Szarka László – Modernizáció és magyarosítás
2008-02
A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
A trianoni magyar legendáriumban megkülönböztetett helyet elfoglaló gróf Apponyi Albert, az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követõ dualista korszak egyik emblematikus magyar politikusa, a 20. századi nemzeti történelemben elõször a We-kerle Sándor vezette koalíciós kormány (1906–1910) vallás- és közoktatási minisztereként az 1907-ben és 1908-ban elfogadott népoktatási törvényeivel vált igazán országos, sõt nemzetközi hírû, egyszersmind megosztó politikai személyiséggé.
A dualizmus évtizedeiben erõteljes fejlõdésnek indult magyarországi oktatásügyet száz évvel ezelõtt többféle modernizációs kihívás érte. Jórészt ezekre próbáltak választ találni az egymást követõ kiváló oktatáspolitikusok, államtitkárok és miniszterek. A kötelezõ – ám kivált a falusi környezetben továbbra is jórészt a mezõgazdasági munkáktól függõ – iskolalátogatás, a gyakran osztatlan osztályokban, pajtákban, csûrökben és más pedagógiai munkára alkalmatlan helyszínen folyó oktatómunka, amelynek során esetenként több száz diákot kellett volna egyidejûleg fegyelmezni és oktatni, valójában a magyarországi közoktatásügy premodern állapotait jelezte. Az iskolák fejlesztése, az iskolai hálózat, az oktatási kínálat kibõvítése, technikai, tartalmi, módszertani megújítása jelentette tehát elsõsorban a legfontosabb feladatokat.
Az alábbiakban arra keressük a választ, mi minden vezetett oda, hogy a 19–20. század fordulóján az egymást követõ magyar kormányok éppen ezt a modernizációs lendületet igyekeztek felhasználni arra, hogy az oktatáspolitika eszközeivel felgyorsítsák az ország magyarosodási folyamatait. Hogyan és miért lett a dualizmus kori magyarországi asszimilációs politika kiemelten fontos terepévé a magyar népoktatás? Miért válhatott a restriktív dualizmus kori magyar nemzetiségpolitikai folyamatok szimbolikus jelenségévé a Lex Apponyi néven ismertté vált 1907. évi népoktatási törvény? A törvény, amelyrõl azok is rendelkeznek valamilyen homályos tudással, akik soha történelmet nem tanultak. S miért nem jutnak nyugvópontra azok a történeti, politikai viták, amelyek a (valójában három) törvény jellegérõl, asszimilációs céljairól, következményeirõl újra és újra kialakulnak az érintett nemzetek történészei, politikusai között?
A Lex Apponyi megítélésében valószínûleg azért mutatkoznak ma is jelentõs különbségek, mert valójában kezdettõl fogva egyértelmû volt – s ez a legtöbb korabeli értelmezésbõl, elemzésbõl is kitûnik – a törvény eredendõ kettõsége. Gróf Apponyi Albert, a Wekerle-féle koalíciós kormány vallás- és közoktatási minisztereként egyszerre próbált lendületet adni az elemi oktatás megújításának, fejlesztésének és – az állami beavatkozás, illetve az államosítás tendenciáinak felerõsítésével – a mindenkori nemzetállami iskolapolitika örök törekvésének, az államnyelv terjesztésének, a többségi nemzet nyelvi-kulturális pozícióit megerõsítõ asszimilációnak.
Az ellenzéki pártok 1904. novemberi koalíciója, a dualizmus elvét megkérdõjelezõ állásfoglalásai, valamint az évtizedeken át uralkodó Szabadelvû Párt 1905. évi választási veresége és felbomlása nyomán Tisza István elsõ kormánya lemondásra kényszerült. A mély alkotmányos válsághoz vezetõ helyzetet a báró Fejérváry Géza vezette darabontkormány 1905. júniusi kinevezésével az uralkodónak nem sikerült megoldania. A darabontkormány a magyarországi alkotmányos tényezõk és a megyék „nemzeti ellenállásába” ütközve megbukott. Az uralkodó – hosszas vívódások és a koalíció alapelveinek feladását rögzítõ kompromisszum árán – 1906. április 8-án kinevezte a koalíciós kormányt. Ennek legitimitását a hivatalba lépést követõen azonnal kiírt 1906. májusi választások biztosították.
Az új kormány pártjainak függetlenségi célkitûzései, az általános választójog bevezetését elõre jelzõ törekvések eredetileg Magyarország radikális átalakítását, az osztrák–magyar dualista rendszeren belüli pozícióik megváltoztatását ígérték, de mint kiderült, erre sem elegendõ erejük nem volt, s nem is merték vállalni azokat a kockázatokat, amelyek az uralkodóval való nyílt szembenállásból adódtak volna. Saját legitimitásuk biztosítása érdekében viszont kezdettõl fogva felerõsítették a dualizmus kori magyar kormányzati politikában az 1870-es évektõl jelen lévõ nacionalista tendenciákat.
A kormánykoalíció vezetõ erejét a Függetlenségi és 48-as Párt jelentette, élén Justh Gyulával, valamint a 48-as forradalom legendájának fiával, Kossuth Ferenccel és a pártba frissen átlépett Apponyi Alberttel, aki az önálló magyar hadsereg és magyar külügyminisztérium kialakítását is fontolgatta. Az uralkodó, aki számára ezek a radikális törekvések teljességgel elfogadhatatlanok voltak, az 1906. áprilisi paktumban megfogalmazott kompromisszumokon túl – a lojalitásában már kipróbált és bizonyított – Wekerle Sándor miniszterelnöki megbízásával próbálta megszelídíteni a koalíciót. Ezenkívül ifjabb Andrássy Gyula belügyminiszteri kinevezése is mérséklõleg hatott, hiszen az általa vezetett Alkotmánypárt egyfajta közvetítõ szerepet játszott a radikális függetlenségiek és a kompromisszumokra hajlók között. A jelentõs vidéki tömegeket megmozgató Katolikus Néppárt a koalíciós kormányon belül fokozatosan háttérbe szorult, amiben egyébként Apponyi kultuszminiszteri kinevezésének és mûködésének is volt némi szerepe.
