Tóth László – Úton* / A 70 éves Kopócs Tibor köszöntése

Ha én képzőművész volnék, nagy valószínűséggel Kopócs Tibor lennék. Remélem, nem tartja tolakodásnak, hogy szerény valómat már írásom legelső mondatában igyekszem botor módon az ő fényébe vonni, s azt is: nem sérti őt kettőnk négy-öt évtizedes törekvéseinek részemről történő párhuzamba állítása.

Ballasztikusan ható felismerésem mögött talán az is ott lehet, hogy amióta munkáit ismerem, kereken négy évtizede, a kezdet kezdetén még, igaz, csak igen rövid ideig, a személyes ismeretség hitele és izgalma nélkül, azokban – illetve, hogy ne adjak túl nagy lovat alá, többjükben, legtöbbjükben – valahogy mindig mindenkori magamat is sikerült felismernem, mindenkori törekvéseim valahogy mindig konnotálni tudtak az övéivel (is). Valószínűleg azonban mégsem lehet számára nagyon sértő a személyem (pedig volt idő az elmúlt évtizedek folyamán, a rendszerváltás idején, amikor rövid időre vele is, velem is elszaladt a hirtelen jött társadalmi lendület lova, s a nyílt utcán teremtett le olyasmiért, aminek pont az ellenkezője volt az igaz), ha egyszer tőle magától – s nem a kiadótól – jött a felkérés (felszólítás!), hogy emez, a hetvenedik születésnapjára készülő könyvének utószóírójaként én köszöntsem őt. S főleg nem lehet az, ha abban – amikor megkaptam tőle annak vázlatát – nem egy neki címzett, általa invokált, vagy csupán magával rokonságban levőnek érzett szövegemet találtam.

Ha Kopócs Tibor író volna, nagy valószínűséggel rendkívül dinamikus, látomásgazdag, gnoszeológiai-bölcseleti ihletésű, az általános emberi – és nemzeti – történeti és művelődéstörténeti hagyományba sok szálon beágyazódó verseket, illetve ugyanilyen poétikus-filozofikus esszéket írna. Melyekben megőrizné a gondolat és nyelv összhangját, s a látomáshoz, a világérzékelés idegszálaihoz igazítaná nyelvét, kifejező eszközeit, s nem nyomorítaná bele az előbbieket ez utóbbiak kalodájába. Miként képzőművészként, képzőművészeti alkotásaiban is teszi. Konstrukciói ugyanis mindig az egész felé törnek, s a legkevésbé sem a rész diadalát hirdetik – ebben a mi, már részeiben is végletesen és végzetesen széttöredezett világunkban – az egész fölött. A maga nemében heroikus, sőt romantikus vállalkozás az övé – visszaállítani a világ egységét, a személyiség integritásának hitelét –, s ő nem kis céltudatossággal vállalja korszerűtlenségét, ha a múlóra, az egyfélére, a globálisnak becézett uniformizáltságra, kalodába-kényszerítettségre irányuló neveztetik korszerűnek. A szabadulóművészek közé tartozik, akik nem nyugszanak bele a megkötöttségekbe, akik a valóság és saját végességük legképtelenebb gúzsai közül is kirágják magukat. Az átváltozóművészek közt keresendő a helye, akik – bár ugyanazon név alatt – időről időre más-más alakban lépnek elénk, s más-más lényegét mutatják föl ugyanannak és önmaguknak is. Mindig is vonzó volt számomra benne, hogy nem nyugszik bele abba, hogy valamely, egyszer s mindenkorra eltanult technika, látásmód, egyszer s mindenkorra kitanult én foglya legyen – pedig milyen könnyű dolga lehetne így! –, ehelyett a maga személyiségét a kifejezés, kifejeződés és önkifejeződés sokféleségéből építi ki. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a magam írói eszközeivel ez idáig több művére: képversére, képesszéjére is reflektáltam már. De nemcsak a véletlen megihletettség, alkalmi megszólítottság révén, hanem a nyelvkeresés, a nyelvi áttettség szintjén is, amikor valamely műve (A macska) nemcsak egyszerűen elindította bennem a verset, gondolatfutamot, hanem a lehető legpontosabban igyekeztem lefordítani azt a vers nyelvére, a képi nyelvet áttenni egy szövegi nyelv síkjába (A doromboló húsdaráló).

