Fried István – Caliban, a polgári író

Arcok és művek
A tagadás dögletes árnyakkal zsúfolt /Gödréből lassan szállt fel ez a lélek /A Vihar kegyelmi szférájáig.1
Márai Sándor: A borúlátó

Pseudonym (görögül pseudos hazugság, onoma név): az írásművek, állítja a Kleines literarisches Lexikon első kötete (Francke, Bern és München, 1961.); a Gero von Wilpert összeállította Sachwörterbuch der Literatur szerint (ugyancsak a görög szóösszetételt értelmezve, annyi különbséggel, hogy a pseudos jelentéséül a hamist, az ált adva meg) a szerző, maga választotta hamis, kitalált vagy megváltoztatott nevéről szól, illetőleg fedőnévről.

Az álnév választásának okául aztán többféle lehetőségről számolnak be, ezúttal csak annyit jegyzek ide a lexikonokból, hogy az ókortól a reneszánszon át napjainkig elhúzódó jelenséget regisztrálhatunk, különös esettanulmányokról lehet beszámolni, írónők férfinéven publikálnak, írók meg női álnevet választanak egyik-másik munkájukhoz; s történik mindez az irodalmi mechanizmus megzavarása nélkül, az esetek túlnyomó többségében az esetleges külső(leges) okok mellett az írói önértelmezés, az önprezentálás stratégiai megfontolásai szem előtt tartásával. Mindkét lexikoncikk, de az idevonatkoztatható többi is, tudatos szerzői gesztusként értelmezi az álnévválasztást, a név „csere” mindenképpen kihívja a befogadók érdeklődését. A választott nevek esetleges szokatlansága lehet az önkanonizálás része (persze kiadói-üzleti fogás is), de lehet egy rejtve maradt lehetőség kibontására irányuló szándék. Az a babitsi mondás3, miszerint minden íróban valójában több író lakozik vagy búvik meg, s nemegyszer ezek közül az egyik, az egyetlen megjelenése a tudattalanba száműzheti az artikulálódáshoz nem jutható többi írót, mindenképpen meggondolandó. Miképpen az is, hogy az álnév egyként lehet azonosulás, az elhárítás, elrejtőzés és feltárulás, s miként a kimondhatóság próbája is.