Az uralkodó és a kormány között kialakult „sánta kompromisszum” – maga Apponyi értékelte így az áprilisi paktumot – végsõ soron azt eredményezte, hogy a koalíciós kormány sorra mondott le közjogi, katonai, választójogi célkitûzéseirõl, amit hangoskodó nacionalizmussal, a horvátokkal és az ország többi nemzetiségével szembeni magyarosító politikával igyekezett palástolni. A függetlenségi és nemzetállami jelszavakkal színre lépõ kormány nagy tekintélyû minisztereként Apponyi már az országgyûlés 1907. évi költségvetési vitájában jelezte, hogy minisztersége idején véghez kívánja vinni az elemi népiskolák megreformálásának ügyét.
Oktatáspolitikai célok
Az Eötvös József által képviselt demokratikus és modern oktatáspolitikai eszmények kodifikációjaként ismert 1868. évi XXXVIII. számú népoktatási törvény – a 6–12, illetve az ismétlõ iskolákkal együtt 15 éves korig terjedõ általános tankötelezettség, valamint az oktatási intézmények közötti szabad választás lehetõségének rögzítésével, a modern magyar népoktatásügy alapjainak megteremtésével – a 19–20. századi magyar oktatáspolitika csúcsteljesítményének számít. A szellemiségében, céljaiban és törekvéseiben egységes népoktatást az elemi és felsõ népiskola, a polgári iskola, valamint a tanító- és tanítónõ-képezdék rendszere alkotta.
Az intézményfenntartók között megõrizték domináns helyüket az egyházak, de a törvény az iskolaalapítás és iskolafenntartás jogát kiterjesztette az államra, az egyes állampolgárokra, községekre és az egyesületi „civil” szférára is. A dualizmus öt évtizede alatt 2744 állami iskolát hoztak létre, alakítottak ki, miközben a felekezeti iskolák száma 13 262-rõl 12 075-re csökkent, a községi iskolák száma pedig 479-rõl 1339-re nõtt. A felekezeti népiskolák abszolút túlsúlya azonban változatlanul fennmaradt. Az 1905–1906-os tanévben az 5305 katolikus iskola mellett a rutén, román és magyar nyelvû görög katolikus egyház az egész országban 1963 iskolát tartott fenn. A román és a szerb görögkeleti egyház együtt 1723 iskolával rendelkezett. Az evangélikus és a református egyházi iskolák száma ugyanekkor 1331, illetve 1903 volt, az unitárius egyház pedig 36 intézményt mûködtetett. Az izraelita egyház 466 iskola fenntartója volt.1
Állami iskolák koncentrált létesítésére Wlassich Gyula minisztersége idején, az úgynevezett millenniumi iskolaakció keretében került sor, amikor ezer magyar tannyelvû állami iskola beindításával a nyelvhatárokon, nemzeti szempontból „veszélyeztetettnek” minõsített településeken hoztak létre állami iskolákat.
A népoktatás tartalmi reformjáról – a régi tantárgyak (nyelvtan, fogalmazás) megújításáról, illetve új tantárgyak
(Magyarország földrajza, történelme, természettan, gyakorlati mezõgazdasági ismeretek és testgyakorlat) bevezetésérõl – is rendelkezett. Elindította a népoktatási intézményhálózat kibõvítését és megújítását, elõírva azokat a minimális tantermi, pedagógiai stb. feltételeket, amelyek közt a korban egy tanítóra jutó 70–130 tanulót a siker reményében oktatni lehetett volna.
1869-ben mindössze 17 792 tanító mûködött a 13 millió lakossal rendelkezõ országban, ami azt jelentette, hogy egy iskolára 1,3 tanító, egy tanítóra pedig átlagosan 91 tanuló jutott. Negyven évvel késõbb, 1910-ben a 18 millióra növekedett népességû Magyar Királyság területén 32 402 tanító és tanítónõ oktatatott, azaz átlagosan minden iskolában már két tanerõ mûködött. Ezzel együtt egy „átlagos” magyar tanítónak még mindig 74 gyermek oktatását kellett vállalnia. A tanköteles gyermekek közül az iskolába járók aránya 1872 és 1910 között 75 százalékról megközelítette a 90 százalékot, de közülük 1905-ben még mindig csupán 43 százalék végezte el 12 éves korában az elsõ hat osztályt.2 Ilyen és ehhez hasonló hatalmas lemaradásokat kellett rövid idõn belül pótolnia a magyarországi népoktatásügynek!
Még súlyosabb volt a helyzet az analfabetizáció tekintetében az ország egyes nemzeti közösségein belül. 1890-ben az ország összlakosságának mindössze 44,5 százaléka tudott írni és olvasni, ezen belül a magyarok 53,6 százaléka, a németek 63, a szlovákok 43, a románok 14, a ruténeknek pedig mindössze 9,7 százaléka. Húsz évvel késõbb ugyan jelentõs elmozdulást lehetett regisztrálni, de az írni-olvasni nem tudók aránya az ország össznépességén és a magyar anyanyelvû népességen belül még mindig meghaladta a 40 százalékot, a románok esetében a hetven, a rutének esetében pedig a 75 százalékot is. Egyedül a németek, elsõsorban az erdélyi szászok és svábok érték el az írni-olvasni tudásban a nyugat-európai átlagszintet a maguk 71, illetve 76 százalékos arányszámával.3
Már Trefort Ágoston, Csáky Albin és Wlassics Gyula s még inkább Berze-viczy Albert és Lukács György minisztersége idején egyértelmûvé vált, hogy fokozott állami szerepvállalás nélkül a magyar népoktatás ügyében nem lehet számottevõ elõrelépést elérni. Utóbbi Csáky Albin államtitkáraként 1891-ben fogalmazta meg elõször az 1868. évi népoktatási törvény revíziójának szükségességét, elsõsorban az egységes tanítói-tanári képesítési és tanfelügyeleti rendszer kialakítása érdekében. Miniszteri mûködése idején Berzeviczy rendeleteivel, törvénytervezeteivel gyakorlatilag elõkészítette a terepet Apponyi Albert számára.4 A korabeli oktatáspolitikai vitákban eldõlt, hogy nem az oktatásügy államosítását, hanem az állami szerepvállalás fokozását és az alapelemeiben egységes oktatási rendszer kialakítását kell megcélozni.
