Szalay Zoltán – Kőarc

Az a két fekete folt a temetőbogarakon olyan, mint két gonosz szem. Gúnyosan fenyegetik a magasan föléjük tornyosuló embereket ezzel az álarccal, amelyet a hátukra rajzoltattak valamelyik szeleburdi istennel; ahogy odalent szaladgálnak nagy sietve a földön, sokkal életrevalóbbnak tűnnek, mint bármely ember.

Reggelente szoktam figyelni ezeket a nyamvadt kis bogarakat, reggelente, mert úgyis mindig korán ébredek, készülve rá, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat, hogy aztán szokás szerint gorombáskodni kezdjen, ráncigálni, ide-oda cibálni ebben a levegőtlen, rosszul szellőző, fülledt sátorban, ahonnan alig mozdulhatok ki. Az arca mintha kőből lenne, valami elképesztően szilárd ásványból, arcizmai meg sem rándulnak, mikor rám pillant, mintha valami durva maszk fagyott volna az arcára, amely egy rideg ördöghöz teszi hasonlatossá.

Nem vagyok királylány, és nem hívnak Bríszéisznek, minden tévedés, ami velem történik, otthon kellett volna maradnom, és az otthon alatt nem a várost értem, nem volt nekem szükségem várfalakra ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, hiszen akkor kerültem életemben először veszedelembe, amikor a várfalak oltalmára számítva a megerősített helyre jöttünk a családdal. Sem Münész királyt, állítólagos férjuramat, sem az apámnak mondott Bríszeusz királyt nem láttam soha életemben, Lürnésszosz legócskább, legnyomorultabb negyedében laktunk, hiszen egyébként is úgy szöktünk be a városba, soha nem voltunk igazi polgárai a királyi településnek, s ha a lürnésszosziakat barbároknak nevezi ennek az ásványarcú embernek a népe, mi még ezeknél is barbárabbak voltunk, hiszen oly messze állt tőlünk a városi életfelfogás, mint az Olümposz csúcsa a Tartarosz fenekétől. Férjuram, Szkhediosz találta ki azon a baljós nyáron, amikor már máshogy nem tudta lecsitítani az egyre élesebbé fajuló családi veszekedéseket, amikbe nemcsak a gyerekeink, hanem már a szomszédság is bekapcsolódott, s amiket elsősorban az a mérhetetlen nyomorúság váltott ki, melybe az aszály taszított bennünket, ekkor találta ki Szkhediosz, hogy a várfalak között keressünk menedéket a sanyargató istenek csapásai elől. Meg akkor már megérkeztek az első hírek a háborúról is s arról, hogy Aineiasz és katonái a mi vidékünk felé tartanak, a nyomukban egy hatalmas király hatalmas seregével, s az üldözés során ez a rettenetes sereg legázol mindent, ami az útjába kerül. Csak arra nem számítottunk, hogy még Lürnésszosz durva kőfalai és gigászi érckapui sem jelentenek majd akadályt a pusztító üldözőknek.

A faluban gyorsan elterjedt a pletyka, hogy egész családunk megzavarodott; atyám, akinek a nevét szándékosan elfelejtettem azóta, egymaga akart rátámadni az egész falu népére, hogy lecsendesítse a röhögő, rutyma parasztokat, Szkhediosz, férjuram alig tudta visszatartani; fiam, Kakosz, akit arról a háromfejű, tűzokádó óriásról neveztünk el, akit egykor Héraklész szenderített jobb létre, kihasználva a fejetlenséget, megszökött egy nincstelen parasztember csúnya lányával, akinél bizony ijesztőbbet nehéz lett volna találni szerte a barbárok földjén, az én fiam mégis őbelé kellett hogy beleszeressen. Két másik fiunkkal és lányunkkal azonban elfogadtattuk a gondolatot, hogy itt hagyjuk a falut, s irány Lürnésszosz, mielőtt a háború vihara ideér; atyám, akinek a nevét később elfelejtettem, szintén ráállt a dologra, úgyis elege lett a parasztokból. Hamarosan egyre több falubeli neszelte meg a közelgő vészt, és egész menekültáradat indult meg, de kevesen választották a várost, a legtöbben a környékbeli hegyekben akarták meghúzni magukat a háború idejére.