Márai Sándor esetében az álnévválasztás4 többféle okát jelölhetjük meg, ugyanakkor maguk az álnevek nem annyira élethelyzeteket, inkább irodalmi önmeghatározásokat, a látható szerzői én alternatíváját, az irodalmi érdeklődés mikéntjével dokumentálható kapcsolódásokat regisztrálhatnak, és a kapcsolódások részint a világirodalom paradigmatikus személyiségeihez kapcsolják az 1930-as esztendők újságíróját és a száműzetésbe kényszerült írót, aki rádiós leveleiben üzen „haza”, részint olyan archetípusok előtérbe állítása jellemzi a szerzői stratégiát, amely a megszólalásnak egy formálódó vagy hallgatásra ítélt változatát jeleníti meg. Nem az „irodalmi író” alakja rajzolódik ki Márai álnévválasztásaiban, hanem az archetípusok szembesítésének értelmezőjévé, aki legalább három tényezőt von be az álnévválasztásának megokolhatóságába: először az archetípus szövegkörnyezetét, másodszor azt a feltételezést, amely a befogadói műveltség várható reakcióit jelzi, valamint messze nem legutolsósorban az álnév és az álnév mögé rejtőző szerző följebb említett kettős cselekvési formáját: a meg nem valósult írói ént és az olvasók tulajdonította írói szerep között támadt (vagy támadható) feszültséget. Az természetesen egyáltalán nem bizonyos, hogy a Márai-olvasók mely rétege vont le meszszebb menő következtetést az álnevekből, s miként értelmezte az álnevet a regények és elbeszélések, valamint a publicisztika „kontextusá”-ban; egyáltalában: a kortársi olvasó többnyire nemigen lehetett tisztában azzal, hogy az álnevek nemcsak hozzájárulnak a Márai-életmű létezéséhez, hanem olyan utalásrendszerbe illeszkednek be, amely többletjelentés tulajdonítását engedi meg, azaz mind az álnév, mind az álnévvel jelzett mű (többnyire publicisztika), mind az álnévvel és a mával szoros kapcsolatba kerülő szövegek egymást értelmező együttese a Márai-„írófunkció” pontosabb ismeretét teszi lehetővé. Márai álneveivel szinte valamennyi írói periódusban jelzi „rejtőzködését”: kezdő novellistaként a Salamon Ákos nevet választotta. A gimnazisták számára tilos volt a saját néven való publikálás; az 1930-as esztendőkben Caliban mögött fejtett ki publicisztikai tevékenységet, a Szabad Európa Rádióban felolvasott leveleihez előbb Ulysses, majd Candidus nevét kölcsönözte. Ez utóbbiakhoz annyit: a Szabad Európa Rádió valamennyi munkatársa álnéven dolgozott, erre az otthon maradt családtagok miatt volt szükség. Márai még ilyen irányú családi levelezését is konspiratív módszerekkel bonyolította le. Az első álnév értelmezéséhez nem találtam támpontot; a Caliban tárgyi és szövegkörnyezetét kísérlem meg földeríteni. Annyit előzetesként, hogy nem cenzurális okok késztették Márait arra, hogy cikkeit időnként álnévvel jegyezze, a háborús cenzúra majd a névvel aláírt írásokból is be fog tiltani néhányat; ha ugyanezeket nem saját nevével közli, akkor is sor került volna a betiltásra. Az 1930-as esztendőkben ennél jóval egyszerűbb és gyakorlatiasabb magyarázatra lelhetünk. Megesett, hogy egy lapszámban két Márai-cikk is megjelent, „elegánsabb”-nak tetszett az egyik szerzőségének néven nevezése, a másik álnévvel ellátása. Vagy ha azon a héten túl soknak tűnő Márai-írást jelentetett meg a napilap, akkor is megjelent az álnév. Még annyival egészíthető ki, hogy Máraihoz semmiképpen nem társítható Caliban, ki lehet jelenteni, hogy még a Márait bíráló kritikának sem jutott az eszébe. Hiszen a Calibannal jegyzet-írások tematikájukban, hangvételükben nem térnek el a Márai Sándor (vagy M. S., esetleg m. s.) aláírású cikkektől. Ekképpen a Márait olvasóknak az idők folyamán egyre népesebb tábora jórészt nehézség nélkül azonosította a cikkek „szerzői”-t. Mindamellett mégis megérdemli a tüzetesebb vizsgálatot, mi vezethette a „polgári író” mértéktartásáról, írásmódjáról, eleganciájáról ismert Márait, mikor ezt a feltehetőleg sokak számára meglepő álnevet választotta.

Azonnal kizárhatjuk azt a lehetőséget, hogy Szabó Lőrinc 1923-as Kalibán című verseskötete ösztönözte volna írónkat arra, hogy Shakespeare (anti-)hősét válassza cikkei névadójául. Két mozzanatot érdemesnek látszik ehelyett figyelembe venni: Babits–Prosperóról a Szabó Lőrinchez közelálló Tóth Árpád írt verset5, Márai viszont az 1920-as évek közepétől egyre szorosabb kapcsolatba került Szabó Lőrinccel, és erre a Pandora című folyóiratot illető levelezés is bizonyíték. Ezt nem felejtve is elvethető az – ismétlem – téves feltételezés, és nem csupán amiatt, hogy Márai álneve nem követi Szabó Lőrincnek a magyar kiejtést jelző helyesírását, hanem inkább azért, mert Márai igen alapos Shakespeare-ismeretekkel rendelkezett, az 1930-as esztendőktől kezdve különféle műfajokban publikált Shakespeare-ről6. Egyébként is Szabó Lőrinc verseskötetét és Márai idevonatkoztatható újságcikkeit majdnem másfél évtized választja el egymástól. A leginkább perdöntő érv – s itt részint Márai Shakespeare-értelmezése, részint rejtőzésre ítélt antropológiai szemlélete játszik szerepet –, hogy írónk különféle alkalmakkor, szépirodalmi formában megidézi Calibant, közvetve vagy közvetlenül egy megszólalási mód reprezentánsaként emlékezik meg róla, és ezen keresztül a calibani beszéd „változatai”-ról töprengtet el. Az nyilván problematikus, mennyire olvasható egymásra az álnévválasztás és a szépirodalmi színre hozás, mennyiben tekinthető akár az önmegértésre felszólító gesztusnak az álnév megválasztása. Előbb Shakespeare című lírai karcolatából7 idézek:

