Antonín Mešťan – A magyar kérdés – a cseh közegben, a 20. században

Sokéves adósságot törlesztünk, amikor közöljük Antonín Mešťan professzor írását (Freiburg–Prága), mely néhány éve került a szerkesztőségünkbe, de a cseh nyelvű szöveg fordítása csak többszöri nekifutásra sikeredett.

 Szerkesztőségünknek, 2002 áprilisában, Fried István tanár úr közvetítette Richard Pražák, a brünni egye-temi tanár úr kérését a magyar nyelvű közlést illetően. Fried István levelében ezt írta: „Mešťan professzor 68-as cseh emigráns, nekem igen jó barátom, szegény Sziklay Laci bácsinak is az volt, és valamit megtanult magyarul (egyébként nyelv-zseni!), magyarul rendszeresen olvas. Magam is meglepődtem ezen az anyaggazdagságon, a cseh–magyar, manapság kissé stagnáló irodalmi-kulturális kapcsolatok efféle reprezentációján… Minthogy felétek inkább akad fordító, magam nem vállalkozom rá, …Nálatok bizonyára akad, aki át tudja ültetni…”

Kissé soká tartott, de akadt! Ezúton is köszönjük Aich Péter készségét, aki az „adósságot” levette vállunkról. Hálásak vagyunk a közvetítőknek is!

Mostani közlésünkben is gondot okoz egy-egy lefordított magyar mű eredeti címe, mivel a kötetek számunkra ellenőrizhetetlenek. A bizonytalan című kötetek esetében a cseh nyelvű címet ‘jelezzük’ – magyarul.

F. Z.   

* * *
Csak fölhoztam ezt a témát – s máris megijedtem, mivel ez a kérdés egy egész könyvet tenne ki. Ezért csak arra vállalkozom, hogy a magyar irodalom jelenlétére korlátozódjam a cseh kulturális életben, 1945 után.
Egy még nem régen elterjedt szólás szerint a magyarok „szlávok honoris causa”. Az úgynevezett reális szocializmus idejében Magyarország az egyik „testvéri” ország volt, a szólás úgy keletkezhetett, hogy az országok többsége, ahol a kommunisták uralkodtak, szláv volt. Ez a humoros-ironikus kijelentés ráadásul bizonyos értelemben megalapozott is volt, például a prágai Csehszlovák Tudományos Akadémia szerkezeti fölépítésében. A hungarisztika akkor az Akadémia Szláv Intézetéhez tartozott, nem pedig az Orientalisztika Intézetéhez, ahova az idáig érvényes elv szerint tartozna, például Nyugat-Európában. Egyébként már a háború előtti Szláv Intézetnek is a cseh hungarisztika központjává kellett volna válnia.

1952 óta, amikor a prágai Szláv Intézetet az újonnan alakult Csehszlovák Tudományos Akadémiához csatolták, előbb a Szláv Intézet külső, majd 1954 óta rendes munkatársa voltam. Szorosan elsősorban dr. Adamová Zuzana hungaristával működtem együtt (1968 óta a kanadai Calgaryban él, néha levelet váltunk). Jól ismertem a Szláv Intézet magyar–cseh és cseh–magyar szótár szerkesztőségének munkatársát Welter Alfonsot, aki magyar szépirodalmat is fordított cseh nyelvre.
A prágai Károly Egyetem Filozófiai Fakultásán kapcsolatban álltam Bredár Gyula és Rákos Péter hungaristákkal. S mivel legalább passzív szinten meg akartam tanulni magyarul, a prágai Magyar Kultúra Központjának magyar nyelvtanfolyamát látogattam. A tanfolyamot a kiváló magyar fordító, Hradský Ladislav vezette. Lánya – Hradská Viktorie hungarista – ma Prágában a Kritikus Gondolkodás Szalonját vezeti, ahova gyakran ellátogatok.

Műveltségem és hivatásom szerint szlavista vagyok, és az volt mindig is a nézetem, hogy a szlavistáknak, elsősorban a szláv országokban, legalább passzívan kellene bírniuk a magyar nyelvet, s a nagyon bőséges és igen fontos szláv–magyar kulturális kapcsolatokkal kellene foglalkozniuk. A brünni hungarista, Pražák Richard barátom minduntalan meglepi a cseh szakmai köröket a cseh és magyar intellektuális élet szoros összefonódásáról szóló fölfedezéseivel. A magyar szlavisták munkáját is mélységesen tisztelem, akik ugyanezt teszik – legalább a ma már nem élő Sziklay Lászlót kell említsem, akit jól ismertem. A mai magyar szlavisták és bohemisták közül legalább Fried István kollégámat és barátomat említem, akivel szinte rendszeres kapcsolatban vagyok.