Ezzel együtt mérlegelni és dönteni kellett abban a kérdésben is, hogy miként lehet tartalmilag megújítani a magyarországi oktatásügyet, s azt hogyan és mennyiben lehet az egyházi, községi, egyesületi fenntartású iskolákban is megkövetelni. A népoktatásnak és a középfokú oktatásnak Eötvös József utáni – jórészt Trefort Ágoston minisztersége alatt lezajlott – fejlesztése (egyebek közt az 1884:V. tc. értelmében lehetségessé vált beruházásoknak köszönhetõen) azt jelezte, hogy a külsõ, fizikai feltételek javítása mellett egyre nagyobb szükség lenne az oktatás tartalmi átalakítására. Mindezzel párhuzamosan felerõsödött a magyar nyelv oktatását elõtérbe helyezõ megközelítés.
Különösen a millenniumi ünnepségek éveiben általánossá vált a meggyõzõdés, hogy a magyar nyelvû állami iskolák létesítésével, tudatos telepítésével lehetne leghatékonyabban szolgálni a dualizmus kori magyar nemzetállam, illetve a magyar nemzet- és állameszme egyre inkább asszimilációs törekvésekhez kötõdõ célkitûzéseit. Ez utóbbi kérdés elsõsorban annak kapcsán merült fel, hogy a magyar nyelv kötelezõ oktatását elrendelõ 1879. évi XVIII. számú népoktatási törvény gyakorlatilag megbukott, amennyiben az oktatási intézményekben a magyar nyelv tanítása terén folyamatosan súlyos hiányosságok mutatkoztak.5 A 19–20. század fordulóján ezekrõl a kérdésekrõl folytak a magyar oktatáspolitikai viták.
Mindenesetre a 20. század elejére eldõlt, hogy a népoktatás megújításához elsõdlegesen az állami támogatás fokozására, s ezzel együtt az egységes magyar népoktatási rendszer kialakítására van szükség. A magyar nyelvnek mint államnyelvnek az addigiaknál hatékonyabb oktatása ezekhez a fõ célokhoz kapcsolódott harmadikként.
A koalíciós kormány törvényei alapvetõen ezeket kívánták szolgálni. Az már a korszak és a koalíció egyre gátlástalanabb, „úrlovas” nacionalista politikai vonalvezetésével függött össze, hogy rendkívül szerencsétlen módon Apponyi a maga népoktatási törvénytervezetében egybekötötte az állami támogatást a „magyar nemzeteszme” szolgálatával. „Mi igenis várunk, követelünk a lelkészektõl és tanítóktól az állami támogatás fejében valamit, de semmi egyebet, mint azt, hogy kötelességüket minden irányban híven teljesítsék, és hogy kötelességteljesítésüknek azt a részét, amely egyedül tartozik reánk, ti. az állammal és nemzettel szemben való kötelességnek a teljesítését el ne mulasszák.”6
1907-ben beterjesztett és elfogadott két törvénytervezete közül az 1907. évi XXVI. tc. az elemi népiskolák tanítóinak illetményét és az állami népiskolák helyi felügyeletét szabályozta, a második pedig a nem állami népiskolák – azaz egyházi, községi, magán- és egyesületi oktatási intézmények – jogviszonyát, valamint az ezekben az iskolákban tanítók járandóságait szabályozta. Az 1908. évi XLVI. számú harmadik Apponyi-törvény az ingyenes elemi népiskolai oktatást emelte törvényerõre. A törvények oktatáspolitikai alapzatát, célkitûzését tehát egyértelmûen az oktatási hálózat fejlesztése, az iskolarendszer fizikai, tartalmi megújítása jelentette.7
Ezzel együtt az is tény, hogy különösen az 1907:XXVII. tc. jelentõs mértékben korlátozta az iskolafenntartó egyházak oktatási autonómiáját, ami lehetõséget teremtett arra, hogy a görögkeleti szerb és román, illetve az erdélyi szász evangélikus egyház nemzeti jellegû oktatási intézményeiben, valamint az egyházi autonómiát nélkülözõ, de nyelvében nemzeti magyarországi szlovák, rutén, horvát iskolákban a törvény nyomán felerõsödjenek a magyarosító törekvések.
Nemzetiségpolitikai célok
„A nemzetiségi kérdés tekintetében elég bonyolult volt lelki elhelyezkedésem – írta 1934-ben megjelent Emlékirataiban Apponyi saját korabeli eszmei-politikai pozícióiról. – Minden ösztönöm a Deák–Eötvös-éra hagyományaihoz vezetett. Mindig utáltam mindent, ami akárcsak a méltányossággal is ellenkezett, bárkivel szemben történt légyen. De nem volt energiám hozzá, hogy magamat teljesen kivonjam a Tisza-epochában uralkodóvá vált áramlat hatása alól.”8 A Tisza Kálmán-korszakban kialakult és a századforduló éveiben a Bánffy Dezsõ miniszterelnöksége idején nyíltan vállalt – kormányzati szinten is a sovinizmusig eljutó – nemzetállami nacionalizmus ideológiai kelléktárából Grünwald Béla „legszélsõségesebb soviniszta belpolitikai irányát”, valamint Rákosi Jenõnek, a Budapesti Hírlap fõszerkesztõjeként hirdetett „harmincmillió magyart” vizionáló birodalmi politikáját említette olyan hatásokként, amelyek eltávolították eredeti, liberális nemzetiségpolitikai felfogásától.