„Alkotóereje utolsó dühével, mikor már mindent tudott az emberekről, vérben forgó szemekkel végül is Calibant alkotta meg. S Caliban hörgi – mintha Shakespeare búcsúzna e szavakkal emberektől, Istentől, a világtól: »Megtanítottál beszélni, s minden hasznom annyi, hogy tudok átkozódni.«”

Kézenfekvő volna a következő lépésben idézni a Hattyúdal című novellát (első megjelenése 1938, Márai beválogatta Mágia című elbeszéléskötetébe)8; de nem kitérőképpen, hanem a Shakespeare-re vonatkoztatott Caliban más irányból érkező leírhatóságára idézem az Ég és földből az Egy halotthoz című kisprózát9 (az értelmezés kedvéért annyit jegyezve meg, hogy hőse Tihanyi Lajos, a festő, 1885– 1938):

„Életed alkonyán már négy nyelven voltál siketnéma. Valamilyen állati beszéddel mondtad el az emberit, nyögve, hörögve. Mintha viaskodnál beszéd közben az irtózatossal. Caliban voltál.”

A kifelé beszélő, extrovertált „Shakespeare”-rel szemben az emberit megfogalmazni akaró, de már kimondani képtelen személyiség elmozdul a Shakespeare-figurától, s az írás művészsorssá transzponálja a szenvedés értelmes beszéddé válni nem tudó kifejeződését. A tagolatlan, az „állati” azonban az „emberit” szolgálja, nem tudja elfeledni, megsemmisíteni az előbbi az utóbbit. A külsőleges és a belső indíttatás között támadt a feszültség. Még egy mozzanatra hivatkozom. A Shakespeare az angol drámaíró „alkotóerejé”-nek „utolsó dühé”-ből eredezteti a calibani megszólalást, amely a beszédből fordul át az átokba. Az Egy halotthoz nem kevésbé végső erőfeszítést jelenít meg, csakhogy éppen az ellenkező erejű „mozgás” megy végbe, az átok mintha visszavonódna, az emberire törekvés hatja át a művész életének alkonyát.

Calibannak (tehát) nemcsak egyetlen „hangja” van, illetőleg az egyetlennek tetsző hang különféle indulatokra vezethető vissza, különféle indulatokat közvetít. A Hattyúdal számol az egymástól eltérő lehetőséggel, az átok modalitásával éppen úgy, mint „az emberi”-t igénylő érdeklődéssel. A novella főszereplője a Stratfordba visszavonult drámaíró, akinek az elbeszélő előbb fölvázolja életkörülményeit, ezt követőleg a kortársak londoni „világ”-át, amely szinte utókoraként működik, a leginkább azért, mivel más szándékú, más karakterű drámaírók és drámák bukkantak föl. A főhős a maga írói pályájára visszapillantva elszámolni látszik azokkal a kölcsönzésekkel, amelyek drámái anyagát segítettek megformálni. Ezután annak a mozzanatnak leírása következik, amelynek során a Londonból érkező leveleket forgatva rászánja magát, hogy még egyszer színművet alkosson, miközben régebbi drámáinak verssorai idéződnek meg előtte és számára (jellemző módon, „dramaturgiai” előkészületül a Lear királyé!). Ezekután ül neki a hattyúdalnak, A viharnak. A novella a negyedik nap történéseinek elbeszélésével folytatódik, megérkeznek a londoni látogatók, Ben Jonson és Drayton, a két drámaíró barát. Shakespeare megvendégeli őket, a vendégek pedig arra kíváncsiak: írt-e a stratfordi mester valamit, megírta-e a legnagyobbat, a hattyúdalt (az avoni hattyúra rájátszás eléggé áttetsző)? Ben Jonson is, Drayton is állítják: „Most írnod kell még, s csodálatos képet mutatsz majd a világnak, a béke és az összhang képét. Mert ez a törvény.” Shakespeare „rekedt hang”-on (ez fontos lesz!) kérdezi: „– Milyen törvény?” „– Az értelem törvénye – felelték, mintha összehangolták volna szavaikat.” A négy részre osztott elbeszélésnek mintha ez volna a tetőpontja. A vihart szerző Shakespeare (aki korábban, a Lear királyban a pusztai vihart jelenítette meg) az egyik oldalon, a másikon azok, akik az írástól, a drámától a harmóniát várják, „összehangolt szavaik”-kal, s ezt az értelem törvényeivel indokolják. „De a házigazda most felnevetett. Rekedten nevetett…” A hang rekedtsége nemcsak a felolvasás során lesz jelentős motívummá; figyelmeztet a shakespeare-i hangvételre, a hang előkészíti azt, ami tagadása a barátok-drámaírók elvárásainak, a harmóniátlanságot, a hangnemnélküliséget készíti elő. Drayton A vihart hangos címnek minősíti, harmóniáról nincsen szó. Shakespeare egyetért. „A vihar hangos – mondta Shakespeare, bicsakló nyelvvel. – Egy alakot írtam meg, aki félig szörny, félig ember. S egy napon megtanul beszélni. Caliban a neve…”