A cseh szlavisták között gyorsan híre ment, hogy megértem a magyar szakkönyveket, ezért kénytelen voltam recenziókat írni ezekről, elsősorban a prágai szlavista Slavia folyóirat számára. Egyetemi tanárom, prof. dr. K. Krejčí kérésére recenziót írtam Kovács Endre A lengyel irodalom története c. munkájáról. A Slavia folyóiratban jelent meg 1962-ben az első számban. Sem Krejčí professzornak, sem nekem nem tetszett, amit a bírált könyvben megállapítottam, hogy tudniillik a magyar szerző híven követte Krejčí tanár úr Dejiny polské lieratury (A lengyel irodalom története) c. könyvét 1953-ból (némely lengyel irodalmi művek tartalmának ismertetésével együtt). Nem nagyon tetszettek Szalatnai Rezső A cseh irodalom története, valamint A szlovák irodalom története című könyvei sem – mindkét könyv bírálata a Slavia folyóiratban jelent meg az 1965. évi első számban.

Az a veszély fenyegetett, hogy Magyarországon harcos magyarellenes csehnek tartanak majd. Szerencsére 1965-ben a neves Sztrahovi Könyvtárban lengyel 16. századi borítókon egy magyar ének, primitív kottával (neumával) ellátott fragmentumait sikerült fölfedeznem. Károly egyetemi kollégám, Bredár Gyula ezt az első magyar nyomtatott Gálszécsi énekeskönyv töredékeként identifikálta. A Magyar Könyvszemlében (1965/3) jelent meg a szöveg töredéke és a hozzáfűzött kommentár Gálszécsi-töredék címmel. Bredárral együtt meghívtak Budapestre, ahol – igen merészen – magyarul írt beszámolóval léptem föl (csehből a szöveget Bredár kolléga fordította magyarra). Bredárnak és nekem is nagy élmény volt, amikor a Balatonnál ottani nyári lakában meglátogathattuk Németh László írót és lányát. Németh meglepően jól ismerte a cseh reáliákat, a cseh történelmet, s részben a cseh irodalmat is. A látogatás kiváló légköréhez Németh lányának nagyszerű háziasszonyi szerepe is hozzájárult.

Amikor kutatóutamon Romániában, Erdélyben jártam (Bukarestben, majd Kolozsvárott véletlenül Sziklay professzorral is találkoztam), a helyi unitáriusok története iránt érdeklődtem. Többek között ugyanis kommeniológus és arianológus is vagyok. Ebben egyébként nem tökéletes magyar tudásom segített. Kiss unitárius püspök  rendkívül barátságosan fogadott.
1966-tól Nyugat-Németországban a Freiburgi Egyetemen működtem, ahol azonnal szoros kapcsolatba léptem a filozófiai fakultás két magyar tanárával: az indogermanista Szemerényi Osvalddal, akinek brit útlevele volt, és Matuz József orientalistával. A német kollégák hamarosan megszokták, hogy mindkét, ma már nem élő kollégával ironikusan így köszöntöttük egymást: „servus, Erbfeind” (szervusz, ősi ellenség).

Amikor 1974-ben fél évig visiting Professor of Slavics-ként a State University of Massachussetts-en Amherstben (USA) dolgoztam, az ottani szlavista tanár és barát Tikos László közvetítésével megismerkedtem Aczél Tamással. Az ötvenes években sehogy sem tudtam volna elképzelni, hogy ez a Sztálin-díjas író egyszer Amherstben dedikált könyvet ajándékoz nekem (Aczél egyébként nem amerikai, hanem brit állampolgár volt).

Németországban máig különböző bírálatokat publikálok a magyar szakirodalomról. S persze továbbra is különböző magyar publikációkról írtam recenziókat olyan folyóiratokba, mint a Slavia, Révue de littérature comparée, Slovanský přehled, Mezinárodní politika, Česky deník, Západ, Proměny, Právo lidu stb. Amikor 1984-ben Németországban kiadtam Peter Loderecker Dictionarium septem diversarum linguarum (Prága 1605), egyúttal annak magyar részét is elemeztem – értekezésem magyarul, A kétnyelvű prágai Loderecker-Szótár magyar elemei címen a Bohemia et Hungaria, Tanulmányok a cseh–magyar irodalmi kapcsolatok köréből, Budapest 1998, 24–28. o., c tanulmánykötetben jelent meg. Örültem, hogy mindhárom „Festschriftchen”-ben, amelyek 60., 65. és 70. születésnapomra jelentek meg, Pražák Richard és Fried István kollégáim és barátaim hungarista tanulmányai is megjelentek.

