Pomogáts Béla – Cselényi László három nézetben

Bevezetés egy kismonográfiához
Személyesen
Cselényi Lászlóval először valamikor a hetvenes évek közepén találkoztam (a dedikáció, amelynek kíséretében második: Erők című kötetével megajándékozott, 1975. április 18-i dátumot jelez). Vagyis jó három évtizeddel ezelőtt. Természetesen tudtam róla korábban, nem csak verseiről, Párizs iránt táplált vonzódásáról is.

Egy évtizeddel azelőtt ugyanis feleségemmel Franciaországban töltöttem néhány hetet, és ottani barátaim, nevezetesen a Magyar Műhely szerkesztésében jeleskedő Nagy Pál és Papp Tibor közvetítésével az idős (és valamikor az erdélyi magyar közéletben fontos szerepet játszó) Albrecht Dezső, aki a francia fővárosban a Szabad Európa Rádiót irányító bizottság valamiféle korifeusa volt, felajánlott nekem egy egész esztendőre szóló szerény ösztöndíjat. Máskor kapva kaptam volna ezen a megtisztelő ajánlaton, akkor azonban úgy láttam, köszönettel el kell hárítanom. Ugyanis éppen kiutazásunk előtt értesültem az örvendetes hírről az akadémiai Irodalomtudományi Intézettől, miszerint mint tudományos segédmunkatárs elhelyezkedhetem az intézményben.
Mindig a magyar irodalom kutatásával szerettem volna foglalkozni, korábban gyakornoka voltam az intézetnek, a megtisztelő ajánlatnak nem állhattam ellen: következésképp az egyéves párizsi peregrináció helyett (amely persze lehet, hogy utóbb végleges letelepedéssé változott volna) a hazatérést és az intézeti munkát választottam. A párizsi ösztöndíjat, miként erről később Cselényi László is beszámolt, helyettem ő kapta meg. Utólag is örülök ennek, elvégre az egyéves párizsi lehetőségnek a birtokában nemcsak későbbi barátom költői pályája változott meg igen radikálisan, hanem a felvidéki magyar irodalom is, az egész magyar irodalom kapott új költői tájékozódást és minőséget. Cselényi a francia fővárosban, a modern francia (és az avantgárd párizsi magyar) költészet érintésére vált azzá a költővé, akiről most ez a kis könyv próbál képet adni.

Ahogyan az imént jeleztem, megismerkedésünkig még egy évtizednek kellett eltelnie. Valójában, legalábbis az én emlékezetem szerint, Cselényi Lászlóval akkor ismerkedtem meg (különben az ugyancsak a Magyar Műhely köréhez tartozó bécsi Bujdosó Alpár közvetítésével) személyesen, midőn imént említett második kötetét dedikálta számomra. Sok évtizedes irodalmi, majd családi barátság kezdődött ezzel. A mögöttünk álló több mint három évtizedben számtalan alkalommal voltunk együtt: Cselényi nemegyszer a mi kisebbik szobánkban töltötte az éjszakát (még korábbi lakásunkban), mi pedig igen sokszor látogattuk meg őket Pozsonyban, a Včelárska utcában, ahol Cselényi Magdi a Felvidék egyik legjobb konyháját tartja fenn, és ahol Laci futó látogatásaink alkalmával késő éjszakáig tartó irodalmi összejöveteleket rendezett. Ott kötöttem közelebbi barátságot a felvidéki magyar irodalom jeles egyéniségeivel: Turczel Lajossal, Duba Gyulával, Szabó Rezsővel, Dobos Lászlóval, Koncsol Lászlóval, Tőzsér Árpáddal, Grendel Lajossal, Zalabai Zsigmonddal. A késő éjszakába nyúló, nemegyszer szenvedélyes (hiszen Laciban nem ritkán forrongtak a politikai vagy irodalmi indulatok) eszmecserék révén ismertem meg a pozsonyi magyar értelmiség tapasztalatait és gondolkodását, meg persze azt is, hogy ezek az értelmiségiek mit várnak el tőlünk: budapesti irodalmároktól.
A „Hotel Cselényi” mindig izgalmas irodalmi és politikai beszélgetések szenvedélyes, mindazonáltal baráti viták színhelye és kezdeményezője volt. Laci szerette maga irányítani az eszmecserét, megjelölte a diskurzus irányát, kérdésekkel ostromolta a budapesti vendéget, alkalmilag letorkolta azt, aki a beszélgetés általa kijelölt medréből elkalandozott. Ez az eszmecsere igen gyakran akörül forgott, hogy vajon a szabad beszédnek és cselekvésnek (Magyarországon és Csehszlovákiában) miként alakulhatnak az esélyei és mikor jön el az ideje. Csak egyetlen epizódot idézek fel. Mint köztudott, 1988 májusában tartották meg a Magyar Szocialista Munkáspártnak (azért írom ki a nevét, mert a fiatalabbak, tapasztalataim szerint, már nem is tudják, hogy mi volt ez a politikai alakzat, és milyen korlátlan hatalmat gyakorolt!), tehát a pártnak azt a vezetőségi ülését, amely Kádár János helyére Grósz Károlyt állította, és fontos tisztségekbe helyezte Pozsgay Imrét, Nyers Rezsőt és Szűrös Mátyást. Valójában az egypártrendszerű diktatúra végének kezdete volt ez az esemény. Mi Pozsonyban, Cselényiék televíziójának képernyőjére tapadva, nagyobb baráti társaságban lestük az eseményeket. Több mint egy órát kellett várakozni arra, az előre kijelölt időpont után, hogy a „pártértekezleten” hozott döntéseket bejelentsék: Kádár távozásának hírére mindannyian arra gondoltunk, hogy alighanem egészen új irányt fog venni a történelem.

