Gál Sándor – Esték és hajnalok
Gál Sándor november 29-én belépett a „hetvenkedők” társaságába. Köszöntjük a 70 éves írót, költőt, közírót, szerkesztőt! Erőt, egészséget és további termékeny éveket, évtizedeketkívánunk az ünnepeltnek!
Gondoljanak el egy téli napot, egy havas síkságot tiszta, szélcsendes időben, s gondoljanak el egy hihetetlenül áttetsző kék égkupolát, amely ráborul erre a moccanatlan, mesebeli tájra.
S gondolják el, hogy ebben a téli csodabirodalomban ketten ballagnak, látszólag teljesen céltalanul, mély hóárkot hagyván maguk után a szűzi hómezőben. Ám ha közelebb merészkedünk a látszólag céltalanul lépegető emberekhez – ugyan az egyik még igencsak gyerekféle –, csakhamar észre vesszük, hogy utuknak valamilyen célja mégiscsak van, hiszen az elöl lépkedő férfi vállán tarisznya, a tarisznyában kisbalta, s különféle vastagságú drótok, zsinegek s egyéb hasznos, kintre való holmik lapulnak, bizonyos szándékok megvalósítása végett.
Az elöl haladó férfi — mostanra gondolom, kitalálták már – az apám, s a kölök-féle pedig szerény személyem. Talán ezen a téli napon már betöltöttem az ötödik évemet is, s így, apám becslése szerint, már úgy-ahogy alkalmassá váltam arra, hogy a „csendes vadászat” legegyszerűbb, ám egyszerűségében is hatásos módját-formáját fokozatosan megtanuljam. S a tanulásra egy ilyen frissen esett hószőnyeg a legeslegalkalmasabb terület. Mert a havas síkság minden mozdulatról hírt ad, bárha egy ágmozdításnyi szél sem zizzen, nem jelzi a történéseket semmi hang.
És mégis!
A hóban lévő nyomok sokasága megmutatja a nyulak kóborlásának irányát – ebből van a legtöbb –, odébb az a „gyöngysor” a róka portyázását jelzi. A hóra szálló fácánok szárnyvégei „megfésülték” a havat, s ahogy tovasiettek, kettős ipszilon alakú nyomuk mutatja a célt – a bogáncsos-csalános rejteket. A foglyok pedig – barna gubancok – szinte minden bokor alatt ott láthatók. Na és a folyton éhes varjú- és csókanépség! Magasan, hangtalanul keringenek az égi kékben, jól megszemlélik az alattuk elterülő tájat, hogy az éjszaka nem történt-e valahol valami tragédia, amely számukra, napi betevő falatként, mostanra megmutatná magát…
Ahogy így lassan haladunk előre – igyekezvén apám nyomába lépni, ami legtöbbször nem sikerül —, a domb hajlata mögül egyszeribe csak előtűnik egy vékonyka fekete csík — az erdő koronája, mai utunk célja. Ugyanis a peresi akácos homokos-kavicsos talajában laknak százával az üregi nyulak, amelyeknek nem csupán a húsa ízletes – kivált a fiatalabbaké —, de téli bundájuk is jó például kabátbélésnek, füles sapkának, de akár egyujjú kesztyűt is lehet belőle készíteni. Apám tegnap délután vagy két tucat dróthurkot rakott ki az üregi nyulak háza táján, s most abban a reményben tapossuk a havat, hogy némely hurokban bizonyára megakadt egy-egy tapsifüles.
Az akácerdő – otthoni epitetonja szerint: agacsos – egy másfél-két kilométeres, déli lejtőn húzódó erdősáv, amely valaha az ős Duna partja volt. Merthogy itt Dunamocs és Muzsla között a folyó egykor kiöblösödött, négy-öt kilométer széles területet birtokolva, sok ágra-érre szakadván táplálta ezt az egész tájat. Amióta az ember birtokosi gőgjében kevésnek találta a természet adta megművelhető térségeket, megzsarolta a folyók ártereit, s amit lehetett, azt belőle kisajátította magának. A lecsapolások, gátak megépítéséből következett, hogy gyerekkorom idején ide, a peresi „agacsos” aljába már „ nem gyütt föl a Duna”. Ennek ellenére az egykori széles meder máig őrzi – neveiben – a folyó tulajdonosi mivoltát. A Nagyér-hát, a Laposok, a Mocsolyák, a Lehenek mind az egykori meder részei voltak. De például Búcsra, szülőfalum alá, a Nagy-legelőre még a második világháború után is „főgyütt” a Duna, s dédnagyanyám, Szabó Sára a Nagy-legelőn még „péntőbe” fogta a dunai halakat. (A „péntő”: kendervászonból készült hosszú alsószoknya. A vászon a vízben megkeményedett, s ezzel „lepték le” a sekély vízben úszó halakat.)
E kis kitérő után azonban térjünk vissza a havas világba, mert hisz közben elértük az erdőt. A ritkás akácerdőben – a zselléragacsost és az úrbéresek erdejét rendszeresen tisztították – könnyű volt a járás. Nemsokára elértük az üregi nyulak egyik tanyáját, a „lyukak” egy részét a hó betemette, s azt, hogy van-e lakója az üregnek, most könnyű volt felismerni. A friss hó mindent elárult abból, ami az erdőben történt. Apám a kivetett hurkokat próbálta megtalálni a magas hóban, és amelyik üres volt – ez volt a többség –, azt megigazította, de azt is, amelyikbe „megfogta magát” a tapsifüles. Ahogy tovább haladtunk, felbuzdulva a zsákmányon, azt is tapasztalnunk kellett, hogy az egyik hurokból valami tolvaj ellopta a mi nyulunkat.
– Róka volt – állapította meg apám tömören, s a hóban jól követhető nyomokra mutatott.
Aztán a tönkretett hurok helyére újat készített. Mielőtt továbbmentünk volna, apám még arra figyelmeztetett, hogy most már nagyon ügyeljek minden lépésre, ne beszéljek, ne üssek zajt, mert közeledvén a Nagyér-háthoz , esetleg találkozhatunk őzekkel, de szarvasokkal is. Őzet már láttam néhányszor, de szarvast még soha. Így hát igyekeztem pontosan apám nyomába lépni, hogy ágroppanással, miegyébbel ne üssek zajt, ne zavarjam az erdő csendjét. Azt azonban nem lehetett elkerülni, hogy olykor egy-egy fácán a lábunk alól nagy zajjal fel ne röppenjen. A kakasok sötétvörös teste, akárcsak a jól kilőtt nyílvessző, suhant az akácok koronája fölé. Az ilyen váratlan fácánfelbörrenések még a szívverésemet is megakasztották egy pillanatra
Végig cserkészve az akácost, leértünk a Peresek végére, amelyen túl, a peresi puszta alatt, már a Nagyér-hát rekettyés-nádas-zsombékos, járhatatlan ősvadona tárult elénk, amely a csenkei erdővel együtt lenyúlt a Dunáig. Egyébként összesen három nyulat fogtak az éjszak apám hurkai, éppen eleget ahhoz, hogy a hosszú gyaloglás végén nem kellett azt mondani, hogy a napunk kárba veszett. Már fordultunk volna hazai irányba, amikor alig százlépésnyire tőlünk, az egyik rekettye bokor mögött valami ágpattanás hallatszott, s nem sokkal később kilépett a tisztásra egy nagy fülű állat. Először azt hittem a tanyáról szökött meg egy szamár, de apám suttogása mást jelentett.
– Szarvasok! Látod? – Látom – súgtam vissza, és bámultam az eddig még csak a szüle meséiből ismert szépséges vadakat, ahogy a bokrok rügyeit csipegették, s ahogy olykor meg-megrázták a fejüket, amikor a bokrokról a porhó rájuk szitált…
Sokáig figyeltük áhítattal a rekettyés-nádas vadonban szöszmötölő szarvasokat, de az idő ellenünk fordult, igyekezni kellett, hogy még a korán sötétedő nap végére hazaérjünk. És ugye, a nyulakkal is lesz még mit tenni… Így hát ráálltunk az idevezető csapásunkra, s most már nem törődtünk azzal, hogy némi zajt csapunk az erőn át vezető utunkon.
Amerre a fák közül kiláttam, a síkságon közelebb és távolabb fekete pontok mozogtak: felébredtek a mezei nyulak, s elhagyták hó alatti alvóhelyeiket, s mostanra falkákba verődve igyekeztek a hó alatt lévő eleséghez hozzájutni.
Hogy mennyi volt belőlük! Hihetetlenül sok!
És ha most és itt ebben a megváltozott időben lehunyom a szememet, fel tudom idézni magamban annak az alkonyatnak a látványát, amikor a „csendes vadászat” fortélyait tanultam, s amikor még a nyulak nemzetsége uralkodott falum határában…
2
A téli, csendes vadászat része volt a „varjúzás” is. Mivel erről néhány évvel ezelőtt „Az idő árkai” című jegyzetsorban a legfontosabbakat leírtam, most , vadászemlékeim legmélyéről ezeket az eseményeket-élményeket nem kell előkeresnem. Készen állnak régóta, jelezvén, hogy milyen fontosak és szépek voltak számomra. Nos akkor következzen az egykori varjúvadászat!
