Öllős Edit versei
Kényszer
„Ma már az alkotás is rám szakadt.” (Radnóti M.)
– töprengeni csakis nemtörődöm módon lehet
azt soha nem tudni
összefércelt lélekkel kirakósdit kell-e játszani vagy
elég forró vízbe mártózni hogy a magány hangtompítóval
jajgasson és persze exhumálódjon–
a csoda beállíthat bejelentés nélkül is
a bocsánat sóhajthat illúziók nélkül is
de ha üt egyet az ingaóra azt soha nem tudom
biztosra forduljak-e jobbra esetleg balra vagy
tapossam-e tovább faarccal a pedált
írószer nélkül lehorgonyozni a nemlét kikötőjében
mindig több mint szavak összepréselt kulcscsomójával
megnyitni balladák kezdősorait hiszen
a művészethez vért spriccelő kitartás kellene meg
gennyes elhatározás azt is tudjuk már
a lét esélytelenül is többesélyes a helyzetképek
röntgenképei csakis dacosak vagy szomorúak lehetnek
egy könyv a polcról csakis véletlenszerűen
emelhető le akár a harmadikról akár a legalsóról
bármelyik átélt vagy hasra ütve kreált élet bárhová
kivetíthető vagy bebugyolálható és eldugható
a ködös vákuum mesterséges ízein jobb kérődzeni mint
bármelyiket is keresztben lenyelni
az ember tükör előtt gesztikulálva úgyis kipróbálja
jól áll-e neki Lucifer kalapja aztán fakírszőnyegen
nyújtózkodik izgatottan szuszogva miközben azt is
megtudja milyen nagy kár hogy a múltról jelen időben
beszélni lehetetlen egyébként sincs tapintható idő
az írás hevében csak az értelmezhető merre
mászik a pók a mennyezeten hány hangya bukdácsol
a cserepeken de a csend fülhallgatóval mindig hallgatható
minden ép gondolat szavatossága meghosszabbítható
az állapotok alkalmazkodnak a kurziváltan írt rettegésekhez
a magánynak csúfolt sejtelmek feszélyezetlenek is lehetnek
az egyik serpenyőbe a születési rendellenességek kerülnek
a másikba mindaz amit Isten tervbe vett
– töprengeni csakis nemtörődöm módon lehet
azt soha nem tudni
hányféleképpen lehet érteni a verset
hányféle lehet a kényszer megírni a verset –
Zarándoklat
– mikor nap mint nap zsugorodom kíváncsiságom
alig tart meg a folyóparton délelőtt tizenegyre
több az időben elhelyezhetetlen salakanyag ha
négy órája tart is már a zarándoklat –
a tények odújukból ilyenkor elő nem bújnak
fogsajdítóan sótalan ilyenkor minden pillanat
az időzítések ilyenkor a haldokló rögeszmékéi maradnak
az ürügytelenítések ilyenkor ledobják maszkjaikat
a bűnbaktalanítások ilyenkor tünetmentessé teszik lepráikat
történik egy és más csak
a vasfüggöny ugyanaz hiába aszfaltozzák már bakelittal
az utakat mindig van ösvény melyre rálépni nem szabad
ott veszetté válhatna minden gondolat és minden
befejeződne mielőtt elterveződne aztán ha mégis
köztessé válik a lét én csak elméletben vagyok
hűtlen magamhoz hiszen mielőtt kitalálnám miért
hozzak épp áldozatot egy patyolatfehéren igazat hazudok
mondjuk arról hogy
a nap egyik felében haldoklom a másikat átalszom aztán
ezt addig sarkítva kódolom míg azt sem szorgalmazom hogy
a test és a lélek ébrenlétlenül végre
együtt viháncoljon de hiába kapkodok a légből kifogásokat
hiába vállalok magamra gúnnyal ostromolt céltáblákat
hiába állok modellt karikatúráknak nem tudhatom
hallhatók-e lélegzetvételeim mialatt a gravitációval
dacoskodom csak azt tudom
se abbahagyni se a végére pontot tenni lehetetlen csak
a tükörbe kacsinthatok kacér őszinteséggel mikor
erőltetetten dorbézolnak a ténfergések a választásokon
struccok politikái győzedelmeskednek
a kabaréjelenetek eredetileg úgyis tüskés monológnak
tervezettek–
Téli időszámítás
valami ficánkol bennem – keljfeljancsi módjára
készen áll az összes támadást kivédeni ellenem –
pedig
úgy tűnik pikáns mártásba mártózik minden délután
meg sem kell szólalni csak a rímek kapkodnak levegő után
pedig
se hó se jég se zúzmara se balzsam se üres mozsár
se tévhit se rögeszme se kártyavár se napi norma
– kivéve mikor azt elhalasztom holnapra –
pedig
ki se csapok medremből ki se lépek sodromból
ikszszer sem térek el iksz variációtól
tudom mi térül meg és mit lesz jobb elnapolnom mikorra
fagy- és tűzállóvá válik a legtöbb gondolatom
úgyis
jöhet bármikor egy ötlet abból bármikor öt lehet
nem is kell elnézést kérni mert megszülettem sem
azért hogy annak a végére még nem értem
hiszen
én már legfeljebb satuba szorítom ideig-óráig lelkem
nem szépítem ami már úgyis világszépe-esélyes de hogy
a túléléshez kevés az oxigén az nem kétes
már csak
jelzőket gyűjteni a múltról és a jövőről éri meg külön-külön
mégis
mind összekeveredhet zajló pillanatokat is befeketíthet
– így bármi lehet
szívós vagy hullaszagúan erjedt
viháncolva búval bélelt vagy áporodottan ködös
boszorkányjelmezestül exhumált vagy tépőzárastul selejtes vagy
csínytevéssel nívódíjassá tett vagy
pókerarccal eltemetett –
Igaz mese a hűségről
A minap voltam, hol nem voltam,
fogtam magam, és egy pizzát vaníliaöntettel tálaltam.
(Hogy maradjon valami eredeti is utánam.)
Közben útravalóul hamuban pogácsát sütöttem, reszelt
sajttal megszórtam.
(Hogy maradjon még több eredeti utánam.)
Aztán egyet gondoltam (hogy magamat faképnél ne hagyjam),
aztán még többet gondoltam (hogy magamat magamhoz szorítsam),
és el már csak elméletben indultam.
(Mert megtudtam, még nem hintalovagoltam eleget,
még nem tettem elég zamatossá szerepemet,
még nem került elég kérdőjel helyemre,
még nem surrant elég bankó perselyembe,
meg persze bármit is helyileg nem érzésteleníteni még
illetlenség lenne, és bizony még
napjában sokszor ütközöm frontálisan magammal,
napjában sokszor hencegek kimondva áldozataimmal,
napjában sokszor nyárspolgáriaskodom jogaimmal,
napjában sokszor mondok csődöt közvilágításaimmal,
és bizony még
a gondolat meg az érzés nem jár egy cipőben,
nem hempereg egyféle szappanos vizű teknőben,
még mindig több az inger mint az úthenger,
még mindig félünk, így annál szűkebben látunk,
és azt hisszük,
minél kevesebbet beszélünk, annál szebbnek látszunk.)
Itt is, most is
becsengetnek az el-ellopott ötven percek,
ünnepet csiholni itthon is lehet.
(És azóta is hol vagyok, hol nem vagyok,
sokszor a haldoklásig, de mindig a feltámadásig.)