azon, mi is történt, és akkor mindketten tényleg elkeseredtünk, mert tudtuk, hogy egy álomnak vége. Egy álomnak, amit nemcsak mi álmodtunk, hanem rajtunk kívül még sokmilliónyian.
Így évtizedek távolából visszatekintve arra az őszre, nekünk az a két hét jelentette a felnőtté válást. Mert az a két hét igenis kikövetelte, hogy felnőttként gondolkodjunk, és tudatosítsuk, bármikor meghalhatunk, és bajtársaink is meghalhatnak, tehát felelősséggel tartozunk egymásért.
Emlékszem, volt köztünk egy fiú, talán tizenhárom éves lehetett. Mindenki csak „Nemecseknek” hívta, mert olyan volt, ahogy mindnyájan elképzeltük, hogy a Pál utcai fiúkból „Nemecsek” csakis ilyen lehet. Nos, ezen a „Nemecseken” az első pilllanattól fogva látszott, hogy fogalma sincs mit keres köztünk, és miről is szól ez az egész. Valami gyerekes romanticizmus volt, ami őt idehozta, talán valami olvasmányélmény, és magát is egy ilyen irodalmi hősnek képzelte. Valójában el se tudta képzelni, hogy bármi baja történhet. Ő az ötödik napon halt meg, valami értelmetlen hősködés miatt.
* * *
Szóval, mindennek vége volt, és bár az eszünkkel megértettük, hogy nem harcolhatunk a túlerővel, a szívünk azonban dacolt az eszünkkel. Ezért aztán elhatároztuk, hogy csak azért se hagyjuk magunkat megtörni, és ennek jeléül mindig magunknál hordjuk a lázadás apró szimbólumait. „Méretesnél” ez a szimbólum az a golyólyuggatta kabát volt, ami akkor az életét mentette meg, és most a vesztét is ez okozta.
Már egy hét is eltelt azóta, hogy a szovjet hadsereg lerohanta a forradalmat, mikor „Méretes” a barátaival az utcán ment, és egy kapualjból hirtelen két orosz katona lépett elő. A ruszkik figyelmét rögtön felkeltette „Méretes” kabátja, és mikor az egyik fiúnál pisztolyt is találtak, felzsuppolták őket egy autóra, és elvitték.
Egy fiatal lány is tanúja volt a jelenetnek, aki a házban lakott, és ő hozta meg a hírt a családoknak. A többi családban is kitört a pánik, hiszen a házból többen is részt vettünk a forradalomban, és a fiúkból kínzással kiszedhetik társaik nevét, bár valószínűbb, hogy nyomban agyonlövik őket, hisz statárium volt.
Nekem az apám hazatérésem után nyomban megszervezte a menekülési útvonalat, a házban lakott egy férfi, aki a TEFU-nál dolgozott, és ő vállalta, hogy eljuttat az osztrák határhoz. A házmesterrel pedig megbeszélte, hogy ha ávósok jönnének a házba forradalmárok után szimatolni, rögtön riasztani fog.
Apám tudta, hogy minket az átlagnál is szigorúbban fognak megítélni, hogyha elfognak, mert mi a rendszer kivételezettjei közé tartoztunk, és mégis részt vettünk a forradalomban. Hát ezért döntött végül is úgy, hogy az egész család kiszökik nyugatra.
* * *
Kint évtizedekig abban a hitben éltem, hogy „Méretest” kivégezték, és csak miután a forradalom harmincéves évfordulójára hazajöttem, és végigjártam azokat a régi helyszíneket, akkor tudtam meg, hogy a barátom él, és megtudtam az ő történetének a végét is.
Miután az oroszok elvitték, mégse végezték ki őket, hanem a Ludovikára vitték, és átadták egy ávós különítménynek a csoportot, tizenkét fiút, akiket aznap gyűjtöttek be, egyikük se volt több huszonegy évesnél. Előbb azonban egy kegyetlen játékot játszottak velük végig.