„Mintha a mesék árnyékában állnék: az idő visszafelé kezd kiteljesedni. A havazás elcsitulásával – melyik időben a sok közül? – látom apámat, ahogy a padlásról lehozza a „varjúvasat”, s ahogy a konyha ablaka előtt álló asztalon a letört kukoricacsővégeket igyekszik fölerősíteni a „varjúvas” peckére. Fontos, precíz munkát igényel a kukoricacsővégek felerősítése, mert ezen múlik a varjúfogás sikere vagy kudarca. Más alkalommal a kukorica helyett félig feltört dió kerül a varjúvas peckére, esetleg – disznótorok idején – egy darab húscafat, zsiger, zsírgöb vagy a pörzsöléskor megégett bőrdarab. Valahány csalétek kedves a varjak számára. Főleg magas hó, s kemény fagyok idején. Aztán – ahogy fogy a délelőtt – felkerekedünk az ismert varjújárta helyek irányába. Majd a kiszemelt „vadászterületen” apám – milyen fiatal még! – felállítja a csapdákat. A frissen esett szűz hótakarót egy szakajtókosárnyi területen kimélyíti, a felhúzott-felpeckelt „varjúvasat” a mélyedésbe helyezi, utána nagyon óvatosan befedi porhóval, hogy a vasat ellepje mindenhol a fehér kristály-özön, de úgy, hogy a pecekre erősített csalétek messziről is látható legyen. Ezután következik a hosszú-hosszú várakozás. Valamely szénaboglya, szalmakazal vagy testesebb akácfa törzse mögé kuporodva. Azzal a mesebeli szándékkal és hittel, hogy a várakozásban magunk is fatörzs-zsé, szénaboglyává, szalmakazallá válunk. Láthatatlanokká leszünk, felismerhetetlenekké. Így eggyé válva a tájjal – immár a tér-kép-tájjal is – azt hiszem, ott – itt? – kaptam az első komoly leckét a kitartás szükségéről. A vakítóan fehér hósíkok napsugarakban felbontott arany-redőzetei mentén, amelyek felett ólomnehéznek tűnő méltósággal és méltóságban – vitorláztak a varjak meg a csókák hadai. Szellemseregek. Mátyás urunk égre szállt egykori vitézei suhogtak elő az égalj messzeségéből, akárcsak estidőben Szabó szüle szavai, amikor felvette a mese láthatatlan fonalát, s gombolyította-terelte a végtelen tér ormain és lejtőin át a legyőzhetetlen igazság birodalmának irányába. S amíg ebben a kettős állapotban hol a végtelen csend, hol a mesék igazságtevő birodalmában kalandozott a képzelet, az éhes varjak és csókák a felállított csapdákon lévő csalétkek fölött keringtek kételkedve és bizalmatlankodva. Aztán végül akadt egy-két bátrabb közöttük – vagy nagyon éhes –, amelyik lehuppanva a hóra óvatos szemlét tartott. Nyilván tetszett neki a hóból kikandikáló-kisárgálló kukoricacsővég, s az is bizonyos volt, hogy riasztotta a csapda körül letaposott hó látványa. De nagy úr az éhség! A kíváncsiság pedig feloldja a kétkedést, az óvatosságot, és egyszer csak villámgyors vágással a varjú odacsap csőrével a kukoricacsalétekhez, s a csapás erejétől kioldódó pecek betetőzi igyekezetünket. A vascsapda két összecsapódó szárnya eltörte a varjú nyakát. A törött nyakú madár egy ideig még csapdosott szárnyaival, felverve a porhó kristályait, aztán csend lett, mintha mi sem történt volna. De az a pillanat mozdulatlanná dermedt, képpé, itt áll ma is előttem – bennem! –, s egy árnyalatnyit sem halványodott. Fekete-fehér grafikává lényegült át, mondhatnám, a tragédia szinonimájává, de úgy, hogy ez az egész mégse tragédia. Hogyan is lehetne az, amikor ez már v a d á s z a t volt?! Igazi vadászat, s a zsákmányolás izgalmát és örömét adta. Azon túl pedig – másnap – a jóízű varjúlevesét. Mert a varjú ehető, ha fiatal, húsa vetekszik a galambéval… Azon felül pedig: szabad préda volt. Nem úgy, mint a fogoly, a fácán vagy a nyúl, bár azokat sem vigyázták különösebben, csak hát az utóbbiak a vadászat szempontjából nemesebbek voltak. Már ha nemesnek mondható az, amiből ezernyi akad, ami hétköznapi is, meg közönséges is.
Az estéli verebészések után a csapdával való varjúzás a vadászat izgalma mellett, vagy azzal párhuzamosan új minőséget jelentett, s főleg azt, hogy ide nem kellett csapat. Szinte már ketten is sokan voltunk hozzá. Mert a kitartó türelem mellett, vagy azzal párhuzamosan az önálló döntések felelősségét és mindenkori vállalását is megkövetelte az embertől. Persze úgy, hogy – akkor – ennek súlyát egyáltalán nem éreztem. Még később sem, amikor már mindezt apám nélkül, egyedül űztem, mert – a háború javában állt és dúlt már –, neki Verecke felé irányították a századát, visszafoglalandó az óhazát, és megvédeni a Kárpátokon innenit. (Mint tapasztalhatjuk, küzdelmük és áldozatvállalásuk hiábavaló volt.) Ám e nagy küzdelmek éveiben – aminek lényegét öt-hat évesen nem is értettem, sőt: nem is érdekelt különösebben – elnyertem a magány és a szabadság kettős sugárzásának semmivel össze nem hasonlítható szépségeit. Ekkor kezdett kitágulni és kitárulni előttem az a tér s az a táj, amely változásaiban is változatlanul áll az időben és bennem. A délre, Dunára néző homokos lankák az akácerdőkkel, a dűlőutak, a füzes érhátak… Ismerni ezt a titokzatos mindenséget! Tudni, hol költ a vadkacsapár, merre fészkel a fogoly, fácán, melyek a biztos nyúlcsapások – a huroklerakás miatt –, s hogy hol a lakott üreginyúl-kotorékok…
Látni, kézbe venni, megtapogatni, birtokba venni ezt az egészet, hogy megmaradjon valamiképpen. Igazából csak ma értem e birtokbavétel lényegét, amely valamiképpen abban áll, hogy az egész újra és újra elosztható, s mégsem apad el soha.”
3
Mindaz, amit eddig elmondtam, olyannak tűnhet, mintha a mesék békéje és szépsége együtt volna jelen abban az időben, amely korai gyerekkorom hétköznapjait kitöltötte. Van ebben sok-sok igazság, hiszen az akkori, számomra bejárható és megismerhető távolságok és terek igazából erről szóltak. S nem csupán a látvány és a megismerés okán, hanem annak a közösségnek az emberi vonatkozásaiban is, amelyben éltem. És ez nem volt ám akármilyen!
Amikor a nyúl vagy varjúfogás idilli tájait idézem fel magamban, akkor azok mellé azt is oda kell illesztenem, hogy mindez a múlt század negyvenes éveinek az első felében történt. Akkor, amikor a világ felett – s rajta is természetesen – a második világháború borzalmai pusztították millió számra az embereket, s mindazt, amit az ember és a természet megalkotott.
Hamarosan – ahogy az előző fejezetben is jeleztem már – apámnak is be kellett vonulnia, s mindaz, ami korábban életünkhöz, hétköznapjainkhoz tartozott, egyszeriben bizonytalanná lett, a ma és a holnap lehetőségei semmivé váltak, tudhatatlanná, ismerhetetlenné. Azonban e megbolydult világban is élni kellett. A háborús események az embereket rákényszerítették olyan cselekedetekre is, amelyeket korábban, a békevilágban aligha vállaltak volna. De az éhség nagy úr! Főleg az olyan környezetben, ahol a legjobb időkben is részesaratással, napszámos munkával keresték meg az emberek a mindennapi kenyeret. Az is nehezítette a mindennapokat, hogy a kenyérkereső férfiak zöme a harctereken volt, s így a paraszti munka minden terhe az asszonyokra hárult. Valami láthatatlan, ismeretlen erő lassan, kíméletlen következetességgel emésztette el azokat a tartalékokat, amelyek más időkben ilyen-olyan biztonságot jelentettek. Mindebből az következett, hogy ahol valamilyen lehetőség mutatkozott az említett tartalékok kímélésére és pótlására azt, vagy azokat a lehetőségeket nem volt szabad elszalasztani.
