Béres Csilla – Ha­za­té­rés

A gye­re­kek már csak ilye­nek. Sze­ret­nek kó­bo­rol­ni a sa­ját kis fe­jük sze­rint, az or­ruk után, so­se a fel­nőt­tek tér­ké­pen jól kö­vet­he­tő út­ján. Gesz­te­nye­fák, pi­ros bo­gyó­val meg­ra­kott ber­ke­nyék, fog­hí­jas léc­ke­rí­té­sek, ka­vics­ku­pa­cok, asz­falt­buc­kák, csa­tor­na­fe­dők, orosz­lá­nos ka­puk ve­ze­tik őket a ga­rázs­te­le­pek pusz­ta­sá­gá­ba, el­fe­le­dett épít­ke­zé­sek rom­ja­i­hoz, te­le­pa­kolt, von­zó üz­let­so­rok, mál­la­do­zó, el­ha­nya­golt hát­só rak­tár­be­já­ra­tá­hoz, ahol he­gyek­ben áll a ci­ga­ret­ta­csikk.
Ha ki­lé­pünk a la­kás­ból, és a lép­cső­ház ne­héz vas­aj­ta­ja na­gyot csat­tan a há­tunk mö­gött, az én gye­re­kem, bár még alig múlt más­fél éves, tud­ja, ho­vá me­gyünk. Mint­ha ná­lunk is ku­tya­sé­tál­ta­tás len­ne. En­gem ve­zet, fel­nőt­tet, őr­an­gya­lát. Úgy tű­nik, min­dig meg­ér­ke­zik, aho­vá in­dult.
Az min­den két­ség fe­lett áll, hogy men­nünk kell. A reg­gel­lel kez­dő­dik. Elő­ször fu­tó fel­hők ár­nyé­kol­ják be egy-egy pil­la­nat­ra a szo­bát. Gyors­vo­nat­ban per­gett így a fény és a sö­tét, mi­kor meg­ad­tam ma­gam az idő­nek, hogy ne érez­zem, ami fáj. De itt nem mú­lik sem­mi. Las­san el­sö­té­tül a tér, ész­re­vét­le­nül fel­fú­jód­nak a fa­lak, fogy a le­ve­gő, a gon­do­lat, és min­den dél­után há­rom óra­kor ki­lök, a vi­lág­ba szül min­ket a la­kás.
A gye­rek elő­re­lá­tó. Alig éb­redt, már fog­ja a ci­pő­jét, s az aj­tó­nál szű­köl, mint a dol­gát si­et­te­tő ku­tya. Men­nie kell, va­la­mi kris­tály­tisz­ta kép­let sze­rint ma­gá­ba gyűj­te­ni a vi­lá­got.
– Mar­ci­ka, ak­kor ve­zess!
Bár ezt mon­da­ni se ké­ne, de hoz­zá­tar­to­zik éle­tünk­höz, ami ily vég­ze­te­sen oszt­ha­tat­lan. És Mar­ci­ka visz té­ren és időn át, bol­do­gí­tó gyor­sa­ság­gal tel­nek per­cek, ne­gyed- és fél­órák.
Új­ra meg­ér­kez­tünk. Akár le is ló­gat­hat­nánk lá­bunk a sem­mi­be. Egy hosszú-hosszú ke­rí­tés, és egy ri­deg ke­rü­lő­út vá­laszt csu­pán el a rak­part­tól. A má­sik ol­da­lon pe­dig, tisz­tes tá­vol­ság­ban egy kocs­ma, és jel­leg­ze­tes, át­ha­tó il­la­tát árasz­tó pék­ség há­tul­ja sivárkodik. Hát, nem so­kan jár­nak er­re. El­vét­ve egy-egy gya­nús, ki­szo­rult alak: gyűj­tö­ge­tők, fe­ke­ték, a leg­ijesz­tőbb csen­dű ku­tya­sé­tál­ta­tók, túl­bo­rot­vált, túl­pa­csu­li­zott, in­gü­ket gör­csö­sen szo­ron­ga­tó, ki­for­dult nya­kú fér­fi­ak. Fér­fi­ak! Ijesz­tő ron­csok. Né­ha pár­ban is. Úgy még sö­té­teb­bek. Nem is tu­dom, mi­ért ha­gyom ma­gam foly­ton ve­zet­ni? Ho­vá ju­tunk így?
