A keselyű hava – Benyovszky Krisztián írása Bárczi Zsófia novelláiról

Vendégkritika
Bárczi Zsófia novelláit olvasva megtudhatjuk, hogy mi köze van Csajághy Laurának Heideggerhez és Habermashoz, Amparo Mendoza de Soledadnak Christa Wolfhoz és Nemo kapitányhoz, egy fontoskodó rézmozsárnak a modern esztétikához vagy egy bölcselkedésre hajlamos egérkének a buddhizmushoz.

A legtöbb, amit egy rövid ajánló tehet (s ez nem kevés), hogy kedvet csinál a művekhez. Olyan, mint egy étlap, melynek, ugye, az a rendeltetése, hogy meghoz-za a vendég étvágyát és a fantáziáját is egy kicsit megmozgassa. Az ajanló szerzője tehát egy pincérhez hasonlítható, aki szemlézi és rövid hozzászólasaival jellemzi a fogásokat.
Lássuk a kínálatot.

A mai menü: Bárczi Zsófia novellái.

Bárczi Zsófiának eddig egy önálló novelláskötete jelent meg A keselyű hava (AB-Art, 2004) címmel, és ezt követően különböző irodalmi folyóiratokban (Kalligram, Irodalmi Szemle, Szőrös Kő, Új Forrás, Bárka) és prózantológiákban (Képzelet ráfogásai, Honvágy, Szlovákiai magyar szépirodalom) láttak napvilágot elbeszélései, melyek közül néhány a közeljövőben gyaníthatóan egy nagyobb kompozícióvá, mondjuk egy regénnyé áll majd össze. A Trisztán és Izolda című 2006-ban elnyerte az SZMÍT-nek az Év irodalmi alkotása díját.

A kötetben megjelent novellák három hívószó mentén jellemezhetők: a csoda, a titok, a képszerűség.
A művekben visszatérő motívumnak számít a csoda, a természetfelettinek vagy földöntúlinak minősülő események, személyek és tárgyak: visszajáró halottak, az embereket kísértő ördög, a varázsmesék világát idéző tájak, figurák és eszközök (Amikor Fánnit majdnem elvitte az ördög, Jolán néném és a világvége, A keselyű árnyéka).
Ezzel összefüggésben kell utalni a titok cselekményformáló szerepére, ami az elhallgatás és a sejtetés elbeszélő eljárásainak jutatt fontos szerepet. A csodás elemekkel operáló történetekben a szereplők kilétét gyakran homály övezi, tetteik mozgatórugói sem mindig ismertek, s ezért alakjuk bizonyos fokig rejtélyes és titokzatos marad. S noha idővel, a történet előrehaladtával, erre-arra fény is derül, számos kérdés marad megválaszolatlan, s árnyékként lebeg a novellák felett a zárlat után is (Szürke felhők).

Mind a szereplők sorsát, mind az elbeszélés módját, mind pedig a kötetkompozíciót tekintve kitüntetett szerepük van különböző képeknek és szövegeknek, illetve azok egymásrahatásának. Funkciójuk mágikus jellegű, amennyiben nem csupán ábrázolnak vagy kifejeznek valamit, hanem befolyásolni képesek a határaikon kívüli világban zajló események alakulását is (Flan, Tocino de cielo, Anti bácsi).

A kötet novellái által megteremtett világ sajátos vonzerejét a tragikum által beárnyékolt kisvárosi idill és a talányos mesei tájak megkapó ábrázolásában látom, az olyan történetekben, ahol a halál fenyegető árnyéka nem képes teljes diadalt ülni, ahol a legsötétebb, legkilátástalanabb események tövében is megterem a derű, megtörténik a csoda. A könyv a ciklusokba rendeződő és helyenként egy lehetséges regény irányába mutató komponáltság jegyeit hordozza magán. Megfigyelhető ez a motivikus ismétlésekben, az azonos szereplőket és helyeket felvonultató, analóg életsorsokat ábrázoló történetekben, illetve az egymást követő novellák közti áthajlásokban is.

A kötet megjelenése után publikált Bárczi-novellákban egy markáns stílus-vagy szólamváltásnak lehetünk a tanúi: a korábbi lirizálás és esztetizáló szövegformálás háttérbe szorul. Két eltérő szövegvilág van kibontakozóban ezekben a történetekben.

Az egyik csoportba tartoznak azok a novellák (A holtak városa, Katonasírok), melyek a kisvárosi provincializmus groteszk báját jelenítik meg, egy, az előbbiekhez képest egyszerűbb, tárgyilagosabb elbeszélői nyelven.
A másikba pedig az olyan történeteket sorolhatjuk, amelyek a férfi és nő közti kapcsolat buktatóit az írás, az irodalom felől mutatják be. Ezek írók, költők (Csajághy Laura, Vörösmarty) vagy archetípussá vált irodalmi hősök (Trisztán és Izolda) történetének az újraírásaként olvashatók. Jellemző rájuk az irodalmi misztifikáció eljárásaival, a tudatos anakronizmusokkal, finom iróniával, irodalmi közhelyekkel és tudálékos körmonfontsággal élő elbeszélésmód (Amparo-történetek).

Megfigyelhető bennük továbbá az is, ami már A keselyű hava egyes novelláiban is megjelent: bizonyos emelkedett fogalmak, illetve művészeti vagy bölcseleti vonatkozásokat jelölő nevek egy oda nem illő hétköznapi kifejezéssel kapcsolódnak össze, s e fura szomszédságnak köszönhetően az előbbiek ironikus holdudvart kapnak.
Ha elolvassuk Bárczi Zsófia novelláit, megtudhatjuk, hogy mi köze van Csajághy Laurának Heideggerhez és Habermashoz, Amparo Mendoza de Soledadnak Christa Wolfhoz és Nemo kapitányhoz, egy fontoskodó rézmozsárnak a modern esztétikához vagy egy bölcselkedésre hajlamos egérkének a buddhizmushoz.

Remélem, hogy ha az előbbi rövid jellemzésemmel esetleg nem is, de ezzel a mondattal azért valamelyest sikerült kíváncsiságot ébresztenem az olvasóban a szemlézett szövegek iránt. Talán ezzel kellett volna kezdenem. Sebaj. Legyen ez az aperitiv az ajánlott fogáshoz.
 (LITERA)