Amit korábban a „csendes vadászat” mesterségéből megtanultam, két szomszéd gyerekkel folytattam, illetve folytattuk. Bernát Béla – egymás között csak: Beta – és Csekes Jani – a Jacsó – pár évvel idősebbek voltak nálam. Jacsónak komoly galambtenyészete volt – apámnak is –, Beta pedig eredendően rapsicnak született. Mivel 1944-ben már nem jártunk iskolába, időnk jelentős részét a vadorzás töltötte ki. Tudom, mostanról persze, hogy az efféle cselekedet, maga a vadorzás, elítélendő, és nem is méltó igazi vadászhoz, azonban a negyvenes évek elején igazi vadászatról már szó sem lehetett, hiszen, egyrészt, a fegyvereket be kellett szolgáltatni, másrészt, aki nálunk korábban vadász volt, az időben nem foglyászott, nem nyulászott, hanem valahol a Don-kanyarban kényszerből ölt vagy őt ölték. Egyik nagybátyám és két keresztapám nem tért soha haza arról a kies folyópartról…
Ennek a szomorú időnek volt egy kevéske hozadéka, legalábbis a mi számunkra. Ugyanis az elmaradt körvadászatok, foglyászatok, fácánozások következtében olyan vadbőség keletkezett, amilyent sem azelőtt, sem azóta nem láttam.
Jacsóval és Betával szinte minden délutánt a határ hozzánk közelebb eső részein töltöttük, s olykor még a távoli Bíkató több száz holdas tábláira is elmerészkedtünk.
A „csendes vadászatnak” többféle módját űztük, az első helyen ezek közül a hurkozás volt. Nyúlra, ahogy apámtól tanultam, dróthurkokat használtunk. Fogolyra, és – ritkábban – fácánra – pedig a lovak farka szőréből ( a fehér ló farok szőre volt a megfelelőbb, azt a fogoly nehezebben vette észre) készült a hurok. Egy nagyobb deszkába suszterárral lukakat ütöttünk – az árat Persei sógortól kértük kölcsön, aki suszter volt és gyakorló vadorzó – , a hurok alsó szárát faszögre erősítve, kalapáccsal ezekbe a lukakba szorítottuk be. Az így elkészített csapdákat olyan bokrok alá helyeztük, ahol gyakran elbogarásztak a fogolycsapatok. Amikor késő ősszel vagy tél idején fogytán volt az eleség, a csapda köré eleséget is szórtunk. Legjobban a kendermag vált be, de a napraforgó és a búza is megjárta.
Fogolyfogásra volt még egyéb alkalmatosságunk is, mégpedig a vesszőből font „lúdkosár”. A nevét onnan kapta, hogy amikor tavasszal a ludak letojtak – a szó valódi értelmében –, akkor ezt a fonott kosarat megtöltötték szalmával, oda rakták a lúdtojásokat, és „megültették” benne vagy rajta a tojóludat. Esetleg ugyanezt tették a kacsával is, bár a kacsa rossz „költő” volt, ritkán ülte meg a saját fészkét, így rendszerint tyúkok keltették ki a kiskacsákat.
Nos, ez a „lúdkosaras” foglyászás úgy történt, hogy a foglyok járta bokros-gazos helyen egy 20-30 centis pecekkel feltámasztottuk a kosarat, a pecek aljára hosszú zsineget erősítettünk, a kosár alá eleséget szórtunk, s egy közeli, jól álcázott rejtekhelyen meglapultunk. Volt, hogy órákat kellett lapulni a kiválasztott rejtekhelyen, amíg megjelentek az áhított madarak, de az volt a gyakoribb, hogy hiábavaló volt a várakozás. Ám ha egy fogolycsapat besétált a felpeckelt lúdkosár alá, az feledhetetlen vadászizgalmat okozott. Amikor a csipegető perdixek közül kettő-három a kosár alá sétált, megrántottuk a madzagot, a pecek kirepült, s a kosár a madarakra borult… A fogoly már „fogoly” volt! De még akkor jött csak a neheze, mert a kosár alól a megriadt madarakat ki is kellett szedni, hogy előbb a tarisznyába, majd később a fazékba kerülhessenek. Ha ketten voltunk , a fogoly megfogása egyszerűbb volt, ha a műveletet az embernek egyedül kellett elvégeznie, akkor bizony megesett az is, hogy volt fogoly – nincs fogoly. Mert amikor megemeltem a kosár alját, a keletkezett résen a fogolynak gyakran sikerült megszöknie. Azonban ez is hozzá tartozott a fogolyfogásnak ehhez a változatához. Egyéb módon is foglyásztunk még, erről majd később, a maga helyén teszek említést.
4
Csendes vadászatainknak a közeledő háború különféle veszedelmei hamarosan korlátokat szabtak. A különféle katonai alakulatok céltalannak tűnő vonulásai, autókaravánok, lovas fogatok, menetelő német és magyar harci egységek folyamatos mozgása, az angol és amerikai légierő bombázóinak megjelenése bennünket ugyan nem akadályozott volna, hogy ebben az emberi kavarodásban továbbra is „vadásszunk”, azonban a szülői féltés szigora az otthon maradást parancsolta ránk. Mert: „ Ha a határban meg az erdőben kóboroltok, még bajotok eshet.” Ebben volt némi igazság, de az igazság második fele szerint otthon legalább annyi esélyünk volt arra, hogy „bajunk” legyen, mint mondjuk a peresi erdőben. De hát a felnőttek esze járása soha sem egyezett a miénkkel. Következésképen a tilalmakat lelkiismeret-furdalás nélkül szegtük meg, s folyamatosan. Természetesen kellő óvatossággal tettük ezt, mert 1944 nyarán és kora őszén már valóban értelmesebbnek tűnt lemondani egy-két üregi nyúlról vagy fogolymadárról. Még akkor is, ha „vitt volna a fene” kifelé. Csakhogy ezekben a hónapokban már elhallatszott hozzánk az ágyúzás tompa morajlása – az oroszok már Budapestet lőtték – s az egyre gyakoribb bombázások semmihez sem hasonlítható hanghullámai.
A temető mellett beásott német ütegek a Duna túloldalán húzódó „bécsi” utat lőtték, az elaknásított Dunán hajók robbantak fel, a víz felett „aknaszedő” repülőgépek cirkáltak. A bibliai apokalipszisről akkor még fogalmam sem volt, hanem az, amit akkor láttam és megéltem, az a bibliai jelenések később megismert retteneteihez képest kisded riogastásoknak tűntek. Mert amikor Érsekújvárt két hullámban, egy szép szeptember végi, vagy október elejei napon lebombázták, vagy amikor egy éjszakai berepülést követően az almásfüzitői petróleumfinomító a bombázást követően égni kezdett, az nem az angyalok trombitájának a hangjára emlékeztetett. Ott és akkor másféle vadászat tanúi, részesei és megélői lettünk. És ma már azt is ide jegyezhetem, hogy egyben szerencsés túlélői is.
Mivel arról a közel két hónapról, amikor szülőfalum „frontfaluvá” lett – Duna-mocson a németek, nálunk a szovjet haderő –, novelláimban és már írásaimban a legfontosabb eseményeket-élményeket leírtam – a Megérintett c. regényemben pl. még egy rövid vadászati jelenetet is felvillantottam –, most az ismétlés ódiumát elkerülendő, mindezt elhagyom. Nem mintha itt nem volna alkalmas néhány részletének a megidézése, amikor az élet és a halál kérdéséről van egyvégtében szó, ám végül is most ragadozói mivoltunknak ezt az önpusztító, emberi mivoltából kivetkőzött történetsorát jobbnak látom elhagyni.
Mert a vadászat és a gyilkolás között illik mindenkor különbséget tenni!
Ezt a különbségtételt korai gyermekkorom tapasztalatai életre szóló erővel vésték tudatomba. Nem a „Ne ölj!” parancsolat okán, hanem a természet tiszteletének legfelsőbb princípuma által.
5
Ha az egyén számára létezik totális szabadság, akkor a háború számomra – bármennyire is abszurdnak tűnik – ezt az abszulút szabadságot hozta el. Körülöttem egyszeriben megszűnt minden olyan kötöttség, fegyelem, korlát, amely a korábbi időben kötelező érvénnyel bírt. Jacsóval és Betával egész napokat azzal töltöttünk, hogy elkóborolt, kehes, sebesült katonalovak után kajtattunk. Ezek a nappali portyázások is valahogy a zsákmányszerzés izgalmával jártak, és (vagy) a zsákmányolás kalandját adták, s ha még azt is hozzáveszem, hogy közben Dunamocsról a németek kisebb-nagyobb megszakításokkal lőtték falunkat, akkor ennek a „vadászatnak” a halálos kimenetelű kockázata is a napi realitások közé tartozott. Persze, mindezt ma látom, így, ott és akkor fel se merült – mert hisz egy magamfajta kölökben miként is történhetett volna ez meg – a halál lehetősége. Holott naponta temettünk! A templom köré, árokpar-tokon, ahol, s ahová lehetett.
Nehéz, nagy havú, fagyos tél volt 1944–45 fordulóján.
