Emlékekből összeállított piramis

Könyvről könyvre
Végh Pé­ter Lát­ha­tat­lan je­len­lét cí­mű kö­te­té­ről
Végh Pé­ter Lát­ha­tat­lan je­len­lét cí­mű no­vel­lás- és el­be­szé­lés­kö­te­tén va­la­mi­fé­le nosz­tal­gi­kus – elé­gi­kus han­gu­lat vo­nul vé­gig, amely­hez szer­ve­sen tár­sul bi­zo­nyos töp­ren­gő fi­lo­zo­fi­kus­ság is. Tör­té­ne­tei han­gu­la­tuk­ban és ha­tá­suk­ban mint­egy vég­te­le­nül egy­be­kap­cso­ló­dó no­vel­la­fü­zé­rek, ame­lyek egy­részt szű­kebb pát­ri­á­ja,
Nagymegyer tör­té­nel­mé­ből, más­részt szub­jek­tív vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek tar­ka egy­ve­le­gé­ből, har­mad­sor­ban pe­dig ré­gi, meg­sár­gult írá­sok vagy dos­­szi­ék tö­re­dé­ke­i­ből táp­lál­koz­nak. Az ese­mé­nye­ket, pil­la­nat­nyi imp­res­­szi­ó­kat mint­egy de­rűs fe­lül­né­zet­ből szem­lé­li.

A kö­tet, mond­hat­ni, élet­ké­pek hal­ma­za. A no­vel­lák­ban a  fabulisztikus ese­mé­nyek több­nyi­re üveg­szi­lánk­ok­ká tör­nek, ame­lyek­ből az író új egé­szet igyek­szik al­kot­ni. A no­vel­lák sze­rep­lői is amo­lyan „pil­la­nat­nyi példázatok”, va­gyis ar­ra szol­gál­nak, hogy hely­ze­te­ket, il­let­ve tí­pu­so­kat mu­tas­sa­nak be. Mert Végh Pé­ter szem­szö­gé­ből nem  a sze­rep­lők sze­re­pel­te­té­se a fon­tos, ha­nem a no­vel­la tar­tal­ma, tör­té­ne­te. Egy-egy el­be­szé­lés több ap­ró anek­do­tá­ból te­vő­dik ös­­sze, ame­lye­ket mind­ös­­sze a sze­rep­lők sze­mé­lye fog egy­be. Az író az el­ső négy el­be­szé­lé­sé­nek ta­lá­ló­an a  Hon­vágy cí­met ad­ta. A  sze­rep­lők va­la­men­­nyi­en vis­­sza­vágy­nak szü­lő­föld­jük­re: ki tu­ris­ta­ként, ki meg vá­gyai ál­tal űzet­ve boly­gó lé­lek­ként ér­ke­zik ha­za, hogy az ot­ta­ni ne­héz kö­rül­mé­nyek után újabb meg­pró­bál­ta­tá­sok kö­ze­pet­te be­il­lesz­ked­jen az it­te­ni tár­sa­da­lom min­den­nap­ja­i­ba.

    A kö­tet má­so­dik ré­szét, a Lát­ha­tat­lan je­len­lét tör­té­ne­te­it, a se­gí­tő­kész­ség hi­á­nya jel­lem­zi. Kér­dő­jel cí­mű no­vel­lá­já­nak tra­gi­kus hő­se pél­dá­ul ab­szur­di­tás­ba haj­ló hi­per­bo­li­kus kép for­má­já­ban tár­ja elénk a  kö­zöm­bös­ség em­be­ri gyar­ló­sá­gát. Ami­kor a  baj­ba ju­tott rá­szo­rul­na em­ber­tár­sai se­gít­sé­gé­re, va­la­men­­nyi­en há­tat for­dí­ta­nak ne­ki. Pe­dig lát­ják, mi­ként ful­lad be­le fo­ko­za­to­san az asz­falt­ba (a ki­lá­tás­ta­lan­ság szim­bó­lu­ma), még­sem se­gí­te­nek gyöt­rel­mes ál­la­po­tán. Ugyan­olyan egy­sze­rű­en élt, mint ami­lyen „egy-szerűen” meg­halt: sen­ki sem vett ró­la tu­do­mást, hogy va­la­hon­nét is hi­ány­zik. Mint­ha Mó­ricz Kis Já­no­sa kí­sér­te­ne a Kér­dő­jel alak­já­ban. Végh Pé­ter köz­vet­ve ki­mond­ja a szen­ten­ci­át: a  szenv­te­len­ség olyan em­be­ri gyar­ló­ság, amely ros­­szabb min­den­ne­mű  dü­hödt ál­la­pot­nál. „Egye­sek ré­szeg­nek vél­ték. Má­sok lát­ták, hogy kín­ló­dik, haj­long az út szé­lén, mint egy szú­rós bo­gáncs­kó­ró, ma­guk­ban még­is meg­ját­szot­ták, hogy nem lát­ják. Mert be­lül úgy döntöttek.”

