Gál Sándor – A tu­dás ár­nya­la­tai

1
ha a lej­tőn el­akad a lé­pés
és a szív a bor­dá­kat ve­ri va­dul
s – ma­kacs po­gány – térd­re esel
mert a le­ve­gő is bi­zony el­fo­gyott

s fü­led­ben száz po­kol mal­ma zu­hog
ha már odébb hul­lá­mo­kat vet az út
fo­lyó­vá vál­toz­tat­ván a tö­mör be­tont
mi tör­té­nik ak­kor mi tör­té­nik

a zöld me­ző­ség s az or­go­na­ágak
fe­ke­te ős­er­dő­vé vál­toz­nak a na­pon
mi­ként ha tűz­ben ég­tek vol­na
se láng se per­nye nem száll még­sem
csu­pán a tér­dep­lő ma­gány s a csend
mi­kor bé­vül szer­te­árad
és nincs tu­dás a szár­nya­lás­ról
mi tör­té­nik ak­kor mi tör­té­nik

ha ar­ra gon­do­lok hogy e pil­la­nat
túlvisz az ér­te­lem kép­zelt ha­tá­ra­in
ahon­nan vis­­sza­fe­lé út nem ve­zet
le­het­sé­ges­sé még­is mi tá­gul ben­nem
lé­tez­het-e egy má­sik „én” aki
ben­nem vagy he­lyet­tem a lej­tő­re vis­­sza­áll
s le­csen­de­sí­ti a bor­dá­kat ve­rő szí­vet
mi tör­té­nik ak­kor mi tör­té­nik

2
a kö­ze­le­dő sö­tét­ség elől
nincs esély a me­ne­kü­lés­re
a lép­cső­sor­ok s a jár­da­sze­gé­lyek
szint­kü­lönb­ség­ét meg­ta­nul­ni
s úgy lép­ni majd oly óva­to­san
hogy a szem he­lyett a ci­pő­talp
je­lez­ze a vi­szony­la­gos biz­ton­sá­got
és el­gon­dol­ni im­már a ben­ti tér­ben
hogy met­től med­dig ér az út
és eh­hez szab­ni az idő áru­lá­sát
ami fel­te­he­tő­en fe­les­le­ges­sé bom­lik
és ko­ráb­bi ér­té­ke is el­ve­szik bi­zon­­nyal
mert hát a ben­ti s a kin­ti sö­tét
egy­ne­mű tar­to­má­nya
töb­bé nem lesz meg­él­he­tő
ta­lán még az em­lé­ke­zet az egy­szer-volt
mely akár a ve­rő­erek­ben le­ra­kó­dott mész
s lett meg­fog­ha­tat­lan
és meg­mér­he­tet­len tar­to­mány
el­ér­ke­zik a min­den­ség ha­tal­ma
ben­ne le­me­rül a te­rem­tett vi­lág
nem tu­dom a szép­ség
mi­ként lesz ab­ban meg­él­he­tő
az ég ku­po­lá­ja mi­re s ki­re bo­rul majd
hogy a fény csu­pán üres szó ma­rad azu­tán
vi­rá­ga­im­ból csak az il­la­tok
ma­da­ra­im­ból a re­pü­lés ziz­ze­né­sei
ez s en­­nyi ma­rad ha meg­ma­rad
s fe­ke­te alag­út­tá vá­lik min­den uta­zás

3
le­raj­zol­ha­tó áb­rák úsz­nak elő
ki­ve­tí­tett je­le­né­sek
a szem­fe­nék haj­szál­ere­ze­té­nek
szét­ron­csolt mély­sé­ge­i­ből
akár­ha vitorláshajók
a ten­ge­rek ho­ri­zont­ján
úgy li­beg­nek oly kön­­nyű­sé­ge­sen
szin­te nem is érint­ve a fel­színt

mond­ha­tó vol­na e lá­to­más
a va­ló­ság ta­pint­ha­tat­lan
tá­vo­li tel­jes­sé­ge
ben­ne a rom­bo­lás
éte­ri tisz­ta­sá­ga
ahogy ön­ma­gát pusz­tít­ja
kö­vet­ke­ze­tes biz­ton­ság­gal

tud­ni s meg­él­ni
min­den új nap szü­le­té­sé­ben
min­den haj­na­lon s al­kony­időn
a fel­ál­do­zott fény hi­á­nyát
s vin­ni az ég fe­lé
e tu­dás tű­nő ár­nya­la­ta­it