Az általa vezetett Nemzeti Párt 1892. évi programjában korábbi, eredendõen liberális felfogását három premissza köré csoportosította. Egyrészt elismerte, hogy a szabadság csorbítása nélkül nem korlátozható a magyarországi állampolgárok anyanyelvének és kultúrájának szabad használata. Másrészt súlyt helyezett a nemzeti egység politikai fogalmának tisztázására. S a magyar nemzet egységén nem „a nyelv szerinti erõszakos magyarosítást” értette, hanem „a nemzet politikai egységét”.
Ennek megfelelõen Apponyi – a Deák–Eötvös-féle felfogás híveként – biztosítani kívánta a nem magyar nemzetiségek nyelvi-kulturális jogait, de elutasította a kollektív jogok, a külön közjogi státus iránti igényeiket. A Tisza-korszak módosult nemzetiségpolitikai súlypontjait és a liberális magyar nacionalizmus régi nyelvpolitikai törekvésének felerõsödését jelezte viszont a már 1892-ben elõtérbe került magyar államnyelvi program. „A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligencia az állam szolgálatából részét kivehesse és ezáltal minél szorosabban csatoltassék az államhoz; de fõleg mint a társadalmi összetartozásnak az eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad.”9
A koalíciós kormányzat idején felerõsödtek azok a tendenciák, amelyek az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény visszavonását, érvénytelenítését szorgalmazták, mondván, az egyre erõteljesebb politikai célokat megfogalmazó román, szlovák, szerb mozgalmakkal szemben hiba volna a kiegyezés korabeli toleráns nemzetiségpolitikai alapelveket érvényesíteni. Az egyre gyakoribb és súlyosabb nemzetiségpolitikai konfliktusok és következményeik – a szociális, vallási, nyelvi, választójogi színezetû helyi összetûzések, incidensek, mint például a tragikus élesdi vagy a csernovai eset –, valamint a magyar kormányzati nemzetiségpolitika egyre általánosabb negatív nemzetközi megítélése, például az addig jórészt a magyar törekvésekkel rokonszenvezõ angol, francia sajtó Magyarországgal szembeni fellépései jelezték a nemzetiségi politika fenyegetõ zsákutcáját.
Bizonyíthatóan ekkor erõsödött fel a magyarországi nemzetiségi politikával szembeni kritikai hang a nemzetközi diplomáciában, amit jól jelez, hogy még a szövetséges Németország budapesti és brassói konzuljai is epés megjegyzésekkel kommentálták a Lex Apponyi körül kialakult nemzetiségi vitákat. A brit diplomácia pedig – Seton Watson és Wickham Steed hiperkritikus elemzéseitõl nem teljesen függetlenül – ekkor számol le azzal az eleve harmatos kísérlettel, hogy Németország ellenében a magyar függetlenségi törekvések támogatásával próbáljon új közép-európai pozíciókat kiépíteni. Helyette a Foreing Office vezetõi és a brit politikai közvélemény szemében a súlyosbodó magyarországi nemzetiségi konfliktusok vezettek el oda, hogy az 1848-as Magyarország angliai presztízse hosszú idõre elveszett.10
A szlovák történetírás is megörökítette a népoktatási törvények nyomán Apponyi személyével kapcsolatos nemzetközi méretû elutasítás és tiltakozás egyik toposzát, a magyarországi szlovák tannyelvû oktatás és a szlovák diákok üldöztetését. Štefan Osuský, a párizsi békekonferencia csehszlovák küldöttségének helyettes vezetõje – Edvard Beneš külügyminiszternek már a világháború alatt is fontos segítõje – állítólag 1905-ben (!) a pozsonyi líceum diákjaként találkozott a gimnáziumba miniszterként ellátogató Apponyival. A latinból jeles diákot a miniszter meg kívánta dicsérni, de õ a miniszterrel szembeni egyet nem értésének jeleként makacs hallgatásba burkolózott. Ezt Apponyi személye ellen irányuló sértésnek vette, s ezért eltávolíttatta õt az iskolából, amiért Osuský a következõ évben kivándorolt Amerikába. Osuský 1916-ban az Egyesült Államokból az Amerikai Szlovák Liga képviselõjeként csatlakozott a Masaryk és Beneš vezette csehszlovák politikai emigrációhoz, a magyar békeszerzõdés megtárgyalására Párizsba érkezõ Apponyit – s ez megint a valószínûleg csupán legenda szintjén megesett történet része – emlékeztette a pozsonyi iskolai epizódra. Ami viszont valóban megtörtént, a trianoni magyar békeszerzõdést Csehszlovákia nevében – Beneš távollétében – Štefan Osuský írta alá.11
A korszak magyarországi magyar és nem magyar kritikus elemzõi – például Mocsáry Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, a Huszadik Század társadalomtudósai, Anton Štefánek, Milan Hodža, Emil Babeº, Vasile Goldiº számára ezekben az években lett egyértelmûvé, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül a magyar politikai elit a nemzetiségi mozgalmakkal szemben többé már nem engedheti meg az erõpozícióból folytatott politizálást, az erõszakos magyarosítás intézményesítését.
Jórészt ezzel magyarázható, hogy a hatvanhetes alapokon álló, de 1905-ben a dualista pozíciókkal nyíltan szakító; és a függetlenségi párthoz csatlakozó Apponyi Albertnek, a dualizmus nagy formátumú, a liberális és konzervatív értékeket szintetizálni képes, középutas politikusának a megítélésében miért dominál a népoktatási törvények nacionalista célzatosságára irányuló kritika. Az egész dualista korszakot, annak nemzetiségi politikáját ugyanis nehéz és talán nem is lehetséges a történeti magyar állam tíz-tizenkét év múltán bekövetkezett felbomlásától, a trianoni kontextustól elvonatkoztatva elemezni.
