Jozef Kollár – Az a másik fekete holló

A vonat tíz percet késett. Az állomáson néhány szakadt külsejű fiatal várt a zólyomi gyorsra, a hirtelen rám szakadt unalmat csak egy patkány zavarta meg, amely a váróterem egyik sarkában keresett menedéket. No, faszikáim, amelyik kinyiffantja ezt a dögöt, kap tőlem egy dobozos sört, mondta az egyikük, de talán maga sem gondolta komolyan.

 Jelentkező mégis akadt, s én, aki szenvtelenül nézem a gyilkosságot a terem másik sarkában, csak egy hosszan elnyújtott halálsikolyt  és az üveges szemekkel a társaira bambuló, félrészeg gyilkos diadalordítását hallom. Nesze, itt a söröd – dobta a másik a kezébe a sörös dobozt. A patkány kifordult belén máris megjelent egy döglégy.
– Nos, mi a helyzet? Nem tudlak téged megérteni, de az az igazság, hogy nem is akarlak. Reggel jön egy másik vonat, kérlek, gyere le, nagyon várlak.
Ötperces őrjítő csend. A fülkébe belép egy negyvenes külsejű, nem túl ápolt kalauznő, s a mellettem ülő utasra förmed.
– Mondtam már magának, hogy még a vécében sem lehet dohányozni. Ha még egyszer elkapom, a következő állomáson leszáll. Megértette?
A férfit nem izgatja fel a kalauznő erélyes jelenléte, valami zenét hallgat, s miután megunja az ajtóban rendületlenül fontoskodó nőt, egyetlen kézmozdulattal elintézi az ügyet. Menj a pébe – jelzi ez a kézmozdulat. Közben végre jelez a telefon.
– Látod, ezért kedvellek olyan nagyon Téged! Csak bennem van a hiba – félek a lelkem elé tükröt tartani. Majd egyszer talán.
– Hogy mennél a búsba. Mondd, miért vagy ilyen hülye? Pedig már azt hittem az állomáson, hogy sikerült becserkésznem Téged. Szinte a karjaimban tudtalak, éreztem a leheleted, a bőröd illatát. Te hülye, már a vonatjegyet is megvettem neked, sőt már anyádat is meggyőztük, hogy két nap kibírja nélküled.
– Kérlek, hogy gyere le holnap. Reggel 6.40-kor indul a következő vonat. Várlak az állomáson.
Egy óra néma csönd. A mellettem ülő férfi megint kiment. A vonat most ért a szoroskői alagútba. Itt még térerő sincs. Öt perc kínos várakozás. Megint van szignál, de üzenet sehol.
– Ha megkapod ezt az üzit, kérlek, hogy írj! Nagyon hiányzol.
Lassan Rozsnyó, s még nem hívtam apámat, hogy jöjjön le értem. Kurva meszsze van az állomás, s ebben a melegben kinek van kedve gyalogolni. Éppen apámmal beszélek, amikor végre üzenet.
– Nem, bocsika. Tudod, ha egyszer eljön az a pillanat, megdöbbensz a vélt (?) benyomástól. Légy jó – pá, Gy.
Jaj, de hülye kis balfék vagy. De azért még nem adom fel. Apám valahol kocs-mázik, busz már sehol, így mégis marad a gyaloglás. Alig hagyom el az állomást, újabb üzenet.
– Kérek egy óra gondolkodási időt, légyszi!
Ez az. Behunyom a szemem, s már csak arra a pillanatra gondolok. Akkor mégiscsak lesz valami. Ha nem is az éjszaka, de holnap csak összejön valami. A nagy lelkesedéstől hirtelen rám jön a hasmenés. Még szerencse, hogy magas a gaz az út mentén.
Amíg könnyítek magamon, gyorsan megírom a választ.
– Ez már tetszik. Akkor egy óra múlva várom az igen választ.