4
a tör­té­nés­ben ki ma­rad kér­de­ző
s ha lesz is kér­de­ző
mi­ként ér­kez­het vá­lasz
a vá­lasz­adót ne­vén ki szó­lít­ja majd
és ki ad ne­vet
a meg­szü­le­tő je­le­nés­nek

fény­te­le­nül árad az örök teg­nap
je­lek nél­kül és han­gok nél­kül
csu­pán a szív ahogy tom­pán dob­ban
ahogy a vér­edé­nyek­ben
moc­can a kö­nyör­gés
s fel­sa­jog az ér­te­lem ma­ga­sá­ig
meg­szó­lít­ván az ér­ke­ző hol­na­pot

le­het hogy min­den csak VOLT

egy lát­ha­tat­lan moz­du­lat
be­ta­kar­ja ár­nyé­ká­val a re­ményt

5
már van­nak pil­la­na­tok
ami­kor az ér­te­lem
fel­ad­ja ön­ma­gát
hogy nincs to­vább
mert nem ér­de­mes
moz­dul­ni se és él­ni se
a le­sza­ka­dó gon­do­la­tok
ös­­sze­tör­nek
hull da­ra­bok­ra
a kü­lön-min­den­ség
s a lé­te­ző ket­tős tér­nek
se nap­pa­la se éj­sza­ká­ja

6
mi­kor a fá­radt­ság meg­ál­lít
az al­kony szín­te­len fa­la előtt
ös­­sze­tör­nek az ér­ke­ző han­gok
s va­la­mi fény­te­len áram­lás
sze­lí­den el­so­dor­ja va­la­há­nyat
de nem fáj már ez a vesz­te­ség
hi­szen csak a lé­te­zés
hal­vány ár­nya is­mét­lő­dik ben­ne
va­la­mi szál­ló tö­re­dékfé­le
ha nem lát­nám az emel­ke­dő al­kony
szín­te­len fa­la előtt
nem is be­szél­nék az is­ten-hi­ány­ról

7
nem szó­lal meg az al­ko­nyat
meg­fa­gyott a fák éne­ke
a táj szí­ve is el­fe­ke­tült
dől­nek az ég­ből sö­tét ár­nyak

ha e pil­la­nat meg­kö­vül­ne
len­ne szik­la­szirt­té az ének
kö­ré der­med­ne a sík­ság ar­ca
s a te­rem­tés előt­ti idő egé­sze

mily ko­pár és mily szo­mo­rú
az ed­dig-va­ló élet-tu­dás
a meg­fa­gyott fák né­ma­sá­ga
s a nyi­tott szem­ben a sö­tét­ség

8
ha az el­in­du­lás pil­la­na­ta
a föl­is­me­rés­sel egy­be­esik
nem szá­mít sem­mi töb­bé
a szép­ség örök tu­dá­sa
sudaras ma­gas­sá­got je­löl
s el­tű­nik a föl­di ho­ri­zont
mély­ség és ma­gas­ság
eg­­gyé ol­dó­dik
lesz vi­rág­gá nyí­ló ten­ger-tü­kör
fel­oszt­ha­tat­lan vég­ső egész
men­ni így a fény fe­lé tisz­tán
meg­sza­ba­dí­tott örök­ha­gyó­ként
mi­u­tán el­hall­gat­tak a ha­ran­gok

(A té­koz­lás em­lé­kei cí­mű ké­szü­lő ver­ses­kö­tet­ből)