A „nem állami népiskolák jogviszonyainak” rendezése
Apponyi három népoktatási törvénye közül „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyait” rendezõ – Lex Apponyi néven több-kevesebb okkal méltán elhíresült – 1907:XXVII. számú törvény váltotta ki a legtöbb vitát, ellenérzést és kritikát. Ez – hasonlóképpen a másik két Apponyi-féle népoktatási törvényhez – az állami szerepvállalást egybekapcsolta az állami befolyásolás és az állami ellenõrzés eszközeivel. Emellett a nem állami fenntartású egyházi, községi népiskolák jogviszonyait, és az ott mûködõ néptanítók juttatásait rendezve valójában felülírta az iskolafenntartók oktatási ügyekben az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény által biztosított autonómiáját, amennyiben igen erõs jogosítványokkal ruházta fel az állami intézményeket, mindenekelõtt magát a vallás- és közoktatási minisztériumot és annak szakmai szervezeteit.
Ráadásul az állami támogatás ellentételezéseként jelentõs, bár az esetek egy részében inkább csupán szimbolikus értékû, a 20. század folyamán szerte Közép-Európában a kisebbségi oktatásügyben magától értetõdõvé vált nyelvi, nemzeti engedményekre (például állami címer, az iskolaépület kétnyelvû megjelölése) kény-szerítette rá az érintett magyarországi szlovák, rutén, román, szerb, német, horvát, szlovén iskolákat, iskolafenntartókat.
A parlamentben 1907 tavaszán tárgyalt elsõ két Apponyi-féle népoktatási törvény rendelkezései több csoportba oszthatók. A tanítók fizetésének, járandóságainak nagyvonalú, a többi állami alkalmazottéhoz igazított újraszabályozása mind az állami, mind pedig a nem állami oktatásügyben kétségkívül igen jelentõs lépésnek számított. Kiszámíthatóvá, tervezhetõvé váltak a tanítói, tanári karrierek: az alapfizetésekhez lakbér, ötévente korpótlék járt. Összességében mintegy hatmillió koronát fordítottak a tanítói fizetések emelésére.12
A Lex Apponyi ezenfelül arról is rendelkezett, hogy háromévnyi átmeneti idõ után, 1910-tõl kezdõdõen, valamennyi nem állami fenntartású iskola köteles a megszabott illetményeket fizetni a tanítók számára, s ha arra nem képes, kötelezõen állami segélyt kell kérnie. A Lex Apponyi az oktatás hazafias jellegének hangsúlyos követelményét a törvény 17. §-ában a következõképpen rögzítette: „Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerõsíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külsõ kifejezésül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a fõbejárat fölött, mint megfelelõ helyen a tantermekben Magyarország címere helyezendõ el, a tantermekben a magyar történetbõl vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti címeres zászló tûzendõ ki.”13 Ezeket a rendelkezéseket nemcsak a nemzetiségi oldalon bírálták sokan, hanem az ellenzéki magyar pártok részérõl is sokan a koalíció nacionalista kirakatpolitikai elemeként értékelték.
Mindkét törvény több paragrafusa részletezte a tanítók fegyelmi vétségeinek és büntetésének ügyét. Az 1907:XXVII. tc. parlamenti vitájában majdnem minden nemzetiségi képviselõ bírálta azt a rendelkezést, amely szerint a magyar nyelv tanításában el nem ért oktatási célokat a törvény szintén fegyelmi vétségnek minõsíti.14 Hasonlóképpen nagy tiltakozást váltott ki a törvény azon rendelkezése, amely szerint a tanítók államellenes tevékenységének minõsül „különösen minden olyan cselekedet, mely az állam alkotmánya, nemzeti jellege, egysége, különállása vagy területi épsége, továbbá az állam törvényben meghatározott alkalmazása és az állam címere, jelvénye és zászlója ellen irányul”.15
Iuliu Maniu román, Milan Hodža szlovák, Mihail Polit szerb képviselõk egyaránt elutasították a tanítói tevékenység politikai érdekek és szempontok szerinti minõsítését, kriminalizálását. Más nem magyar képviselõk a tanítói eskü szövegében a következõ kitételt kifogásolták: „…a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében fogom nevelni.”
A nem magyar nemzeti egyházak és nemzeti pártok képviselõi súlyos jogkorlátozásként értékelték a Lex Apponyi 18. §-ának rendelkezéseit, amelyek az oktatási intézmények tannyelvének megválasztását korlátozták, illetve a választási lehetõségekben a magyar tannyelv javára fontos kedvezményeket tettek.16
A törvény asszimilációs szándékait talán a 19. § túlzott nyelvi követelményeket állító paragrafusa árulta el a legjobban. A magyar nyelv elsajátításának a korábbi minisztériumi tervek hatéves oktatási folyamat keretében elképzelt penzumát a Lex Apponyi négy év alatt teljesítendõ feladattá tette. „A nem magyar tanítási nyelvû elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfelekezeti iskolafenntartó meghallgatásával megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvû gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élõszóval és írásban érthetõen ki tudja fejezni.”17
Ez a minden pedagógiai, didaktikai és persze politikai és morális megfontoltságot nélkülözõ törvényi elõírás teljesíthetetlen feladat elé állította a nem magyar tannyelvû népiskolákat. A zárt szlovák, román, rutén, szerb vagy horvát nyelvi környezetben, az aktív nyelvhasználat és bármilyen más alkalmazási lehetõség szinte teljes hiányában, a magyar nyelv iskolai tanítása a népiskola elsõ négy osztályában legfeljebb az alapok elsajátítását tette volna lehetõvé.