Most, amikor erre a vallomásra készültem, s nemcsak emlékezetem rejtett rekeszeit kutattam föl vele kapcsolatban, hanem napjaim Déry Tibor-i hordalékainak kacatjai miatt is megbolygattam fiókjaim mélyét, kezembe akadt egy harminc évvel ezelőtti vázlatom, mely addigi utunk párhuzamait vázolja föl. Nos, Kopócsot kereken négy évtizede, 1967-ben ismertem meg. Ő harminc volt, én tizennyolc; ő az Új Ifjúság tördelő-, illetve képzőművészeti szerkesztője, én az első versikéimet, tudósításkáimat hurcoltam oda. S itt meg kell jegyeznem, meg is írtam nemrég, hogy egyetlen más (csehszlovákiai magyar) lap grafikai arculatára, egyetlen más folyóiratunk oldaltördelésére, címrendszereire, betűhasználatára, képkultúrájára nem emlékszem már azokból az időkből – talán csak a Bauhauson is iskolázott Kassák-tanítvány, Csáder László tervezte Irodalmi Szemléére (emlékezetem ilyetén szelekciója, gondolom, már önmagában is eléggé hízelgő lehet Kopócsra nézve) –, mint az Új Ifjúság általa létrehozott jellegzetes-lendületes oldalaiéra 1966–1968-ból. Ugyanígy vagyok az akkor frissiben létrejött Madách Könyvkiadó számára tervezett könyveivel is, ahová 1969-ben egy gyors váltással került műszaki és képszerkesztőnek – az induló kiadó nagy szerencséjére –, s mondanom sem kell, itt megint a Csáder-megálmodta könyvek társaságában őrizte meg ütemesen lanyhuló emlékezetem az övéit. Majd néhány év múlva megint egy éles fordulat, megint egy új terület: 1974-ben Kopócs már Komáromban van, a Magyar Területi Színház díszlet- és jelmeztervezője, s ezzel a(z alkalmazott) (képző)művészet újabb területeit cserkészve be magának, a csehszlovákiai magyar színházi kultúrán is rajtahagyta – Platzner Tiboré mellett – kézjegyét (épp az időben, amikor az én színházi érdeklődésem is kezdett elmélyülni). Figyeljük csak meg: alig telik el tíz esztendő főiskolai tanulmányai befejezése óta, s ő már a harmadik-negyedik területen próbálja ki magát: a lap-, a könyv-, illetve a díszlet- és jelmeztervezést is önkifejezése eszközévé, máséval össze nem téveszthető, meghatározó területévé avatva ezzel. Közben képzőművészként is becsülettel araszolgat előre, s az 1970-es pozsonyi Fiatalok Galériája-beli, majd négy évvel később, az ugyancsak fővárosi Cyprián Majerník Galéria-beli bemutatkozása már jelentős szakmai sikert hozott neki (akkoriban e kettő valamelyikében kiállítani egyet jelentett részévé válni az össz-szlovákiai képzőművészeti kontextusnak is). Ekkor már sokat vagyunk együtt, sokat beszélgetünk, vitázunk – nagyszerű, széles látókörű és műveltségű, rugalmas gondolkodású, minden újra fogékony, alapos irodalmi, történelmi és filozófiai tájékozottságú beszélgető- és vitapartnert ismertem meg benne (hajjaj, vitázni is hogy tudtunk akkoriban!) –; az újraéledt avantgárd (legmélyebben talán a szürrealizmus, s hát persze hogy Dalí, Dalí, Dalí…) és a mifelénk legfrissebb nyugati polgári filozófiák (elsődlegességgel mindenképpen az egzisztencializmus, és mindenki előtt Camus, na ja, hogy ő, s az előttük való időkből persze Kierkegaard, ki más), illetve a közel- és távol-keleti kultúrák meg az afrikai primitív művészet bűvkörében élünk; lenyűgöz Freud, Jung, Fromm, Bachélard; zenét hallgatunk, verseket olvasunk, a közízlést