Szkhediosz járt már a városban, s egynéhány kapuőrt is ismert, nem is került igazán sokba a bejutás; mégis, már az első éjszakán nehézségeink adódtak, szállásadónk ugyanis, egy töpörödött, vak öregember a nyakunkra hozta a katonákat, azt állítván, valami lázadást akartunk szítani a fogadójában megszállt vendégek között. Fogalmam sincs, mi lehetett a vénember szándéka, a katonák azonban hittek neki: elvezettek bennünket egy épületbe, ahol a gonosztevőket tartották, egy hatalmas tömlöchöz hasonlított a létesítmény, s azt mondták, míg nem tisztázódik az ügyünk, ott kell maradnunk. Nem maradtunk azonban: nem kevés pénzbe került, de Szkhediosz ügyesen elintézte a dolgot, még mielőtt atyám összerúghatta volna a port a körülöttünk sündörgő bűnözőkkel.

Az életünk Lürnésszoszban sokkal kényelmetlenebb és kellemetlenebb lett, mint ami elől ide menekültünk. Az atyám inni kezdett, minden pénzét borra költötte, ráadásul még holmi olcsó lotyókat is állandóan a nyakunkra hozott. Szkhediosznak sikerült szereznie egy szűkös kis házat a város leglepusztultabb részén, ahol koldusok, poklosok, ragálybetegek, elmeháborodottak, lázadók meg istentagadók laktak, a lányainkat állandóan zaklatták, Szkhediosz egy alkalommal komoly összetűzésbe keveredett egy csapat suhanccal, nem sokon múlott, hogy nem vették életét. Végül megúszta néhány sebbel, egy mélyebb vágás a hasán meg néhány könnyebb sérülés a karján, de akkor nagyon megijedtem. Hogy meneküljek ebből a rémes környezetből, a város szívébe, a királyi palota környékére jártam sétálni, megismerkedtem néhány korombeli asszonnyal, s gyakran egész délutánokon keresztül együtt múlattuk az időt.
Atyám egy idő után annyira elviselhetetlenül kezdett viselkedni, hogy Szkhediosszal, szorgos férjemmel komolyan gondolkodni kezdtünk rajta, mit lehetne tenni vele; vén volt már nagyon, nem várhattuk el tőle, hogy dolgozzon, bár odahaza a faluban annyit legalább segített, hogy a mácsonyát kiirtotta a veteményből; állhatatlan ripacs lett belőle a városban, állandóan részeg volt és goromba, amikor pedig jobb belátásra akartuk bírni, azzal fenyegetőzött, hogy a nyakunkra hozza a rendészetet, ne ingereljük, hiszen csak neki köszönhetjük, hogy biztonságban lehetünk itt, az óvó városfalak védelmében.

Szkhediosznak, aki rengeteget dolgozott, mióta a városba jöttünk, tízszer any-nyit, amennyit odakint a határban szokott annak előtte, nagy megterhelést jelentett, hogy atyámat, akinek nevét akkortól nem mondtuk ki egymás között egy hallgatólagos egyezség alapján, s én magamban gondolkodva sem használtam, hogy kitisztuljon az elmémből az a név, el kellett viselnie, sőt mi több, eltartania, olyan munkákkal, amikhez nem is értett és amiket megalázónak tartott: teherhordással, rakodással foglalkozott, építkezéseken segédkezett, de a fukar lürnésszosziak nem nagyon akartak fizetni, kivált, mert tudták, hogy egy gyomos agyú vidéki paraszttal van dolguk, akit kedvükre kizsákmányolhatnak. Szkhediosz néhány hét alatt éveket öregedett, teste satnyulni kezdett, attól kezdtem félni, egyszer csak undorodni kezdek tőle.