Joggal bírálta a korabeli külföldi közvélemény (Björn, Björnson, Lev Tolsztoj) a nemzetközi és a magyarországi nem magyar sajtó ezt az erõszakos asszimilációs törekvést. Okkal mutatottak rá arra, hogy a magyar nyelvtanítás elõtérbe állítása megnehezíti a többi tantárgy tanítását. Nem véletlen, hogy maga Tisza István is – pár évvel késõbbi, a koalíciós kormány nemzetiségi politikáját bíráló megnyilatkozásában – szintén egyik súlyos hibának tartotta a Lex Apponyi magyar nyelvtanítással kapcsolatos rendelkezését: „…hát abban az illúzióban élünk-e mi, hogy megmagyarosítottuk az oláh vagy tót polgártársunkat, akit magyarul írni vagy olvasni megtanítottunk? Hiszen ez nem magyarosítás, uraim! […] Igenis, üdvös és hasznos dolog ez, de nem a magyarosítás útja. Valaki megtanulhat írni és olvasni talán, de különösen, ha jól megszekírozzák az iskolában, még nagyobb gyûlölõje lesz a magyar nemzeti ügynek, mint addig.”18
A két 1907. évi Apponyi-törvénynek kezdettõl fogva sokat vitatott és a törvény végrehajtása során sok konfliktust kiváltó rendelkezései közé tartozott a tanítók fegyelmi vétségeinek büntetése. A fegyelmi eljárás során állami iskolák esetében a megyei közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, községi iskolákban a városi közigazgatási bizottság vagy a polgármester, az egyházi iskolák tanítóival szemben pedig az egyházak illetékes fegyelmi testületei a következõ büntetési lehetõségek közül választhattak: dorgálás, pénzbírság, áthelyezés, a fizetésemelés és a korpótlékok megvonása.
A fegyelmi eljárások különösen a szlovák nemzetiségi oktatási intézményekben fenyegettek súlyos következményekkel, hiszen ezek mögül hiányzott a románokéhoz, szerbekéhez hasonló, iskolafenntartó autonóm nemzeti egyház, amelynek fegyelmi intézményei eleve méltányosabban bírálták el a Lex Apponyi nyomán támadt fegyelmi ügyeket. A szlovák és részben a rutén tannyelvû iskolákban az intézményfenntartó helyi egyházközösségek viszont az esetek többségében anyagilag nem tudtak megfelelni a törvény modernizációs, fejlesztési követelményeinek, így rövid idõn belül állami felügyelet alá került iskolákká váltak.
Emiatt a törvény elfogadását követõ öt évben a felsõ-magyaroszági szlovák régióban közel másfél száz szlovák tannyelvû – az evangélikus egyház által fenntartott – népiskola szûnt meg, illetve vált magyar tannyelvû állami intézménnyé. A szlovák iskolák száma egyébiránt már a 19. század utolsó negyedében közel 25 százalékkal csökkent. A századforduló másfél ezer szlovák, illetve szlovák–magyar két tannyelvû oktatási intézményébõl a korabeli magyar oktatási statisztikai kimutatások szerint 1913-ra mindössze 354 (!) maradt. Bars, Zólyom, Nógrád, Sáros, Abaúj-Torna, Zemplén megyék területén nem maradt egyetlen szlovák tannyelvû elemi iskola sem, de a tiszta szlovák Trencsén és Turóc megyékben sem érte el számuk az ötvenet.19
Az ország többi, nem magyar nemzeti oktatási intézményhálózatát – köztük például az erdélyi szászok és románok iskoláit – az iskolafenntartók, egyházak, községek elhárító, védekezõ magatartása miatt alig érintették az iskolai magyarosítást elõtérbe állító Lex Apponyi nyomán elrendelt fegyelmi ügyek és egyéb utórezgések. Az ország nemzetiségi népiskoláin végigfutó fegyelmi eljárások során sikerült radikálisan csökkenteni a képesítéssel nem rendelkezõ, illetve a magyarul egyáltalán nem beszélõ tanítók arányát. Ezek száma azonban már az 1906–1907-es tanévben sem érte el az ezret (például a képesítéssel rendelkezõ román tanítók közt 257, a képesítéssel nem rendelkezõk közt pedig 158, az összes román anyanyelvû tanítók 13 százaléka tartozott ebbe a kategóriába). A nem magyar nemzeti egyházak tehát képesek voltak megtartani a nem magyar tanítási nyelvû iskoláik nagy többségét.20
A mindössze kilenc cikkelybõl álló 1908. évi XLVII. tc. az elemi népoktatás ingyenességérõl rendelkezett. Az állam szerepvállalása itt is igen jelentõsnek bizonyult, amennyiben a szimbolikus beíratási díjon felüli összes korábbi hozzájárulást – ennek összegét 3,5 millió koronára becsülték – az állam magára vállalta. „Nemzeti” ellentételezésként a törvény csupán a nem magyar tannyelvû elemi iskolák hatodik, illetve az ismétlõ iskolák harmadik osztályát befejezõ tanulók végbizonyítványának kétnyelvû kiállítását írta elõ.21
Összegzés
A Lex Apponyi a korszak és a koalíciós kormányzati periódus nemzetállami nacionalista tendenciáit megjelenítve, a magyarosítás céljaival egybekapcsolva próbálta a magyar népiskolák intézményrendszerét modernizálni. Az iskolaépületek korszerûsítésével, új iskolák építéséhez, új tankönyvek elõállításához és a többi oktatási beruházáshoz nyújtott állami támogatással, valamint a tanítói fizetések emelésével megháromszorozta a népoktatásra fordított állami költségvetési támogatást, ami a viszonylag alacsony kiinduló összeg ellenére önmagában hatalmas teljesítmény volt.
Mindezekkel a kétségkívül pozitív lépésekkel egy idõben Apponyi tudatosan kényszerhelyzetbe kívánta hozni azokat a nem magyar tannyelvû felekezeti iskolákat, amelyek szerb, román egyházi fenntartói nem voltak képesek megfelelni a magasabb bérezési követelményeknek. Az állami támogatásért cserébe elvárt magyar szellemû hazafias nevelés, valamint a fokozott magyar nyelvtanítás kívánalmát, a tankönyv- és a tannyelvválasztás szabadságának korlátozását elvben ugyan kiegyenlítette a növekvõ állami támogatás, valójában azonban a koalíciós kormány célja az volt, hogy a magyar állam fokozatosan felszámolja a nemzeti egyházak oktatási és kulturális autonómiáját.