A nyolcvanas évek végén kibontakozó átalakulásokat is szoros baráti és kollegiális kapcsolatban éltem meg Cselényivel. Midőn a kilencvenes évek második felében (1995 és 2001 között) a Magyar Írószövetség elnöki teendőit láttam el, irodalmi ügyekben is gyakran voltunk együtt: az írószövetség és a szlovákiai magyar írótársaság öszszejövetelein, a Berzsenyi Társaság által rendezett keszthelyi írótalálkozókon, akár a nyitrai tanárképző főiskolán, ahol Cselényi egy időben a világirodalom történetét adta elő (több könyve is ezeknek az előadásoknak a nyomán született). El kell mondanom, hogy ezek az új: a „szabadság rendjéhez” igazodó idők sem hozták meg számára azt a közéleti nyugalmat és irodalmi elismerést, amelyre mindig vágyakozott, amit mindig megérdemelt volna. Egymást követve jelentek meg új könyvei: 1961 és 1989 között hét, 1989 és 2007 között tizenöt kötet, mindazonáltal nemegyszer kellett értetlen vélekedésekkel szembesülnie.

Az a kísérletező, avantgárd jellegű költészet, amelynek párizsi „tanulmányútjai” következtében elkötelezte magát, nem mindig talált értő befogadóra és rokonszenvező értelmezőre, nemcsak Pozsonyban, hanem Budapesten is. (Az írói érdemeket elismerő József Attila-díjban is meglehetősen sokára részesült.) Tapasztalhattam, barátom nemegyszer érezte úgy, miszerint magányosan kell megvívnia azt a szellemi küzdelmet, egyedül kell bejárnia azt az utat, amelyet választott magának (vagy amelyre a párizsi tanulóévek választották ki őt). Kevesen voltak azok a hívei, akikre mint irodalmi szövetségesre, személyes barátra mindig számíthatott: Pozsonyban talán Dobos László, Tőzsér Árpád, Koncsol László és Zalabai Zsigmond, Budapesten talán Bata Imre, Balassa Péter, Zalán Tibor, és a korán eltávozott Bohár András (ő írta különben Cselényiről az első monográfiát), Párizsban Nagy Pál és Papp Tibor, Erdélyben Borcsa János. Magam megtiszteltetésnek tartom, hogy ebben a nem éppen méltatlan névsorban Cselényi László engem is elhelyezett.