Mar­ci­ka most nem húz át az út túl­ol­dal­ára a ke­rí­tés­hez da­rut néz­ni. Pén­tek dél­utá­ni csend van. Fenn­költ dísz­let­ként áll­nak a ganzmáv da­ruk a szo­kat­la­nul eny­he dél­után­ban. De azért si­et az es­te. Sár­gul, bő­rö­sö­dik az ég, kon­denz­csík he­gek tűn­nek elő, és a szi­get ko­pasz pla­tán­fái, olyan me­rev-fe­ke­tén áll­nak, mint va­la­mi met­sze­ten. De Mar­ci­ka so­se me­rül el a tá­vol­ban, tel­jes lé­nyé­vel min­dig a kö­vet­ke­ző lé­pés­re fi­gyel.
Óri­ás­pla­kát: kis­lány, nagy plüss­ma­ci, ró­zsa­szín te­le­fon­szol­gál­ta­tó. Hívj fel! – Ki hív­jon fel, kis­lány? Az apu­kád? Leg­alább ka­rá­csony­kor. Mar­ci, ne­ked nincs apu­kád. Te csak ne­kem let­tél. Tit­ko­san. Nem di­rekt, meg vé­let­le­nül sem. Így ala­kult az éle­tünk. Ne­künk ez a sors ju­tott. Mi­ért nem hi­szel ne­kem? Be­csap­hat­lak én, aki ne­ked akar él­ni? Ez úgy­is csak egy üz­le­ti fo­gás, ilyen­kor, ka­rá­csony előtt, min­dent el le­het ad­ni.
Mar­ci osz­tá­lyoz.
– Itt van ma­ci. – Itt nincs ma­ci. – Itt van ma­ci. – Itt nincs ma­ci. – Itt van ma­ci. – Itt nincs. Nincs, aki hív­jon, sen­ki sincs.
– Mar­ci­ka, gye­rünk to­vább!
– Nem.
– Jel­lem­ző. Nézd, oda to­lat egy nagy te­her­au­tó. Lá­tod?
– Nem. Itt van ma­ci. Itt nincs ma­ci. Itt van ma­ci. Itt nincs ma­ci.
Fá­rad­ha­tat­la­nul fut­kos  az óri­ás­pla­kát egyik fe­lé­ről a má­sik­ra. Szép ív­ben ke­rü­li. Jó­ko­ra utat tesz meg, egyik mon­dat­tól a má­si­kig.
– Itt van ma­ci. – Itt nincs ma­ci.
– Szé­pen el­fá­radsz. Jó kis­fiú le­szel, és úgy el­al­szol, hogy lesz időm dol­goz­ni. – A meddigre nem sza­bad gon­dol­nom? Va­ló­já­ban te tar­tasz fent. Mar­ci­ka, anyu most már na­gyon fá­zik, gye­rünk to­vább!
 – Nem!
 – Nézd, a bá­csi mit csi­nál! Lá­tod, fel­má­szik a nagy te­her­au­tó­ra, elő­húz egy zsá­kot. Most le­ug­rik, vál­lá­ra ve­szi a zsá­kot. Be­ci­pe­li a pék­ség­be. Tu­dod, mi van a zsák­ban? Liszt. Ab­ból süt­nek ne­kem a pék bá­csik ke­nye­ret, ne­ked meg kif­lit. Lá­tod, jön a bá­csi. Fel­má­szik. Elő­húz­za a zsá­kot. Le­ug­rik a bá­csi. Vál­lá­ra ve­szi. A ke­resz­tet. És ci­pe­li be a pék bá­csik­nak. Ne­héz a zsák. Te­le van liszt­tel. Lá­tod? Mesz­­szi­ről jött ez az öreg gör­nyedt bá­csi, mes­­szi­ről hoz­ta a lisz­tet. Aho­vá ta­lán már so­se ju­tunk. Néz­zük még egy ki­csit, ho­gyan pa­kol­ja ki a te­her­au­tót! Ki­húz­ta a zsá­ko­kat. Most le­ug­rik. Vál­lá­ra ve­szi, be­ci­pe­li a pék­ség­be. Mind­járt vis­­sza­jön. Válára ve­szi, és ezt is be­ci­pe­li. Most már fogd meg a ke­zem, gye­rünk to­vább!
