Egy „ezeréves” újdonság – Mihályi Ödön Boltozatok a tavaszban című kötetéről
Könyvről könyvre
Olvasója mindig kutatja a költőt, fontos kérdés azonban, hogy egy klasszikus vagy éppenséggel egy méltatlanul elfeledett régi szerző esetében úgy vizsgálja-e, akár egy paleontológus egy Kréta-kori őslény csontjait, vagy pedig élő, lélegző szervezetként tekint-e művére?
A majd’ nyolcvan éve elhunyt Mihályi Ödön Boltozatok a tavaszban című új válogatott kötetének összeállítói úgy közelítenek a szerzői életműhöz, hogy az, annak ellenére, hogy egy keveset emlegetett, a kánonból lassacskán kikopó életműről van szó, frissen, lüktetően hat. S amikor a Boltozatok a tavaszban című új Mihályi Ödön-kötetről beszélünk, tulajdonképpen egy nagyon gazdag, műfajilag és tartalmilag vegyes szövegösszeállítást kell értenünk alatta, amely nem is kizárólag a fiatalon meghalt költő nevéhez kötődik. A kötet összeállítója, Varga Imre a Mihályi-versek válogatása mellé beillesztett egy önéletrajzi töredéket, illetve – a saját jegyzetén kívül – négy olyan, neves szerzőktől származó utószót, melyek valójában többek utószóknál. Az így létrejött kötet tehát – szerény terjedelme ellenére is – sajátosan színes tisztelgés az egyik első „szlovákiai magyar” költőnagyság előtt.
Mihályi Ödön a Kassák-féle avantgárd iskola növendéke, társadalmi-politikai célzatú költeményekkel indul, melyek a formabontó expresszionizmus jegyeit viselik magukon, jellemző, hogy a Boltozatok a tavaszban első versét, a Törvényt is Kassáknak ajánlja. Már tizennyolc évesen (1917-ben) megjelent első kötete, amelynek versei ezúttal a Gondolj a rózsára című, zsengéket és hátrahagyott verseket összefoglaló ciklusba kerültek, az új válogatás ciklusai egyébként időrendi sorrendben követik Mihályi egyes könyveinek megjelenési sorrendjét: Márciusi tribün (1922), Galambot várok (1928), Felszökő föld (posztumusz kötet, 1930). Mihályi alkotói korszakainak váltakozása közvetlenül tükrözi az életében lezajlott változásokat, elsősorban a városi bohéméletről a falusi gazdálkodó életre való áttérést, mely a szerző életét és költészetét gyökeresen átalakítja. Személyiségének sok ellentmondása közül az egyik, a kommunista meggyőződése és úri származása közötti feszültség tulajdonképpen alárendelődik egy merőben új valóságnak, amikor az első világháború után feleségével édesapja Kassa melletti, bogdányi birtokára költözik, s igazi gazdálkodó paraszti életmódba kezd. Ebben az alázatra nevelő környezetben érlelődik ki művészetének igazi értéke, mely verseinek komor, dísztelen, lélektani mélységekbe vezető soraiban jut kifejezésre.
Első korszakából, melyet a nagyváros dzsungele ihlette versek jellemeznek, öt költemény kapott helyet az új válogatáskötetben, közülük a Márciusi tribün címűből mindössze részleteket olvashatunk. Ezek a heves, olykor túlzsúfoltság benyomását keltő szövegek sem nélkülözik azonban a tiszta költőiséget, nem egy hányavetien elszórt költői gyöngyszemre lelhetünk, például az Így vagyok veled című sajátos szerelmes-versben: „Te élménye vagy a földnek,/elementum/és én csak ember.” Vagy ugyanitt: „én meg az elmálló parázsban, az időben élek”. Tehát, bár legtöbb kritikusa szerint igazi hangja csak később, a bodgányi, gazdálkodással töltött évek alatt alakult ki, már ezekben a korai versekben érezhetjük a letisztult, arányos költői tehetség jeleit.
