Kihalt évszakok – Gál Sándor válogatott versei

Könyvről könyvre
Gál Sándor a szlovákiai magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége. Sok műfajú alkotó. Az AB-ART Kiadó 2000-ben kezdte meg – a több mint ötszáz lapot kitevő Versekkel – összegyűjtött műveinek tíz kötetre tervezett kiadását. Azóta általában évenként megjelenik egy-egy reprezentatív kiállítású és gazdag tartalmú kötete. A Verseket a Novellák, Regények, Szociográfiák követték, majd Írás és irodalom címmel irodalmi publicisztikai írásai jelentek meg. Ezt követte az „általános publicisztika” két kötete, A Szövetség és az Írott beszéd.

Ez utóbbi 2007-ben jelent meg, s már jelzi a következő két kötet, a Napló, valamint a Riportok és interjúk előkészületeit. A Madách-Posonium Kiadó pedig Gál Sándor új verseit jelentette meg Új végtelen címmel és kiadta a Kassai Thália színházzal kapcsolatos írásait és dokumentumait (Smink nélkül – A Vox Humana Színháztól a Kassai Tháliáig), valamint annak az újságnak a történetét és dokumentumait, melynek Gál Sándor 1989-től megszüntetéséig, 1994-ig főszerkesztője volt (A Keleti Napló története). A Tokaji Írótábor Kuratóriumának is kezdeteitől tagja, évekig pedig elnöke volt. A Tokaji Írótáborral kapcsolatos emlékeit, gondolatait és dokumentumait a Felsőmagyarország Kiadó jelentette meg Tokaji aszú címmel.

Ebből a tucatnyi könyvből nemcsak arról bizonyosodhatunk meg, hogy Gál Sándor költőként, novellistaként, szociográfusként és publicistaként egyaránt a szlovákiai magyar irodalom kiemelkedő alkotója, hanem arról is, hogy a magyar kultúra olyan önzetlenül cselekvő mindenese is, aki tevékeny és meghatározó résztvevője a legkülönfélébb magyar kulturális szervezeteknek és eseményeknek. Munkássága – szépirodalmi műveinek esztétikai értéke mellett – nélkülözhetetlen dokumentum a szlovákiai magyarság utóbbi évtizedeinek legkülönfélébb kulturális intézményeiről és eseményeiről, de az Anyanyelvi Konferencia és a Tokaji Írótábor dolgairól is. Esték és hajnalok címmel megjelentette az AB-ART Kiadó a kedvenc szórakozásához, a vadászathoz és „vadászkonyhá”-hoz kapcsolódó írásait is. Életműsorozatának és egyéb összegző munkáinak szakszerű irodalomtörténeti és kultúrtörténeti feldolgozása – értéke és mennyisége okán – monográfiát igényelne.

Gál Sándor hetvenéves. Ebből az alkalomból jelentette meg a Madách-Posonium válogatott verseinek kötetét, melyet Bárczi Zsófia állított össze és látott el a korábbi szakirodalomra is reflektáló utószóval. A Kihalt évszakok különös könyv. A válogató szándéka szerint „a Gál-lírának olyan verseire, olyan színeire szeretné ráirányítani a figyelmet, amelyeket általában eltakar az a kánon, amely a költő köteteire való eddigi reflexiók, tankönyveink szövegválasztása alapján, illetve a szavalóversenyek és irodalmi színpadok éltető közegében alakult ki”. Szerencsére ez az utószóban megfogalmazott elv csak részben valósul meg. Így nem hiányoznak teljesen a kötetből Gál Sándor költészetének olyan antológiadarabjai sem, amelyek a szlovákiai magyarság legfontosabb létkérdéseivel szembesítenek. Ezt persze nem az esztétikai érték ellenében teszik, hanem annak függvényében. E versek emelkedett hangú dikciója nem esztétikai vétség, hanem a kelet-közép-európai kisebbségi lét abszurd jelenségeinek egyik autentikus kifejezésmódja.

Egy-egy gazdag életmű értékeinek a megmutatására sokféle válogatás képzelhető el. Az nem kifogásolható, hogy e válogatás figyelmen kívül hagyja a versek keletkezésének sorrendjét, s ehelyett „egy-egy hívószónak engedelmeskedve, az én vagy a közösség egy-egy elképzelt-lehetséges történetét hivatottak felvázolni” a ciklusai. Ciklusszervező hívószavakként egy-egy vers címe szerepel. Ez pedig azt jelenti, hogy a költészet sugallatos gazdagsága érvényesülhet a ciklusokba rendezéskor. A kötet íve A hajnal megszentelésétől a Csontomba költözik a télig, a fiatalság életmámorától az öregkor haláltudatáig vezet. A ciklusok bemutatják Gál Sándor költészetének fő problémaköreit. Az viszont feltűnő, hogy az egyes hívószavakhoz az életmű egészéből előszólított versek színvonala meglehetősen egyenetlen. Ennek részben az időrendet mellőző tematikus ciklusalakítás az oka. Az 1964-es első kötetből átvett Tüzek például csupa kiüresedett, elhasznált kifejezésből áll, s így esztétikai érték tekintetében erősen ütközik az őt körbevevő jóval későbbi versekkel. Máskor viszont az is nyilvánvaló, hogy az esztétikai egyenetlenséget nem mindig lehet összekapcsolni a vers születésének idejével.     