Németországi tartózkodásom alatt az ún. száműzetési PEN-klubban a német nyelvterületen magyarokkal is tartottam a kapcsolatot, elsősorban Háy Évával, Háy Gyula író özvegyével – ismerem könyvét „Auf beiden Seiten der Barrikade” – A barikád mindkét oldalán, 1994. A cseh értelmiségi száműzetés találkozóin a bajorországi Franken városkában – nem messze a cseh határtól – személyesen ismerkedtem meg a későbbi prágai magyar nagykövettel, Vargával – Frankenbe akkor Magyarországról inkognitó érkezett. A frankeni találkozások állandó, szívesen látott és kiválóan főző részvevője a magyarból csehre nagyszerűen fordító Kosnar Sándor volt. A háború után ismét Prágában élt, és 1968 augusztusa után sok csehvel együtt német száműzetésbe ment. Hosszú beszélgetéseket folytattam vele a cseh– magyar irodalmi kapcsolatokról.

Hogy el ne felejtsem, csekély magyar tudásomat, amelyet egykor megszereztem, Németországban Szabó Magda Az őz című regényének olvasásába kezdtem. Szótárt egyszer sem használtam, s a könyvet már tizenkétszer elolvastam. Úgy tűnik, most már körülbelül a szöveg 80 százalékát értem.

A politikai száműzetés idejében 1968-ban és 1969-ben a magyar kérdéskörrel többek között úgy foglalkoztam, hogy a cseh emigráns sajtóba írtam erről, és megemlítettem  a programjaimban is, a Szabad Európa és a Deutsche Welle adásaiban. Egyébként az Indexben, a cseh kölni száműzetési kiadóban jelent meg 1985-ben Konrád György A cinkos című regényének cseh fordítása. Prágából pedig kezünkbe került a Pražská imaginace szamizdat könyvtárának a kiadványa Kličky na kapesníku (Zsebcselek) – Szigeti László beszélgetése Bohumil Hraballal. Néha kezembe kerültek a magyar szamizdat szövegei – Magyar oppozíció Csehszlovákiában címmel írtam erről a cseh száműzetési, Kanadában megjelenő Západ c. folyóiratban (1988/3, 12–12. o.).

* * *

Meggyőződésem, hogy a cseh–magyar kapcsolatok a múltban jóval gazdagabbak voltak, mint ahogy gondoljuk. Egy példa: állandóan ismételték, s ismétlik máig a cseh (és szlovák) irodalomtörténetben és irodalomelméletben, hogy Palacký František és Šafařík Pavel Josef közös munkája Počátkové českého básnictví, obzvláště prozódie (A cseh költészet, különösképp a prozódia kezdetei) 1818-ból a jelentős cseh elméleti dolgozatok közé tartozik. Ez valóban így is van. Mivel azonban mindketten tudtak magyarul, érdeklődni kezdtem a magyar elméleti munkák iránt, amelyek 1818 előtt jelentek meg. Hamarosan megállapítottam, hogy Palacký és Šafařík is sok érvet vett át magyar elődeitől. Már egy tanulmány akartam közzétenni erről a kérdésről, amikor egy elfelejtett cikkre bukkantam a cseh bohemista Šmilauertől. Ő valamikor Dél-Szlovákiában működött, megtanult magyarul, és arra jött rá, amire én – arra, hogy Palacký és Šafařík a magyar dolgozatok jelentős hatása alatt voltak. Azonban máig keveset tudunk erről – a cseh bohemisták ugyanis nem tudnak magyarul.

A 19. században a cseh országrészben jelentős magyarbarát hangulat volt. Olyan szerzők művei tanúskodnak erről, mint Jan Neruda vagy Jaroslav Vrchlický. Úgy tűnik, hogy a jóval gazdagabb kulturális, elsősorban irodalmi kapcsolatok egyetlen akadálya a nyelv volt. A cseh irodalmárok, bármennyire csodálták a magyar írásbeliséget, a magyar nyelv elsajátítása miatti nehézségek miatt voltak kénytelenek föladni. Ez az akadály egyébként máig hat – s bizonyára a jövőben is így lesz ez. A magyarok tudatában vannak anyanyelvük elszigeteltségének – szerencsére nagyon okosan reagálnak erre azzal, hogy kiváló komparativistái gyakran elsajátítják szomszédaik nyelvét, habár túlnyomó részben kis létszámú nemzetek nyelvéről van szó.