A kö­tet har­ma­dik ré­szét a  Kál­vá­ri­ák cí­mű fe­je­zet al­kot­ja, amely ti­zen­két tör­té­ne­tet ölel fel. Mi­ként a cím is utal rá, ez a rész az em­ber tes­ti-lel­ki bán­tal­ma­i­nak tér­ké­pe.  A sze­rep­lők egy­től egyig lel­ki tra­u­mát él­nek át, mert bi­zony­ta­la­nok, s ez a bi­zony­ta­lan­ság egy­részt té­to­va­sá­guk­ból, más­részt pe­dig szenv­te­len­sé­gük­ből adó­dik (Az ígé­ret­ben a  kis­fiú ki­ko­csi­zá­sá­nak meg­hi­ú­su­lá­sa; A sen­ki föld­jén Baráth bá­csi­já­nak fé­lel­me a tűz­vész­től;  a Hierogámia női tag­já­nak bol­dog­ságvá­rá­sa a ki­lá­tás­ta­lan vad­há­zas­ság­ban; Az élet ter­hé­ben az apa­ság meg­szün­te­té­sét ké­rel­me­ző in­dít­vány fo­lya­ma­tos elo­dá­zá­sa, vagy A lép­cső Bor­za Al­fon­zá­nak lel­ki ví­vó­dá­sa sza­kí­tás és ma­ra­dás kö­zött). Bár ők azért ele­get har­col­nak ön­ma­guk­kal, ám el­ha­tá­ro­zá­suk­ból még­is hi­ány­zik va­la­mi­fé­le bel­ső in­dít­ta­tás.
Végh Pé­ter fi­lo­zo­fi­kus esz­me­fut­ta­tá­sai, né­ha már-már a bib­li­ai mély­sé­ge­ket érin­tő vé­le­mény­nyil­vá­ní­tá­sa, ára­dó, oly­kor zsol­tá­ros gon­do­lat­me­ne­te töb­bet ad, mint sok­szor kel­le­ne. Az író ér­zé­ke­nyen re­a­gál az em­be­ri sor­sok­ra, és sze­ret­ne vi­dám ese­mé­nye­ket ke­re­kí­te­ni, de min­de­nütt gon­dok­kal küsz­kö­dő em­be­re­ket ta­lál (pénz­te­len­ség, mun­ka­nél­kü­li­ség, haj­lék­ta­lan élet­mód, nyo­mor és ha­lál). Élet­ké­pei ezért szo­mo­rú­ak, meg­ke­se­re­dett em­be­rek me­sé­lik sor­su­kat, vagy „elemeztetik“ az író ál­tal, ta­lán csak a Tóci,              a tek­nős cí­mű ado­ma ki­vé­te­lé­vel.