Gál Sándor költői világképének egyik központi motívuma a haláltudattal összekapcsolt időélmény. Minden motívumát áthatja a halállal szembeni lét behatároltságának, végességének a tudata. Talán ezért tette A hajnal megszentelése ciklus élére Bárczi Zsófia a Jeges éden című későbbi verset, melyben  a nagy alapkérdés így szól: „árnyékában az időnek / meddig nő ami nőhet”. Gál Sándor költészete ebben a halállal szembeni léthelyzetben tudatosítja az élet értékeit. A Jeges édenre cikluszáró versként a Jég áll a tavon felel a természet törvényeinek életakaratú vállalásával: „jég áll a tavon / árny az árny felett / alig hallhatón / élnek a hegyek”.  

Az emberlét értelmét kereső költő szólítja meg A néma Istent is zaklatott, egyenetlen versben. Értelemmel megválaszolhatatlan kérdések zaklatják a költőt, akinek ereje a szembenézés illúziótlanságában, a lét törvényeinek az elfogadásában mutatkozik meg.

Az Egyetlen idő című ciklus címadó verse Gál Sándor létfilozófiai érvényű számvetése az idő által határolt emberi léttel. Az egyetlen idő a személyiséget arra ösztönzi, hogy a létezés értékeit fogadja be, élje meg és teremtsen magának az idegen világgal szemben egy belső tájat, belső hazát. Az egyetlen idő teljes megélésének az igénye él benne. Ennek részévé avatja a halált is: „magamat kell megélnem / a halálban is”. Élet és halál – miként Ady is vallotta – Gál Sándor világában is „együtt mérendők”.

Éppen az „egyetlen idő” ösztönzi őt arra, hogy óvja az élet értékeit. Az Omlások ciklus a sokféle pusztulás, létsérülés értéktanúsító számbavétele. A régi és a mai idő szembesítése az „omlások” sokaságát mutatja meg. Ebben a tárgyias vízióban az emlékezés válik értékőrző cselekvéssé az egyetlen időben. Az Arc nélküli szobrok a személyiség értékeit óvja az embereket „arc nélküli szobrok”-ká tevő erőszakvilággal szemben.

A Távolodók című ciklusban a létsérülés a kisebbségi kiszolgáltatottság következménye. A Könyörgés dikciója Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című versének lírai szituációját is felidézi bennünk. Kiszolgáltatott, felmorzsolódó nemzetiségi közössége nevében könyörög itt a költő az Istenhez, akinek létéről nincs bizonyossága, más viszont nincs, akihez fordulhatna. Amit kér, az nem más, mint a nemzetiségi közösség, a kisebbségi magyarság öntudatra ébresztése, fölegyenesítése. Tétovaság, megosztottság, szétszóródás helyett olyan közösségért könyörög, amelyik képes lesz „e medence-mélyből arcunkat / minden népek arcával / egy magasságba emelni”. A „lét-kisebbség”-be kényszerített közösség történelmi számvetése a pusztulás képeit sorolja, a „haza otthon nép nyelv” megtartó erejét keresi, de Európa vadonában csak kiszolgáltatottsággal és reménytelenséggel szembesülhet. A nemzeti kötődésüket és anyanyelvüket föladó emberek „önmagukból is kitántorognak”. Sorsuk az emberlét meggyalázása: kényszerű  identitásvesztés.