A bogdányi remeteélet – ami alatt igazából irodalmi remeteséget érthetünk – „megéneklése” egy egész seregnyi olyan verset jelent, melyek szikárságukkal, érzékenységükkel, gyakran a hétköznapi beszélt nyelvet játékba hozó egyszerűségükkel egé-szen egyedien hatnak; Mihályi kortársai ez időben egészen más módon alkottak, az ő szabadversei először talán a hanyagság benyomását keltik, ez a hanyagság azonban sokkal inkább a kiábrándultság iróniájaként értelmezhető. Annak ellenére, hogy a vidéki élet mozzanataiból merít a leggyakrabban, egyes költeményei határozottan a hu-szadik századi urbanizált lét kiüresedettségének megközelítésére törekszenek, s ezen már-már prózai hangú munkáinak sorai úgy konganak, akár egy ezeréves falu harangjai. A fájdalmas öregség nála nem az idő múlásának jele, hanem egy állapot, amely önkényesebb annál, semmint hogy az idő uralkodhassék felette. Az idő viszonylagosságára utal a Születésnapra című versben is, s végkövetkeztetésként megállapítja: „és ezért vagyok még mindig huszonhat éves,/holott ezer éve születtem.” A vidéki élettel való összebékíthetetlensége több versében is visszaköszön, s habár kritikusai általában a paraszti hétköznapokba való alázatos belenyugvását vélik kiolvasni szövegeiből, letagadhatatlan, hogy örök fájdalom számára a nagyvárosi nyüzsgés hiánya, s ez a két sor: „nehéz a falu költőjévé lenni,/aki szerette, szerelmese volt az éjjeli Andrássy-útnak.”, csak a legszelídebb kifejezése ennek a fájdalomnak. Bogdány című verse, amelyben mintegy összefoglalja élete változását, egy, a választott sorsával kibékülni akaró, ám a belső erők által állandó fojtott lázongásra kényszerített lélek vallomása, hiába próbálja ugyanis idilli képekben megfesteni új életét, a mű utolsó, ötödik részében keservesen felhördül: „Csak mi élünk halottan itt, tunya parasztok,/falak sírjában.” S a befejező sorban már a „földhözragadt” vénség jelenik meg, amely nem vesz tudomást a tavaszról, az újjászületés lehetőségéről: „Csak járunk rajta tempós öregséggel.” A szerző legerőteljesebb verseiben (közülük is a Tél címűt emelném ki) a kiábrándult, gyakran a vidéki parasztság életéből kölcsönzött képeket felvonultató szikár realizmus mesterien kezelt, mitikussá és misztikussá fokozott szürrealista elemekkel vegyül, melyekben megtalálható ugyan némi szociografikus szín is, ám ennek a szociografikus adaléknak már semmi köze a kommunista eszmehirdetéshez, a szerző inkább balladisztikus, népies úton próbál közelíteni mondanivalójához (Bogdányi suszter). El lehetne játszani a gondolattal, hogy a sajnálatos módon töredékben maradt, bár tulajdonképpen egésznek tekinthető életmű milyen folytatást vehetett volna ezek után, a kérdést azonban sokféle körülmény bonyolítja, az irodalomtörténetiek mellett társadalmi-politikaiak is. Ebben az elmélkedésben némi segítséget nyújthat talán az a rövid prózai munka, amely Önéletrajzi töredék címmel került a kötetbe, s melyben Mihályi gyermeksége éveiről s testi-lelki fejlődéséről vall megrázó őszinteséggel. Mindjárt a második bekezdésben például így keres választ kirekesztettségére, mellőzöttségére: „De biztos: fájdalmak, elégedetlen napok eredménye vagyok, biztos, nem kívántak, nem vártak, véletlen és halvaszületett gyermek voltam, akit könyörületes orvosok kínoztak a világra…”. Bizonyára Freud hatására kutatja lelki fejlődésének okait elsősorban szexuális élményekben, „korán robbanó” szexualitásában. Hasonlóan nagy hatást gyakorol rá, amikor a magyar nyelvvel szembesül – a későbbi költő ötéves koráig szinte kizárólag „tótul” beszélt, csak amikor Kassára költöztek, kerül magyar környezetbe, s eleinte még „tótsága” is növeli a kitaszítottság-érzetét, mert új barátai kigúnyolják gyenge magyarnyelv-tudása miatt –; illetve amikor tudomást szerez zsidó származásáról, ami szintén negatív mellékzöngékkel történik. Még irodalmi eszmélésének nulladik fejezetében is egy zsarnoki jelenség játszik közre, nem más, mint Rettenetes Iván cár neve, ami különféle vad képzeteket kelt a gyermek agyában, s ami szintén valami borús, félelemmel teli világlátás felé sodorja.
A kötetet záró négy nagyszerű utószó korábbi Mihályi-verseskönyvekből összeválogatva tovább árnyalja a költőről alkotott képünket, az egykori barátok és pályatársak emlékeznek ezekben az írásokban Mihályira: Ignotus, Lesznai Anna, Márai Sándor, Déry Tibor, rámutatva nemcsak arra, milyen jelentős szerepre tarthatott (volna) igényt Mihályi Ödön a magyar irodalmon belül, hanem személyisége további jellegzetességeire is, Ignotus „finom intellektus”-át, „körülnéző megértés”-ét emeli ki, Lesznai Anna „gondolkodó, szenvedélyes, dolgos gazda”-ként jellemzi, egykori kassai iskolatársa, Márai elsősorban a forradalmárt tiszteli benne, akinek szerinte mindvégig megmaradt, Déry pedig kiábrándultságát kutatja, s felveti a lehetőségét, hogy a költő csalódott önmagában, s ezért üt meg ennyire panaszos hangot egyes verseiben. A négy utószóban amennyire a „vizsgált tárgy”, Mihályi és költészete, ugyanannyira érdekes szerzőik megközelítése, s a mód, ahogy saját magukban kutatják a pályatárs halálának hatását.
Az utószóírók kiemelik Mihályi lírájának szubjektivitását, s mind kitérnek arra a valóságra, mely kétségkívül elválaszthatatlan a szerző verseitől. Lesznai Anna szerint Mihályi mondta ki „az eltűnő magyar kúriák utolsó szavát”, ez a megállapítás azonban nem elégséges ahhoz, hogy Mihályi költészetét egészében felmérjük, ironikus s közben feszültséggel teli sorai ugyanis sokkal általánosabban, s éppen ezért állandóan időszerűen szólnak az eltűnésről, elmúlásról, emlékeztetve némileg Kosztolányira és Pilinszkyre is, ám egy azokétól merőben különböző, a realizmus és az avantgárd határmezsgyéjén mozgó lírát művelve. Elsősorban pedig azok a Mihályi-versek érdemesek az újabb és újabb vizsgálatra, amelyek termékenyen ötvözik az urbanizálódás okozta szellemi kiüresedés problémakörét a „sáros” vidéki elzártságéval, s egy olyan nyelvvel kísérleteznek, amely hatékonyan közelíti meg a lét terheinek alárendelt ember állandó küzdelmét.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2004)
Szalay Zoltán