E jelenet Shakespeare-je az Egy halotthoz hősére kezd emlékeztetni, mindkét alak hörögve beszél, a drámaíró ráadásul még rekedten is, bicsakló nyelvvel, mintha színészként szólaltatná meg a calibani nyelvet. A felolvasás nem felel meg az értelem törvényei elvárásainak: „A kéziratot a láng fölé tartotta s borosan és dadogva olvasni kezdte – Beszélni tanítál és hasznom annyi, hogy átkozhatlak, tégedet…” Ez az idézet nem egyezik az előbbivel, szinte annak jeléül, hogy emlékezetből írta le az író a sorokat.10 Ami még fontosabb: Shakespeare ennyit olvas föl drámájából; nem teljesíti barátai kérését. „Nem érdemes az életről többet mondani.”

Erről az elbeszélésről szólva szintén lehetne utalni az 1938-as Európa elsötétülő horizontjára, de legalább oly mértékben érdemes volna elgondolkodni azon az akár furcsának is tekinthető azonosításon, amely Calibant Shakespeare szócsövének, titkos és végső üzenete, hattyúdala kiéneklőjének szerepében láttatja. Kérdés: feltétlenül szükséges-e ennyire messzire menni? Az elbeszélés talán válasz az értelem elsőbbségét, a harmóniát mindenáron kereső és megtalálni vélő „világ”-nak, miközben föltárni készül egy másikat. Csakhogy nemigen volna teljesen indokolt az értelmi világ csődjéről tanúskodó meg a tagolatlanul átkozódó „világ” fölbukkanását követőleg a pozitív-negatív értékskálán, a fekete-fehér szemlélet szerint osztályozott elgondolás alapján értelmezni. S bár az elbeszélés és a kispróza Shakespeare-je átélni látszik a calibani ellentmondást, a félig ember, félig szörny létezés sosem egészen adekvát szövegiségét, az átkozódó beszéd oxymoronját. A megjelenített drámaíró önnön beszédével figyelmezteti vendégeit a más hanghordozás, hangvétel „drámaiság”-ára. Az Egy halotthoz mondatait sem hagyhatjuk figyelmen kívül: hiszen ugyanezt az ambivalenciát tapinthatjuk ki más módon. Caliban a csupán ideiglenesen megzabolázható természeti erő, amelynek ellentettje a felolvasásban nem, legföljebb az elbeszélés vendégeinek szólamában érzékelhető (a szólam itt is többjelentésű!). Minthogy Caliban a novellabeli Shakespeare hangján beszél, övé a fontosabb szerep, ám azáltal, hogy egy irodalmi figura fikciója, a Márai-életművön belül motívum, mégsem azonosítható a reális szerző megnyilatkozásával, jóllehet nem irodalmi időszerűségét teljesen nem tahadhatjuk. (Vö.: A hang című fejezettel a Sértődöttek első kötetéből.) Másképpen fogalmazva: Márai választott álneve és A vihar figurája között legföljebb betű szerinti a(z eszmei?) rokonság, a Caliban-alaknak a posztkoloniális- elmélet és -irodalom előtti értelmezése nemigen teszi lehetővé az egyenesvonalúság reflektálatlan tételezését álnév és irodalmi figura között.