Nem kell bizonyítani, hogy 1918 és 1938 között a politikai feszültség Prága és Pozsony, illetve Budapest között nem kedvezett a csehek és magyarok szorosabb kulturális kapcsolatainak. A második világháború alatt sem javult a helyzet. És 1945 után sem állt be azonnal javulás. Bizonyos értelemben inkább meglepő, hogy 1946-ban cseh fordításban megjelent Szerb Antal A Pendragon legenda c. műve. Nyilván az a tény befolyásolta ezt, hogy a zsidó értelmiségi szerbet a háború végén a fasiszták meggyilkolták. Kár, hogy csehül nem jelent meg sem magyar irodalomtörténete 1934-ből, sem világirodalom-története 1941-ből.

Amikor 1947-ben Balázs Béla gyermekkönyve O hodném panáčkovi (A fából faragott királyfi) megjelent, nyilván azért történt ez, mert a Nyugat néhai szerzője 1933 óta Moszkvában élt, ahol részt vett az irodalmi, s elsősorban a közép-európai kommunista emigráció politikai életében. 1949-ben Háy Gyulát következetes kommunistának tartották, Moszkvából Budapestre 1945-ben tért haza. Ezért jelent meg akkor Brünnben cseh fordításban Víra, naděje a láska (Isten, császár, paraszt) c. műve – 1956 után azonban Csehországban a „revizionista” és emigráns Háyról egy szó sem esett. A cseh kommunistáknak viszont semmi gondjuk nem volt a kommunista Illés Bélával, ezért már 1948-ban (s második kiadásban mindjárt 1949-ben) megjelent csehül Szkipetárok c. könyve. 1949-ben megjelenik csehül Kárpáti rapszódiája is (újabb kiadásban 1954-ben és 1965-ben). Ezután következtek a további regények, a cseh olvasó több mint tízet olvashatott el.

A kommunista államcsíny 1948 februárjában lényegileg változtatta meg a kiadópolitikát. Az úgynevezett nyugati irodalmak fordítása lényegesen csökkent, és politikai okokból nagyvonalúan kezdték kiadni cseh fordításban az úgynevezett testvéri, tehát a kommunisták által uralt országok irodalmát. 1950 óta a cseh könyvpiacot szinte elárasztják az ilyen jellegű fordítások. A könyvek jegyzékét, amelyeknek meg kellett jelenniük, a kommunista párt illetékes szerveiben dolgozták ki – a magyar kommunista tisztségviselők együttműködésével. Így például 1950-ben a teljesen jelentéktelen Balázs Anna könyve jelent meg (Mire megjönnek a fecskék), egy évvel később pedig a következő (Névtelen hősök). Boldizsár Iván Fortocska c. könyve 1950-ben jelent meg. A kommunista Gergely Sándortól Prágában 1950-ben a Vitézek és hősök, 1951-ben a Dózsa György-trilógia jelenik meg. Szabó Páltól, az agrárpárt aktív tagjától 1950-ben Isten malmai, 1951-ben a Talpalatnyi föld jelent meg (ez utóbbiból az 1948-ban készült filmet Csehszlovákiában is vetítették).
Szerencsére a kommunista írók műveinek nagyszabású kiadása mellett mindjárt az ötvenes évek elején más beállítottságú írókra is sor került, így például a 19. századi Csiky Gergelytől Proletárok és Darmoslapové (Cifra nyomorúság) c. drámáját adták ki 1959-ben. František Halas és Vilém Závada kiváló fordításában 1950-ben megjelent Ady Endre Vér és arany c. verseskötete (további költeményei 1960-ban jelentek meg Kamil Bednář és Ladislav Hradský átköltésében). Petőfitől 1950-ben jelent meg válogatás Brünnben Mé písně címmel. A válogatást Forbáth Imre (saját nevén Fuchs, 1898–1967) magyar irodalmár végzi, aki 1919-ben jött Csehszlovákiába és orvosként dolgozott az észak-csehországi Teplicében, a fordítást Kamil Bednář végezte. 1952-ben megjelent csehül Petőfi Bolond Istókja, a verseket Pavel Eisner és Dagmar Eisnerová fordította (a száműzetésben megkérdeztem Dagmar Eisnerovától, hogyan fordítottak magyar nyelvből, amelyet egyikük sem beszélte – megerősítette, hogy nyersfordítások alapján).

