Grendel Lajos – Ma­gyar lí­ra és epi­ka a 20. szá­zad­ban (23)

AZ ÁL­LA­MO­SÍ­TOTT IRO­DA­LOM KOR­SZA­KA
„E kor iro­dal­má­nak tör­té­ne­te sem­mi­kép­pen sem be­szél­he­tő el nyel­vi-po­é­ti­kai moz­gá­sa­i­nak bel­ső fo­lya­ma­tá­ban, a tár­sa­da­lom egyéb rend­sze­re­i­vel, a po­li­ti­kai ide­o­ló­gi­ák szfé­rá­já­val és a ha­tal­mi me­cha­niz­mu­sok­kal va­ló egyez­te­té­sek és egyez­ke­dé­sek mű­ve­le­tei, i

l­let­ve az el­len­ál­lás mó­do­za­tai a nyelv és a sze­mé­lyi­ség­szem­lé­let min­den ré­te­gét át­ha­tot­ták, nem be­szél­ve az iro­da­lom rend­sze­ré­nek olyan eredendően tár­sa­dal­mi alak­za­ta­i­ról, mint ami­lyen a könyv- és folyóiratkiadás vagy a kritika.”(1) A ma­gyar iro­da­lom ala­ku­lás­tör­té­ne­té­be, az iro­dal­mi élet­be és az iro­da­lom au­to­nó­mi­á­já­ba so­ha ah­hoz fog­ha­tó dur­va be­avat­ko­zás­ra nem ke­rült még sor, mint az 1948-as kom­mu­nis­ta for­du­la­tot kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben és eny­hébb for­má­ban ké­sőbb is, egé­szen a nyolc­va­nas éve­kig, ami­kor a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus dog­má­ját már azok ki­ter­ve­lői és vég­re­haj­tói sem vet­ték egé­szen ko­mo­lyan. En­nek a kor­szak­nak a tör­té­nel­mi hát­te­ré­vel nem kí­vá­nok fog­lal­koz­ni. A mű­velt ol­va­sók előtt a té­nyek köz­is­mer­tek, ahogy az is nyil­ván­va­ló, hogy más meg­íté­lés alá esik a Rá­ko­si-kor­szak fék­te­len ter­ror­ja és a Ká­dár-kor­szak en­ge­dé­ke­nyebb, ám an­nál ra­fi­nál­tabb, ki­fi­no­mul­tabb és manipulatívabb iro­da­lom­irá­nyí­tá­sa és mű­vé­szet­po­li­ti­ká­ja, mely fő­ként a kor­szak fő­ide­o­ló­gu­sá­nak, Aczél György­nek a ne­vé­hez kap­cso­ló­dik.
Meg­sza­kadt-e hát a ma­gyar iro­da­lom szer­ves bel­ső, au­to­nóm fej­lő­dé­se 1948 után? Er­re a kér­dés­re óvat­lan­ság len­ne egy­ér­tel­mű fe­le­le­tet ad­ni. A felszínen va­ló­ban meg­sza­kadt. Ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, a leg­jobb ma­gyar írók mű­vei 1953–54-ig nem ke­rül­het­tek a nyil­vá­nos­ság elé, leg­több­jük ki­kö­zö­sí­té­se pe­dig el­hú­zó­dott 1956–57-ig, s az írók va­la­men­­nyi nem­ze­dé­két érin­tet­te. Sza­bó Lő­rinc, Kas­sák La­jos, Né­meth Lász­ló és Weöres Sán­dor épp­úgy a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ál­tal ki­ta­ga­dott és meg­bé­lyeg­zett írók kö­zé tar­toz­tak, mint Pi­linsz­ky Já­nos, Ne­mes Nagy Ág­nes, Mándy Iván, Mé­szöly Mik­lós és még so­kan má­sok. A Ká­dár-kor­szak­ban a ki­ta­ga­dot­tak­ból meg­tűr­tek let­tek, aki­ket nem meg­sem­mi­sí­te­ni akart az új rend­szer, ha­nem „csu­pán” marginalizálni. Ez azt je­len­tet­te, hogy leg­több köny­vük, ha hu­za­vo­nák és több­éves ké­sés után is, még­is­csak meg­je­len­he­tett va­la­me­lyik ál­la­mi ki­adó­nál. (Csak a fi­a­ta­lab­bak ked­vé­ért: ma­gán­ki­adók nem lé­tez­tek.)
Ugyan­ak­kor le­egy­sze­rű­sí­tés és egy­ol­da­lú­ság len­ne hall­gat­ni ar­ról a kö­rül­mény­ről, hogy az öt­ve­nes évek­ben pá­lyá­ju­kat kez­dő, és fő­leg a né­pi iro­da­lom tö­rek­vé­se­it foly­ta­tó nem­ze­dék szá­mos kép­vi­se­lő­je (Ju­hász Fe­renc, Nagy Lász­ló, Csoóri Sán­dor, Sarkadi Im­re, Sán­ta Fe­renc, il­let­ve Or­bán Ot­tó, Ker­tész Ákos, Csurka Ist­ván és má­sok) ran­gos mű­vek­kel já­rult hoz­zá a ma­gyar iro­da­lom­nak az öt­ve­nes évek­ben meg­sza­kadt foly­to­nos­sá­ga hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz. Ők a hat­va­nas, het­ve­nes és rész­ben a nyolc­va­nas évek ugyan­olyan rep­re­zen­ta­tív ma­gyar köl­tői, pró­za- és drá­ma­írói, mint a meg­tűrt poszt­nyu­ga­to­sok-új­hol­da­sok. S a kor­szak ka­rak­te­res írói kö­zé tar­toz­nak azok, az e két nagy cso­por­ton kí­vül ál­ló „ma­gá­nyo­sok” is, mint a pá­lyá­ját öt­ven­éve­sen szin­te új­ra­kez­dő Ör­kény Ist­ván és a vi­szony­lag meg­kés­ve de­bü­tá­ló Kar­dos G. György, Kon­rád György és Ker­tész Im­re.

