Cselédlépcsők sötét titkai a kisebbségi oktatásügyben
Künyvről könyvre
(Popély Gyula trilógiája a felvidéki iskolafogyatkozásról)
Popély Gyula felvidéki történésszel, akkor még a pozsonyi magyar gimnázium igazgatójával a csehszlovákiai választási küzdelmek során ismerkedtem meg, amikor a tét a kettős állam fennmaradása és a magyar kisebbség jogállásának tisztázása volt. (Az ottani magyarságnak a friss Szlovákiában való térvesztését illetően az ő sorsa szinte jelképes: Párkányba, a „híd” mellé költözött, s a Károli Gáspár Egyetemen tanítja gyermekeinket Szerémi, Zápolya káplánjának keserédes stílusában.)
Hágában 1992 őszén egy magyar–szlovák kerekasztal-beszélgetésen képviseltük a magyar ügyet, amikor is a holland külügyi intézetben vendéglátóink bevallottan attól féltek, hogy egy magyar–szlovák konfliktus a jugoszláv, etnikai háborúra váltó polgárviszály után az egész Kárpát-medencét a Balkánhoz és a Kaukázushoz hasonló, háborús térséggé formálja át. Háború köztünk – mondták a szlovákok a kiváló történésszel, Ladislav Deákkal az élen s mondtuk mi is – olyan , mintha a a Monarchia utolsó igazi belháborúját, az 1866-os osztrák–porosz párviadalt most egy filmrendező velünk, kései utódokkal szeretné kamera előtt lejátszatni. A ke-rekasztal előadásairól s vitáiról egy kis könyvecskét is szerkesztettek a holland és – zárójelben – német külügyi intézet ugyancsak ott sertepertélő munkatársai Im historischen Würgegriff címmel, ami valami olyasmit jelent, hogy a két nép viszonya olyan, mintha a történelem fojtó fogásában tartanánk egymást céltalanul. A történetben az a szomorú, hogy hivatalból a 20. századi magyar sérelmeket akkor mondhattuk el utoljára úgy, hogy az nemcsak a nyugatiak bátorítására történt, hanem lapozgatva a szlovák kollégák írásait – így az egykori chartás Jozef Jablonickyét vagy a bársonyos forradalom után a szlovák parlament elnökhelyetteseként is feltűnt Milan Zemkóét vagy éppen a két nép viszonyát nagyon is értő, „tárgyilagos nacionalista” Deákét –, egyértelmű, hogy a múltat célfotók pontosságával törekedtek ők és mi is megközelíteni. Azóta a sportszerű tárgyilagosság szlovák részről éppúgy eltűnt, mint Benedek táborszernagy ütegeinek füstje Königrätznél, azaz a mai cseh-országbeli Hradec Královénál, amikoris felemelt kezű ezredeink ötven évvel megelőzve az antanthoz átálló cseheket, először s utoljára söpörték be a vereséggel járó jutalékot.
Mai vesztésünkből hiányzik bármiféle öröm, bármiféle jutalék: még a beneši kollektív bűnösség bélyegét is felelevenítette a szlovák törvényhozás. (Talán csak Jablonický tudta volna megírni szlovák részről, mi is történt velünk 1945-ben, ahogy Sidonia Dedina megírta, mit is tettek akkor a németekkel Beneš sugallatára a csehek.) Mintha csak a magyar hegemóniának, de a szlovák hegemóniának nem lettek volna bűnei, például az a magyarénál durvább asszimilációs erőszak, amelyről Popély Gyula még a 90-es évek elején Népfogyatkozás címen írt. Csáky Pál, volt szlovák miniszterelnök-helyettes az „államalkotó nép” identitászavaráról és szellemi pánszlávizmusáról beszél most, s arról, hogy politikusai a kelleténél többet kacsintgatnak Moszkvára. De mit segít rajtunk, hogy Csáky a szlovák törvényhozás egyik legkiválóbb szónoka, vagy hogy Grendel Lajos a pártállam bukása előtt szlovákra fordított regényével bestseller lett?