Ám tavaszodván, amikor a hadak elvonultak, Sandburg füve eltakarta a háború okozta sebeket: „Én vagyok a fű, a munkát bízzátok rám.” Bár a több, mint hat hétig tartó harcok nyomait a fű valóban eltakarta, ám a háború tárgyi részéből rengeteg eszköz hevert szanaszéjjel a faluban, de az egész határban is. Főleg annak nyugati részében, a Nagylegelő, a Laposok, a Pincesor, a Komáromi-út térségein. Bunkerek, lövészárkok mélyein fegyverek, töltények, kézigránátok sokasága hevert. A Karva felé vezető úton pedig, ahol a németek „kilőttek” vagy harminc T-34-es harckocsit, egész eldorádója hevert a vadászatra, halászatra alkalmas „szerszámoknak”. Így jutottunk néhány dobtáras géppisztolyhoz, többládányi különböző célra készült kézigránáthoz, de páncélököl is akadt – ezt a németek hatásosan alkalmazták a páncélkocsik ellen –, az utóbbiakat később a Fődásásban partomlasztásra, vagyis békés célokra használtuk. (A fődásási agyag a házak újjáépítéséhez kellett.) Ezenkívül volt két forgópisztolyom is, s egy gyalogsági aknavetőm. Ez utóbbi, emberek gyilkolására készített szerkezetet soha nem próbáltuk ki vadászati célokra, bár volt hozzá való szárnyas aknánk…
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a derűsebb időben felnőtt ember- és vadásztársaim körében e fenti készségek vadászati célra való használata mély nemtetszést válthat ki, ám az időben mielőttünk holmi etikai meggondolások és korlátok nem léteztek.
Azt hiszem, minden cselekedetünk rugóját a létezés, a magmaradás legősibb ösztönei mozgatták és irányították. Ebből következett, hogy egy német gyártmányú „tojásgránát” , vagy a szovjet gyártmányú „kukoricagránát” egyaránt kiváló eszköznek bizonyult a halászatra. Ha egy ilyen gránátot bedobtunk a Nagy tóba, a robbanást követő másodpercekben félzsáknyi hal jött a felszínre – hasát mutatva. Egyébként a magyar, piros sávos Vécsey típusú nyeles gránát a vízben vagy „lefulladt”, vagy ha felrobbant, igen goromba munkát végzett: a halak nagyobbik része, elsősorban a testesebbek, darabokra szakadtak. Ellenben ha egy népesebb üreginyúlcsapat közelében robbant fel, a légnyomás tökéletes, mondhatnám, tiszta munkát végzett a nyulak között. Foglyászásra a már korábban leírt, „csendes vadászati” módszereken túl, eredményesen alkalmaztuk a tojásgránátot is. Itt az volt a fontos, hogy ne a csapat közé dobjuk a gránátot, hanem néhány méterrel melléjük.
A foglyászásnak és az üreginyúlászatnak ez a módja óriási türelmet igényelt, hiszen ki kellett várni a „megfelelő pillanatot”, amikor egy népesebb fogoly- vagy nyúlcsapat „dobásnyi” távolságba került. Mivel a türelmet a természet kispórolta a génjeimből, így gyakran megtörtént, hogy üresen maradt a tarisznya. De ezt soha sem kudarcként éltem meg, hiszen nem is értettem még akkor a kudarc lényegét. Egyébként azt hiszem, a vadászatban egyetlen esetben érhet igazi kudarcélmény: ha egy vadat döggé lövünk.
Tovább menve, barátaim, Jacsó és Beta a mezei nyulakra használták a dobtáras géppisztolyt is, kevés eredménnyel. Én is szerettem volna kipróbálni, de mivel cingár legényke voltam, az első kísérletkor hanyatt lökött a nehéz fegyver, ennek következtében kénytelen voltam lemondani a géppisztolyos nyúlvadászatról…
Sajnálatos módon ez a csodálatos és teljes szabadság nem tartott sokáig. A háború befejezését követően az akkori Csehszlovákiában – a kassai kormányprogramból következően – mi, magyarok a teljes jogfosztottság állapotába kerültünk, s annak minden következményét viselnünk kellett. Nem áll szándékomban most részletesen foglalkozni ezzel a barbár, nem emberhez méltó programmal, és annak akkori gyakorlatával, ennek ellenére elkerülhetetlen, hogy emlékeztessek rá. Ugyanis az a politikai rendszer, amely a Beneš által elképzelt nemzetállam létrehozását tette meg programja alapelvévé – a lakosságcserén és a deportáción túl –, akár egy nyúl elejtése miatt is, ha a nyúl elejtője történetesen magyar volt, a „tettest” azonnal gyűjtőtáborba deportálhatták. Mint ahogy apám is oda került többedmagával, persze, nem a vadászat végett, hanem, mert szájon kapott egy erőszakoskodó „rendfenntartó” katonát az egykori vízimalom mellett… Persze, mások is támogatták ebbéli igyekezetét, így keletkezett a baj.
A negyvenöt utáni évek eszmélkedésem idejére estek, így mindaz, ami akkor velünk, bennünk – bennem – megtörtént, végleges érvénnyel rögződött tudatomban. Amikor az anyanyelv használata utcán, üzletben, röviden: minden nyilvános helyen tilalom alá esik, amikor nincs magyar iskola, sajtó, könyv, amikor teherautókra, marhavagonokba pakolhatják a magyar családokat, akkor minden korábbi érték elveszíti lényegét és értelmét. Az ember lehetőségei egy konyha belső világára zsugorodnak, s csupán a túlélés láthatatlan vezérlő szerkezete, az ösztönök munkálkodnak. Ilyen társadalmi közegben az olyan hiábavalóságok, mint a vadászat szépsége, netán a fegyvertartás lehetősége legfeljebb álmainkban jelenhetett meg. Vagy még ott sem!
Nem tudom, mert soha nem beszélt róla apám, hogy a jáchymovi uránbányában, kényszermunkára ítélve, gondolt-e arra, hogy valaha is vadászhat még az életben, hogy lehet-e fegyvertartási engedélye, s például egy tizenhatos sörétes puskája…
6
A negyvenes és az ötvenes évek fordulója az előbb elmondottakat oly mértékben változtatta meg, hogy – bár a kassai kormányprogram továbbra is érvényben maradt – visszakaptuk állampolgárságunkat. Megszűnt a lakosságcsere és a Csehországba való deprtáció is. 1948 februárja után ismét legalizálódott létezésünk a jeles republikában. Apám is hazakerült Jáchymovból, s amikor erre mód nyílt, az első alkalmat megragadván, talán 1950-ben, kiváltotta a fegyvertartási engedélyt.
És megvette élete első, kakasos, tizenhatos sörétes puskáját!
Kéz alól, természetesen, merthogy új fegyverre aligha futotta volna a pénzéből. Szinte ezzel egy időben a régi, öreg vadászok által elrejtett fegyverek is előkerültek különböző rejtekekből, s nemsokára ismét övék volt az egész határ – újra hódolhattak szenvedélyüknek.
Az igazi vadászélet számunkra tehát a múlt század derekán kezdődött el. Természetesen a korábbi „csendes vadászatok” emlékei sem fakultak ki. Főleg az akkor szerzett tapasztalatoknak az értéke nőtt meg, hiszen az, hogy megtanultam csendesen járni az erdőben, hogy idejében észre vettem a vadat, hogy képessé váltam arra, hogy hoszszabb ideig mozdulatlanul tudjak várni – mindösszességében hozzájárult ahhoz, hogy később – már az ötvenes évek közepe táján – ne a levegőt lyuggassam, ha felröppen előttem egy fácánkakas, vagy ha a Dunáról megindulnak az árpatarlókra a vadkacsák légiói… Uramisten! Micsoda látvány volt az! A sok száz vadkacsa szárnyzizegése, ahogy lezúdultak a magasból… Apám pedig egy félkereszt takarásában állván kiduplázott belőlük két madarat… Aztán megint kettőt! Én pedig – akkor még nem volt vizslánk –, szaladtam összegyűjteni a zsákmányt. Mennyire, de mennyire szerettem volna kipróbálni már akkor is apám kakasos puskáját. Csakhogy akkor még az én öregem nem látta elérkezettnek az időt erre. Pedig már bőven elmúltam tízéves, és a korábbi években volt a kezemben többféle fegyver is. Csakhogy ebbéli ismereteimet papa nem vette tekintetbe. Éltem hát a hajtók nem éppen szomorú, de nem is nagyon vidám életét-sorsát. Mert az nagyszerű volt, amikor csak ketten vadásztunk. Ám ha az egykori körvadászatokra gondolok, akkor a kintlét, a látvány nagyszerűségét némileg elhalványította az a kicsiség, hogy a mély szántásban vagy a magas hóban olykor öt-hat nyulat kellett cipelnem a hajtás végéig, amíg „össze ment a kör”. Nem felejtem el , mert az ilyesmi elfelejthetetlen, hogy egy alkalommal a bíkatói dűlőben több mint háromszáz nyulat lőttek egyetlen hajtásban apámék. A hajtók rogyadoztak a nyulak terhei alatt.