Az ál­la­mo­sí­tott iro­da­lom kor­sza­ka te­hát egy­ál­ta­lán nem szür­ke és má­sod­ran­gú az elő­ző kor­szak­ok­kal ös­­sze­vet­ve, ha­nem a hat­va­nas évek­től kezd­ve olyan fel­íve­lő ten­den­ci­át mu­tat, amely­ben sok, ma már klas­­szi­kus­nak ne­vez­he­tő mű lá­tott nap­vi­lá­got, s amely mint­egy elő­ké­szí­tet­te a het­ve­nes évek lí­ra­tör­té­ne­ti és pró­za­tör­té­ne­ti for­du­la­ta­it. A foly­to­nos­ság őr­zé­sé­ben és hely­re­ál­lí­tá­sá­ban az olyan fo­lyó­ira-t­ok­nak is fon­tos sze­rep ju­tott, mint az öt­ve­nes évek­ben a Vigilia, ké­sőbb az a né­hány szín­vo­na­las vi­dé­ki periodikum, mint a Je­len­kor, a Tiszatáj, az Al­föld, az új­vi­dé­ki Híd és Új Symposion s a nyolc­va­nas évek­ben a Moz­gó Világ, a Kor­társ, az Újhold-Évkönyv, ame­lyek vál­lal­ni mer­ték a ha­ta­lom­mal va­ló üt­kö­zés koc­ká­za­ta­it is.

A fő­ként Tandori De­zső és Es­ter­házy Pé­ter né­mely mű­vé­hez kap­csol­ha­tó iro­da­lom­tör­té­ne­ti for­du­lat vagy pa­ra­dig­ma­vál­tás, a nyolc­va­nas és a ki­lenc­ve­nes évek­ben ki­for­rott új lí­rai és epi­kai be­széd­mód­ok si­ke­re és di­vat­ja né­mi­képp be­ár­nyé­kol­ják az ál­la­mo­sí­tott iro­da­lom kor­sza­ká­nak mű­ve­it. Az ilyes­mi  ter­mé­sze­tes kö­vet­kez­mé­nye min­den pa­ra­dig­ma­vál­tás­nak. Nem ter­mé­sze­tes az len­ne, ha a ma iro­dal­mi di­vat­ja­it ab­szo­lu­ti­zál­va, iro­dal­mi ér­zé­kün­ket és íz­lé­sün­ket ki­zá­ró­lag a je­len szem­pont­ja­i­hoz lán­col­va, em­lé­ke­ze­tünk­ben el­ho­má­lyo­sí­ta­ná je­len­tő­sé­gü­ket. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ez va­ló­ban a ha­gyo­mány­őr­zés-ha­gyo­mány­ta­ga­dás vál­tó­ára­má­hoz iga­zo­dó foly­to­nos­ság meg­sza­kí­tá­sát je­len­te­né.