– Nem!
– Te nem fá­zol?
– Nem. Mar­ci­ka né­zi bá­csit.
– Jó, még egy ki­csit néz­zük, de az­tán in­dul­junk!
– Most ide­ra­gad­tunk. Re­mé­lem nem fog­ja za­var­ni ezt a sze­ren­csét­len gör­be ala­kot, hogy ala­po­san meg­bá­mul­juk. Ilye­nek­ben ta­lán föl sem me­rül hogy ki­kér­jék ma­guk­nak: tűnjünk in­nen vagy fi­zes­sünk. A vi­lág már rég nem ingyenmozi. Le­het, hogy nem is tud ró­lunk? Csak én va­gyok olyan sze­ren­csét­len, hogy min­den­kit ész­re­ve­szek. En­gem eset­leg a füt­­työ­ge­tő fél­nó­tás­ok. Meg egy­szer a cso­da! Aki­nek so­sem sza­ba­dott vol­na. Nem az ör­dög volt, nem. El­tün­tet­he­tet­len ez a fe­ke­te folt. Mar­ci­ka, jaj! Nézd, itt a kulcs! Gye­re ga­rá­zso­kat nyi­to­gat­ni, csak men­jünk már in­nét! Még el tu­dom csal­ni.
Gyor­san vé­gez. Sor­ban, mind­egyik kulcs­lyuk­ba be­il­lesz­ti a mi la­kás­kul­csun­kat. Mint­ha ki­nyit­ná. Elé­ge­det­ten to­vább­lép. Sze­ren­cse, hogy a mi­énk nem il­lik egyik­be se. Sok­kal ki­sebb, így nem ront el sem­mit, nem nyit­hat ki sem­mit. Tar­tok tő­le, hogy egy­szer ránk szól­nak. Uj­jacs­ká­i­val né­hány kis ka­vi­csot ka­par elő a kő­koc­kák il­lesz­té­ke­i­ből. Tó­csát ke­res. Do­bál­ni sze­ret­ne. Ez is hoz­zá­tar­to­zik a min­den­nap­ok ri­tu­á­lé­já­hoz.
Nincs tó­csa.
– Gye­rünk már, Mar­ci­ka! – En­ge­del­me­sen el­in­dul, de hir­te­len ki­cse­lez, meg­ke­rül, és vis­­sza­húz a te­her­au­tó­hoz. Még min­dig dol­go­zik ez a gör­be alak? De nem.
– Mar­ci­ka, úgy né­zem, ki­ürült a te­her­au­tó, a bá­csi min­den zsá­kot be­ci­pelt. Mind­járt in­dul ha­za. Gye­rünk mi is!
Nem is gör­be, nem is pú­pos. Csak a súly alatt, per­sze. Hány ki­ló liszt le­het egy zsák­ban? Le­en­ge­di a kapucnit. Tö­röl­ge­ti hom­lo­kát. Iz­zad­ság­tól fé­nyes bar­na haj. Le­ve­szi a ka­bá­tot. Ráz­za, ala­po­san, erő­vel, olyan meg­szo­kott moz­du­la­tok­kal, bi­zo­nyá­ra nem vett ész­re min­ket. Most az in­gét, a pi­ros koc­kás flanellt ve­szi le. Azt is jól ki­ráz­za. Mi­lyen fi­a­tal fér­fi! Kö­lyök. Leg­alább tíz év­vel fi­a­ta­labb ná­lam. Most elő­re­jön. A ka­bin­hoz. Ki­nyit­ja. Csak lá­ba­kat lá­tunk. Le­ve­ti a ci­pő­jét, zok­nit cse­rél. A fi­am meg­ló­dul, ki­té­pi ma­gát a ke­zem­ből és meg­ke­rül­ve az au­tót a fér­fi mö­gé fut, én utá­na.