pofon ütő lapot is tervezünk vele meg Turcsan Lacival és Varga Imrével Valag – igen, jól írtam: Valag – címmel a pozsonyi Tátra kávéház egyik vigasztalan asztalánál; irigykedve hallgatom párizsi élménybeszámolóját („Amit ott a múzeumokban láttam, az észbontó hatással volt rám, nem tudtam hova tenni magamat, mert akkor amit nálunk, abban a zárt közösségben oktattak, amivel próbálták megtömni a fejünket s azt elhitetni velünk, most mindez bennem egyszerre megkérdőjeleződött”); megtanulok tőle újságtükröt készíteni, ólomsorokat tördelni – ekkor már mindketten Dunaszerdahelyen lakunk –, bibliofil kiadványt (sőt, sorozatot) tervezünk s állunk neki első darabja megvalósításának kezdetleges manufakturális eszközökkel; verseket írok képei nógatására, egyik 1973-as grafikai sorozatát viszont a Mérleg hava című verskompozícióm hozza ki belőle; újabb lapnak duráljuk neki magunkat (ezúttal már nagyobb közösséggel, s a dolgokhoz, a nekünk nem tetszőhöz higgadtabb hozzáállást sugalló Párbeszéd címmel); ő tervezi az általam szervezett I. Fábry Zoltán Nemzetközi Irodalmi Színpadi Fesztivál emblémáját, plakátját, könyveim egyikét-másikát, s van néhány azóta is hivatkozott közös képvers-kezdeményünk is; megrajzolta, megfestette a portrémat, közös irodalmi esteken, kiállítás-megnyitókon vettünk részt… és így tovább.  De mindezt, bármily hihetetlen, mégsem a személyes vonatkozások és kapcsolódások miatt érintem, hanem mert véleményem szerint ez a fentiekkel is jelezhető, sokféle elemből összeálló műveltség és sokirányú tájékozódás, ez a világból minél nagyobb részt és minél több értéket becserkészni és szintetizálni óhajtó hajlam, ez a soha semminek a kizárólagosságára vagy egyedülvalóságára fölesküdni nem kívánó tartás, ez az egyetemes és a helyi egyensúlyba hozására irányuló makacs igyekezet – beleértve újabb vállalkozásait (például a sajnos, tiszavirág-életűnek bizonyult szatirikus hetilapját, a Tüskét, vagy a közéleti érdeklődésű REAL-PRESS-t, illetve a már tizedik évfolyamában járó, eleven tájékozódású képzőművészeti lapját, az Ateliert), munkáit (hogy az idők előrehaladtával az önálló és alkalmazott képzőművészeti alkotás újabb és újabb dimenzióit cserkészte be magának, az eredendő grafika, majd a festészet mellé a tűzzománcot például) – azóta is jellemző maradt rá. S akkor rajzpedagógusi tevékenységéről, iskolaigazgatói kezdeményeiről (példának okáért neki köszönhetően épült be a tűzzománckészítés oktatása a szlovákiai iskolahálózatba), közéleti buzgólkodásairól, igazságkereső szenvedélyéről még nem is szóltam.

Szigeti László, éppen két évtizede, 1987-ben, rendkívül pontos és máig érvényes látleletet adott Kopócs Tibor műveiről és világáról: „…Kopócs festményei – írta – egy bizalmas, következetesen alkotó személyiség megnyilvánulásai, ugyanakkor az sem feledhető, hogy Kopócs világa ezen belül rendkívül nyitott. Nyitottságának ismérve többek között az, hogy vallja: a Szép nem hierarchizálható.” Nos, Szigeti itt rátalált Kopócs művészetének lényegére, alapszavára: a nyitottságra. A nyitottság egyfelől tágasságigény is, a tágasság igézete és vágya is. Akiben a tágasság vágya él – aki a tágasság Mészöly Miklós-i iskoláját járja ki –, annak a szabadság igézetében telik élete.