Míg a férjem leépült, én szinte virultam új barátnéimmal, akik bevezettek a városi élet rejtelmeibe; azt állították, szép vagyok, hogy alig nézek ki húszesztendősnek, pedig a harmincat is elhagytam már, azt mondták, vagyok olyan vonzó és elragadó, mint a legendás szépségű Bríszéisz hercegnő, s attól fogva heccelődve Bríszéisznek kezdtek el hívni. Soha nem voltak korábban barátnőim: amivel Lürnésszosz kikövezett utcáin találkoztam: a társasági élet teljesen megbabonázott. Habár eleinte tiltakoztam ellene, hogy az asszonyok Bríszéisznek nevezzenek, idővel egyre inkább tetszeni kezdett ez a becenév, s végül már el is vártam, hogy mindenki így szólítson, még saját férjem is, aki pedig mit sem törődött a mi női pajkosságainkkal.

A háború pedig úgy érkezett, mint egy hirtelen nyári zivatar, amikor pillanatok alatt elborítják az eget a súlyos isteni fellegek, s a hátborzongatóan cikázó istentekintetek agyoncsapják, aki arcát az ég felé meri emelni. Én szerettem az eget kémlelni; Szkhediosz, férjuram is azzal hódított meg sok-sok esztendővel korábban, hogy egyszer, egy ünnepi mulatozás alkalmával kettesben elvonultunk, odébb a táncolók és viháncolók tömegétől, el szüleink szeme elől, a bortól megbátorodott ifjú Szkhediosz pedig azt magyarázta, ő hiszi, hogy ő valójában egy csillag, amely a földre hullott, s ha elég rendesen fogja élni az életét, ha az istenek kiszabta utat fogja követni gyermekségétől késő aggkoráig vagy addig a napig, amíg ezt a cudar földet kell taposnia, halálakor visszatérhet az ég magasába, csillagként röppenhet visz-sza oda, ahonnan emberré zuhant le a fekete földre. Elámulva hallgattam, s később, kéjes mámorban úszó éjszakáinkon, amikor még a faluban éltünk és megvolt mindenünk, csillagomnak szólítottam, amit, tudtam, nagyon szeretett. Lürnésszoszban azonban már sosem neveztem így, hiszen az éjszakáink is egyhangúvá és élvtelenné váltak, Szkhediosz mélyen aludt és recsegve-ropogva horkolt, s habár lesoványodott, mégis sokkal súlyosabbnak tűnt a teste, ahogy esténként az ágyba zuhant: hogy fog így csillagként a mennybe emelkedni? Én nem szólítottam csillagomnak, s ő soha nem tette meg, hogy Bríszéisznek nevezzen, ahogy a barátnőim tették, akikkel aznap, a nagy vihar kitörése napján is együtt voltam.
Olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam föl az egészet: az előző napokban keringtek ugyan kósza hírek arról, hogy valami hírneves bajvívó meg akarja támadni a várat, a hadserege csupa vérebekből áll, akiket csak isten győzhet le, s hogy maga ez a vezér is isteni ivadék. Barátnőimmel kacagtunk ezen, közben azonban – nem kellett nagy bölcsesség, hogy észrevegyem – mind arról álmodoztak, hogy tényleg megjelenik a városban ez a híres hős, s elragadja őket, akár rabszolgának vagy bárminek, de kiviszi őket erről a poshadt helyről, ahol mindent az unalomig szétpletykáltak már. Talán én is álmodoztam ilyesmiről, ezek az álmok azonban inkább kislányos képzelgések voltak, minden komoly átgondolás nélkül. Aznap délután csak arra ocsúdtam, hogy mindenki elvesztette a fejét, az emberek üvöltenek (vidáman?, riadtan?), s barátnőim, akikkel a királyi palota előtti tágas téren sétáltunk, ők is kiáltozni kezdtek, egy ideig mindenféle értelmetlenségeket, később azonban a nevemet, azaz a becenevemet nyerítették,
Bríszéisz, Bríszéisz, ettől visszhangzott a nagy tér Lürnésszosz közepén, mérhetetlen sok ideig ott búgott a fülemben ez a szó, még akkor is, mikor már végtelen csend vett körül, és magányosság.