A Távolodók a közösségi sorsvallomás ciklusa a kötetben. Mindössze öt versből áll, pedig Gál Sándor költészetének egyik nagyon fontos témaköre ez. Hiányolom innen például az új atlantisz és a homok című verseket. Az előbbi az elsüllyedésre ítélt, „atlantisz-sorsú nemzetek” egyéni hangvételű siratóéneke. Az utóbbi pedig magas fokú művészi megformálás révén idézi föl a szlovákiai magyarság pusztulásra ítélt történelmi és kulturális értékeit. A nemzetiségi önismeret történelem- és irodalomórája ez a sűrű szövésű utalásos vers, melyben csodaként nyílik ki a gyerekek előtt „dobóruszka / oltármélye borsi szülőszobája / hibbe balassi-csúcsa / a kassai dóm kőkriptája”, „sztregovától szklabonyán át / komáromig felfénylenek a tájak / szenc szép hívespatak-íze / stósz fenyőmagánya”.
A közösségi felelősségérzés ihlette versek különösen a hetvenes-nyolcvanas években fontos vonulatát képezik Gál Sándor  költészetének és kisebbségvédelmi küzdelmeinek is. Költészetében a kilencvenes évekig a közösségi és időélmény együtt jelenik meg, később viszont „az időben való egyéni-egyedi lét kérdései válnak elsődlegessé, a saját idő kerül előtérbe” (Bárczi Zsófia). Feltehető, hogy ebben a módosulásban szerepe van a rendszerváltozásnak is, hiszen az lehetőséget teremtett arra, hogy a nemzetiségi közösség létkérdései a politika fórumain is megjelenhessenek.
Ennél is fontosabb motiváló tényező azonban az öregedés léthelyzetéből következően magának a költőnek az idővel való kényszerű szembesülése. A Távolodók közösségi számvetését követő ciklusok a halállal szembenéző személyiség kérdésköreire épülnek. A korai darabokból is azok kerültek ide, amelyek ezt a később fölerősödött motívumkört készítették elő. A haláltudat, halállal való szembesülés nagyon korán megjelent Gál Sándor költészetében. Kiterítve című verse az 1966-os kötetében szerepelt.  Ebben már haláláról ad számot. A vers egyenetlensége mellett a zárlat hetyke hangvétele jelzi, hogy még nem mélyen átélt élmény az indítéka.

Az is feltűnik a versekben, hogy a közösségi élmények az egyéniség legbensőbb létgondjaiban is jelen vannak. A Nincsenek álmaim arról vall, hogy a költő gyerekkorában a félelem estéin, az ébrenlét és az álom határán meg akarta érteni, hogy mi a halál: „hogy van az ember ha már nincs”.  Aztán voltak álmai, de azokat rendre lerombolta a valóság. A romboló elemek között a közösségi élményeknek is fontos helyük van. Aztán egy márciusi napon a klinikai halál állapotából segítették vissza a költőt az orvosok. Most már álmodhatna, hiszen már nem riasztja semmi. Most viszont nem álmodik, hanem „csak a sötétség egyre keményedő szorítását” érzi.

Leckét ad magának, hogy pontosan írja le „a fénylő fájdalom történetét”, az ájulás folyamatát (Lecke magamnak). A tudat a személyiség sorsa fölé akar kerekedni. A lét esendősége tárulkozik föl ezekben a halál-versekben, de az élet értékeire, szépségeire is eszméltetnek.  „odalátok a kertre / tegnap ott szaladt ki / alólam a föld” – kezdődik az És egyáltalán című verse, mely elájulásának a pillanatát idézi föl, melyben a „mindenség semmivé / feketült”. Az élet-halál küzdelem az élet javára dőlt el. A lassú eszmélés végén az életet – bajai ellenére – örömmel fogadja az abba visszatérő ember: „bárha epe-ízű / az ismét-való / öröm látni / a madár röpülését”.

Gál Sándor versvilágában mélyről száll föl „egy sugarasabb tisztább létezés” igénye. Ezért dolgozik, ezért küzd a két nemlét közötti életben. Magatartása illúziótlan szembenézés az emberlét végső kérdéseivel. Éppen az ember esendőségének, halálraítéltségének a tudása ösztönzi az életértékek védelmére. A létszemléleti keserűséget feloldani nem tudja, de belső bölcsességgel és iróniával föléje is tud emelkedni.

A kötetet záró Három profán szonett fikciója szerint a költő magával az Istennel társalog, aki bánatában leitta magát. Közös bölcsesség tartja egymás mellett őket: „mi tudjuk mi volt és mi nem lett / ezért viseljük egymást is el / én nem kérdezek s ő nem felel”. A két teremtő, az Isten és a költő tehetetlenül nézi az általuk teremtett világ idétlenségét és gyarlóságát. Hiába mennek ki a temetőbe is „annyi gyalázat után emberibb világot látni”, ott is csak a halál ízét érzik, s „az úr lassan kővé dermed”. Értelemmel nem érthető a teremtett világ. A teremtők kétségbeesé-sét a vegetáció nyugalma ironikusan ellenpontozza: „miközben az átváltozásban minden remegett / a temetőből kiballagtak a boldog tehenek”.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a teremtők szívesen cserélnének helyet a boldog tehenekkel.
A költészet létérdekű hatalma éppen abban van, hogy minél mélyebben, öszszetettebben, tökéletesebben mutatja be az emberi lét reménytelenségét, annál erősebben tagadja azt. Gál Sándor költői világa az Isten némaságáról és az ember tehetetlenségéről ad látleletet. Ez a látlelet azonban tagadása azoknak a hiányoknak és bajoknak, amelyeket megnevez. Illúziótlan költői látása így válik emberlétünk értékóvó erőforrásává.

(Madách-Posonium, 2007)

Görömbei András