Van Kopócs Tibornak egy korai, még 1972-ből származó tusrajza, A mű születése, melyen az alsó kétharmadnak az ősmagot (őspetét? őstojást?) is körülfogó, csupa-mozgás–csupa-lendület-kavargásából, szavakkal megragadhatatlan televényéből kinyúl egy tollat tartó kéz, és a felső egyharmad sötét éjszakájába, kozmikus ürességébe, tömbszerű semmijébe belerajzol egy egyedi vonásaiban élő, egyéni sorsra utaló ráncokkal barázdált, velünk szembenéző arcot. Az elsődlegesen bölcseleti ihletettségű, gondolati telítettségű kép a maga idejében is azt mondta, s ma – három és fél évtizeddel később – is azt üzeni számomra, hogy az ember végül is nem készen jön a világra, hanem önmagát rajzolja bele a kozmikus éjszakába, s mire az utolsó vonásokat is fölkarcolja az arcára, már el is telt az élete, és az örök sötétség öleli körül. Hogy az ember végső soron saját maga műve; az emberi élet, az emberi sors a formateremtés állandósult kényszere, a formák harca, a forma és a formátlanság örökös, egymáson váltakozva felül-felülkerekedő küzdelme. E megközelítésben, ha az eredendő alaktalanságot, formátlanságot veszem kiindulópontnak, igazából a formateremtés is jelentheti a formabontást, az örök-avantgárd gesztust. Megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk tudata életünk értelmének vigasza is számunkra; megformáltságunk, egyszeriségünk, egyediségünk kényszere levethetetlen nyűg is rajtunk. Az életünk azzal telik el, hogy akár sziszegve is önmagunk legyünk, aztán egyszerre ráeszmélünk: ez nem a szabadságot, hanem a kényszerűséget és kényszerességet hozta meg számunkra, és már soha nem szabadulhatunk attól, akik lenni akartunk/tudtunk, s mindegyik cselekedetünkben csak korlátoz bennünket az, akinek kiformálására az életünket tettük fel.

És itt eszembe jut Kopócsnak egy másik képe is, pályájának legutóbbi – remélhetőleg még nem záró – szakaszából, a 2005-ös Szegény Salvador sorsa beteljesedett. Ezen a keserű-ironikus, látomásosan realista (szürrealista), gunyorosan fájdalmas festményen az előtérben ifjúkorunk nagy önkiteljesítő idolja, a bohóc-aggastyánná nevetségesedett Salvador Dalí gubbaszt öreg papagájként egy kalitkában (melynek eredeti lakója kiszorult belőle, s most kívülről, a rácsokra kapaszkodva bámulja a bent levőt). A kalitkát azonban – a képzelet egyetlen csavarásával – egy kéz: Isten (sorsunk?) keze lógatja alá a semmibe (egyik ujján lehetne-e más, mint Dalí szétcsurgó órája?). De ezzel még korántsem merült ki a szóban forgó festmény konnotációs bázisa, hiszen annak hátterében egy további kacagtatóan vérlázító esemény is történik: egy, a semmiből idenyíló transzcendens ajtóban felbukkan egy húsos-fodros kis angyalka, és lepisili agg mesterünknek a 20. századi képzőművészeti kultúra egyik állandósult ikonjává vált lángoló zsiráfját.
S ezzel a kör bezárult. Visszajutottam oda, hogy az ember bár többé-kevésbé önmaga műve, ez a szabadság el is merevíti, gúzsba is köti végül. Kétségtelenül olyan csapda-helyzet ez, mely emberi létezésünk legsúlyosabb dilemmáit is magában hordja, vagyis: túlléphetünk-e végső behatároltságunkon, korlátainkon? S még valamit az iménti képhez. Kopócs valahol bevallotta, hogy a képen Isten (sorsunk?) kezét a maga kezéről mintázta meg. Na és Dalít? Őt nem saját magáról? Mert ifjúkori önmeghatározó mitológiánk elaggult hősében is kicsit mintha őrá, Kopócs Tiborra ismernék. Meg magamra is, persze… magunkra…. mindnyájunkra.