Tárgyilagosan

Miként az imént mondottam, Cselényi László a hatvanas évek közepén-második felében (akárcsak Ady Endre: a maga második megjelent verseskönyve után) hajtotta végre saját költői „forradalmát”. Mindennek természetesen (akárcsak Ady esetében) Párizs és a modern francia költészet volt a példája és ösztönzője: Cselényi ott lett igazán „modern” költő, a felvidéki (szlovákiai) magyar irodalom rendhagyó jelensége, akivel kortársai: írók, tanárok és főként kritikusok alig is tudtak valamit kezdeni. Kétségtelenül nem illett bele abba az irodalmi „kánonba”, amely akkor és ott érvényben volt. Hosszú ideig, évtizedekig nem illett bele, kérdés, hogy azóta beleillik-e. Igaz, a mögöttünk lévő évtizedekben maguk a „kánonok” is megrendültek és relativizálódtak, pontosabban teljességgel ki vannak szolgáltatva azoknak, akik éppen döntést hoznak felőlük. A legújabb, háromkötetes, több mint kétezer lapon előadott magyar irodalomtörténeti összefoglalásból például kimaradt, Dobos László, Duba Gyula, Grendel Lajos, Koncsol László, Tőzsér Árpád, a korábbiak közül Fábry Zoltán, Mécs László, Szalatnai Rezső és Peéry Rezső neve – tulajdonképpen az egész szlovákiai (felvidéki) magyar irodalom.
A hatvanas évek, midőn Cselényi László pályája is indult, egészen új korszakot kezdeményezett az egyetemes magyar irodalomban. Magyarországon már gyógyulni kezdtek az ötvenhatos forradalom leverése által ütött sebek: kiszabadult a börtönből Déry Tibor és Háy Gyula, megjelentek Illyés Gyula új versei és Németh László új regényei, újra kibontakozhatott a huszadik századi magyar irodalom harmadik és negyedik nemzedékének (a kései Nyugat és az Újhold íróinak) munkássága: hivatalos elismerés vette körül Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György, Takáts Gyula, Csorba Győző, Szentkuthy Miklós, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós munkásságát, ekkor ívelt ismét a magasba Nagy László és Juhász Ferenc költészete, Erdélyben kibontakozhatott Sütő András, Kányádi Sándor és Székely János tehetsége, új költői és elbeszélő nemzedék indult útjára: Szi-lágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor, Szilágyi István, a Vajdaságban Domonkos István, Tolnai Ottó, Gion Nándor és az Új Symposion többi írója, Kárpátalján megújult Kovács Vilmos tehetsége, és természetesen a Felvidéken (Szlovákiában) is mintegy újjászületett a kisebbségi magyar irodalom, ekkor kellett felfigyelnünk (Budapesten is) Tőzsér Árpád, Gál Sándor, Dobos László, Duba Gyula, Grendel Lajos írásaira vagy éppen indulására. Ennek a széles mederben előrehaladó megújulásnak volt az egyik protagonistája CselényiLászló is.