Ál­lunk a no­vem­be­ri es­te­le­dés­ben. Hir­te­len sö­tét­na­rancs fény­ben fel­gyúl­nak a vá­rost ke­re­te­ző lám­pák. Ta­lán au­tók su­han­nak el mel­let­tünk, a sö­tét­ből si­et­nek a fény­be, ha­za. Mi meg só­bál­ván­­nyá vál­tan bá­mu­lunk egy fél­mez­te­len fér­fit, kukko-lunk. Mi­lyen szép test. Iz­mos, nagy há­ta, fi­a­tal de­re­ka. Pu­ha­sá­ga, ere­je kié le­het? Vé­gig­fut raj­tam az áram. ő sem moz­dul. Meg­érez­het­te, hogy néz­zük.
 – Mar­ci­ka, gye­re – sú­gom, fel­ka­pom. Per­sze tel­jes ere­jé­ből rug­dal­ni kezd, sza­ba­dul­na a csap­dá­ból, a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban fel­üvölt, or­dít tor­ka­sza­kad­tá­ból. Tar­tom a ka­pá­ló­dzó gye­re­ket el­szán­tan, min­den erőm­mel, moz­dul­ni már nem tu­dok. Szé­gyell­nék is há­tat for­dít­va el­som­for­dál­ni. A sí­rás­ra a fér­fi meg­for­dul. Csak mell­ka­sát lá­tom. A két bar­na folt­ja mint­ha a sze­mem­be néz­ne.
– Nem akar ha­za­men­ni?
– Nem.
– Az enyém is ép­pen ilyen megáltalkodott kis kö­lyök. ők még leg­alább mer­nek küz­de­ni azért, ami jár ne­kik.
– Igen – sut­to­gom. – De én most már úgy­is ha­za­vi­szem. És in­du­lok há­tam mö­gött hagy­va az ide­gent, aki min­den fo­ga­dal­mam és el­ha­tá­ro­zá­som el­le­né­re fel­ka­vart. Hogy ci­pel­jem ezt a ter­het?
– Mar­ci­ka, gye­re!
Elő­re tud­ha­tó volt, ez a fér­fi sem fut utá­nam, tér­del le előt­tem, kér és kö­nyö­rög, hadd is­mer­jen meg. Ta­lál­koz­zunk valahol.– Mond­ja, nem ta­lál­koz­tunk már va­la­hol? – Nem. – Leg­alább az éle­te tör­té­ne­tét el­me­sél­het­né nekem. – Na­gyon szívesen. De ma­ga a szom­széd fa­lu­ból van, le­het, hogy is­me­ri, és job­ban a mé­lyé­re lát, mint én ma­gam. Va­ló­já­ban most érint­ke­zik kép és me­se. Kép­zel­jék el! A kór­ház­igaz­ga­tó lá­nya meg az a … – Ré­gi tör­té­net – mon­da­ná. Itt min­den nap­ra jut va­la­mi új. Ne­kem is van, saj­nos. Mert en­gem is el­hagy­tak. De majd csak ta­lá­lok má­si­kat. A koc­kás­in­ge­sek bi­zo­nyá­ra így be­szél­nek. El ké­ne en­ged­nem már ezt a lég­göm­böt is, de úgy ös­­sze­fagy­tam, a ke­zem már­vány­an­gyal-ököl. – „Ti is a leg­jobb he­lyen ran­diz­gat­tok, te­me­tő­ben.” Ezt ki kel­lett vol­na kér­nem ma­gam­nak. Ahogy sok min­den mást is. Ké­ső. – Nem ran­diz­ga­tok, fuj, mi­lyen ron­da szó, mi­lyen un­do­rí­tó anyám szá­já­ból. – „Csu­pán kö­zös is­me­rő­sünk­nek ke­res­tünk sír­he­lyet.” Mi­kor si­mul el ez a hul­lám? Min­dig vis­­sza­dob­ja a part, és gyű­rűi a sze­mem­ből vád­lón néz­nek a tü­kör­ből ak­kor is, ha ar­com he­lyett anyám ar­cát lá­tom.