Művei sokféleségét és számosságát nézve úgy látom, hogy képei mint önálló entitások már korábban – létrejöttük előtt – is készen voltak valahol a megfoghatatlanban, s őt választották ki maguknak mint egy médiumot – biztosítékot látva a személyében, képességeiben arra –, hogy megrajzolja, megfesse: láthatóvá tegye őket. A vonal biztos lehet abban, hogy Kopócs Tibor keze nyomán azzá lesz, amivé ő (a vonal) akarja, a kép abban, hogy Kopócs keze pontosan olyannak festi meg őt (a képet), azaz önmagával tökéletesen azonosnak, amilyen volt ama bizonyos megragadhatatlanban, láthatatlanságában („…elindultam valami megálmodott, kitűzött cél felé – vallja be valahol ezzel kapcsolatban –, de alkotás közben maga a mű odavitt, hogy nem is az lett belőle, amit eredetileg elképzeltem, terveztem, hanem valami más, valami sokkal jobb”).  Ebben a megközelítésben A mű születésének ősgomolygásból kinyúló keze voltaképpen Kopócs Tibor a mű által segédeszközként igénybe vett keze, mellyel megrajzoltatja vele önmagát.

Körül vagyunk véve képekkel – ez az életünk. Körülöttünk minden kép, ikon. A kulturális ikonok, az újraírható, illetve átírható ikonok, emblémák rendkívüli gazdagságban hemzsegnek köröttünk. Kopócs művészete nagymértékben ebből az ikonvilágból táplálkozik, mindennapi ikonjaink – és mitológiáink, a Roland Barthes-i értelemben vett hétköznapi mitológiáink – szüntelen felülírása. Számára a világ egyetlen kulturális-civilizációs egységet képez (ezen belül, persze, az európai, illetve a keresztény kultúra adja a súlypontot, bár meglehetősen sokfelé vannak kinyúlásai innen, a mítoszok vagy a kereszténység előtti kultúrák felé például), hogy szabadon válogathasson az ezen egység adta eltérő lehetőségek zsúfolt tárházából. Lukács György beszélt valahol – hozzánk Tőzsér Árpád hozta be a fogalmat – a művek akció rádiuszáról, ami alatt az egy-egy művész (író) által az életművükbe szervesen beépített civilizációs-kulturális örökség, közvetlen vagy rejtett utalások, hivatkozások egyetemét értette (ilyen értelemben Jókai vitte el nála a pálmát). Nos, Kopócs e megközelítésben – egymás sarkára hágó művelődéstörténeti utalásait, összerímeltetéseit, reminiszcenciáit, történelmi utalásait, világának földrajzi tágasságát, kiterjedt filozófiai hátterét, művészeti: irodalmi, színházi, zenei, képzőművészeti vonatkozásait nézve a különösen nagy akció rádiuszú képzőművészek, képben, látványban gondolkodók közé tartozik: se szeri, se száma ilyen jellegű hivatkozásainak, idézéseinek (ha összeállítaná egyszer valaki képeinek – közel fél évszázados művészi pályafutásának – hivatkozás-, illetve idézetkatalógusát, önmagában is lenyűgöző eredményre jutna, s az ismeretek burjánzó szövevényét ragadhatná meg ezáltal is benne). (Egyébként, ha már itt tartok, ha én képzőművész volnék, nagy valószínűséggel – és nagy bánatomra – mégsem lehetnék Kopócs Tibor, hiszen csak irigyelhetem őt ezért az ismeretgazdagságért, melyben azonban utol aligha érhetem.)