Az 1951–1960 közötti évtizedben a politikai – és ezáltal a kultúrpolitikai – helyzet Magyarországon és Csehszlovákiában lassan liberalizálódott. Ez ahhoz vezetett, hogy a cseh kiadók egyre kevésbé igazodtak a fordítások kiválasztásában a pártfunkcionáriusok direktíváihoz. A kiadók szerkesztői Prágában, Brünnben, esetleg más cseh városokban mind gyakrabban úgy igyekeztek kitérni a politikai nyomás elől, hogy a múlt bevált szerzőinek műveit új kiadásban jelentették meg azon jelszó alapján, hogy „tanulni kell a klasszikusoktól”. Így a jó öreg Fazekas Mihály is sorra került – 1954-ben megjelent csehül a Ludas Matyi. Katona József híres Bánk bánja újból 1958-ban jelent meg csehül, csakúgy, mint Szigligeti Ede Liliomfija 1957-ben. Madách Imre Az ember tragédiája, amelyet Vrchlický értékelt nagyra, Ladislav Hradský együttműködésével Kamil Bednář fordításában 1960-ban jelent meg. A kőszívű ember fiait Jókaitól a csehek 1959-ben és 1964-ben adták ki újból. A késő romantikus Gárdonyi Géza regényét, aki az irodalomtörténészek munkáiban Alois Jirásek és Henryk Sienkiewicz mellett szerepel – és akit csakúgy tévesen realistának tartottak – az Egri csillagokat 1959-ben adták ki (1963-ban aztán Ve stínu hunské slávy – A láthatatlan ember). A Csehországban is rendkívül népszerű Mikszáth Kálmánnak 1955–1960 között ötkötetes „Iratait” adták ki csehül, emellett egyes művei csehül minduntalan újból jelentek meg. A hasonlóan népszerű Móricz Zsigmondnak 1954 és 1961 között hétkötetes „műveit” adták ki, miközben az egyes könyvek 1951-től (és 1961 után) önálló kiadásban is megjelentek.

A hatvanas évek elején olyan szerzők művei jelentek meg, mint Krúdy Gyula (Az arany meg az asszony, 1961), Kosztlányi Dezső (Balónek uletí – Pacsirta, 1961) vagy Tóth Árpád (Od srdce k srdci – Lélektől lélekig, 1964). Arany János versei 1957-ben Zvon v pustě (’Harang a pusztában’) címmel jelenik meg.

S továbbra is csehre fordítják a kortárs magyar irodalmat – gyakran jelentős visszhangja volt.  1960-ban kiadták Bárány Tamás Kormányválság Paranában, 1965-ben pedig Apátlan nemzedék c. regényét, Berkesi András Októberi vihar c. könyvét 1960-ban, további két művét pedig 1963-ban és 1964-ben adták ki. Alig volt visszhangja Bóka László Alázatosan jelentem (1963), valamint Déry Tibor Niki (1965) és Cesta pana AG do X (G.A. úr X-ben) (1966) c. műveinek. Továbbá Erdődy János Červené papuče (’Vörös papucs (?) c. műve 1962-ben, Fehér Klára Nem vagyunk angyalok c. színműve 1960-ban, Fejes Endre Rozsdatemetője 1965-ben, Fekete Gyula Smrt lékaře (Az orvos halála) 1967-ben, Goda Gábor Pan Poldini (Poldini úr) c. munkája. 1967-ben, Zpověď Flóriána Tótha (’Tóth Flórián vallomása’) pedig 1968-ban. 1959-ben megjelent Gyárfás Miklós Lomb ezredes mennybemenetele c. komédiája, s egy évvel később Napravený čert (’Megjavult ördög’) c. műve. Nem lett népszerű Győry Dezső könyve A nagy érettségi c. visszaemlékezése (1964), bár a szerző 1949-ig Csehszlovákiában élt1. Olvasott szerző volt Illyés Gyula, pl. Jilm a vítr (Dőlt vitorla) (1965), Puszták népe  (1957). Kaffka Margit Barvy léta (Színek és évek) c. könyve 1958-ban jelenik meg. Karinthy Frigyest az ötvenes évek végétől gyakran fordították, humora azonban a csehek számára idegen maradt. Kassák Lajos Egy ember élete (1963) azok között keltett érdeklődést, akik ismerték a szerző harcát a modern magyar művészetért.
Bár Molnár Ferencet Prágában is a szocializmus építésének árulójaként tartották számon, 1963-ban megjelent csehül a Gardový poručík (A testőr) és 1964-ben az Olympia. Meglepően későn fordították Németh Lászlót: 1960-ban jelent meg az Iszony c. könyve, 1962-ben a Bűn, s egy évvel rá a Gyász. Jóval több fordítást érdemelt volna meg. A kritika érdeklődését Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija keltette föl.