Hajtó korom éveiben az ilyen teríték azonban még hétköznapi eseménynek számított, és senki sem csodálkozott rajta. A nyulak nemzetségén a vadászok által előidézett veszteség meg se látszott. Egyébként is sokkal több nyúl „áttört a körön”, mint ahányat a tizenhatosok felbukfenceztettek… Csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy körvadászatkor kizárólag a nyulat lőtték (meg a rókát, azt mindig!), fogolyra, fácánra külön vadásztak. Így volt „körvadászat” – nyúlra, aztán „fácánozás” és „foglyászat”.
Apámék idejében még nem keverték össze a dolgokat.
Természetesen tudok arról – bár az említett években mindez még ismeretlen volt előttem –, hogy más apróvadas területeken az állományt „vegyesen” vadászták. Például a tótmegyeri világhírű Károlyi-birtokon – a nyolcvanas években magam is vadásztam arrafelé –, de az nem olyan vadászat volt, mint a miénk. Minket nem érdekeltek holmi rekordok. A terítéket ugyan megszámolták, majd ezt követően szétosztották a vadászok és a hajtók között. A maradékot pedig, ha volt rá vevő – volt! –, eladták.
Minden körvadászat a Pince-soron ért véget, ahol valamelyik vadász borospincéje előtt vacsorára megfőzték a hagyományos nyúlpörköltet. Természetesen bográcsban.
A nyúlvadászathoz az is hozzátartozott, hogy egy-egy nagy területet – táblát – évente csak egyszer vadásztak le. Ugyanakkor az is íratlan szabály volt, hogy egy vagy két „táblát” minden évben kihagytak, hogy megóvják az állomány egy részét. Hogy jövőre is legyen mire vadászni! Ez a szabály azonban – okát nem tudom –, nem vonatkozott sem a fácánra, sem a fogolyra. Feltehetően azért, mert azokban az években még a jelenlegi korlátok és tilalmak nem léteztek. Vagyis, ha papa úgy döntött, hogy kimegy és lő két-három fácánkakast vagy foglyot, ahhoz senkitől sem kellett engedélyt kérnie erre. Az volt a legszebb az egészben, hogy maga dönthetett arról, mikor mire fog vadászni, s arról is, hogy miből mennyit lő, már ha sikerül. Mára a vadászatnak ez a szabadsága – szépséges szabadsága! – elveszett, ami által az igazi vadászat lényege veszett el! Én még megélhettem ennek a szabadságnak a csodáit, vadászhattam apámmal együtt úgy, hogy cselekedeteink korlátait egyedül a természet tiszta, ám szigorú törvényei határolták be. És azokat minden körülményben illett tiszteletben tartani. Mint ahogy tiszteletben is tartottuk. Egyetlen példát említenék erre. Amikor a Bíkatóban – ez közel százhektáros terület volt – vadlibáztunk, több alkalommal – mert akkor még volt! – népes túzokcsapat röpült át felettünk. Persze hogy nagy kedvem lett volna túzokot lőni, de apám erre soha nem adott engedélyt. „Azt ne!”, szólt a szigorú parancs. Egyébként túzokra apám se emelt puskát soha.
7
Mindennapi vadászataimnak, vadászatainknak az ötvenes évek első felében vége szakadt. Tanulni kellett, ami azt jelentette, hogy Komáromból – kezdetben csupán havonta, később már minden hétvégen – utazhattam haza. Egy ilyen március végi szombaton a Borsos kúthoz mentünk szőlőt metszeni apámmal, természetesen magunkkal vittük a sörétest is. A Borsos kút mellett valamikor homokot termeltek ki, de ekkorra már az erdő visszafoglalta a megbontott részeket, s az egész terület telis-tele volt üreginyúlkotorékkal. Nos, apám azon a szép, csendes márciusi napon kezembe adta a puskát azzal, hogy nagyon vigyázzak vele, mert hogy a fegyver az nem játékszer. És, hogy lőhetek egy üregi nyulat is, ha sikerül… Afelől nem voltak kétségeim, hogy napszállta körül előjönnek a nyulak, abban azonban egyáltalán nem voltam biztos, hogy valamelyiket sikerül majd eltalálnom. De ez lényegtelen gond volt ahhoz képest, hogy leshelyemen egyedül maradhattam, merthogy a vadászember számára nincs nagyobb gyönyörűség annál, amit az erdő magánya, márciusi illata, csendje, vagy a vándormadarak hazaérkező estéli köszöntője adhat.
Tele voltam a várakozás izgalmával, arra a pillanatra várván, amikor megjelenik majd valamelyik tisztáson az első nyúl. Az idő múlott, de az én nyulaim csak nem akartak előjönni. Mintha valami varázsló eltüntette volna valahányat. Hanem egyszerre csak valami neszezés csapta meg a fülemet, s a következő pillanatban, alig tíz-tizenöt lépésnyire tőlem, a bokrok takarásából kibújt egy róka. Hát emiatt nem jöttek a nyulak! Gondolkodás nélkül rádupláztam a tyúktolvajra, de hogy eltaláltam-e, arra bizony nem mertem volna fogadni. Ennek ellenére kiáltottam apámnak, miszerint „rókát lőttem”. Pár perc múlva apám már jött is. „Hol van?”, kérdezte. Bizony erről fogalmam se volt. Aztán megmutattam, hogy hol állt, amikor rádupláztam, de ezen túl csupán a bizonytalanság vállvonogatása következett. Apám azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a rálövés helyére, aztán megindult valami láthatatlan nyomon, s nem sokára magához hívott, mondván, hogy a róka megvan. Így is volt. De apám a közelébe sem engedett. Rühes, koszos, bundáját hullajtó róka volt az első zsákmányom. Csak arra nem tudtam sokáig magyarázatot találni, hogy miként szaladt még vagy ötven métert, amikor a sörétek három lábát is eltörték?! Hát persze! A természetnek vannak megfejthetetlen titkai, s jó hogy vannak…
8
Egy szeptemberi szombaton, amikor Komáromból hazadöcögött velem az autóbusz, otthon a bejárat melletti kiskamrában, ahol papa a puskát és a muníciót tartotta, láttam ám, hogy nem egy, hanem két sörétes támasztja a falat. Nem találtam ebben különöset, hiszen máskor is megtörtént, hogy apám valamelyik vadásztársa nálunk hagyta – vagy felejtette – a fegyverét egy-egy kiadós használat után. Így a „másik” sörétessel nem is foglalkoztam. Hanem ahogy a délután öregedni kezdett, láttam ám, hogy apám kifelé készülődik.
– A Komáromi úti árpatarlóra járnak a kacsák – mondta, s még hozzátette: –, kimegyünk.
Ez a „kimegyünk” olyan varázsszó volt, amely bármelyik hajnalt vagy bármelyik estét megtöltötte reménységgel és szépséggel, na meg a várakozás semmi máshoz nem hasonlítható izgalmával. Az első dolog volt megfordítani a kétkerekű bricskát , befogni elébe egy szem lovunkat, az ülés alá betenni a csatos üveget meg a töltényeket. A puska a bricska alján lévő „szalmaágyra” került, amelyet lópokróccal takartunk le, ott nem érhette baj a zötyögősebb dűlőutakon sem.
A korábbiak megszokottságához mérten ezen a szombaton sem tűnt kifelé való készülődésünk többnek vagy másnak, mint egyébkor. Csak akkor vált mássá, amikor papa a „másik” sörétes puskát is kihozta a kiskamrából, s a kezembe adta.
– Kipróbálhatod, hogy mit tud – mondta –, tegnap vettem…
Ebből a fél mondatból kihámozhattam, hogy ezzel korábbi hajtó szerepem megszűnt, lett saját fegyverem, s vadászhatok együtt apámmal, amikor, s amire a széles határban csak lehet. Nálunk nemigen volt szokásban holmi érzékenykedés meg hálálkodás és más hasonló, férfiakhoz nem illő ceremónia. Egyszerűen tudomásul vettem apám döntését felfegyverzésem dolgában, annak ellenére, hogy ezt kimutatni nem illett, végtelenül boldog voltam.
És ez a boldogságos állapot csak tovább növekedett, amikor kiértünk a Komáromi úti dűlőbe, ahol a szövetkezet végeláthatatlan árpatarlója terült elénk Az árpát már jó régen learatták, kicsépelték, ám a tarló felszántására még nem jutott idő, meg aztán azokban az időkben még elegendő gépe sem volt a szövetkezetnek. A Duna zátonyain, és a szigetekben nappali pihenőjüket élvező kacsák számára egy ilyen bő száz- hektáros tarló terített asztalnak számított. Nem csoda hát, hogy hamarosan rátaláltak, és esténként rajok tucatjai repültek ide vacsorázni.