Elkábíthattak valami szagos maszlaggal, mert sokáig mintha valami nyomasztó lázálomban éltem volna, porfellegszerű homályba burkoltan, lovaglásra emlékszem, megláncoltatásra, zsibbasztó fájdalomra, amit a bilincsek váltottak ki, meg asszonyokra, lányokra, hosszú ideig csak nők vettek körül.
Egy táborban tisztult ki a fejem, itt már férfiakat is láttam, de először csak messziről, egy tágas sátorban helyeztek el vigyázóim, akik mind szépséges, karcsú női szolgálók voltak, hajuk legalább derékig érő, bársonyos, lengedezett, akár valami baráti szellő, a sátorban megfürösztöttek, nekem nem is kellett a testemhez érnem, mindent megtettek helyettem, illatos olajokkal kenegettek be meztelenségemben, végig mosolyogva, mintha kábultak lettek volna, bambán, de mégis bűbájosan; végül pedig fényes ruhát adtak rám, amilyet még sosem láttam és érintettem, ujjamra pedig ékköves gyűrűt húztak: tompa fényű zöld drágakő ült a gyűrű közepén, olyan volt a felülete, mint gazdám arcának, de őt akkor még nem ismertem.
Régi ruhámat, amelyben ide érkeztem, szétszaggatták, apró cafatokra – valószínűleg parancsba kapták, hogy így tegyenek; pedig ez a ruha volt az egyetlen értékes öltözetem Lürnésszoszban; a lányok még ruhaszaggatás közben is elvarázsoltan mosolyogtak, mintha titkos szellemek simogatták volna közben a testüket.
A kőarcú súlyos vértbe öltözötten, oldalára csatolt karddal jött be egy reggel, mintha bajvívni kívánna velem, vagy legalábbis félnie kellene a karmaimtól; mielőtt leguggolt hozzám, kénytelen volt lecsatolni felszerelését, kardját hanyagul a földre dobta, széthessintette a körülöttem nyüzsgő temetőbogárhadat, és le sem véve rólam a szemét, nyájasan beszélni kezdett: egy szavát sem értettem; igaz, még ha érthettem volna is, nehéz dolgom lett volna, hiszen alig nyitotta ki a száját beszéd közben. Kezemmel és fejemmel próbáltam a tudtára adni, hogy fogalmam sincs, miről dünnyög, mire ő még hevesebben kezdett magyarázni, nemsokára pedig úgy mutogattunk egymásnak, mint két vitatkozó süketnéma. Nem volt dühös, mikor távozott, de szemlátomást zavart: a kardját később egy szolgálólány vitte utána.
A tolmács, akit másnap magával hozott, nem beszélte folyékonyan a nyelvünket, de nagyjából meg tudta értetni velem a kőarcú mondanivalóját. Azt állította, hogy a sziklaarcút Akhilleusznak hívják, s ő a világmindenség legnagyobb harcosa s egyben a mürmidonok királya. A micsodák, kérdeztem vissza, s a képébe röhögtem a tolmácsnak: mürmidonok? Ilyen vicces nevű népről bizony még sosem hallottam, s egészen elképesztőnek találtam, hogy ez a mord katona épp ezeknek a fejedelme legyen. A tolmácsot is sikerült összezavarnom a kacajommal, azt hitte, hibásan fordított valamit, egyre csak kérdezgetett, mi nem érthető, mi nem érthető, a kőarcú pedig egyszer csak ráunt az egészre, és kiviharzott a sátorból.