Apponyi legfontosabb nemzetiségpolitikai célja az állampolgári lojalitás biztosításán túlmenõen az volt, hogy „ebben az országban ne lehessen iskola, mely az állami és nemzeti érdeket nem szolgálja”.22 Ezzel a Lex Apponyi az egyre inkább a Rákosi Jenõ-féle 30 millió magyar víziójának szolgálatába állított dualizmus kori „magyar nemzeteszme” eszközévé degradálódott, s továbbmélyítette a nem magyar nemzeti közösségek és a magyar állam közötti ellentéteket.23
Maga Apponyi elutasította azokat a vádakat, amelyek az elsõ világháború elõtti korszak magyarországi nemzetiségpolitikai komplikációinak, zsákutcás konfliktusainak egy részét az õ számlájára írják. Ugyanakkor elvben szükségesnek és fontosnak mondta a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika kritikai felülvizsgálatát, és emlékirataiban arra is kitért, hogy „saját állásfoglalásomat a nemzetiségi politikának mint a politika külön ágának tekintetében habozónak és erõsen kifogásolhatónak kell elismernem”.24
A nem magyar nemzeti közösségek területi önkormányzati jogait azonban utólag is elutasította, és – utólagos bölcsességgel – az 1868. évi nemzetiségi törvényben szavatolt nyelvi, kulturális, oktatási jogok kibõvítésében jelölte meg a hibák kijavításának lehetséges eszközét. Szerinte a magyar nemzetiségi jogban komoly ellentmondások forrása volt, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény kizárta a közösségi önkormányzás lehetõségét, ugyanakkor a nemzetiségek egy része az egyházi autonómiák révén erõs közjogi jogosítványokkal rendelkezett. Az egyházi autonómiával nem rendelkezõ magyarországi szlovákok, rutének, németek esetében az 1930-as évek elejérõl visszatekintõ politikus szerint célszerû lett volna az anyanyelvi közigazgatás és oktatás állami támogatásával ellen-súlyozni.25
Emlékiratainak 1918 novemberében írott „Függelék”-ében Apponyi – régi meggyõzõdésének megfelelõen – a történeti magyar állam szeme láttára végbement felbomlásáért alapvetõen a dualista rendszerbõl kimaradt magyar nemzeti hadsereg és külpolitika hiányát jelölte meg. Szerinte a kiegyezés után eltelt öt évtizedben egy magyar hadsereg egyebek mellett azt eredményezte volna, hogy a „nemzetiségek politikai asszimilációja oly nagyot haladt volna, hogy a nemzetiségi kérdés bontó jellegét alighanem elveszíti”. Az, amivel a magyar kormányok a nemzeti hadsereg hiányában a nem magyarok lojalitásának biztosítása érdekében megpróbálkoztak, valójában mind hatástalan maradt, mert például „az élet által nem támogatott iskolapolitika” az érintett nemzeti közösségekben csak „irritációt” és elutasítást váltott ki.26
A Magyar Királyság 1918–1919-ben végbement felbomlásának valóságos történeti kontextusában kétségkívül megkülönböztetett jelentõsége van a történeti magyar állam etnikai térszerkezetében, demográfiai összetételében a 18–19. században lezajlott változásoknak és a változások nyomán kialakult nemzeti mozgalmaknak, konfliktusoknak. Kelet-Közép-, és Délkelet-Európának a Habsburg-monarchiához és a soknemzetiségû Magyarországhoz kötõdõ nemzetei számára az 1848–49. évi és a dualizmus kori nemzeti programok, autonómiatervek, parlamenti nyilatkozatok jelentik a modern polgári nemzeti létezés elsõ, valóban kézzelfogható dokumentumait. Ennélfogva a korabeli nemzetiségi konfliktusok nem magyar értelmezésében ez a nemzeti legitimációs igény dominál.
Ezzel szemben a magyar történeti közgondolkodásban a történeti magyar állam felbomlásának trianoni végkifejletéért viselt felelõsség tekintetében jórészt a belsõ okok feltárásának az elhárítása, a külsõ tényezõk abszolutizálása dominál. Apponyi Emlékirataiban megpróbált szembenézni saját hibáival. Azokat részben elismerte, de nagyobbrészt elhárította, a nacionalizmus vádját pedig igyekezett visszautasítani. Ilyenformán azok a konfliktustényezõk, amelyek a történeti magyar állam utolsó fél évszázadában a nemzeti-nemzetiségi szembenálláshoz vezettek, vagy azt erõsítették, ezeken a legitimációs és elhárító szûrõkön át kerülnek be a köztudatba. A szlovákok, románok, szerbek és a többi szomszéd nemzet számára Apponyi a maga asszimilációs folyamatokat felerõsítõ törvényeivel a nemzetiségi mozgalmaknak és a történeti magyar államból, a Habsburg-monarchiából kiváló nemzeti függetlenségi törekvéseknek a legitimációját erõsíti. Magyar részrõl viszont az 1848–49-es szabadságharc Kossuth–Görgey szembeállításához hasonló módon, Apponyi – elsõsorban persze a békekonferencián vállalt szerepe miatt – Tisza Istvánnal együtt a megalkuvás nélküli országmentést képviseli. Szemben – a gyõztes nagyhatalmakkal és a leszakadni készülõ nemzetiségekkel tárgyalni próbáló, s ezzel a nemzetárulás és országvesztés ódiumát kiérdemlõ – Károlyi Mihállyal, Jászi Oszkárral.