Az autó megállt egy elhagyott sportpályánál, és mindenkit leparancsoltak róla, és felsorakoztatták őket a fal mellett, mintha kivégeznék őket. Úgyhogy ők már készültek a halálra, elbúcsúztak egymástól, volt, aki csendesen imádkoztak, mialatt felsorakoztak a falnál. A katonák kibiztosították a fegyvereket, és lőttek. Azonban nem rájuk céloztak, hanem a fejük fölé, aztán a jól sikerült tréfán röhögve viszszaterelték őket a kocsira. Az egyik orosz, aki tudott valamit magyarul, még meg is biztatta őket, hogy jobban jártak volna, ha lelövik valamennyiüket, mert most átadják őket az ávósoknak.
És tényleg, az ávósok olyanok voltak, mint a pórázról elszabadult, megvadult vérebek, akik mindenkibe belemarnak, aki a közelükbe kerül, és védtelen. Látszott rajtuk, hogy az elmúlt majd egy hónap összes frusztrációját rajtunk akarják megbosszulni.
Azzal kezdték, hogy közölték velünk, óránként fognak kivégezni valakit, míg végül egy rohadt forradalmár se marad. És csakugyan, egy óra múlva jött két ávós, és az ajtóhoz legközelebb lévő fiút elvitték.
Kihurcolták az udvarra, és a szemközti tűzfalhoz állították, hogy bent mindent jó láthassanak. Ezután az egyik ávós a halántékához nyomta a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt, majd vigyorogva feléjük fordult, és közölte velük, hogy valamennyien így fogják végezni.
Másodszorra már „Méretes” került sorra, csakhogy őt nem vitték ki az udvarra, hanem egy ablaktalan helyiségbe, ahol csak egy húszas égő világított. Először is egy akkora pofont kapott, amitől a sarokba esett, aztán nekiestek, és ott ütötték, ahol csak érték, miközben azt kiabálták, hogy hány ávóst öltél meg, te szemét? Bikacsökkel ütötték a veséjét, úgyhogy utána még hetekig véreset pisilt.
Eddig még semmit se kérdeztek, az csak most jött, és ha nem voltak megelégedve a válasszal, jött az újabb pofon, úgyhogy a végén cipó nagyságúra dagadt az arca. Az se segített, ha elájult, mert fellocsolták, és kezdődött minden elölről.
Késő éjszaka volt, mire félholtan belökték őt a cellájukba, és mindnyájan azt hitték, hogy másnap ugyanez fog folytatódni, de meglepetésükre másnap átadták őket egy orosz tisztnek, aki két katonával jött értük, és egy teherautóra terelték fel őket.
Az autó platóját gondosan elponyvázták, és minden kísérletükre, hogy a réseken kikandikáljanak, az őrök rájuk szóltak, úgyhogy nem tudhatták, hova viszik őket. Körülbelül egy órát mehettek, amikor megálltak.
Sokuk hallott már történeteket ezerkilencszáznegyvennégyből, amikor az akkori hatalom kiszolgálói és a németek birkamód tereltek embereket marhavago-nokba, és indítottak el ismeretlen úticél felé, úgyhogy nekik ismerős lehetett ez a mostani történet is.
Valakinek az az ötlete támadt, hogy szedjék fel a vagonok padlóját, és a résen üzeneteket dobáljanak ki, hátha lesz, aki megtalálja, és értesíti a családjaikat. A vagonban az egyik fiúnál volt egy füzet, amiből pillanatok alatt kitépték az öszszes lapot, és felírták rá a nevüket, valamint a címüket.
A réseken át azt is megállapították, hogy a vonat kelet felé viszi őket, és a legközelebbi állomás, ahol megálltak, már Ungvár volt, ahol ismét teherautókra pakolták őket, és az ungvári fegyház udvarán szálltak ki. Ekkor már sokan voltak, a fegyház udvarára egymás után érkeztek az autók, rajtuk a forradalmárokkal. „Méretes” ötvenkét teherautót számolt meg. Voltak, akik azt mondták, hogy még ez sem a végállomás, hanem továbbviszik őket Szibériába.
Végül is két hétig maradtak Ungváron, aztán az oroszok kiválogatták azokat, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, és visszaküldték őket Magyarországra.
Így került haza „Méretes” is. Egy este, tíz óra után csöngetett be a két orosz tiszt „Méretesék” lakására, és átadták a szüleinek a fiukat, azután pedig nyomatékosan felhívták a figyelmüket, hogy senkinek nem beszélhetnek arról, ami az elmúlt két hétben történt…
Hát ennyi az én barátom története.