Heidegger Dregolyban – Oravecz Imre: Ondrok gödre című kötetéről

Könyvről könyvre
Írásom részben széljegyzet Szilasi László Óhaza c., Oravecz Imre új könyvét ismertető/elemző dolgozatához (Élet és Irodalom, 2007. július 20.), s részben adalék az Oravecz-mű nyelvének, annak az – általában az Ondrok gödrében is jól működő – szenvtelen, tárgyias, minimalista nyelvnek az értelmezéséhez, amely a szerző alkotásait kezdettől fogva jellemzi.

Szilasi László írja a műről: „Igazából nem hinném, hogy a paraszti életformáról lenne itt elsősorban szó. Hanem… az ember létbevetettségéről…”.

Én meg azt hiszem, hogy bizony, elsősorban a paraszti életformáról van itt szó, csakhogy ez a paraszti életforma mintegy törlésjel alá kerül. Megengedem, valahogy úgy, mint a „létbevetettség” filozófusának, Heideggernek a bölcseletében a lét. S paradox módon ez alatt a törlésjel alatt a keresztülhúzott tárgy még markánsabb, kiemeltebb, mint amilyen a törlésjel nélkül volna. Azaz Oravecz csak a tárgyon keresztül, az által beszél bármiről másról is.
Annyira a paraszti életformáról van itt szó, hogy ahol mégsem, ott időnként a figurák létbevetettsége is elhomályosodik, s – hogy még mindig Heideggernél maradjunk – , az a nem-tulajdonképpeni lét képződik meg, amelynek az esztétikai jelentése is problematikus.

Miről beszélek?

A szerző műveinek sorában talán először – olyan „valóságmozzanatok” is megjelennek a történetben, amelyek nem a létét „kivető” egyén egzisztenciájára, hanem a különböző társadalmi tudatformák közvetítette információkra utalnak. Magyarul: Oravecz Imre regényének néhány fejezetében (zárványszerűen, a corpus teljes jelentését nem veszélyeztetve) a szenvtelen, tárgyias, minimalista nyelvbe a különböző társadalmi-irodalmi tudatformák másodlagos világa, nyelvi sémái is belekeverednek. Ezek néha a politika paneljei (pl. a 40. fejezetben), máskor a szexuáltudomány nyelve (vö. 47. fejezet), megint máskor a nem szándékolt, ezért zavaró (szinte Parti Nagy-féle) nyelvi paródia: „…az apja bosszúból megvonta tőle a lovat” (283. o.).

De vissza a „paraszti életformához”.