Szóltam már Kopócs Tibor műveinek filozófiai ihletettségéről, lélektani érdeklődéséről. Már legelső általam ismert, az 1960-as évek derekáról való műveinek is ilyen címeket adott: Spiritiszta, Mágus, Szubsztancia I., II. (csak érdekességként említem, hogy már ezen, egyértelműen a szürrealizmus és Dalí jegyében fogant utóbbiak egyikén feltűnik a mester emblematikus zsiráfja, bár igaz, itt még nem ég, hogy négy évtizeddel később a Szegény Salvador sorsa beteljesedett bumfordi angyalkájával Kopócs általában mindent felülíró játékos-ironikus vagy böl-cseleti-meditatív szemlélete levizeltesse). Azután az 1960-as évek második fele nevezetes „zörgő fejeinek” kassáki absztrakt konstruktivizmusa következett, majd ez után a végletesen lecsupaszított, mértani struktúrák ihlette és szervezte világ után a megbontatlan sötét tömbökkel szembesített, aprólékos részletezettséggel kidolgozott rajz-látomások kettős egységét mutató kompozíciók jöttek az 1970-es években, melyek a vonalak felszabadult dinamikájának, szinte vegetatív tenyészetének áldoztak, egyfelől Albín Brunovský, másfelől Szász Endre zsúfoltságukban, túlrajzoltságukban is cizellált és áttekinthető szövevényeit-televényeit idézve (idézve, és sohasem másolva – tenném hozzá most is gyorsan). Az idézet – a kulturális és az önidézet egyébként (e kettőt, irodalmi példákra gondolva, akár a posztmodernre hajazó gesztusnak is vélhetném nála, ha nem lennék tisztában azzal, hogy Kopócsot azért túl nagy balgaság lenne posztmodern művésznek titulálnom) – mindig is fontos szerepet kapott Kopócs Tibor művészetében, amely a hivatkozások, utalások, reminiszcenciák egyéb formáival kiegészülve az 1980-as évekre vált azután szinte mindennapos gyakorlattá, mű- és mítoszteremtő attitűddé nála. Megszámlálhatatlanul sorjázó ember-, illetve bikaalakjaival és -fejeivel, lókoponyáival, Krisztus-alakjaival és -fejeivel, ősanya-asszonytesteivel, termékenység-istennőivel és Madonna-révületű tüneményeivel egy olyan jellegű magánmitológiához teremtett jellegzetes és jól felismerhetően csakis rá vonatkoztatható fogódzókat, mint mondjuk – ismét irodalmi példával – Tandori Dezső a verebeivel és a medvéivel, vagy – távolabbi, s klasszikusan képzőművészeti hivatkozással –Marc Chagall jellegzetes vityebszki univerzumának emlék- és álomalakjaival, exteriőrjeinek és interiőrjeinek vissza-visszatérő elemeivel. Kopócs újabb idéző műveit – értem alattuk a javarészt már nagyjából a legutóbbi évtizedben festetteket-rajzoltakat – szinte kivétel nélkül mintha valami szomorú irónia lengené be, mintha azok szinte valamennyi figurája valamely tragikus groteszk heroldja (és heroldinája?) lenne: például az Akt fotelben elnyűtt (vagy csak kimerült?) modellje a tehetetlenül lelógatott kezében fityegő bohócbábuval, vagy a Music átszellemülten hegedülő mezítelen nőjének és bőrszerkóba belegyömöszölt rocksztárjának párosa, az Újszövetség utolsó vacsorája bibliai alakegyüttesének és a New York-i Szabadságszobornak a tablója, a Don Quijote-val egybekeltetett Szent Görgy, miközben az író Szentkuthy Miklósnak ajánlott Hegedűvirtuóz diabolikus átszellemültséggel muzsikáló alakjában a jeles komáromi zenetanárt és -művészt: Dobi Gézát véljük felismerni; Lőcsei Pál-sorozatával pedig a középkorba, a barokkba tesz a maga 20. századi tapasztalataival megfejelt időutazást. De ugyanennek az idéző magánmitológiának a panoptikumfiguráit adják az általa már pályája kezdete óta konok következetességgel rajzolt-festett kor- és nemzedéktársai, akik önmaguktól elvonatkoztatottan, egy számukra idegen – a kopócsi – világba átírtan sem képesek mások lenni, mint önmaguk, s másként viselkedni, mint saját világukban.