Azonban előbb oda is kellett érni. Juci lovunk megszokott tempójában haladt át a falun, majd végig a Pince-soron, ahol azonban több alkalommal is meg kellett állnunk néhány percre, mert nálunk az volt a szokás és hagyomány – s ez ma is él változatlanul –, hogy ha bármelyik gazda „kint van a pincénél”, és akárki arra jár, azt a gazda megkínálja egy pohár borral. A behívást és a bort nem elfogadni a legnagyobb sértések közé tartozott. Szóval ebből adódott a többszöri megállás. Engem is megkínáltak persze, de én akkor még nem szerettem a bort. A sört se. Az egyik savanyú volt, a másik keserű.
Mindezekből az következett, hogy mire kiértünk az árpatarlóra, már erősen lenyugváshoz készülődött a Nap, alig volt egy arasznyival a horizont felett. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor az ember belenézhetett a Napba. Egyrészt, mert szemmagasságban állt, másrészt, ilyenkor már nem vakított. A Duna felé eső fasor egyik öreg akácfája alatt megálltunk, apám a gyeplőszárat körülcsavarta az akácfa törzsén, hogy Juci el ne kóboroljon, aztán elő a töltényekkel, fegyverekkel, s irány az árpaföld közepe. Ott aztán elhangzott az apai regula:
– Ne kapkodj, és csak akkor lőj, ha látod a kacsa lábát.
Ismertem ezt már korábbról, csak eddig nem nekem szólt. Kerestem egy mélyedést – amolyan rögtönzött takarást készítettem magamnak –, megtöltöttem az új kakasost, amely egyébként sokat használt fegyver volt, látszottak rajta a vénség nyomai, és vártam, hogy a Duna felől hozzám érjenek a vadkacsák semmivel össze nem téveszthető szárnyzizegései. Az a különleges süvöltés-suhogás, amely a sebes röptű madarak húzását kíséri, illetve hát meg is előzi, ha nem ellenszélben szállnak, hanem szélcsendes estén vagy hajnalon.
Számlálatlanul sok estét megéltem apám mellett vadkacsákat, vadludakat várván, s meg is tanultam, ahogy mit s hogyan kell tenni, azonban más az egész folyamatot nézni, s megint más, ha az egészet nekem kell elvégeznem. Mert egy egész mozdulatsort kell végrehajtani, mégpedig olykor másodpercek alatt, hogy az ember ne az eget luggassa ki. Az első és legfontosabb, hogy a kacsákat én vegyem észre előbb, s ne a kacsák engem. Mert akkor egy pillanat tört része alatt fölcsapnak az égbe, elérhetetlen magasságokba. Továbbá illik megvárni, hogy az érkező csapatok körözni kezdjenek, leszálláshoz készülődve. Az ilyen pillanatokban válik érvényessé apám tapasztalata, miszerint, ha látni a kacsa lábát, akkor nagy biztonsággal lőhetem. Szóval a tarlóföld közepén, első alkalommal, egyedül egy „patróval” telerakott kalappal – mert hogy a gyors újratöltés a felfordított kalapból a legegyszerűbb s egyben a leggyorsabb is –, mindez újra és újra átfutott bennem. Meg valamiféle apró büszkeség is támadt az öröm és az alkalom mellett.
Hanem sokáig nem töprenghettem azon, hogy mit s hogyan, mert a magasság felzúgott, mint gyermekkoron nagy háborúja idején, amikor a zuhanóbombázók és a „stukák” lezúdultak a felhők közül a vonuló autókonvojokra…
Jöttek a Dunáról a vadkacsarajok!
Magasan szálltak, szabályos legyező alakban, átrepültek felettem, majd nemsokára, megfordulván, kezdtek aláereszkedni. Most kellett mozdulatlanná, láthatatlanná válni, amikor a kacsanép körözni kezdett. Aztán egyszer csak az egyik csapat egyenesen felém vette a frontot, halkan beszélgetve repültek, mintha jó étvágyat kívántak volna egymásnak a vacsorához. De ekkor kattant a két kakas, s mert a kacsalábak is láthatóvá váltak, odadupláztam a kacsanép közé. Riadt hápogással csaptak az égnek, de azt is láttam, hogy egy kiválik közülük, szárnyait széttárja, mintha elmerevedtek volna, majd a következő pillanatban zuhanni kezdett, s tőlem alig tízlépésnyire nagyot koppant a kiszáradt, kemény tarlón… Gyorsan ott teremtem első vadkacsámnál, s felemeltem, fel, olyan magasra, amilyen magasra csak tudtam, és ez a győzelmes mozdulat ma is él bennem, tisztán, kitörölhetetlen szépségben.
9
Ettől a felejthetetlen szeptemberi estétől számítva szinte minden hazautazás azzal telt el, még ha a tömött munkásbuszon mozdulni való hely sem volt, hogy az estéli vadászat különféle lehetőségeit pergettem le magamban, akárha valami filmet néznék a moziban.
Felénk a „fő vad” – apám számára legalábbis ez volt az első, s legelőkelőbb vadászcél – a vadlúd volt. Általában szeptember végén, október elején – az időjárástól függően – érkeztek meg a hatalmas vadlúdrajok a Dunára, a dunai szigetekre és a zátonyokra. Az időben a mocsi, a karvai, a radványi meg a csenkei szigetekre több ezer vadlúd jött hozzánk északi költőhelyéről, s talált magának nyugalmas telelőt és elegendő táplálékot az őszi vetéseken és a kukoricatarlókon.
A hajnali „húzásokon” eredményesen lehetett rájuk vadászni közvetlenül a Duna partján, de csak akkor, ha északi szél fújt, amely „lenyomta” az ékeket. Hasonlóan kedvező volt vadászatukra a ködös idő is. A ködben a ludak alacsonyan szálltak, és gyakran „eltévedtek”. Ilyenkor aztán, ha a köd nem ritkult meg, egész nap kóboroltak, s a ráérő vadász bárhol találkozhatott velük. Az is megtörtént, hogy apám az udvaron lőtt ilyen kóbor vadludat.
Mi apámmal ritkán jártunk le a Dunára, legfeljebb, ha vendégünk volt, olyan, aki még nem látta ezt a nagy folyót, nemkülönben a felszálló vadludak seregeit. Mert az azért igaziból látvány volt ám! Inkább az őszi vetéseken és a már említett kukorica- tarlókon vadásztunk rájuk. Gödröztünk. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy amikor megérkeztek a vadludak, s megtalálták a számukra terített asztalnak számító őszi búzatáblákat, egy-egy táblára bizonyos rendszerességgel ellátogattak. Nekünk ezután anynyi volt a dolgunk, hogy a ludakjárta részre megfelelő mélységű gödröt – gödröket – ássunk. Ezek a gödrök olyan derékig érő mélységűek voltak, amelyekbe a ludak érkezésekor belekuporodhattunk A vadludak közismerten óvatos madarak, szemük kiváló, minden mozdulatot azonnal észre vesznek.
Ezért, ha eredményesen akartunk rájuk vadászni, az „álcázásnak” tökéletesnek kellett lennie. A mozdulatlanság volt a legelső szabály, a többi, ugyanaz, mint a vadkacsázás alkalmával: csak akkor lődd, ha látod a lábát! Egyébként apám – a fácánt és a foglyot kivéve – mindig a négy és feles sörétet használta. A „négyésfeles” a vadlúd tömött tollazatát is „átvágta.”
Ha szembejött, akkor is, ha oldalt húzott, méginkább, mert a szárnya alatt vékonyabb volt a tolltakaró. Persze, még így is „megesett”, hogy nem esett! Apám egyik vadásztársa, Klucska Feró bácsi, akivel gyakran vadásztunk együtt, ilyenkor tört magyarsággal – lévén szlovák ember – több alkalommal kinyilatkoztatta, hogy a hajnali ludak „aceltoluak” voltak. Azonban amikor nem acéltollú madarak jöttek, egy-egy hajnali „húzáson” akár tucatnyi madarat is lőttünk. Ebből következett, hogy a vadászat öröme odáig tartott, amíg nem indultunk haza. Ugyanis tíz-tizenkét ludat hazacipelni a csizmát marasztaló őszi szántásokban vagy a megdagadt dűlőutakon, nos, az már felelőtlenségünk egyik következménye és mindenkori adója volt. Azonban ez is hozzátartozott a vadlibázáshoz. Amikor pedig leesett a hó, s a földet a fagy járhatóbbá keményítette, a sárdagasztás véget ért. A havas napokon is rendre kijártunk vadludazni, ilyenkor egy-egy fehér lepedő szolgált álcázásul. A gödörbe lekuporodva a lepedőt magunkra terítettük, s annak fehérsége összemosódott a tél fehérségével. Az nem volt gond, hogy esetleg a ludak érkezését így nem vesszük észre, hiszen, ha jó volt a széljárás, már a ludak indulás előtti zsinatolása is felhallatszott a Dunáról hozzánk. Csak a hideget, a szelet, a zegernyét, zúzmarás ködöt, az ősz és a tél erejét kellett türelemmel viselni közben. De mi volt ez ahhoz képest, ha sikerült egy csapatból kiduplázni két ludat?!