Otthon csak a kutya vonít, a többiek már alszanak. Mivel nem akarom őket felkölteni, s nincs kapukulcsom, átugrom. Már a kutyák szimata sem a régi, Rex egyre vadabbul ugat, s már anyám is talpon van.
– Egyedül vagy? Hol van a legújabb szerzeményed, akit beharangoztál?
– Anya, kérlek, hogy ne gúnyolódj. Az állomáson meggondolta magát. Van valami a hűtőben, kurvára megéheztem az egész napi döglesztő hőségben.
– Maradt még a tegnapi csirkepörköltből. Apád még mindig nem jött haza. De tényleg, hol van a haverod?
– Meggondolta magát, pedig még a jegyet is megvettem neki. Amikor megérkezett a vonat, szó nélkül elrohant.
– Ne várd, hogy sírjak miatta. Ha akarsz, egyél, aztán menj aludni!
A mikróban melegszik a kaja, amikor ismét jelez a telefon.
– Bocsánatot kérek a viselkedésemért. Tudod, nehéz a gondolatpiruett, ha az agysejtecskék a meszes hordó fenekén ülnek. Szegény Bergman!
– Mi a faszt hordol itt összevissza? Bergman meg a meszes hordó? Kit érdekel? Akarsz az ágyamba bújni vagy se?
– Bergman halott, mi pedig még élünk. Arra válaszolj, hogy jössz-e reggel? Annyira akarlak.
– Nem megy. Pá.
– Ennyire megvetsz? Vagy félsz tőlem? Hisz láttam a szemedben, hogy mindketten akarjuk.
Csend. Válasz nincs. A pörköltet kivágom a kutyának. Öt perc múlva már ismét a vécén ülök. Hogy lehet valaki ilyen rohadék? Mitől fél? Jól mondta Feri, hogy vigyázzak vele, mert egy anyafüggő, rapszodikus faszi, aki nem meri átlépni a saját árnyékát. De nekem akkor is szükségem van rá.
– Kérlek, tudod, hogy szükségem van rád. Elviselhetetlen így az egész.
– Az az elviselhetetlen, hogy semmi se elviselhetetlen. Hisz Whitman se egy kutya.
Mit fitogtatod itt a műveltségedet, s ki egyáltalán az a Whitman? Én csak azt tudom, hogy a zsigerekig vágyom rád, s addig nem nyugszom, amíg meg nem kaplak.
– Nem érdekel se Bergman, se Whitman. Ha nem jössz le, akkor én megyek utánad.
Végre elmúlt a hasmenés. A tévében sincs semmi érdekes, csak valami agyament horror valami tengeri szörnyről. Fekszem az ágyon. Akarom, de most még az se megy. Odakint dörög az ég. A kutya önkívületi állapotban. Ismét jelez a telefon. Csak nem? A kijelzőn Mókuska. Most, éjszaka?
– Ha megkapod ezt az üzenetet, azonnal jelezz vissza. Nem tudok nélküled élni.
Még csak ez hiányzott. Már azt hittem, hogy vége. Lassan elalszom. Reggel újabb üzenetek a telefonon.
– Szia, kerestelek, de nem válaszoltál. Nagyon hiányzol. Imádlak.
Két holló az égen, itt lent pedig egy depressziós faszi.
– Bocs, de eltemettem a kedélyem, oda lett a szenvedélyem, kreditem is alig-alig.
Ha akarja, majd megérti. De nem érti, mert rögtön jön rá a válasz.
– Mi a gond? Látom, eléggé el vagy szontyolodva.
– Ecc-pecc, keress egy új palit, mert aki volt, elvitte egy másik holló.
– Nem értelek. Kérlek, hogy ne beszélj rébuszokban. Tudod, hogy te vagy a mindenem. Szeretlek. Légy már egy kicsit kedvesebb hozzám.
Kikapcsolom a telefont. Nem akarok semmiről sem tudni. Értitek? Semmiről. Mondd, miért hagytál ott az állomáson? Csak te kellesz nekem. S ezt a harcot nem adom fel. A vonatjegyet már megvettem Kassára.

Juhász Dósa János fordítása