Ezzel párhuzamosan nem árt utalni olyan Márai-elbeszélésekre, amelyekben az én és a nem én viszonya tematizálódik (ilyen A gyanú11); továbbá nem árt újragondolnunk a látható és a rejtett, a nyilvánosságnak szánt és az önmaga megismerésére törekvés között támadt feszültségre, amelynek nem végső eredménye a személyiség (az író?) elbizonytalanodása megjeleníthetősége kérdéseinek vetületében, hanem e feszültség tudatosulásának következményeként realizálódik. Óvnék attól az elhamarkodott kijelentéstől miszerint Márai rejtett (átkozódó? Rekedt hangú? Bicsakló nyelvű?) énjének calibani vonásait lenne képes feltárni az elemzés; jóllehet a pszichoanalitikus narratívába nem egy Márai-mű beállítható. Úgy is fölvetődhet a probléma, hogy Márai sikeresen rejtőzött volna álneve mögé, hiszen olvasói nem a calibani hangért kedvelték. Az említett elbeszélés, A gyanú felől olvasva válaszajánlatom egyszerűbb és bonyolultabb. A novella főhőse önmaga megismerését tekinti élete feladatának, mivel több évtizeden keresztül együtt él valakivel (önmagával), akit nem ismer, akiről semmi bizonyosat nem tud. Az önazonosítás mindig kudarcos, mivel az énben rejlő másik megismeréséhez nem bizonyosan egy felfogadott detektív, hanem az énnek olyan nyomozó munkája (volna) szükséges, amely a másikban, a másokban rejtezhető ént keresi. Így az én olyan módon lehet önazonosság, hogy az én és a mások dialógusába írja önmagát. Az Egy halotthoz hősének kísérlete önmaga feltárulkozására az emberi és a torz szembesítése/szembesülése révén kaphat alakot, a calibaniban is felmutatható az emberi (ismétlem: a posztkoloniális elmélet ezt a folyamatot, akár Prospero humanitását tagadja). A beszéd és az átok; a szöveg két alakzata, a konfliktus a szöveg. Kiváltképpen az 1930-as, 1940-es esztendőkben a humanitás, a beszéd, a problémátlannak tűnő harmónia számára kedvezőtlen periódusban, mikor nem kizárólag az átok–beszéd felelőssége merül föl, hanem az értelem törvényévé is, az értelem békéjévé nemkülönben. A Caliban álnév az 1930-as esztendők közép-európai téridejében valamennyi lehetőségéből tartalmaz valamit, az Egy halotthoz emberfelettien emberi igyekezetéből meg az elbeszélés Shakespeare-jének hattyúdalából. Az a tény, hogy álnév, akár maszknak, jelmeznek (póznak talán mégsem) volna tartható, a maszk meg a jelmez, bármennyire jellemző is annak megválasztása, a külvilágnak szól, olyan gesztusnak minősíthető azok felvétele, amelytől a távolságtartás, az elhatárolás akarása sem egészen idegen. Az álnév helyettesíti az „igazi” nevet, de azzal, hogy elfed, felszabadíthat. Márainál hangsúlyozottan irodalmi gesztusról szólhatnánk, a személyiség többarcúságáról, az íróság ambivalenciájáról, méghozzá olyan időszakban, amely a legkevésbé kedvezett a Márai által körülírt „csak-íróság”-nak. A Hattyúdal a színháztól, a nagyvárostól, az irodalomtól visszavonult, a halálra készülődő drámaíró napjait mutatja be. Aki nem annyira az irodalomban, mint inkább az „élet”-ben csalódott, életként tüntetve föl tapasztalatait. Az „élet” rákényszerítette, hogy elveszítse az otthont, a földön sincs béke, „és e tudattal a halál küszöbén egyedül marad”. E tudat fakasztja föl A vihart, számoltatja el Prospero és Caliban vitájával. A Krisztinában lévő lakásból kitekintve eképpen jegyzi föl Márai, amit lát: „Ablakomból polgári szomorújátékok és bohózatok láthatárát szemlélem.” E kettősség hatja át az életet, melynek szemlélője álnevével és saját nevével egyaránt a létezés kiszámíthatatlanságára, szomorújátéki és bohózati színre állítódására figyelmeztet. Az álnév olyan „üzenet”, amely látszólag eltereli a figyelmet a stílus választékosságáról, ám a stílus választékos marad az álneves írásokban is. Az idézett szövegekben jelentéssé válik mind az álnév, mind az, amit az álnév elfedni látszik.