1989 előtt a cseh olvasók körében jelentős népszerűségnek örvendett a költészet – a cseh verseskötetek 10-20-ezres, sőt ennél is magasabb példányszámban jelentek meg (egy 10 milliós nemzet részére). A versfordításoknak azonban ekkor is nehéz életük volt, úgyhogy amikor 1959-ben Kamil Bednář és Vilém Závada nagyszerű tolmácsolásában (Ladislav Hradský közreműködésével) József Attila Tiszta szívvel c. verseskötete meg jelent, nem keltett különösebb figyelmet. Ugyanez mondható el Radnóti Miklós A přece se vrátím (’És mégis visszatérek’) címmel megjelent kötetéről Kamil Bednář fordításában (Ladislav Hradský közreműködésével).

A hatvanas évek elején Szabó Magdára lett figyelmes a közvélemény – 1961-ben jelent meg Troska címmel egy regénye (’Rom’) és Mondják meg Zsófikának c. regénye, 1963-ban a Disznótor, 1965-ben a Sziget-kék és Az őz (ez utóbbit még nem olvastam csehül, állandóan magyar eredetiben olvasom – többek között a belső monológ tökéletes formájával vonz). A gyermekirodalomból nagy sikere volt Molnár Ferenc Pál utcai fiúkjának – csehül 1958-ban, 1963-ban, 1967-ben jelent meg.

1968 augusztusában Csehszlovákiát az öt „szövetséges” állam hadserege szállta meg, köztük sajnos a magyar egységek is. A következő évtől szigorú cenzúrát vezettek be – s egyúttal a cseh fordításban megjelenő magyar könyvek kevésbé vonzóak lettek. Nem csoda, hogy a cseh kiadók szerkesztői a jól bevált módszerhez folyamodtak: elsősorban a régebbi magyar irodalom műveit adták ki régi vagy újabb fordításban. Így 1970-ben Jókai Lőcsei fehér asszonya és Mikszáth Az utolsó várúr c. regénye jelenik meg. Emellett 1971-ben kiadják Molnár Ferenc Balada od kolotočú (’Körhinta balladája’) c. művét. Könnyű olvasmányként olyan könyvet kínáltak, mint Nádasi László Moje žena se zbláznila (’A feleségem megbolondult’) (1972). Szabó Magda népszerűsége tovább tartott, 1973-ban megjelent Születésnap, 1974-ben Kateřinská ulice (Katalin utca), 1975-ben Socha vzdechů (’Sóhajok szobra’), s például 1973-ban Přihlížitelé (’Szemlélők’). Továbbra is évente legkevesebb három magyar könyv jelenik meg cseh fordításban, néha 6–8 is. Az úgynevezett csehszlovák normalizáció idejében 1968–89-ben olyan szerzők könyvei jutottak el a cseh olvasóhoz, mint pl. Gyurkó, Csiky, Mészöly, Rejtő, Hernádi, Babits, Hámori, Kaffka Margit, Dékány, Kosztolányi, Nemes, Palotai, Csurka István (Velký úklid (’Nagytakarítás’), 1983), Jókai, ismételten Németh, Szilágyi, Szepes, Bródy, Kertész, Janikovszky – s váratlanul újra Vörösmarty. 1972-ben tíz magyar költő antológiája jelent meg, a Dunajské strofy (’Duna menti strófák”).
Bár talán meglepően hangzik, 1989 után néhány évre megszűnik a magyar irodalom cseh fordításainak konjunktúrája, amely 1950-ben kezdődött. Persze, messzemenően mesterségesen kezdődött, a kommunista politikai vezetés parancsára. E konjunktúra negyven éve a fölöslegesen lefordított könyvek mellett egy sor jó és kiváló magyar irodalmi művet is eredményezett, aminek következtében a magyar irodalom immár nem volt ismeretlen táj a tágabb cseh nyilvánosságban. 1990-ben új korszak kezdődött a cseh könyvkiadóknál – hirtelen egy csomó magánkiadó jelent meg (csakhamar kétezer lett). A cseh kiadók elkezdték a vadászatot azokra a cseh és külföldi könyvekre, amelyek nagy és gyors nyereséggel kecsegtettek. Nem csoda, hogy ilyen új helyzetben, amikor a kommunista párt és a cenzúra már nem dönt, ezzel szemben azonban a piac kérlelhetetlen törvényei érvényesülnek, az értékes magyar irodalom csak nehezen tud a cseh könyvpiacon érvényesülni.