Az Oravecz Imre bonyolult-egyszerű narrációjában megjelenő „paraszti életforma” természetesen más, mint ahogy azt Mikszáth vagy Móricz írásaiból megismertük (Szilasi is említi e két írót Oraveczcel kapcsolatban), s radikálisan különbözik a „népiek” parasztvíziójában megképződött életformától is, de úgy, hogy az alatt a bizonyos törlésjel alatt azért távolról felsejlik Mikszáth is, Móricz is, Illyés is, sőt – ameny-nyiben a narrátor itt az embert a végtelenből a végtelenbe tartó idő, a természeti körforgás részeként láttatja, annyiban – a kép alatti képen még talán Szabó Pál Lakodalom, Keresztelő, Bölcső c. trilógiájának mozgása is kivehető. S persze akár Heideggernek a törlésjellel négy részre (égre, földre, istenre, emberre) osztott lét-fogalma s az ún. halálhoz viszonyuló lét is.   
Azaz Oravecz nyelvében a magyar irodalom hagyományos paraszt- és termé-szetképe radikálisan, de sajátságos radikalizmussal íródik át. Ahogyan például Kavafisz egy szárazabb, szenvtelenebb újgörög nyelven valami örök jelenbe dekonstruálja és konstruálja az ógörög mítoszokat, úgy Oravecz is egy „szürke”, szenvtelen újmagyar nyelvbe teszi át az „örök” magyar parasztot és természetet, s következésképpen leválnak róluk az irodalmi hagyományok reprezentatív képzetei.
Radnóti Sándor Oravecz nyelvéről annak idején egyenesen azt állította (éppen a szerző szenvtelenségével és angol verseivel kapcsolatosan), hogy „Oravecz úgyszólván a magyart kezeli idegen nyelvként”. (Oraibi alapítása. In: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés. Magvető, 1988.)
Egyetlen konkrét (de távolról sem a leglényegesebb) adat erről az idegenségről.
Az Ondrok gödrében, talán szintén a paraszti életforma és a természet központi szerepét hangsúlyozandó, külön fejezet (a 9.) szól a történet terének (amely ezúttal is a szerző szülőfaluja, a mátraalji Szajla) határ- és dűlőneveiről. (Feltehetően egy koráb-bi határnévből alakult ki az a falurésznév is, amely aztán a jelen könyv címe lett: Ondrok gödre.) S ezeknek a neveknek a nagy része idegen, a magyar olvasónak semmit sem mondó. De a neveknek (a személy- és vezetékneveknek is) ez az idegensége belesimul a nyelv alapidegenségébe, sőt e nevek éppen sejtelmességükkel jelentésesek.
Csakhogy: ha Kavafiszt olvassuk, gyakran támad késztetésünk, hogy utánanézzünk az átírt mítoszok eredeti formájának. Nem tudom, tesz-e hozzá valamit az Ondrok gödre  alapjelentéséhez a határ- és dűlőnevek eredeti jelentésének a felfejtése, de mivel azok szinte kivétel nélkül tót (szlovák) eredetűek, én, aki (a szerzőtől eltérően) be-szélem a szlovák nyelvet, nem tudtam őket a jelentésük értelmezése nélkül olvasni.
Ime, Oravecz Imre új könyvének „interetnikus olvasata”, pontosabban egy rögtönzött szószedet hozzá:
Darnó, eredetileg feltehetően: drno, drn – gyeptégla, kis füves földkupac,
        füves tér
Dolyina, dolina – völgy
Dregoly, drgoľ (ejtsd: drgoly) – rázós út, földút
Donyho, doňho, do neho (ejtsd: donyho, do nyeho) – beléje, hü bele!,
        gyerünk rá!
Kalub-alja, kalub, kadlub – vályú, vízmosás, forrásmeder
Kusnyár-köz, kušniar (ejtsd: kusnyiar) – szűcs
Ondrok gödre – „Ondro” az „Ondrej” (András) becéző formája
Tarna, trná – tüskés, kökényes
Ujiszkó – talán az „ujsť” (megszökni) ige tréfás főnevesítése, ujsko (ejtsd: ujsz-
        ko):  olyan hely, ahová el lehet szökni, ahol meg lehet húzódni.

Az Ondrok gödre narrátorát azonban, helyesen, nem érdeklik ezek a jelentések. Számára a felsorolt kifejezések már metaforizálódtak, új jelentésekkel, történetekkel, idővel, emberi sorsokkal, érzelmekkel telítődtek.
Egy esetben próbálkozik meg az etimologizálással: az „Ondrok gödre” mellett a leggazdagabb érzelmi valőrrel felruházott „Dregoly”-nak szerb eredetet és így „drágakő” jelentést tulajdonít. Szemben az én szlovák szószedetemmel és a nyelvtörténetekkel.
Mégis azt hiszem, Oravecz narrátorának a szótárak és nyelvtörténetek tanúsága ellenére is igaza van.
Mert amit ő állít, azt általában meg is teremti. (Vagy éppen fordítva: általában csak a teremtett világa által állít bármit is.) A legnehezebb sikerül neki: szenvtelen nyelven szenvedélyre, katarzisra indítja az olvasót – ebben nagyon egyetértek Szilasival. A nyelve „felemelően, szeretetteljesen és részvéttel telien embertelen” (Szilasi), azaz a mű maga mélységesen emberi (emberséges, érző, emberszerető) alkotás. Hőfokán megolvadnak a szavak, a jelentések.
Egy pillanatig sem lehet vitás: az Ondrok gödre az írásom első felében elmondottak ellenére is megrendítő olvasmány, nagy mű.
Ha a regényben az Amerikába kivándorló és az óhazát sirató szajlaiak számára Dregoly drágakő (s nem rázós út), akkor az már az idők végezetéig az is marad.
Vagy legalábbis addig, amíg Oravecz Imre könyvének olvasója lesz.

                                                Tőzsér Árpád