Ahogy mondottam az imént, a hatvanas évek közepén vagyunk: a közép-európai (a szovjet hatalmi övezetben tevékenykedő) irodalmak még tulajdonképpen el vannak vágva a nagy nyugati irodalmak áramlataitól, és ez még fokozottabban érvényes a kisebbségi magyar irodalmak, így a felvidéki magyar irodalom esetében. A fiatal Cselényi László, különösen az ezután következő többszörös és tartós Párizs-járásai következtében, olyan világgal és olyan irodalommal ismerkedett, melyről odahaza Pozsonyban vagy éppen Gömörben legfeljebb sejtései lehettek. Valójában csak annak a modernitásnak a vívmányait ismerte (ismerhette), amelyet Juhász Ferenc és Nagy László költészete képviselt (fiatal költőként mindkettőtől tanult). Mindenesetre volt annyira bátor és nyitott, hogy hamarosan a modern, sőt a legmodernebb költészet híve lett, szinte újra kezdte írói pályáját, és csakhamar a sokáig és méltatlanul elhanyagolt és elnyomott közép-európai és magyar avantgárd költészet újjászületésének küzdelmei között találta meg feladatát. Midőn (a hetvenes évek közepén) megismerkedtem vele, már túl volt a maga avantgárd „forradalmán”, és jó ideje a Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című (1978-ban az olvasók elé került) kötetén dolgozott. Ha egy évtizeddel korábban Papp Tibor a minden újításhoz nyitottsággal és áhítattal közeledő ifjú poétával találkozott, én már egy mindvégig következetes és önmagához minden körülmények között – áldozatok árán is – hűséges írástudóval, aki szilárd hittel halad a felismert úton, ragaszkodik eszményeihez, és, ha kell, indulatoktól sem mentesen hirdeti a saját igazságait.
A régi és az új avantgárd mesterei és hívei, gondoljunk akár Kassák Lajosra és Szentkuthy Miklósra, akár a Magyar Műhely írói körére, mindig is ezzel a következetes, áldozatos, mondhatnám így is: könyörtelen, mindenekelőtt önmagukkal szemben könyörtelen, mert megalkuvást nem ismerő, kitartással és következetességgel haladtak annak a modern irodalomnak a nem ritkán igencsak szűk ösvényén, amelynek igazságait felismerték, és amelynek igazságaiban sohasem voltak képesek kételkedni. A magyar avantgárd irodalom közel egy évszázados története azt tanúsítja, hogy nálunk az avantgárd író pozíciója nem pusztán alkotói pozíció volt, hanem erkölcsi is, és ennek az erkölcsi pozíciónak a védelmében, az avantgárd írónak nemcsak szellemi küzdelmeket kellett vállalnia, hanem  személyes áldozatokat is. Cselényi László négy évtizedes költői pályája is igazolhatja ezt: az ő küzdelmeinek, amelyekben nemegyszer magára maradt, ugyancsak morális karaktere és tétje volt, mindenekelőtt az alkotó személyiség szuverenitásának harcos és áldozatos védelmében, amely egyszersmind magára vállalta egy irodalom (egy kis irodalom, minthogy a szlovákiai-felvidéki magyar irodalom kis irodalom) autonómiájának gondozását és védelmét is.

Cselényit hosszú időn keresztül egy (szinte) egyszemélyes szlovákiai magyar avantgárd költőjeként könyvelte el az irodalmi köztudat. Holott az ő újító és kezdeményező lírájának igen erősek a történelmi kötődései és a közösségi vonatkozásai. A már említett Krétakor vagy a későbbi Jelen és történelem, a Téridő szonáta, a Kiegészítések Hérakleitoszhoz és A megíratlan költemény nem csak „egy elképzelt szöveg” lehetőségeivel tett kísérletet, nem csupán ennek az „elképzelt szövegnek” a variációit sorakoztatta fel abban a meggyőződésben, hogy a lehetőségek és a variációk kísérleti terepén pontosabban meg lehet fogalmazni valamit, mint egyetlen zárt és végleges írásműben, számot vetett a huszadik században élő ember: a kisebbségben élő magyar és a történelmi válságok között tájékozódni kívánó közép-európai értelmiségi sorsával, törekvéseivel és lehetőségeivel is. Cselényi László nagy ívű avantgárd mítoszaiból és szövegvariációs eposzaiból ugyanúgy megismerhető az emberi világ, a nemzeti, a kisebbségi és a közép-európai tapasztalat, akár egy hagyományosan realista nagyregényből, amely a valóságról teljes körű képet mutat.