Filozófiai érdeklődésű alkotó – mondtam volt a fentiekben nemegyszer Kopócs Tiborról, s mégis, világérzékelés és világértelmezés kettőse közül mintha legtöbbször inkább az elsőre, a megismerés szenzitív, nem pedig racionális, értelmi oldalára kerülne nála a hangsúly. Úgy gondolom, helyesen. Az értelmezés ugyanis a legtöbb esetben lekerekítés, lezárás, az egy kijelölése és mondása; az érzékelésben a megérintés nyitottsága érvényesül, az a mozgást teljességében és ritmusában ragadja meg, amit ha rögzítene, épp a lényegétől fosztaná meg: ki is merevítené egyúttal. Nála elsődlegesen az érzékelés hordozza a filozófiai töltetet, az érzékelés az ő gyakorlatában maga az értelmezés.

Valamikor, boldog emlékezetű, naiv hitű avantgárd koromban azt hittem: korszerű az, ami formája szerint új, vagy legalábbis újnak, újszerűnek hat. Ma már tudom: lényegében nincs új a nap alatt, legfeljebb csak ismereteink hiányos volta vagy a kétségtelen technikai-technológiai előrehaladás eredményeinek alkalmazása miatt vagyunk hajlandók ezt-azt újdonatúj találmánynak hinni, még a spanyolviaszt is. S azt is megtanultam: a formabontás is a formaépítésben, formateremtésben nyeri el hitelét. Éppen ezért már régóta nem rágódom azon, hogy valaki – Kopócs Tibor például – úgymond korszerű-e, vagy sem. Vagy, ahogy egy legújabb képzőművészeti összefoglaló felteszi a kérdést: kortárs-e, vagy csupán – szerzője érezhetően lekicsinylően, „másodlagos” értelemben használja a jelzőt – jelenkori (kortárs alatt „az aktuális művészeti kérdésekre, aktuális művészeti eszköztárral reagáló” művésztípust, jelenkori alatt „a ma történéseivel, a művészet immanens fejlődésével szemben ambivalens” alkotót értette). A Szép mégiscsak hierarchizálható lenne? Nekem Kopócs Tibor kortársam, a kérdései, látomásai hitelesek, a korral – korával – adekvátak, s ezt a hitelességet bizonyosan nem érhetné el, ha mondandója, illetve eszköztára és -használata nem felelnének meg egymásnak, ha ezek nem egymásból épülnének, nem erősítenék egymást. Az igaz persze, hogy az ún. „aktuális művészeti kérdések”, s a „művészet immanens fejlődése” mellett egészen más, az ember létével, emberi lényegével kapcsolatos kérdések is foglalkoztatják, de hát lelke rajta, akit csak ezek, s más nem. Hirtelen ismét Roland Barthes jut eszembe, aki 1950–1960-as évekbeli meghatározó elméletalkotó és -alkalmazó tevékenykedése után, hatvanöt évesen váratlanul lezárult élete vége felé, idestova már három évtizede feladta azt a Maurice Nadeau által „rémuralmi, kényszerítő, totalitárius gyakorlatot”, mely szerint az irodalmi műben csakis és kizárólag „nyelvi szövetet” látott – itt, képzőművészetről lévén szó, természetesen a képzőművészeti nyelvet is értem alatta –, s „felfedezte”, hogy – Bajomi Lázár Endre franciásan elegáns bonmot-ját használva most – „nemcsak műismeret, hanem művészet is van”.