A Szabad Európa Rádió számára választott álnevek közül az Ulysses az első pillanatban – egyébként joggal – a Béke Ithakában (németül Verzauberung in Ithaka címmel jelent meg, talán pontosabb lett volna az Entzauberung in Ithaka)12 című regényre emlékeztet, míg a Candidus egyként utalhat Voltaire regényének címszereplőjére, valamint a név latin jelentésére. Candide–nak bolyongásai során (eljut [Dél-]Amerikába is) meg kell győződnie arról, hogy félreértett leibnizi tézisével, miszerint a lehetséges világok legjobbikában tévelyeg, nem boldogulhat. Lemondva a távlatokról kertműveléssel kell foglalkoznia (cultivons nôtre jardin, hangzik végszava). Igaz, ez a kert a világ, maga, s a cultura, a „kultiválás” a föld megművelésének jelöléséből származott át a szellemi tevékenységre13, a candidus átvitt értelemben a ragyogó fehér mellett a tiszta stílus jelentéstartományába tartozik. S ez nem kevésbé fogható föl az írástudó elé tornyosuló, a száműzetésben újabb tartalommal feltöltődő feladatnak. Márai emigrációs közéleti szereplése a Szabad Európa Rádióban nem egy idealizált magatartásra enged következtetni, hanem álneveivel igazolja, hogy a személyiség részint megtestesülése a polgári munkavégzés éthoszának: a világot kertként műveli meg, a ’cultura’ ebben a vonatkozásában utalás a megnemesítésre, a műveltté tételre14, egyben a logos szerint való megegyezéses eljárás reprezentációja, mely az istenit, a héroszit felváltó korszak meghatározója kellene, hogy legyen. Eképpen a vallási jellegű cultustól eltérően a humanitas egyik alakzata, amely alakzat visszagondolva az „apai” örökségre, a formák betartásában, a tapintatban, a munkavégzés pontosságában érvényesíthető. Ez Ulyssesnek és Candidusnak üzenete a szabad szólás szigetéről, amelyet Ithakává, kertté titkaiknak vallatója tett. A név Márai számára, ezt megismétlem, rejtőzés és feltárulás, nem feltárulkozás, csupán megfejtésre váró rejtjelezés, amely az értőknek nem titok, hanem olyasmi, mint az antikvitásban az amulett, a gyűrű őrzésre megkapott másik fele: a kettétört gyűrű összeillesztésének művelete a szümballein, persze nemcsak szó szerint vett összekapcsolásról van szó, hanem a láthatónak és a láthatatlannak, a vétek miatt széttörtnek, az ártatlanul elveszítettnek, újra összehozásának15, együvé gondolásának vágyáról, amely lehet az írói feladatvállalás ügye, de lehet a perspektíva kijelölése. Valójában a Béke Ithakában háromféleképpen „lereagált zárlata, az Ulysses halála által megpecsételt sorsok együttese nem a bevégzettség, éppen ellenkezőleg, a befejezetlenség példázatává lehet, a szüntelen újraelbeszélés kényszerévé. Ami pedig a beszéd közvetítő munkálkodását illeti: a mondatok összeillesztése a szabadság jelentésének kiterjesztése, a szabadság szimbolikus lényegének „megtestesülése”. Olyan értelemben, hogy a megnevezés sem pusztán az irodalom „belügye”, nem elsősorban a szavak összerakása tetszik feladatnak, a betűírás vagy a hangoztatás létrehozódása sosem tetszőleges, a felelősséget mellőző munkavégzés; mindenképpen létrehozás, méghozzá olyan jelentésé, amelynek háttéranyaga az irodalomból vett tanulságok és tanúsítványok mellett az irodalommal határos, az irodalommal összefüggő, az irodalom és irodalmon túli terület kölcsönösségével jelölhető cselekvésben jut alakhoz. Csakhogy az alakformálás mindössze lehetőségei révén rejtőzik a műben, aligha valósul meg a befogadó, a címzett hozzájárulása, teremtő létezése nélkül. Ulysses és Candidus aképpen fogalmaz, hogy visszautal a Caliban és az M.S., m.s., valamint Márai Sándor névvel jegyzett publicisztikára. Ha valaha Ithakának lehetett elgondolni azt, a hol elefántcsonttoronykét, hol sündisznóállásként számon tartott helyet, ahonnan Caliban és társai szemlélték a világot, az emigráns Ulysses és Candidus már leszámolt azzal, hogy a „világ” bármely földrészét Ithakaként ismerhesse, ismertesse föl/el (s ebben a ráismerésben egyként segíthette Schiller és Berzsenyi „üzenete”, amelyre a regényi reagálás részint Joyce Ulyssesének ellenregényévé, részint az antikvitás újraértelmezésévé volt képes avatni a Béke Ithakában varázstalanító törekvését).