1918–19 előtt nemcsak Szlovákia nem volt a világon, hanem az a valami sem, amit szlovák világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Aztán a semmiből egy magyar kultúrát pusztító adminisztratív háborúval két év alatt megteremtődött az a ma is háborgó, magyarellenes szlovák világ, amelyet Popély Erős várunk az iskola című 2005-ben a Madách-Posoniumnál megjelent könyvében bőséges levéltári iratanyagra támaszkodva úgy ír le, mint egy, a magyar kultúra, a magyar világ ellen viselt látens, hideg polgárháború letéteményesét. Az első Csehszlovák Köztársaságban durva volt nem is maga az impériumváltás – mint azt láthattuk s éreztük is a kisantant két balkáni, diktatórikus eszközöket bőséggel alkalmazó királyságában –, de a hegemóniaváltás a szláv és a felvidéki, a német kultúrához húzó magyar világ között. Az új kis szláv köztársaság szlovák fele Anton Štefánek személyében – aki a teljhatalmú szlovák minisztérium iskola- és közművelődési osztályának referátusát vezette – igazi perzekútort nyert. Anton Štefánek a Bach-éra cseh hivatalnokainál jóval érzéketlenebbül és hatékonyabban testesítette meg a hatalomváltást: rögtön 2355 magyar vagy magyarérzelmű tanárt mozdított el állásából. A szlovák tanító fogadalmának – amelyet kötelező volt nemzetiségi hovatartozástól függetlenül letenni – veretesen sovén mondatai még egy szlovák tanító számára is túl hivalkodók és hamisak voltak. (S a liberális-konzervatív színezetű magyar világ után túl sok hatósági imperativust, nyílt kényszert tartalmaztak.)
Sok az illúzió az első republikát illetően a magyarok körében még ma is. Ezt jól lehetett érzékelni a párkányi Tusculánumába visszavonult szerző múlt év végi, mindhárom könyvének bemutatásakor Pesten a Magyarok Házában: a trilógia számadatai, a kulturális genocídium tényei sokkolták a Csehszlovákiát egyébként tapasztalatból is jól ismerő hallgatóságot. (Persze, a filozófus elnök, Masaryk még kesztyűs kézzel szlávosított, a magyar osztályokban végzett tanulóknak, mint anynyiszor megcsodáltam édesanyám bizonyítványát, minden magyarul íródott, még az is, hogy kelt Košicén.)
A frontvárosként csehszlovák többségűnek nyilvánított Kassának – írja Popély – 1919 őszén hét elemi iskolája volt 2123 magyar, 750 szlovák és 104 német kisdiákkal. Hármat mindjárt csehszlováknak minősítettek. A gyors csehszlovákosítást keveslendő egy Weiss nevű buzgó tanügyőr jelentésében mégis felháborodottan írta, hogy újabb kemény fellépés szükségeltetik, mert „a magyarok csak ebből értenek”. Az aránynak – így Weiss – végleg a csehszlovakizmus javára kell eldőlnie: felháborító, hogy még mindig négy magyar elemi iskola van három csehszlovák ellenében. Weiss győzelemre játszott.
Az ember a ma Prágában újra élővé varázsolt Masaryk-kultusz igézetében alig hisz a tényeknek. Ki gondolná, hogy a Hradzsin nyugatias szellemű urai milyen nehezen tűrték a jogállapot fegyelmét! Pedig a pozsonyi zsupán-kormánybiztos Samuel Zochnak azért kellett távoznia posztjáról, mert szembe mert szállni a szlovákiai teljhatalmú minisztérium vezetőjével, Šrobárral is – Štefánek és a Weiss-félék „tartó emberével” – iskola- és nyelvhasználati ügyekben. Pozsony városa – amely szívesebben csatlakozott volna akár Magyarországhoz, akár Német-Ausztriához – Langer Alajos vezérletével egész delegációt küldött Masarykhoz, kérve a magyar és német iskolák védelmét, azonban mint Popély könyvében olvashatjuk, a filozófus és humanista elnök csak kusza megjegyzésekkel reflektált, s tenni semmit sem tett. A valóságot az evangélikus líceum igazgatjójának számadásából olvashatjuk ki: Hirschmann Nándor szerint az akkor 314 éves intézetnek 1919 volt a legnehezebb esztendeje. (A cseh legionáriusok hatalmi gőgjét látva az igazgató úr arra célozhatott, hogy 300 évvel előtte indult be a habsburgiánus ellenreformáció népet próbáló, kegyetlen százada, ám akkor több volt – a fegyverek ellenére is – a túlélési esély.)
Kassa, az egykori Felső-Magyarország fővárosának magyartalanítását szolgálta a premontrei főgimnázium – amelynek 731 tanulójából 654 volt a magyar –, a királyi állami főreáliskola és a leányközépiskola csehszlovák állami tulajdonba vétele. A volt piaristáknál Karol Murgaš – eredeti nevén Hegedűs Károly – lett az igazgató. Nincs szebb, mint amikor egy katolikus tanközösség tanára felfedezi a vallásellenesség és az asszimiláció hasznát a szlávosodásra ítélt magyar iskolaváros közéletében. Vagy ahogy Štefánek mondta, „Nem fogjuk tűrni, hogy a szlovák gyerekek esetleg magyar nyelvű oktatást nyerjenek.” Nemcsak Murgaš, hanem Ján Šimeèek nevét is érdemes megjegyeznünk: őt a magyar időkben Gara Jánosnak hívták. Most ő vezérelte Kassán az iskolák csehszlovákosítását, de ahogy a város prágai országgyűlési képviselője, Körmendy-Ékes Lajos megjegyezte róla, a monarchikus időkben „sem én, sem más nem tudta róla, hogy szlovák”. (Švejk Lukaš főhadnagya jut az ember eszébe Šimeèek úrról: Én is cseh vagyok, de nem kell tudnotok róla.)