A magányt elég gyorsan megszoktam, s a temetőbogarak nézegetése mellett a sirályok nyüzsgő rikácsolását hallgattam álló napokon keresztül. Kiderült, hogy az egyik szolgáló, egy korombeli asszony szintén Lürnésszoszból való, őt is foglyul ejtették a kőarcú gazdám katonái: örültem az ismerősnek. Azt mesélte, a lürnésszoszi foglyok egy részét munkára fogták, a többségüket azonban szélnek eresztették, mert sokba jött volna az eltartásuk; ő az egyik mürmidon harcos ágyasa lett, de közben a királyt is szolgálja. Két gyermeket és egy férjet hagyott otthon, de nem nagyon hiányoztak neki: nem szívelte túlságosan a családi tűzhely békéjét, jobb szerette a kalandokat, a gyakori változásokat, s az új gazdájával elégedett volt. Nem hitte el, hogy nem én vagyok Bríszéisz, de nem kezelt úgy, mint egy hercegnőt: mindketten rabnők voltunk, cinkosok, s ez barátnőkké tett bennünket. Adraszteiának hívták: szerettem kiejteni a nevét, bár nem illett vaskos természetéhez, azt mondta, gazdája is szívesen mondogatja ezt a hangzatos nevet, amikor a szájával kényezteti őt, mert ahhoz nagyon ért.
A tolmáccsal történt eset után a király sokáig nem látogatott meg, csak néma cselédek hordozták az ételt-italt, fürdővizet, illatszereket, néha a kezükkel kényeztettek, hason feküdtem egy takarón, mezítelenül, ők pedig kezükkel átgyúrták a testemet, feloldva húsom összerándulásait, s ez annyira jólesett, hogy néha egészen beleremegtem, jobban, mint amikor annak idején Szkhedioszt éreztem magamban. A sátorból azonban nem mehettem ki: a törékeny szolgálólányok szigorú márványoszlopokként álltak az utamba, amikor friss levegőre, tengeri szélre vágyva a szabadba kívánkoztam.
Amikor újra láttam őt, megváltozott az arca: bosszúsabbá, ingerültté lett, a teste bűzlött az izzadságtól, csikorogtak az izmai minden egyes mozdulatánál, egy pillanatig azt hittem, a tengerek haragos istene öltötte magára gazdám alakját, de nem nagyon volt időm ezen gondolkodni: lerántotta magáról a vértet, rólam pedig a finom ruhát, amelyet aznap reggel adtak rám a szolgálólányok, s orrával-szájával túrva testemet, fejét a hónom alá bújtatva, majd mellemet vörösre harapdálva mászott rám, a farka egy-kettő olyan kemény lett, hogy attól féltem, átlyukasztja a bőrömet, miközben a hasamat nyalta, ágyéka pedig már akkor az ösztönös ritmusra mozgott, farka a combomat súrolta, aztán egy diadalmas mozdulattal belém szúrta, jó mélyen, majd még mélyebbre, halkan nyüszíteni kezdett, majd felüvöltött, s éreztem, ahogy egész testében megborzong. Ide nem kellett tolmács. Attól fogva minden reggel meglátogatott: vértől csatakosan, izzadságtól bűzölögve, hogy a legyek hada nyalta a testét, máskor csontszárazra tikkadt bőrrel, majdnem megaszalódva, olykor fázósan, náthásan, máskor daliásan, hogy rengett a föld a lépteitől; de sosem ismert ellenkezést: ha odébb húzódtam, magához rántott, csaknem összeroppantott: szerette ezt, szerette, ha meg kell küzdenie értem, még az én sátramban is a háborúzásban telt a legnagyobb gyönyörűsége.
A sátrat egy idő után szűknek kezdtem érezni, elviselhetetlenül egyhangúnak, porosnak, kellemetlennek, büdösnek, ki kellett jutnom a szabadba. Adraszteia segített: rábírta a gazdáját, hogy meggyőzze a mürmidonok fenséges királyát: ne tartson láncra vert kutyaként állandóan a levegőtlen sátorban, bújhassak ki időnként, hogy megmártsam a lábamat a tengerben, amely a tábortól néhány percnyi járásra morajlott. Adraszteia mindig elérte, amit akart: ifjú szűz lányként Lürnész-szoszban kitanulta a faszszopás minden csínját-bínját, mesélte, amit ő tesz a férfiakkal, arra egyetlen istenség sem képes, s bármire ráveszi őket, ha akarná, akár királynét csinálhatna magából, de az nem volna neki való élet. Talán magánál a kőarcúnál is közbenjárt az érdekemben, de én nem voltam féltékeny, nem volt ő nekem hitvesem, sokkal inkább egy mord rabszolgatartó, aki minden reggel erőszakot tett rajtam.