Márai álnevei egyben sorstörténetének állomásai; ugyanakkor válaszkísérletek a korszakok különféle természetű kihívásaira. Olyan megnevezések, amelyekből az írói természetre aligha tanácsos visszakövetkeztetni. De olyan sugalmazások, amelyek bekapcsolják az álnév mögött rejtőző, sokarcú személyiséget és a művet a világirodalom áramába, jelezvén azokat a szövegközi (irodalmi és kulturális) összefüggéseket, amelyek ismerete szükséges (nem a felismeréshez, amely mindig legföljebb részleges) az értelmezés műveletének megindításához. Az álnév olyan „maszk”, amely afféle álarchoz hasonlít, amely jócskán tartalmazott az arcvonásokból, hogy azokat hol a karikatúráig torzítva, hol csupán a vonásokat átrendezve jelezze, az álarcnak is megvan a maga „élete”, az álnévnek meg a „poétikája”, amely utalásrendszert gondoltat el, ismereteket rendez át, írói személyiségről hoz esetleg valami nagyon meglepőt.

Jegyzetek

  1. Márai Sándor Ihlet és nemzedék. Budapest 1946. 254–260. Az idézet a 167–168. lapon. Ebben az esszében másutt lelünk „caliban”-i hanghordozásra: „A borúlátó Shakespeare csaknem évtizeden át emeli öklét az emberi világra. (…) Minden lényeges szava: átok, vád, gyanúsítás és komor kérlelhetetlen ítélet.” Uo. 165.)
  2. Vö. még: The Penguin Dictionary of Literary Terms and Literary Theorie. London 1988. 705. (Görögül álnév, egy író a sajátja helyett más nevet vett föl. A ’nom de élume’ – pen–name –; angolban és nem a franciában használatos, egy író által használt, elfogadtatott fiktív név, mint pl. George Eliot: Mary Ann Evans volt). A franciában nom de guerre.
  3. „Micsoda ösztön viheti az írót, hogy kilépjen önmagából és megpróbáljon más íróvá lenni? Talán saját elvetélt lehetőségeit akarja kiélni így: hiszen mindannyian többek vagyunk, mint, amik vagyunk, s minden íróban sok más író él azon az egyen kívül, akit az élet és a körülmények kialakulni engedtek.” Keresztülkasul életemen. Budapest 1939. 11.
  4. Márai álnevei: Mészáros Tibor; Márai Sándor. Bibliográfia, Budapest 2003. 861.
  5. Prospero szigetén (1921). Tóth Árpád: Költemények. S.a.r. Kotztur Gizella és Kardos László. Budapest 1964. 150–152.
  6. Vö. Mészáros Tibor: a 4. sz. jegyzetben i.m.
  7. A négy évszak. Budapest 1938. 206.
  8. Mágia. Budapest 1941. 138–153.
  9. Ég és föld. Budapest 1942. 18–19.
10. „Beszélni tanítál, s belőle/ Hasznom annyi, hogy átkozhatlak.” Szász Károly fordítás. Shakespeare színművei. Fordítják többen. Pest 1871. XI.k. 152.
11. Kabala. Budapest 1936 172–180. Első közlés: Ujság 1935. jún. 29. 3–4. Jóllehet a Kabalának 1944-ig négy kiadása volt, többen ismertették. A gyanúra mégis csak Rónay László hívta föl igazán a figyelmet. Márai Sándor. Budapest 1990. 205. Csak annyit tennék az elemzéshez hozzá, hogy nem a féltékeny férj, hanem az én másikja a gyanú tárgya.
12. A Béke Ithakában Londonban jelent meg 1952-ben, ugyanabban az évben Tibor von Podmaniczky tolmácsolásában Münchenben németül, 1953-ban meg Zürichben. A cím mindkét kiadásban Verzauberung in Ithaka.
13. Rainer Grübel–Ralf Grüttemeier–Helmut Lethen: BA–Studium Literaturwissenschaft. Ein Lehrbuch. Reinbek bei Hamburg 2005. 16–20
14. A 13. sz. jegyzetben i.h.
15. Gert Heinz–Mohr: Lexikon der Symbole. Bilder und Zeichen der christlichen Kunst. München 1992. 9–10., Carl G. Liungman: Dictionary of Symbols. Santa Barbara–Denver–Oxford 1991. 5.