Z. Németh István versei

Sorshiéna
        A múltadba könyörögtem magam. Éjfél lett, mire
        beengedtél. A huzatos folyosóról sorban nyíltak
        a szobák. Rögtön a hetedikkel kezdtem.

        Csak egy ágy volt, két szekrény, a polc poros.
        A székre hanyagul vetett ruhák. Rúzs- és
        vérfoltok a szőnyegen. Fiókban széttépetten ingeim.

        Az erkélyről pont a medencébe ugorhatnék,
        ha nem lenne tél. Az ég csupa kristály, a hószagot
        csak úgy harapja ajkam, s már-már józanít.

        A tizedik szobában végre emberek. Körmük alól
        kaparják a piszkot, s közben énekelnek. A folyosó
        végén vödör, már állat vagyok, s abba vedlek.

    Öntöde

        Ha mint rossz regény vagy lomha élet
        a hét mindörökre véget ért
        vesd le arcod a sarokba vágd a képet
        játsszunk bármit (inkább öntödét)

        Ó ha öntöd éppen vagy én öntöm épp
        s ott áll a pohárban máris kőtöményen
        akár a hófehér papíron költeményem
        mikor még írni tudtam ma már csak költöm én

        De minek ez a folyton búra hajlam
        gyöngyhalász a nyelv ha borba mártják
        lebukik a lélek le a sűrű húsba
        s hozza máris szédülésnek kincseit

        A felszínen vagyunk langy a szél is
        vagy épp ott lenn ringatózunk mély a mámor
        felhabzik a lényeg kitör a szűk szobából
        köszöntse mézmosoly a lét pohárnokát

        Hogy a dolgok megint csúful tönkrevertek
        s több se kellett ahhoz hogy ez oly kevés
        alig van szó amely minket így papírra vetne
        mi rejtve van világra hozni ájulás vagy árulás

    Kórbonc

        Mikor a testben éjsötét lesz,
        s a vér a májkonténerből kitolul,
        felhabzik a mirigyek szürke fémbogáncsa.
        Nesz alig. Csak a kromoszómák lépte,
        a szív ideges koppanása a bádogvödörben,
        meg valami halk sziszegés,
        mint akkor, a Paradicsomkertben,
        a bűnös reggelit megelőzőn.

        A szifonok repedését tisztán látni,
        s mily lázasan lüktet a hártyaplafon!
        Egy kattanás: a csontok zöldes
        neonfényben áznak, s izzik minden
        rossz szigetelés már a porcon.
        Korcs idegsztrádán fóka- és mamuttetem,
        pár vendégmunkás bagózik még köröttük,
        mintha éhes gyermek pástétomra,
        vagy épp savanyú cukorra vágyik.

        Hol van, mi eddig lépre csalt, mi vérre ment?
        Leoltott villany festetlen folyosókon,
        sók, lúgok és nyákok birodalma
        a bálterem, hol hangszerek hevernek
        összetörten. Bár a vakolat
        alatt régi festmény foltja sejlik,
        eladják holnap áron alul a szőnyeget.
        Hogy bizton ne zavarjon, pár angyal
        a homlokra kiül, s hallgatja:
        az éj macskaként dorombol,
        s rágja bajszát valami rég elfeledett
        Isten.