Mostanra már a vadlúd vadászatát is korlátok közé szorították mindenféle íróasztal mellett született zagyva törvényekkel, így a vadlibázásnak az az egykori édene, szabadsága és szépsége legfeljebb az én nemzedékem emlékezetében él még, ha ugyan még él! (Egyebek mellett ezt az emlékezést is az íratja velem, hogy ami megőrizhető ebből a vadászvilágból, teljes egészében ne vesszen el, hanem itt maradjon, mint életünk valahai része – változatlan a változóban.)
Természetesen ebben a mi szabad vadászvilágunkban, amikor a vadludat érkezésétől, vagyis kora ősztől kezdve kora tavaszig korlátozás nélkül lőhettük, abból a sok ezer madárból az a száz-kétszáz lúd, amit egy szezonban sikerült elejtenünk, csepp volt a tengerből. Ugyanakkor hozzá csatlakozott az a tapasztalatmennyiség és ismeret, amely e vadászatok nyomán halmozódott fel bennünk. A vadludak szokásai, élelemkereső idejük, hogy a különböző időjárási viszonyok esetén miként viselkednek, távolabbra, avagy közelebbre szállnak, mikor és miért bomlanak meg a nagy csapatok, és így tovább. Mindezt ismerni kellett bizony, ha nem akartunk hiába gyalogolni kilométereket. Az eredményes hajnali vadászat egyik alapjaként azt mondanám, hogy majdnem százszázalékos biztonsággal tudtuk, hogy reggel oda térnek vissza, ahonnan este „beszálltak” a Dunára. Mert hogy napközben – ezt magam is többször láttam-tapasztaltam – gyakorta elkóborolnak a reggeli legelőikről. Ilyenkor kisebb csapatokban – négy-öt lúd – felkerekednek amolyan felderítőegységként, feltehetően új legelőket, ivóhelyeket keresni. A madaraknak ezt a viselkedését – mivel ezekre a portyákra rendszerint délidőben került sor – mi „déli húzásnak” mondtuk. Ilyen déli húzáson nekem soha nem sikerült kipróbálnom a puskámat. Hanem amíg a Nagy-legelő „tocsogóit” egy rekultiváció szántófölddé nem változtatta, a Komáromi úti vetésekről e tocsogókra „lejártak inni” a ludak. Egy ilyen déli húzáskor apám nem egészen egy óra alatt huszonhét ludat lőtt egy álltó helyében. Csak azért ennyit, mert elfogyott a tölténye…
Az ötvenes évek második felére megfogyatkozott számomra a korábbi vadászatoknak még a hétvégi lehetősége is. A komáromi diákotthont a Szabad Földműves szerkesztősége és egy pozsonyi albérlet váltotta fel, ahonnan még időnként haza tudtam szabadulni egy-egy hétvégen, ám 1959 őszén, éppen a vadludak érkezésének közelében, be kellett vonulnom a kötelező katonai szolgálat letöltésére, s a Duna mentét a šumavai mocsárvilág, nemkülönben a janovicei kaszárnya váltotta fel, az uniformisok és a parancsok mindent silánnyá degradáló uralgása. A hajnali vadászatokat a hajnali „csukló” – szebbé formáltan: a reggeli torna – váltotta fel. És egy olyan REND, amelyben emberölésre kiképzett tisztek – emberek helyett szándékosan írtam a „tisztet”, mert hogy az ember és a katonatiszt között mélységes mély a szakadék – a tényleges szolgálatra bevonult fiatalokat emberölésre tanították. A zsákmányszerzés atavisztikus, a történelem mélységeibe visszanyúló ösztönét az emberölés gyakorlati módszereire képezték itt át. Részévé váltunk egy könyörtelen rendszerességgel működő mechanizmusnak, amely egyetlen célt szolgált: valaminek a megsemmisítését. Iszonyattal kellett tapasztalnom, hogy vannak „emberek”, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy embertársaikat előre meghatározott tervek és előírások alapján ölni tanítják. És itt nem létezett „másik lehetőség”. Teljesen lecsupaszítva – jóval később persze –, egy versemben erről ezt írtam: „vagy én ölök most, vagy engemet ölnek”. S bizony 1961 novemberében, decemberében ez a lehetőség – a vagy-vagy kierkegaardi axiómája – egészen közeli realitásként jelent meg. A Karib-tengeri válság, a berlini fal építése idején a háború kitörésének lehetősége egy hajszálon függött. A šumavai lőállásban a T-34-es nyolcvan milliméteres lövege élesre volt töltve, és én a harckocsi parancsnokaként vártam, hogy kiadják a tűzparancsot… De, szerencsére – az én szerencsémre is –, ez a tűzparancs akkor elmaradt, s a „zsákmányszerzésnek” ebbe a borzalmába nem kényszerítettek bele. A „lehetőség” élménye és emlékei azonban tudatomba vésődtek kitörölhetetlen erővel.
E karibi traumát megelőző évben – pontosan 1960 szeptemberében – azonban majdnem sikerült meggyőznöm zászlóaljparancsnokomat, Vanek őrnagyot az irányban, hogy feljavíthatnánk a zászlóalj étrendjét valami szarvasfélével, hiszen itt bőgnek körülöttünk a szerelmes agancsárok, még késő délelőtt is. Mivel Vanek őrnagy frontokat megjárt öreg harcos volt, tisztában volt a menázsi jelentőségével egy éleslövészet döntő napjaiban, így nem sokat kellett agitálnom őrnagyomat egy hajnali kiruccanásra. Kölcsönösen bíztunk egymás lőtudományában, mert korábban, amikor egy éleslövészeten szétlőttem a mozgó célpontokat, versenyre hívott, amely döntetlenül ért véget. Ugyanis az erdészet által kitermelt ölfarakásokat „pontosan, szépen” használhatatlanná lőttük a T-34-es ágyújával. Innen származott a bizalom, meg azóta időnként eszmét is cseréltünk erről-arról. A szarvaselejtés terve pedig a következő volt: pirkadatkor az én harckocsimmal kihajtunk a közeli tisztásra, ahol folyamatosan hallható volt a šumavai bikák orgonálása, s a fedélzeti géppuskával meglövök egy bikát vagy tehenet, esetleg ha mód lesz rá, mind a kettőt. Az alkalomhoz illő lelkesedéssel készültem a nem mindennapi szarvasvadászatra: céltávcső, fegyver tisztítása, tőrkés élesítése – a célzóvíz előteremtését Vanek őrnagy önként magára vállalta.
– Kokotenko, to bude paráda!… ( Faszikám, ez lesz ám a parádé!…)
De a parádé elmaradt.
Mert, hogy volt, úgy két héttel az éleslövészet előtt egy közös kiruccasnásunk – megnyertünk egy vetélkedőt –, amikor egy igazi generálissal került Vanek őrnagy összeütközésbe. ( Ezt részletesen elbeszéltem az A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó c. regényemben.) És a jelzett „összeütközés” nem maradt következmények nélkül. A tervbe vett szarvasvadászat előtti délutánon – egyébként a híres-hírhedt Dobrá Vodán tanyáztunk – táborunkban megjelent egy fiatal törzstiszt, szalutált Vanek őrnagy előtt, majd átadott neki egy borítékot. Vanek őrnagy, miután elolvasta annak tartalmát, cigarettát kért, és az első mély slukk után így szólt:
– Kokotenko, z polovačky nic nebude. (Faszikám, a vadászatból nem lesz semmi).
Beült a törzstiszt mellé a „gazba” (ez egy katonai terepjáró seregbéli neve volt), intett, és autóstul, mindenestül örökre eltűnt az életünkből, s feltehetően a seregből is. Máig sajnálom, hogy ez a vadászat meghiúsult, mert azért sok mindenért kárpótolt volna ha a berlini fal építése idején a saját T-34-mel bőgés idején – ha csak egyetlen alkalommal is –, de vadászhattam volna šumavai szarvasokra…
10
A sors, és az élet kivédhetetlen rendezőelve szándékainktól függetlenül működik. E kivédhetetlen rendezőelv következtében közel húszéves vadászati szilencium semmivel sem pótolható idejét éltem át és meg. Ugyan ha egy-egy hétvégén még hazakeveredtem Pozsonyból, ki-kimentünk apámmal, később Laci öcsémmel együtt „kerülni egyet”, de ezek a határjárások már nem adták, mert nem is adhatták a korábbi közös vadászatok szépségét, eseményeit, izgalmát. Legfeljebb annyi volt a hasznuk, hogy lőttünk valami „fazékbavalót”. Amikor pedig a kassai Thália Színház megalapításának részese lehettem, Kassára költözvén, a távolság olybá nőtt, hogy évente három-négy alkalommal ha haza tudtam utazni…
A közel két évtizedes bőjt után végül a Kassához közeli Cserehát lankáin, s a Kanyapta patak menti síkságon kezdtem újra a vadászéletet, Perény, Hím és Felsőlánc térségein. Akkor még – a múlt század hetvenes éveinek második felében – ezen a területen volt nyúl, fácán, és a hími tavon százával költött a vadkacsa. Vagyis volt lehetőség apróvadra vadászni. A felső, határ menti területeken pedig szép számmal volt – van ma is – szarvas, vaddisznó és őz is, ami az ötvenes években számomra otthon elérhetetlennek számított. (Később az egykori Duna árterében is elszaporodtak ezek a vadak, és a nyolcvanas években már Laci öcsémmel őzet, disznót gyakran hoztunk terítékre.)