Mar­ci­kát erő­szak­kal kell ha­za­ci­pel­ni. Ne­ki ter­mé­sze­tes a sö­tét. Nem el­fo­gad­ha­tó érv a kint­lét fel­füg­gesz­té­sé­hez. A kis­kert­nél bú­csú­zó­ul ha­gyom még egyszer, utol­já­ra nyer­ni. A kri­zan­té­mok kö­zött ma­tat. Ke­ser­nyés il­la­tú pi­ci ke­zek. Nem félsz a far­kas­tól? Olyan sö­tét ez a kri­zan­témer­dő és te olyan ki­csi vagy. Ez hat. Le­tép egy vi­rág­fe­jet. – Anunak – nyújt­ja en­ge­del­me­sen a ke­zét, mint­ha ez így vol­na rend­jén. Zseb­re du­gom a vi­rá­got a csi­gák, to­bo­zok és más kin­csek kö­zé, föl­eme­lem a gye­re­ket, in­du­lunk a lép­csőn. A ka­pu­lám­pa éles kat­ta­nás­sal ki­fé­nye­se­dik. Kö­szön. Mint­ha vár­na va­la­ki.
Ilyen­kor jó meg­ér­kez­ni. Ked­ves, meg­hitt, fé­nyes, ki­csi ott­hon. Hal­kan szól a ze­ne. Mar­ci­ka au­tó­kat to­lo­gat, lab­dát gurigat. Szo­kás sze­rint iszom egy te­át, la­poz­ga­tom a rek­lám­új­sá­go­kat, de most csak a két bar­na fol­tot lá­tom. Mint­ha mez­te­le­nül áll­nék egy bar­na szem­pár előtt. Fi­a­tal, bár­sonyos test. Tar­tóz­ko­dó, ha­tá­ro­zott aka­rás. De úgy­is! Éhes me­leg te­nyér. Mel­lé­fek­szem, válltól láb­uj­jig érint­ke­zünk. Még. Olyan szép ez a vá­ra­ko­zás. Ez a ki­tar­tott hang. Ahogy erő­sen fog az ol­da­lán. Nem fáj. Csak oda, ahon­nan hi­ány­zom! Be ké­ne csuk­ni a sze­mem! Vég­re el­mo­so­gat­ha­tok. Ki­csi­re nyi­tom a csa­pot. A su­gár né­mán ha­tol a mo­so­ga­tó­víz­be. Fel­tor­nyo­sul a hab. És most. Ki­bont­juk a hab­ból a fe­hér por­ce­lánbög­rét. Tö­ké­le­tes for­ma, rá­esik a fény, és a te­kin­tet nem akar to­vább. Így jó. Las­san ki­bom­lik a hab­ból fe­hér com­bom. Két sö­tét mell­bim­bóm. Va­jon gon­dol-e rám?
Mar­ci­ka al­szik. Ki­csi bo­gár. Olyan jó, hogy vagy, egyet­le­nem, min­de­nem. Egyet­le­ned va­gyok, min­de­ned. Va­la­mit ké­ne ne­ked főz­nöm hol­nap­ra, meg hol­nap­után­ra. Len­cse­le­ves. Sa­va­nyú len­cse­le­ves már ré­gen volt. És sü­tünk hoz­zá tö­köt. A pi­a­con árul­nak, hol­nap reg­gel ki­sé­tá­lunk ér­te. Fi­nom méz­édes tök. – „Ame­ri­kai, a leg­jobb faj­ta – min­dig te­le a ker­tem.  Csak ele­get kell ön­töz­ni, hogy szép nagy­ra nő­jön” – büsz­kél­ke­dett min­den­ki­nek apu. „Té­len a leg­fon­to­sabb vi­ta­min­for­rás, a cék­lá­val meg a savanyúkáposztával egye­tem­ben.” Min­dig ilyen ta­ná­cso­kat osz­to­gat. Ta­lán most is. Az ápo­lók­nak, ta­ka­rí­tó­nők­nek, bü­fés­nő­nek, meg per­sze Ka­ti­cá­nak, a por­tás­nő­nek. Bó­lo­gat­nak erő­sen az igaz­ga­tó úr­nak, de a há­ta mö­gött biz­tos ki­ne­ve­tik – „ Az uno­ká­im­mal is meg­sze­ret­te­tem.” Majd.