1990-ben Szabó-Szentmihály (Szabó) Péter  Ležení Avarú (Avarok gyűrűje) c. könyve mellett Dobai Péter szenzációs könyve Aféra plukovníka Rédla (Redl ezredes) c. könyve jelenik meg. 1991-ben aztán Horváth Tibor Dobrý voják Švejk (’švejk, a jó katona’), Kniha džunglí (’A dzsungel könyve’) és Robin Hood c. könyvei jelennek meg a cseh piacon egészen fölöslegesen. Ezenkívül 1991-ben megjelent Magyar Katalin Písnička pro Kláru (’Dal Kláráért’) és Nádas Péter Setkání (’Találkozás’) c. műve. 1992-ben viszont szenzációt keltett Kristóf Attila Koktavý vrah (’A dadogó gyilkos’) c. könyve. 1993-ban Esterházy Kis magyar pornográfiája jelent meg, valamint Kalázs-Kellner József Dvě lásky Františka Jozefa (’Ferenc József két szerelme’) c. könyve. Aztán 1996-ig szinte semmilyen csehre fordított magyar könyv nem jelent meg. 1997-ben Monoszlóy Dezső Kolik hodin je ve dvě odpoledne (’Hány óra van délután kettőkor?’) c. könyve jelent meg – a szerző 1968 óta osztrák emigránsként él, többször találkoztam vele a német nyelvterületen a száműzetési PEN-klubban.
Remélhetőleg 1998 új korszakot jelent a magyar irodalom cseh nyelvre fordításában. Ebben az évben jelent meg ugyanis 17 magyar elbeszélés antológiája Satyrova kúže (’A szatír bőre’) címmel, továbbá két könyv az ismert Szerb Antaltól: A Pendragon legenda és a Tyran (’Zsarnok’), Örkény István Macskajátéka, sőt verseskötet is, ezúttal Petri György versei 1971–1995-ből. 1999-ben lefordították Esterházy Péter 1988 és 1999 között írt tárcáit és esszéit Hrách na zeď (’Falra hányt borsó’) címmel, megjelent Nádas Péter Kniha pamětí (Emlékiratok könyve) és Örkény István Třinácty zpěv (’Tizenharmadik ének’) c. könyve. Kiadták továbbá Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért, Bolya Péter Sto vrabčích krokú (A veréb századik lépése), László Erika Miluji prachy (’Szeretem a pénzt’) c. könyveit, s újra verseket is, ezúttal Pilinszky Jánostól Ortel. Výbor z poezie (’Higany’ válogatott versek) címmel. Amint látjuk, a cseh kiadók újra mernek magyar költeményeket cseh fordításban kiadni.

* * *

A cseh könyvek hivatalos bibliográfiájában a magyar irodalom fordításait az „Ázsiai, afrikai és egyéb irodalmak” rovatában találhatjuk – a magyar írásbeliség tehát Csehországban az „egyéb irodalmak” közé tartozik hivatalosan, sajnos már nem a szláv irodalmak közé (a magyarok már nem tiszteletbeli szlávok).

Ha összefoglaljuk a tényeket, miképpen ismerkedhetett meg a cseh nyilvánosság 1945 után Magyarországgal, annak kultúrájával és embereivel, több tényezőt kell figyelembe venni. Elsősorban természetes, hogy a megjelent cseh fordítások csak eléggé korlátozott számú cseh olvasó kezébe kerültek. Ha egy magyar regény cseh fordításban tízezres példányban jelent meg, nem volt az túl sok. A példányszám csak egy töredékét vásárolták meg az olvasók (elsősorban az értelmiségiek). A többi legalább részben különböző könyvtárba került. Elméletileg egy példányt több száz olvasó is elolvashatott volna – ez azonban sajnos többnyire nem így volt. Lehetőségem volt megismerkedni a cseh közkönyvtárakból kölcsönzött könyvek statisztikájával a kommunista uralom idején – ezeket a statisztikákat sokáig titkosították. Az derült ki belőlük, hogy a magyar irodalom cseh fordításai nem örvendtek nagy népszerűségnek, csakúgy, mint az úgynevezett testvéri országok kortárs irodalma (s ez volt a helyzet sok akkori cseh könyvújdonsággal is).
Mégis: ha a magyar könyvújdonságok cseh fordítását mondjuk ötvenezer cseh olvasta volna, az is elenyésző egy tízmilliós nemzethez viszonyítva. Ez azonban minden irodalmi mű sorsa az egész világon. A magyar színdarabok, amelyeket a cseh színházakban játszottak, csak a cseh lakosság kis részéhez jutottak el – annak ellenére, hogy Csehországban máig a világ legsűrűbb hivatásos színházhálózata létezik. A legtöbb cseh a magyar kultúrával a mozikban találkozott a magyar filmek vetítésekor, az ötvenes években aztán a tévéadásokban.