A szer­ző a hos­­szabb el­be­szé­lé­se­ket ki­sebb ré­szek­re – fe­je­ze­tek­re ta­gol­ja, ame­lyek na­gyobb tér-, idő- és hely­be­li tá­vol­sá­go­kat fog­nak egy­be, mint­egy anek­do­ta­sze­rű­en. Az ese­mé­nyek me­ne­tét per­sze me­net­rend­sze­rű­en az író irá­nyít­ja, és töl­ti meg tar­ta­lom­mal, még ak­kor is, ha köz­ve­tí­tő­ként egy har­ma­dik sze­mélyt kér fel, csak ta­lán nem min­dig vi­szi vé­gig a nar­rá­tor sze­re­pét. A cse­lek­mény gyor­sí­tá­sá­ul szol­gá­ló di­a­ló­gu­so­kat sok­szor el­ha­nya­gol­ja, s in­kább a  sta­ti­ku­sabb mo­no­ló­go­kat hasz­nál­ja, ame­lyek vi-szont ke­rek, nagy­sze­rű­en meg­fo­gal­ma­zott mon­da­tok­ban re­a­li­zá­lód­nak. Ami­kor pe­dig meg­ló­dul­na a cse­lek­mény, az író vis­­sza­fog­ja az ese­mé­nyek fo­na­lát, s ret­ros­pek­tív mó­don be­épí­ti a múl­tat a no­vel­la, vagy az el­be­szé­lés kor­pu­szá­ba.

Végh Pé­ter a kör­nye­zet meg­je­le­ní­té­sé­ben ta­ka­ré­kos­ság­ra tö­rek­szik. Mind­ös­­sze né­hány „ecsetvonással“, szin­te min­den előz­mény nél­kül je­le­ní­ti meg a kör­nye­ze­tet (az ar­gen­tin bá­dog­vá­ros; az ős­er­dei kór­ház, A lám­pa­gyúj­to­ga­tó no­vel­la pil­la­nat­nyi vá­ros­ké­pei, vagy a nagymegyeri fő­tér a ma­ga szö­kő­kút­já­val). A ter­mé­szet amo­lyan „hanyagul“ oda­ve­tett raj­za is csak ar­ra va­ló, hogy a gon­do­lat eset­le­ges csa­pon­gá­sá­ból a szer­ző vis­z-­sza­ta­lál­jon a tör­té­net iga­zi mo­tí­vu­má­hoz.
Végh Pé­ter no­vel­lái ki­egyen­sú­lyo­zot­tak, jól meg­kom­po­nál­tak. Va­la­men­­nyi­ben fel­lel­het­jük leg­főbb erős­sé­gét, a kü­lön­le­ges el­be­szé­lő­kész­sé­get. Re­mek a me­se­szö­vé­se, ta­lán csak a sze­rep­lők tűn­nek pil­la­nat­nyi be­nyo­más­nak. Adot­tak a han­gu­la­ta­ik, kész­sé­ge­ik, rá­ter­mett­sé­gük. Mi­re meg­ked­vel­nénk őket, vagy el­len­szen­vet éb­resz­te­né­nek ma­guk iránt, már el is tűn­nek, mint Juanita és Sam a Hon­vágy­ban, Zitombó as­­szony Az ir­ga­lom szi­ge­té­ben, Ri­gó ci­gány a  Ri­gó­ban, a  zon­go­ra­han­go­ló  a  Ket­té­tört pán­cél­test­ben, Komoróczy Ti­bor A Szent Jobb-ban, vagy Bor­za Al­fonz A lépcsőben…
A kö­tet ve­zér­fo­na­lát az utol­só esz­me­fut­ta­tás­ban éri el, a Tá­vo­lo­dás­ban. A szer­ző a no­vel­la­alak szá­já­ba ad­ja ön­ma­ga fi­lo­zó­fi­ai fej­te­ge­té­sé­nek alap­gon­do­la­tát: „Nyelv és hit, hit és nyelv! Me­lyik előbb­re va­ló? A nyelv épp­úgy a Te­rem­tő ado­má­nya. A lé­lek mun­kál­ta, a lé­lek hoz­ta lét­re hos­­szú év­szá­zad­okon át… Igen, a nyelv a mi leg­na­gyobb kin­csünk, mert se­gít­sé­gé­vel ki­fe­jez­het­jük ma­gun­kat, fel­tár­hat­juk leg­rej­tet­tebb dol­ga­in­kat, el­mond­ha­tat­lan éle­tün­ket, vá­gya­kat éb­reszt­he­tünk és igaz­sá­got te­he­tünk.” Va­ló­ban, ránk, ki­sebb­sé­gi kö­zeg­ben élők­re, mind­ez a jel­lem­zés még fo­ko­zot­tab­ban ér­vé­nyes.
(Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2007)

Köbölkúti  Varga  József