Gál Sándor – A tudás árnyalatai
1
ha a lejtőn elakad a lépés
és a szív a bordákat veri vadul
s – makacs pogány – térdre esel
mert a levegő is bizony elfogyott
s füledben száz pokol malma zuhog
ha már odébb hullámokat vet az út
folyóvá változtatván a tömör betont
mi történik akkor mi történik
a zöld mezőség s az orgonaágak
fekete őserdővé változnak a napon
miként ha tűzben égtek volna
se láng se pernye nem száll mégsem
csupán a térdeplő magány s a csend
mikor bévül szerteárad
és nincs tudás a szárnyalásról
mi történik akkor mi történik
ha arra gondolok hogy e pillanat
túlvisz az értelem képzelt határain
ahonnan visszafelé út nem vezet
lehetségessé mégis mi tágul bennem
létezhet-e egy másik „én” aki
bennem vagy helyettem a lejtőre visszaáll
s lecsendesíti a bordákat verő szívet
mi történik akkor mi történik
2
a közeledő sötétség elől
nincs esély a menekülésre
a lépcsősorok s a járdaszegélyek
szintkülönbségét megtanulni
s úgy lépni majd oly óvatosan
hogy a szem helyett a cipőtalp
jelezze a viszonylagos biztonságot
és elgondolni immár a benti térben
hogy mettől meddig ér az út
és ehhez szabni az idő árulását
ami feltehetően feleslegessé bomlik
és korábbi értéke is elveszik bizonnyal
mert hát a benti s a kinti sötét
egynemű tartománya
többé nem lesz megélhető
talán még az emlékezet az egyszer-volt
mely akár a verőerekben lerakódott mész
s lett megfoghatatlan
és megmérhetetlen tartomány
elérkezik a mindenség hatalma
benne lemerül a teremtett világ
nem tudom a szépség
miként lesz abban megélhető
az ég kupolája mire s kire borul majd
hogy a fény csupán üres szó marad azután
virágaimból csak az illatok
madaraimból a repülés zizzenései
ez s ennyi marad ha megmarad
s fekete alagúttá válik minden utazás
3
lerajzolható ábrák úsznak elő
kivetített jelenések
a szemfenék hajszálerezetének
szétroncsolt mélységeiből
akárha vitorláshajók
a tengerek horizontján
úgy libegnek oly könnyűségesen
szinte nem is érintve a felszínt
mondható volna e látomás
a valóság tapinthatatlan
távoli teljessége
benne a rombolás
éteri tisztasága
ahogy önmagát pusztítja
következetes biztonsággal
tudni s megélni
minden új nap születésében
minden hajnalon s alkonyidőn
a feláldozott fény hiányát
s vinni az ég felé
e tudás tűnő árnyalatait
4
a történésben ki marad kérdező
s ha lesz is kérdező
miként érkezhet válasz
a válaszadót nevén ki szólítja majd
és ki ad nevet
a megszülető jelenésnek
fénytelenül árad az örök tegnap
jelek nélkül és hangok nélkül
csupán a szív ahogy tompán dobban
ahogy a véredényekben
moccan a könyörgés
s felsajog az értelem magasáig
megszólítván az érkező holnapot
lehet hogy minden csak VOLT
egy láthatatlan mozdulat
betakarja árnyékával a reményt
5
már vannak pillanatok
amikor az értelem
feladja önmagát
hogy nincs tovább
mert nem érdemes
mozdulni se és élni se
a leszakadó gondolatok
összetörnek
hull darabokra
a külön-mindenség
s a létező kettős térnek
se nappala se éjszakája
6
mikor a fáradtság megállít
az alkony színtelen fala előtt
összetörnek az érkező hangok
s valami fénytelen áramlás
szelíden elsodorja valahányat
de nem fáj már ez a veszteség
hiszen csak a létezés
halvány árnya ismétlődik benne
valami szálló töredékféle
ha nem látnám az emelkedő alkony
színtelen fala előtt
nem is beszélnék az isten-hiányról
7
nem szólal meg az alkonyat
megfagyott a fák éneke
a táj szíve is elfeketült
dőlnek az égből sötét árnyak
ha e pillanat megkövülne
lenne sziklaszirtté az ének
köré dermedne a síkság arca
s a teremtés előtti idő egésze
mily kopár és mily szomorú
az eddig-való élet-tudás
a megfagyott fák némasága
s a nyitott szemben a sötétség
8
ha az elindulás pillanata
a fölismeréssel egybeesik
nem számít semmi többé
a szépség örök tudása
sudaras magasságot jelöl
s eltűnik a földi horizont
mélység és magasság
eggyé oldódik
lesz virággá nyíló tenger-tükör
feloszthatatlan végső egész
menni így a fény felé tisztán
megszabadított örökhagyóként
miután elhallgattak a harangok
(A tékozlás emlékei című készülő verseskötetből)