Eperjesen az új éra átveszi a Királyi Katolikus Főgimnáziumot – a tanulók négyötöde magyar –, s a magyargyűlölő eposzköltőről, aki szerint a szlávok lányosan szűzies, törékeny államalakulatát a magyarok kardja zúzza szét, Šafárik Reálgimnáziumra kereszteli át. 1926 júniusára – szögezi le a szerző – visszafordíthatatlanul véget ér a magyar középiskolai oktatás Eperjesen. A prágai–pozsonyi hatalom frontális rohamot intéz a magyar gimnáziumok ellen: Nagyszombat, Selmecbánya, Besztercebánya, Nyitra, Lőcse, Igló és Késmárk is elesik. Végleg megszűnnek a kegyesrendiek algimnáziumai a Pozsony fölötti Szentgyörgyön, Podolinban (csak Krúdy írásai és Szindbád maradnak meg a szepességi iskolák hangulatából a számunkra) és Kisszebenben. A színmagyar Rozsnyó katolikus főgimnáziumát – 186 tanulóból 181 a magyar – és az evangélikusokét ugyancsak eléri az új hatalom romboló keze. „1920 nyarára oktatáspolitikai szempontból is tabula rasát csinált” a hatalom – írja Popély. A magyar tanítóképző intézeteket és szakiskolákat is felszámolták: a mesterember a technikát illetően idegen nyelven kellett hogy gondolkozzon. Az egész első köztársaságbeli oktatási és művelődési politikát górcső alá vevő szerző végső konklúziója az, hogy a kormányzat – minden demokratikussága és alkotmányossága dacára – egészen 1938–39-es bukásáig magyarellenes oktatási politikát folytatott. Jellemző – idézünk a Pázmány Péter kiadta dunaszerdahelyi olvasókönyvből –, hogy csak az 1938-ban bekövetkezett visszacsatolás után alakult meg „a város első nyolcosztályos klasszikus jellegű gimnáziuma, amely egyúttal a Csallóköz egyetlen ilyen típusú iskolája volt”. S felhozhatnánk a Popély ábrázolta szomorú kép alátámasztásához Gyönyör József adatait is, miszerint az 1921–22-es iskolaévhez képest 1937–38-ra 103 322 főről 91 182 főre csökkent a magyar alapiskolai tanulók száma.
Lanstyák István A magyar nyelv Szlovákiában című 2000-ben megjelent monográfiájában ugyancsak leszögezi, hogy „A magyar iskolák ebben a korszakban nagyon kevés állami támogatást kaptak, ugyanakkor a »csehszlovák« iskolákat az állam az ún. Slovenská Liga közvetítésével bőséges segélyben részesítette. Ez az 1920-ban létrejött szervezet szlovák tannyelvű iskolák százait létesítette előbb csak a vegyes, később a teljesen magyar lakosságú vidékeken is. A Liga nem titkolt célja a szlovák nyelvterületnek a Dunáig való kiterjesztése volt.” Versailles legszebb rózsáját – ahogy az első republikát becézték – vad balkáni testvéreinek ágaival oltották be.
A Hazatéréstől a hazavesztésig című kötet, amely ugyancsak a Madách-Posoniumnál jelent meg 2006-ban, az 1938 és 1945 közötti időszakot öleli fel. Az 1938-ban visszatért 878 helységből 763 magyar, 105 szlovák, 7 rutén, 3 pedig német többségű volt. A szlovák telepesek kimenekítették a Liga-iskolák ingóságait – ezek a népiskolák a magyarlakta részek elszlovákosítását szolgálták –, s a telepesek közül is sokan távoztak szlovák felségterületre. (Magukkal vitték lovaikat és fegyvereiket, amelyekkel időnként a magyar lakosságot katonai gyakorlat címén tudatosan rettegésben tartották.) De mi történt a megnagyobbodott Magyarországon?
Az 1941-re ismét többnemzetiségűvé vált országban különösen kényes kérdés lett az elemi iskolák tannyelve. A miniszterelnöki hivatal Bazovszky Jánost nevezte ki szlovák referenssé, aki különösen az érsekújvári járásban tett ellenőrzései után úgy fogalmazott, hogy a magyar hatóságokban „nincs meg a tapintat” a kérdés kezeléséhez. (A Kassa környéki falvakat illetően Popély maga is anarchikus állapotokról beszél.) A magyar kormány – s hozzátehetjük, épp a háború s az európai viszonyok eldurvulásának évében, 1941-ben – azonban méltányosságra törekedett, s az 1941. V. tc. kimondta a nemzetiségi érzület büntetőjogi védelmét. Más kérdés, hogy a helyi hivatali és oktatási szinteken ez a méltányosság meg tudott-e jelenni legalább a fegyelmi vizsgálatok szintjén. De nem a formalitás szintjén maradt a szlovák fél is?