Meg kell azt is jegyeznem, hogy időközben a vadászattal kapcsolatos törvények is megszigorodtak, s azt a szabadságot, amely egykor számunkra a mindenkori döntés jogát jelentette, olyan korlátok közé szorították, amelyek betartása módfelett csökkentette a vadászat igazi értékét. E szigorítások ellenére mégis örültem annak, hogy van vadászterületem, ahol kedvemre csavaroghatok, vadászhatok, nemkülönben hogy időközben barátokra is találtam, akikkel az esték és a hajnalok élményeit megoszthattam.
Csupán annyi volt ebben az örömben az üröm és a keserűség, hogy hiába adtam be kérvényt egy golyós fegyver megvásárolásának az engedélyezésére, a rendőrség illetékese – egy őrnagy – gyakori érdeklődésemre minden alkalommal azt válaszolta, hogy „ešte nie je to mrtvé”, már hogy a kérvényem „még nem halott”. Vagyis reménykedhetem abban, hogy egykor engedélyezik számomra is a golyós fegyver megvásárlását. Természetesen tudtam, hogy e vonakodásnak politikai okai vannak, hiszen a hatvannyolcas eseményekben való részvételem, a Thália Színház megalapítása, nemkülönben a Csemadokban vállalt szerepem – akkor már a szövetség járási bizottságának az elnöke voltam – olyan tényként voltak feljegyezve, amelyek nem okvetlenül egyeztek a korabeli politika célkitűzéseivel. Röviden: nem találtak jó kádernek. Végül is több mint négyesztendei várakozás után mégiscsak vásárlási engedélyhez jutottam, s attól számítva élhettem azzal a vadászati joggal, amely a csülkös vad vadászatának – a disznót kivéve – az egyik föltétele volt.
Lett golyós fegyverem!
A csereháti térséggel való ismerkedés eltartott pár évig, hiszen egyrészt Kassáról ide kiruccanni minden délután nem igen lehetett, másrészt a riporteri és egyéb közéleti teendőim rengeteg utazással jártak. Ennek ellenére a nyolcvanas évek elejétől számítva, ha csak tehettem, „kiszaladtam” jót járni. Mert hogy a lesvadászat nem nagyon ízlett. Felülni egy magaslesre, és várni, hogy odakínálja magát a vad, nos, abban nem találtam semmi izgalmat. Hiszen a jól belőtt golyós puskával az ilyen vadászatot inkább célba lövésnek éreztem, s nem komoly vadászatnak. Később azonban, amikor már minden alkalommal velem volt valamelyik foto-masinám is, megkedveltem ezeket a „szarkafészkeket”, mert a vadfényképezést kiválóan szolgálták. És az is az igazsághoz tartozik, hogy száraz időben, amikor az erdőben lépni sem lehet anélkül, hogy zajt ne okozzon az ember, ilyenkor bizony felkényszerül a „hóstandra” Mindezt megtapasztalva, mégis, ha csak lehetett , gyalogoltam, mert a gyaloglás többágú haszonnal járt. A „gyalogvadász” cserkészés közben ezernyi olyan ismerettel gazdagodik, amelyek a vad neméről, csapásairól, forgóiról sok mindent elárulnak. Ezek az ismeretek, különösen az őzvadászattal kapcsolatban használhatók, hiszen a bak kaparása, annak alakja, mérete, a tisztítófáinak a milyensége, vastagsága, szinte csalhatatlan biztonsággal árulkodik a bak koráról, egy kis megszorítással még agancsának méreteiről is. A disznók, szarvasok nyomai is nagy biztonsággal árulkodnak gazdáik méreteiről… Röviden: a gyalogos vadászember, ha a fenti jeleket elraktározza magában – természetesen a vad megfigyelésével kiegészítve – , szinte bármikor eredményt érhet el. Itt megállnék egy szusszanásnyi időre, mert ez a „bármikor” a múlt század derekán – részben – még érvényes volt, ám a jelenlegi „kilövési tervek” korlátai között már az is nagy kegynek számít, ha két-három évenként egy-egy vadász kilövési engedélyhez jut. Mondjuk kap egy első korosztályú bakocskát, s térdig legyalogolhatja a lábát, amíg talál egy gombnyársas, kigyomlálni való egyedet… És ha, ne adja a vadászok istene, véletlenül a vékony, tűhegyes agancsocska hosszabb a bak fülénél, a trófeabíráló urak több száz koronás büntetést is kiróhatnak, merthogy „tenyészbakot” lőtt a szerencsétlen nimród… Mintha száz méterről pontos méreteket lehetne fölvenni az agancsról pár másodperc leforgása alatt. Az igazi követelmény persze az lenne, ha előre a fogak kopását is meg kéne vizsgálni… Röviden: amit az íróasztalok mellett az elméleti „szakemberek” kiötlenek, az a természetben használhatatlan. Több évtizedes őzvadászati tapasztalattal a hátam mögött, állítani merem, hogy nincs a világon olyan szakember, aki a jelenleg érvényes előírásokat a természetben maradéktalanul teljesíteni tudná. Mert soha nem lehet százszázalékos biztonsággal eldönteni, még hosszabb megfigyelés következtében sem, hogy a meglövendő bak a maga kategóriájában már golyóérett. Amíg az ember a lefőzött koponyát – pontosabban a bak fogazatát – nem látja, csak a kétséget és a bizonytalanságot érzi magában. A kétség és a bizonytalanság pedig tökéletesen elrontja a vadászat igazi örömét. Ebből aztán sok minden következik. Ha például a meglőtt bakot golyóérettnek találtuk távcsövünkön keresztül, s kiderül, hogy harmadik vagy negyedik agancsú, ígéretes bakot ejtettünk el, nos akkor azt nem ajánlatos bemutatni a várható kemény szankciók miatt. A hétköznapi gyakorlat ilyenkor aztán a „kell helyette másik” kényszerét bilincsezi ránk. És vagy lesz „másik”, vagy nem. Tapasztaltam számtalanszor, hogy e kockázat következtében egy-egy tapasztalatlanabb vadász inkább nem lőtte meg a számára engedélyezett bakot, nehogy egy hibás kilövésnek a levét kelljen – különféle szankciók képében – elszenvednie, illetve hát „lenyelnie”.
A félreértések elkerülése végett: nem a célszerű és hasznos szabályok és törvények ellen van kifogásom, hanem a látható butaságok gátlástalan – és tegyem hozzá: primitív – álságaival szemben.
Mert például így Péter-Pál táján, amikor e sorokat írom, s amikor harminc fok feletti a kánikula, este, egy százhektáros vagy akármekkora búzatáblában meglőni egy derekabb tavalyi süldőt, ne adja az Isten, egy komolyabb kant, az teljesen értelmetlen és haszontalan cselekedet. Ugyanis a jelenleg érvényes előírások betartása „eredményeként” a kimúlt disznó mellett minden gondolkodás nélkül áshatjuk a gödröt, hogy a bepállott vadat mihamarabb eltüntessük a föld színéről. Az említett előírások abszurd részleteit nem másolom ide, hiszen azokat a gyakorlatban megvalósíthatatlan ostobaságokat valahány vadász ismeri – s folyamatosan megszegni kényszerül. Mert az az abszurd helyzet áll elő, hogy a rossz törvény törvényszegésre kényszeríti a vadászokat, ha nem akarják, hogy a zsákmány döggé váljék…
Nem folytatom tovább korunk abszurditásainak sorolását, hiszen nem az volt a célom, hogy jogi hókuszpókuszokkal foglalkozzam, s keveredjek vitába jelenkori törvénygyárosokkal, szobatudósokkal, nemkülönben szellemi fogyatékos „természetvédőkkel”, csak hát minden, a természet ellen irányuló butaság mélységesen felháborít és elkeserít. Úgy „védeni” valamit, hogy közben az e g é s z pusztulásában cinkosok vagyunk – nos, ilyesmire csak azok képesek, akik azt hiszik, hogy a fagyasztott csirke édesanyja a fagyasztógép…
De ebből elég!
Inkább vadásszunk együtt, s szabadon, néhány évtizeden át.