A műhely morálja

A személyes és a tárgyszerű (mondhatnám: irodalomtörténeti) megközelítések után, hadd érintsek egy harmadikat. Arra gondolok, amit éppen az imént is érintettem, tudniillik, hogy a költészetnek (az irodalomnak) van egy bizonyos „morális” dimenziója. Ez természetesen az alkotásban alakot öltő szabadság eszméjével és az alkotói személyiség hitelességével függ össze. Nem állítom azt, hogy mindez pusztán a magyar irodalom sajátossága, ámbár sok kiváló klasszikus és modern magyar írót idézhetnék (mondjuk, Kölcseytől Babitsig és Illyés Gyulától Nagy Lászlóig), akiknek az volt a szilárd meggyőződésük, hogy a magyar irodalomnak nem pusztán művészetnek, emellett nem is csak közösségi képviseletnek, hanem elsőrendűen morális intézménynek kell lennie. Ez az igény különben számtalanszor megfogalmazódott a nagy nyugati és keleti irodalmak: az angol, a német, a francia, az orosz és a kisebb közép-európai irodalmak: a lengyel, a cseh, a szlovák, a román (és így tovább) esetében is. A morális felelősségtudat és igényesség mindenesetre a magyar irodalom hagyományos követelménye, ez a követelmény is vezérli Cselényit maga választotta útján.

A moralitás akkor igazán bátor és hiteles, ha minden külső körülménnyel, megszokottsággal, bátortalan szellemi reflexszel szemben érvényesül. Cselényi ilyen módon moralista: mindig következetesen, ez messzebbről olykor csökönyösségnek látszik, követi a maga választotta utat. Megvesztegethetetlen, befolyásolhatatlan, következésképp nemegyszer magányos (még ha vannak is körülötte barátok és rokon költői pályák: mindenekelőtt a magyarországi, az erdélyi és a nyugati magyar avantgárd költők között). Ilyen magányos alkotó volt, tulajdonképpen minden mozgalomszervező elszántsága ellenére a pozsonyi költő talán legnagyobb mestere és példakápe: Kassák Lajos is. Az alkotó magányossága általában nem terméketlen műhelyre vall, aki nem adja át magát az irodalmi élet mozgalmainak, küzdelmeinek és csetepatéinak, nem hajlandó képlékenyen elfogadni az irodalmi élet szokásait és szertartásait, és akár szemben a „fősoroddal” is a maga választotta utat követi, annak egyetlen gondja, szenvedélye és öröme a létrehozandó mű lesz. Számos példája van annak, hogy igazán újszerűt alkotni talán csak a magány termékeny csendjében és fegyelmében lehet.

Esterházy Pétert szeretném idézni itt: olyan írót, aki maga sem kedveli a lázas irodalmi mozgalmakat és a mindenkori politikának kiszolgáltatott kulturális közéletet, azt a szervezkedési szenvedélyt, amely oly gyakori ma is a magyar írók között.  Nos, Esterházy írja Cselényiről: „Megkockáztatom: Cselényi a legmagányosabb magyar költő. Nem személyes sorsában, azt nem ismerem, élhet akár, mint Marci Hevesen, de lapozgatva, mondjuk, összefoglaló művét, a Téridő-szonátát, vagy bármit a »folyamból«, a Kiegészítés Hérakleitoszhoz-t, (…) az Acetilénágyak-at – s hozzágondolom mint környezetet Szlovákiát, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket… Mindez a visszhangtalanság olyan dermesztő közege lehet – melyet, hogy fordítsak a mondaton, akár még példásnak is lehetne nevezni: ez a valódi helyzet mindig.” És Esterházy ehhez még a következőket teszi hozzá: „Ő talán a legkitartóbb, legelszántabb avantgárd költőnk; mintha az ő esetében volna ennek a megjelölésnek értelme. Cs. L. megy az útján, írtam róla egyszer régebben. Megy, vagyis teszi, amit tesz, noha költészetének nem a mozgás a jellemzője. Ellenkezőleg, mintha egy helyben állna. Nem úgy értve, minthogyha toporogna, hanem hogy nem mozdul el a szövegei köréből, nem is jó, hogy egy helyben áll, hanem: egy hely van, és azon belül garázdálkodik, jár el, ez a jó, jár el.”

Igen, Cselényi Lászlónak van „helye”: az élő magyar irodalomnak egy figyelmet érdemlő, kivételes alkotó erőt és szabadságot mutató „helye” ez. Ezt a „helyet” szeretné közelebbről megjelölni és leírni a jelen kis könyv, amely nemcsak az irodalomtörténész, az irodalomkritikus helykijelölő feladatvállalásának a gyümölcse, hanem egy több mint három évtizedes barátság dokumentuma is.