Aki mi­att ilyen szám­űzött va­gyok, mint­ha nem is az én em­lé­kem len­ne. El­hagy­tam mi­at­ta min­dent. Tu­dom, hogy fel­leng­ző­sen hang­zik, de va­ló­ban ez tör­tént. Idá­ig fu­tot­tam , és sem­mi, sem­mi már. Ilyen sem­mi len­ne az élet? Fel­szá­radt láb­nyom­ok. –„ Meg­öl­lek, ha ös­­sze­állsz ve­le! Nem ér­de­kel, ha bör­tön­be ke­rü­lök is, ha ter­hes le­szel kinyírlak!”– zsa­rolt anyám. Va­la­hogy sej­tet­tem gye­rek­ko­rom­tól, hogy nem bíz­ha­tom meg ben­ne. Ak­kor meg mi­nek ez az egész?
A part a fák­kal. Ezüs­tö­sen csat­to­gó je­ge­nyék. Em­ber­nyi fű, gyom és vi­rág. Éhes szi­ta­kö­tők nyug­ta­lan né­ma röp­pe­né­se. A sár­ból ki­bú­jó kö­vek, mint meg­an­­nyi gom­baka­lap. Fe­hé­rek let­tek vol­na, de még fel sem nőt­tek, rá­juk ta­padt por, sár. A zöld meg bar­na mo­szat ma­gá­é­vá tet­te már a gyen­géb­be­ket.
Men­­nyi lisz­tet fo­gyaszt­hat egy pék­ség na­pon­ta?
Cso­dál­koz­va áll­nak a ma­gas kri­zan­té­mok a kis­kert­ben. Ha­ra­goszöld le­ve­le­ik las­san bor­dó­vá szí­ne­ződ­tek, min­tá­za­tuk, mint a drá­ga­kő­be zárt idő. Reg­ge­len­ként el­hul­lajt­ják a so­ron kö­vet­ke­ző le­ve­let. Szá­mol­ják a na­po­kat. Még min­dig sem­mi. Hol ké­sik a fe­hér szo­rí­tás? Nem lesz en­nek vé­ge. Nem lesz en­nek már vé­ge?
– Mar­ci­ka, ki­me­gyünk da­rut néz­ni!
Mar­ci­ka értertlenül néz rám. Nem tart so­ká, míg na­pi­rend­re tér a szo­kat­lan idő­pont mi­att.  
– Igen – ne­vet rám szé­les mo­so­lyá­val, és ro­han a ci­pő­tar­tó­hoz, húz­za elő a té­li ci­pőt.
– Várj, előbb fel­öl­tö­zünk!
Sem­mi el­len­ál­lás. Örül a po­tyasza­bad­ság­nak. Szin­te ki­szol­gál, ne­hogy meg­gon­dol­jam ma­gam. – Sap­kát! – szó­lít fel még, az­tán csu­kó­dik az aj­tó. Két­szer rá­zá­rom. – Mar­ci­ka, ne húzz!
Csat­tan a be­já­rat ne­héz, rozs­dás, rek­lá­mok­kal teleragaszgatott aj­ta­ja.
Ar­cunk­ba csap a de­cem­be­ri hi­deg. Bár nem fagy, sü­vít a szél, du­dál a ké­mény. A dél­előtt el­le­né­re majd­nem üres a vá­ros. Bar­na fa­le­ve­lek sza­lad­nak vé­gig a jár­dán. Fu­tó­ver­seny. A da­ruk nyi­ko­rog­va him­bál­ják nagy üres ök­lü­ket.
– Dol­go­zik a da­ru! – be­lém nyis­­szant fi­am bol­dog, éles hang­ja.
A szél moz­gat itt min­dent.
Mar­ci­ká­nak jó a szél is, a hi­deg is, a négy fal is. Mint­ha ott­hon len­ne. Ren­dez­ke­dik. Ka­vi­csot  emel fel. Tó­csát ta­lált. Egy óri­ás ten­ger­be do­bál­ja a na­po­kat. Mind­egyi­kért kü­lön ha­jol le. Fel­eme­li. Meg­vizs­gál­ja. A part­ra sza­lad. El­dob­ja. Né­zi, ho­gyan mú­lik el. És újért si­et. Fá­rad­ha­tat­la­nul jár­ja az út­ját. Ko­mo­lyan. Én meg mint­ha a víz alatt vár­nám, mi­kor buk­kan­ha­tok fel vég­re.
Nincs itt a te­her­au­tó.