Még tovább is ment. Pozsony hozott egy nemzetiségi törvényt, ám az abban előírt nemzetiségi katasztert sohasem állította fel. Revíziós nagygyűléseket rendeztek, elhíresztelve, hogy a németek rövidesen úgyis visszadják a Magyarországnak ítélt déli területsávot. A Hlinka-gárda egyik főideológusa, Andrej Garmuška Eperjesen magyarországi szlovák diákok fejébe verte a revíziós politika ábécéjét, s úszító röplapokkal küldte vissza őket magyar területre. Amikor a reciprocitás elvét Pozsonyban megfogalmazták, akkor kényszeres viszonosságra gondoltak, nem pedig ésszerű egyezkedésre az iskolák és a művelődés terén. Hiába fejtette ki Bárdossy magyar miniszterelnök Spišiak budapesti szlovák követ előtt, hogy Magyarországon 138 elemi iskola van, ahol a tanítási nyelv szlovák, 40 pedig vegyes, s Budapest mindössze egy új elemit kér a teljes elszlovákosításra ítélt Nyitrán, a kérés teljesítését Pozsonyban tudatosan elodázták. A Tiso elnök vezette s a náci Németországot utánzó Szlovákia még ott sem biztosította a magyar elemi iskolákat, ahol a szülők maguk kérték. (Nyitra, Nagymihály, Dobsina, Gölnicbánya, Németgurab.) Popély joggal állapítja meg, hogy Tiso elnöksége alatt a magyar iskoláztatás az első, a masaryki republikához képest is lényegesen romlott, s a szlovák hatóságok gyakorlata előrevetítette annak a magyarüldözésnek az árnyékát, amely 1945 és 1948 között következett be a magyar iskolák bezárásával és a magyar nyelv használatának tiltásával. (Az üldöztetések és a kitelepítések után – s ezt nem árt hangsúlyozni – a magyarság csak azokon a területeken tudott megmaradni, amelyek az első bécsi döntéssel visszakerültek az anyaországhoz. A szórványok elvesztek.)
A Búcsú a főiskoláktól című kötet 2005-ben jelent meg. Popély Gyula leírja, miképp szűnt meg a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem, a pozsonyi és eperjesi evangélikus teológiai akadémia, a közgazdasági akadémia Kassán, s ugyancsak ott és Eperjesen a két jogi akadémia, s végül Európa talán legrégibb műszaki főiskolája, a selmecbányai. A magyar és német nyelvű főiskolások és egyetemisták cseh és szlovák főiskolákra, egyetemekre kényszerültek, esetleg átmentek tanulni magyar vagy német földre. A balos érzelmű magyar diákságról szólva a szerző nem minden él nélkül használja az „osztályharcos mételyezés” kifejezést. Utal néhány akkor, a harmincas években feltűnt diákvezető pályafutására is. Lőrincz Gyula például a Csemadok, a szocialista korszak magyar művelődési egyesületének elnöke, Betlen Oszkár Rákosi és a Szabad Nép tollforgatója lett. Madarász László a Bács-Kiskun megyei tanács alelnökségéig jutott el, Rácz Olivér pedig kulturális miniszterhelyettesként a szocialista hazafiasságot testesítette meg. Idézi a felvidéki Prohászka Körök egyik vezetőjének, Sinkó Ferencnek az első republikában született ítéletét balos kortársairól: köreikben (Magyar Nap, Eötvös Kör, Prágai Táncsics Kör) mozgalmi embereket neveltek, de ők maguk széles néprétegeket nem hatottak át. Az akkor ifjú Skultéty Csaba – aki később a Szabad Európa Rádió munkatársa lett – nyolcvan év elteltével hasonlóan fogalmaz a kárpátaljai viszonyokat illetően a Nyugati magyarság utolsó, 2007. decemberi számában: „A cseh politika középpontjában a szlávosítás, főleg a ruszin népnek a magyarságtól való leválasztása állt. De folyt a magyarság belső megosztása, így a törvényesen működő kommunista párt segítségével.”
Popély Gyula történészi trilógiája élvezetes és tanulságos munka. Nagy szakmai hozzáértéssel, mindig hiteles forrásokra, bőséges levéltári anyagra támaszkodva mutatja meg az első republikát körüllengő, a felvidéki magyarokban ma is élő illuziók mögött a valóságot, a masaryki hatalom machiavellisztikus cinizmusát. Trilógiája Prága és Pozsony cselédlépcsőinek sötét titkait tárja fel: népirtás az iskolapadokban a leghatékonyabb.
Tamáska Péter