Ilyen értelemben Kopócs Tibor, idestova ötven esztendeje, szüntelen megújulással és útkereséssel, a legtöbb esetben hitelesen teszi a dolgát. Művészi eszköz- és nyelvváltásaira természetesen nem kerülhetett volna sor a mesterségét illető elméleti, technikai és történeti vizsgálódások nélkül, s látomásaiban megfogalmazódó kérdései éppen azért tudnak mélységesen hitelesek lenni, mert a számára, létrehozandó műve szempontjából „időszerű” művészeti-technikai kérdésekkel is számot vetnek. Nem egy művének tárgya éppen a mű – és a művészet – maga, illetve a művészi kifejezés eszközei és lehetőségei, a kifejezhetőség határai, a (képzőművészeti) nyelv, amit – tágabb s kortársi összefüggésben – megint csak a posztmodern egyik ismérvének is tekinthetnénk nála, ha mindenáron le akarnám posztmodernezni őt, de hát nem akarom: fölösleges is, miután biztos vagyok benne, hogy őt sem érdeklik különösebben a skatulyák, melyekbe begyömöszölhető lenne, mert úgysem férne bele maradéktalanul egyikbe sem: messzemenően öntörvényű alkotó lévén, mindegyikből bizonyosan kilógna valamelyik testrésze, megoldása, elköteleződése. Bővebb kifejtést igényelt volna egyébként az említett értékelés szerzője részéről az is, hogy mit ért „az egyetemes és akár az összmagyar kontextus szempontjából is problematikus minőség” alatt, melynek bélyegét egy eléggé vegyes felsorolásban sietősen Kopócs Tiborra is rásüti, ami így, az értelmezéséhez szükséges legcsekélyebb támpontok nélkül, a méltányolására törő legnagyobb jó szándékom ellenére sem több olyan ideologikus eredetű ráfogásnál, amilyenekkel a múlt század második felében Európának ezen a térfelén, ahol mi élünk, bárki sorsát egyetlen mozdulattal meg lehetett pecsételni. Egyébként a magam részéről itt még az „egyetemes és összmagyar kontextust” is problematikusnak tartom, mert nézőpont kérdése mindkettő, vagyis tetszőlegesen annak függvénye, hogy mit honnan nézek, s értelmezéséhez nem ad számomra egyértelmű fogódzókat. Hiszen, éppen hogy Kopócsnál maradva, egy másik nézőpontból, a korán elhalt Chikán Bálintéből – s őrá aztán igazán nem lehetett ráfogni, hogy ne egyetemes kontextusból nézte volna a magyar képzőművészetet is – „amikor Kopócs Tibor Komáromban verbálisan nem is értelmezhető gesztusok vizuális rögzítésére vállalkozik, akkor is a magyar művészetet gazdagítja”.         
Melyik hát az igazi Kopócs, s melyik az igazi énünk? – kérdezhetnénk tőle s magunktól. Valószínűleg mindez együtt – válaszolhatnánk. Miként ő is, mint amikor egyszer arra a kérdésre, hogy ebből a sokféleségből mi áll legközelebb hozzá, azt válaszolta, hogy mindig az, amihez „az adott napon” a legközelebb került. Más helyütt így beszél: „…a kíváncsiságom, a sok kísérletezés, a sok utána-mászkálás, keresés a képzőművészet bugyraiban, berkeiben, olyan mélységeket, távlatokat hoz felszínre előttem, hogy beleszédülök, és arra kell rájönnöm, hogy én még sehol sem vagyok.  […] Az a nagyképűség, hogy most már tudom, hol állok, hol a helyem a polcon, nagyon messze áll tőlem. Mindennap úgy indulok, mint a legelején, izgalommal, kíváncsian, vajon össze tudom-e hozni a dolgaimat úgy, hogy értelmet tudjak beléjük vinni. Úgy érzem, most már talán tudom, merre nem kéne indulnom, ha a sorsom hagyná és a jó sorsom ebben segítene.” Igen, igen tehát, talán nincs is igazi énünk, csak énjeink vannak. Vagy ha mégis, ezt az énünket az énjeink együttesen adják. Már az is szerencse, ha tudjuk: merre nem kellene indulnunk. A többi meg majd hozza magát. A cél úgyis maga az út.

Pozsony, 2007. július 31.                        

* (A dunaszerdahelyi NAP Kiadónál a művész hetvenedik születésnapjára megjelenő – az írásaiból, képzőművészeti munkáiból, továbbá a róla szóló, illetve neki ajánlott írásokból, valamint a vele készült interjúkból válogató – Időben / Térben című – kötet utószava.)