Pe­dig ér­zem, hogy el kell jön­nie. Va­jon az a má­sik gon­dol-e rám?  Nem sze­ret­nék ta­lál­koz­ni ve­le. Ér­tel­met­len len­ne. Ki­ne­ve­tett en­gem. Csak tud­nám, ha­zud­ta-e ne­kem a nap­ja­it, az éve­in­ket? Mi­lyen meg­alá­zó a sze­re­lem. Tu­dom, még­is üres­ség van utá­na. Sem­mi. Mint a ha­lál után. Meg kel­lett ma­ga­mat öl­nöm ne­ki. Meg­csal­ni. Pont. Leg­alább van Mar­ci­ka. Leg­alább sze­rez­tem egy Mar­ci­kát. Leg­alább nem kell anya sze­mé­be néz­nem. –  Nyer­tél… És még­is én va­gyok a győz­tes. Bu­ta­ság. At­tól fé­lek, ezt Mar­ci­ka so­sem bo­csát­ja meg ne­kem.
Mind­egy, hogy a vi­lág vé­gén vagy a vá­ros­ban bo­lyon­gunk. Át­néz­nek raj­tunk az em­be­rek. Üres az ar­cunk. Nem is­mer fel sen­ki. Nem kö­szön ránk sen­ki. Apu szo­kás sze­rint  kis sám­li­ján, a ra­di­á­tor­nak dől­ve me­len­ge­ti há­tát. Sze­me le­csuk­va, fe­je me­re­ven kis­sé fel­fe­lé for­dít­va, mint­ha hall­ga­tóz­na.
– Megint el­alud­tál – szól rá szi­go­rú­an anya.
Mint­ha va­la­ki szó­lí­tott vol­na: – pa­pa, pa­pa.
Anya dur­cá­san meg­ránt­ja a vál­lát. Ös­­sze­ha­rap­ja a szá­ját. Be­lé­ra­gad a szó, és nem tud­ja ki­ráz­ni, hi­á­ba zö­rög olyan el­szán­tan a mo­so­gat­ni­va­ló­val.
– Ki ta­nít­ja meg bi­cik­liz­ni, fo­ciz­ni?
– Majd sze­rez ma­gá­nak az any­ja va­la­kit, ha ed­dig még nem tet­te. Úgy­se bír­ja ki so­ká­ig fér­fi nél­kül. Em­lé­kez­zél csak vis­­sza!
Per­sze, anya min­dig túl ma­gas­ról ítél­ke­zik. Mert ő már sí­nen van. Apa meg  eze­ket a fon­tos dol­go­kat el­en­ge­di a fü­le mel­lett. Hogy mi­ért nem csal­ta meg so­ha? Leg­alább anyu egy­szer meg­nyu­go­dott vol­na. Le­csi­tult vol­na az az ál­lan­dó szag­lá­szó fe­szült­sé­ge, ki­rö­pült vol­na a nyíl­ves­­sző. Vég­re. De nem. Meg­der­medt lé­lek­kel vár­tuk a vég­ze­tet, mi­kor hagy min­ket ma­gunk­ra egy szeb­bért, fi­a­ta­lab­bért, oko­sab­bért. Ret­te­gés, hogy el­sza­kad­nak. Én tő­lük. Ha­lál.
– Kü­lön­ben meg ő zár­kó­zik elő­lünk el – fű­zi to­vább a szót anya. – Én vit­tem vol­na ne­ki min­dent, el­jár­nék se­gí­te­ni. De nem. Lá­tod. Fel se hív. Egy ké­pes­la­pot sem ír. Nemhi­á­ba ret­teg­tem kis­ka­masz ko­ra óta, hogy egy­szer ön­gyil­kos lesz. Csak ma­gá­ra tud gon­dol­ni. Te, ez min­dig olyan megáltalkodott volt. Most itt van.
– Igen, itt va­gyok.
– Apa, ne szun­di­kálj, kér­dezd meg anyá­tól, nem jö­het­ne ha­za? Mi­ért nem hív­juk ha­za? Hol­nap­után ka­rá­csony. Las­san itt az új év. Én ki­jö­vök, min­dennap. Hol­nap, hol­nap­után, s ha kell mind­ad­dig. Csak már jön­ne az a te­her­au­tó!