Amikor turistaként újból Magyarországra lehetett utazni, sok cseh közvetlenül a helyszínen ismerkedett meg a magyar építészettel és képzőművészettel. A magyar zenét Csehországban mindig szerették, hangversenyeken és elsősorban a rádióban lehetett hallani.

Azon elmélet híve vagyok, amely szerint a kultúra befogadói elsősorban az értelmiséghez tartoznak. Ezért nyilvánvaló, hogy a magyar kultúra iránt mindig is a cseh értelmiség érdeklődött, vagy ignorálta azt (hasonlóképpen, mint bármilyen más kultúrát). Az ötvenes évektől 1989-ig a cseh értelmiség jelentős része azt a nézetet vallotta, hogy a magyar kultúra igen értékes. 1990 óta persze nem volt ok arra, hogy a cseh értelmiség jelentős része megváltoztassa ezen hozzáállását a magyar kultúrához. Csehországot azonban az úgynevezett bársonyos forradalom után elárasztotta az úgynevezett nyugati kultúra hulláma, s ez történt Magyarországon is. Nem kell bizonyítani, hogy ennek az úgynevezett nyugatról Csehországba importált kultúrának gyakran igen alacsony színvonala van, s nem felel meg sok magyar mű értékének. A helyzet azonban az, hogy pillanatnyilag aránylag kevés magyar mű jelenik meg cseh fordításban, magyar színdarabokat szinte nem játszanak, s a cseh tévében nagyon kevés magyar filmet vetítenek (a cseh mozikban még kevesebbet). Az értelmiségiek ma már ritkán látogatnak turistaként Magyarországra. Megkockáztathatjuk az állítást, hogy a helyzet megközelíti a II. világháború előtti állapotokat – egyébként hasonló lehet a helyzet a magyar közegben is, ha a magyar nyilvánosság (főleg az értelmiség) érdeklődéséről van szó a cseh kultúra iránt, valamint az intellektuális, Csehországba irányuló turizmusról.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ilyen fejleményt törvényként kell elismerni. Mozgósítani kell az elérhető erőket, hogy a cseh–magyar (és magyar–cseh) kulturális kapcsolatok ne stagnáljanak, vagy még jobban lanyhuljanak. Azt kívánnám, hogy például több magyar filmet közvetítsenek a cseh tévében. Nagyon kevés az olyan magyar szerzők könyveinek a cseh fordítása, akiket a kommunista uralom alatt elhallgattak. Nagy erőfeszítéssel elolvashatnám ugyan magyar eredetiben például Márai Sándor vagy Zilahy Lajos műveit (bár elolvashatnám németül, franciául vagy angolul is). De bevallom, ezeket a könyveket elsősorban csehül szeretném olvasni. S nem csak rólam van szó. Nem hiszem, hogy nemzetközi kulturális egyezmények és különböző dotációk önmegváltó megoldást jelentenek. Németországi tapasztalataim alapján azonban tudom, hogy a gazdag Bosch-Stiftung anyagilag gazdagon támogatja például a francia, lengyel és cseh irodalom német fordítását. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogyan lehetne hasonló módon támogatni a magyar kultúra csehországi, és a cseh kultúra magyarországi terjesztését. Bizonyára, nem koronák és forintok milliárdjairól volna szó. Optimista vagyok, s azért úgy gondolom, a cseh–magyar és magyar–cseh kulturális kapcsolatokban hamarosan javulni fognak.

Aich Péter fordítása

* Tudtommal 1940-ben Beregszászra költözött, ami akkor Magyarországhoz tartozott –
a ford. megj.