A száz évvel ezelõtti népoktatási törvények, köztük a Lex Apponyi valóságos történeti kontextusának, következményeinek felidézésével talán sikerült rávilágítanunk a mindenfajta leegyszerûsítõ, fekete-fehér történelemszemléletnek az elhibázottságára, a nemzetállami logika ellentmondásaira és már a dualizmus évtizedeiben is megmutatkozó mûködési zavaraira, a régi idõk történelmi hibáinak megismétlõdéséhez vezetõ felelõsségelhárító reflexek mûködésére.
JEGYZETEK
1. Az adatokat a korabeli hivatalos magyar oktatásstatisztikák alapján közli a témakör legújabb, átfogó, alapos és minden tekintetben kritikus monografikus feldolgozása. Putkammer von, Joachim: Schulalltag und nationale Integration in Ungarn. Slowaken, Rumänen und Siebenbürger Sachsen in der Auseinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1914. München, 2003. 114.
2. Kelemen Elemér: A magyarországi népoktatás a dualizmus korában. In: Hagyomány és megújulás a magyar oktatásban. Neveléstörténeti Füzetek 19. OPKM, Bp., 2002. 45–60.
3. A két magyarországi népszámlálás adatait összehasonlítva közli Putkammer von, Joachim: i.m. 169. Amennyiben azonban csak a hat évnél idõsebb népesség száma alapján számoljuk az írni-olvasni tudók számát, úgy az ország össznépességén belül ez az arányszám már 1910-ben megközelítette a 70 százalékot (68,9%), 1920-ra pedig a trianoni országterületen elérte a 85 százalékot. Kelemen Elemér: i. m. 57–58.
4. Felkai László: Berzeviczy Albert, a mûvelõdéspolitikus. Magyar Pedagógia, 1998. 1. 27–40. www.magyarpedagogia.hu/dpcument/felakai_mp981.pdf.
5. Kéri Katalin: Az 1879. XVIII. törvénycikktõl a „Lex Apponyi“-ig. (Adalékok a kötelezõ magyar nyelvoktatás történetéhez). In: Nagy Mariann (szerk.): Híd az évszázadok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Pécs, 1997. 269–280.
6. A miniszter a hazafiságot és a hazához való ragaszkodást olyan erkölcsi értéknek nevezte több alkalommal, amely a magyarországi népoktatásban mindenkitõl joggal elvárható. A hazafias nevelés elmulasztását tehát szerinte nem lehet tovább megtûrni, azt szankcionálni szükséges. Apponyi a korabeli Román Királyság és a poseni német–lengyel oktatási helyzetre utalva elutasította a nemzetiségi elnyomás vádját. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter felszólalása a nemzetiségi képviselõk kijelentéseivel kapcsolatban az 1907. évi közoktatásügyi költségvetési vitában, 1906. december 18. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. VI. köt. 1906–1913. Bp., 1971. 82.
7. A törvények szövegét lásd a CompLex Kiadó Kft. – 1000 év törvényei c. internetes adatbázisában. Ez a magyarországi törvényeket Szent Istvántól 2003-ig tartalmazza. www.1000ev.hu/index.php?a=8¶m=1;
8. Gróf Apponyi Albert emlékiratai 1899–1906. 2. köt. Bp., 1934. 57.
9. Uo. 58.
10. Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Bp., 1986. 211–233.
11. Vö. az Osuský-hagyatékot õrzõ Hoower Intézet honlapján található Osuský-visszaemlékezés szövegével. http://www.hoover.org/hila/collections/5681971.html. A történetet rögzítette Osuský biográfusa Michálek, Slavomír: Diplomat Štefan Osuský. Bratislava, 1999 címû könyvében.
12. Felkai László: A kultuszminiszter: gróf Apponyi Albert. Új Pedagógia Szemle, 1999. 7–8. http://www.oki.hu/cikk.php?kod=1999-07-mu-Felkai-Kultuszminiszter.html
13. A törvény szövegét lásd „1907. évi XXVII. törvénycikk a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól.” http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=6966
14. A törvény 22. §-a értelmében „a községi elemi népiskolai tanító fegyelmi vétséget követ el, ha a magyar nyelv tanítását elhanyagolja […], illetõleg saját hibája vagy mulasztása folytán nem az ott kitûzött céloknak megfelelõ átlagos eredménnyel tanítja”. Uo.
15. Uo.
16. „Ahol magyar tannyelvû iskola nincs, ott az olyan hitfelekezeti elemi iskolákban, amelyekben állandóan vannak magyar anyanyelvû növendékek vagy olyan nem magyar anyanyelvûek, akiknek magyar nyelvû oktatását atyjuk vagy gyámjuk kívánja: a vallás- és közoktatásügyi miniszter elrendelheti, hogy ezek számára a magyar nyelv használtassék mint tannyelv; ha pedig a magyar anyanyelvûek száma a húszat eléri, vagy az összes beírt növendéknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvû, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélõ növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban. Minden oly népoktatási tanintézetekben azonban, amelyekben az állam nyelve van egyedüli tanítási nyelvül bevezetve, ez az állapot többé meg nem változtatható.” Uo.
17. Uo.
18. Gróf Tisza István képviselõházi beszédei. IV. köt. Bp., 1937. 76.
19. Potemra, Michal: Školská politika maïarských vlád na Slovensku na rozhraní 19. a 20. storoèia Historický èasopis 1978. 4; Szarka László: Szlovák nemzeti fejlõdés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony,1995. 253.
20. Hanák Péter (szerk.): Magyarország története 1890–1918. Bp., 1978. 1007; Putkammer von, Joachim: i. m. 149–160.
21. Felkai László: i. m.
22. Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez. VI. 83.
23. Zeidler Miklós: Apponyi Albert a „nemzet ügyvédje”. Európai Utas 42. 24. Gróf Apponyi Albert emlékiratai. 63. 25. Uo. 62. 26. Uo. 198.
24. Gróf Apponyi Albert emlékiratai. 63.
25. Uo. 62.
26. Uo. 198.