A tenger megnyugtatott: esztendőkre való erőt merítettem a fenséges habok látványából; embereket is láttam, akik azoknál az ijesztő hajóknál sürgölődtek, fegyveresen, dühösen, egyesek elcsigázottan: nem tudtam kiszámolni, mennyi ideje voltam rabságban. Úgy tűnt azonban, mindenki rabságban van körülöttem, még ha egyesek önként választották is ezt a lehetőséget, ezt a helyet mindenki utálta, mindenki idegennek tartotta, én is idegennek kellett hogy tartsam, mert bár imádtam a tenger véget nem érő zúgását meg a homok csiklandozását a lábam alatt, átmenetinek kellett éreznem ezt az állapotot. A szolgálólányok nem változtak, ahogy telt az idő, nem kopott le arcukról a derű és a fény, nem sikkadt el mozdulataik bája és kecse, egyedül Adraszteia volt olyan barbárosan sajátságos, ő nem volt anynyira karcsú, mint a többi lány, a hangja pedig akár a sirályrikácsolás. A szolgálólányok közül egyedül ő beszélt velem, tehát tulajdonképpen ő volt az egyetlen ember, akivel beszélgethettem ezekben a véget érni nem akaró időkben.

Amikor először láttam őt, együtt volt a kőarcúval, egy hatalmas sziklatömb árnyékában, a parton, fenyegető fellegek alatti borús sötétségben, és úgy tűnt akkor, bár azonnal kételkedni kezdtem érzékeim megbízhatóságában, mikor megpillantottam őket, úgy tűnt, összebújva állnak ottan, s ajkuk összeér, talán még nyelvük is egymás szájába csusszant. Véletlenül sétáltam arra, kiillanva a sátramból, nem is számítottam rá, hogy gazdámmal futhatok össze éppen itt. Ijedten húzódtam vissza, szerencsémre ők nem láttak engem, egymásba feledkezvén; haragra gerjedt akkor az istenek feje, ki tudja, talán éppen ezért, az isteni sarj, a mürmidon harcosok titáni vezérének fajtalankodása miatt, ő ugyanis bizonyosan látta ezt a jelenetet az Ida hegy csúcsáról vagy valahonnan; mi ketten láttuk.
Aztán sokáig nem találkoztam Patroklosszal.

Hiszem, hogy még ha egy varangyos béka rücskös bőrére lehelnék is rá egy őszinte csókot, az a féreg azonnal királyfivá változhatna, olyan ereje van az én ajkam érintésének, pedig nem is vagyok már ifjú lány, megviselt mind a lürnésszoszi élet, mind a rabság ennek az irgalmatlan ásványarcú férfinak a sátrában, odakint már régóta háború dúl, az egész föld vérrel borul el, néha úgy látom, a tenger is bíborszínben csillog a halott daliák vérétől; s a csók, amire úgy vártam: más nem nyújthat vigaszt számomra. Van olyan kemény a teste, mint a mürmidonok fenséges királyáé, tud olyan heves és erőszakos lenni, de csak ha látja, hogy én is azt akarom; amikor gyengéd csókokkal járja be testemet, valahogy úgy, ahogy a reszketve csillogó vér árasztja el lassan az egész mindenséget, néha újra a számba téved egy szó, amelyet már majdnem elfelejtettem: csillagom; és visszacsókolom őt, és az ajkai ízesebbek bármely gyümölcsnél, melyeket a mindig bódult szolgálólányok hurcolnak sátramba. Most már ő is mindennap érkezik: Adraszteia közvetített kettőnk között, ő csábította a sátramba a délceg Patrokloszt, hogy visszahozzon nekem egy csipetnyit az életből; reggelenként végigdübörög rajtam a morcos titánkirály, délutánonként pedig érkezik szívének legkedvesebb barátja, hogy csókáldást hintsen testemre. Aztán egyszer majd megváltozik minden: minden átmeneti, még ha örökkévalónak is próbálja álcázni magát; s egyszer végül elcseppen az utolsó csepp vér is.