Pi­linsz­ky Já­nos (1921–1981)

A Tra­péz és kor­lát (1946) s méginkább a Har­mad­na­pon (1959) c. ver­ses­kö­te­tei a ma­gyar eg­zisz­ten­ci­á­lis érában olyan köz­pon­ti he­lyet fog­lal­nak el, mint Ril­ke, Benn és Celan kö­te­tei a né­met, Eliotéi az an­gol lí­rá­ban. Bár le­egy­sze­rű­sí­tés len­ne Pi­linsz­ky köl­té­sze­tét egyet­len meg­ren­dí­tő eg­zisz­ten­ci­á­lis él­mény­ből le­ve­zet­ni, de tény, hogy a há­bo­rú és a ha­di­fog­ság sze­mé­lyes meg­ta­pasz­ta­lá­sa ki­tö­röl­he­tet­len nyo­mot ha­gyott vi­lág­lá­tá­sán és lí­rai be­széd­mód­já­nak ki­for­má­lá­sán. „A há­bo­rú­ban va­la­men­­nyi­en ott­hon­ta­lan­ná vál­tunk – ír­ja –, s ma­ga a kö­zös tra­gé­dia lett egye­te­mes ott­ho­nunk. Va­la­men­­nyi­en el­vesz­tet­tük sze­mé­lyes kis éle­tün­ket, hogy egyek le­gyünk a gyö­kér­te­len­ség­ben.” (Kiem. G. L.)(2)

A gyö­kér­te­len­ség az egyik kulcs­szó is le­het­ne Pi­linsz­ky Já­nos lí­rá­já­nak ér­tel­me­zé­sé­hez. Per­sze ha nem ma­gya­ráz­zuk fél­re ezt a pe­jo­ra­tí­van és több­nyi­re más ösz­­sze­füg­gé­sek­ben hasz­nált szót. Pi­linsz­ky gyö­kér­te­len­sé­ge nem a ha­gyo­má­nyok, a kul­tú­ra, a ke­resz­tény hit meg­ta­ga­dá­sát je­len­ti, ha­nem az em­ber vi­lág­ba ve­tett­sé­gé­nek és koz­mi­kus­sá nőtt ma­gá­nyá­nak a ki­fe­je­zé­sét. Pi­linsz­ky Já­nos lí­rá­já­ban hi­á­ba ke­res­sük a ma­gyar köl­té­szet olyan ha­gyo­má­nyos to­po­sza­it, mint a nem­zet, ha­za, tár­sa­da­lom. Nincs sze­rel­mi lí­rá­ja sem. Lí­rá­ja a leg­kon­cent­rál­tabb lét­köl­té­szet a ma­gyar iro­da­lom­ban. Fen­sé­ges, der­mesz­tő, de bor­zon­ga­tó is egy­ben, mint egy glec­­cser­nek a lát­vá­nya, amit meg­pil­lant­va az em­ber rá­döb­ben pa­rány­sá­gá­ra és tö­ré­keny­sé­gé­re. Becketti táj az övé, az egész ma­gyar iro­da­lom­ban ta­lán a legbeckettibb, s ka­to­li­ciz­mu­sá­nak kö­szön­he­tő, hogy még­sem oly si­vár és re­mény­te­len, mint a nagy drá­ma­íróé.
Pi­linsz­kyt a leg­na­gyobb ma­gyar ka­to­li­kus köl­tő­nek is szo­kás ne­vez­ni, de ez a meg­je­lö­lés is fél­re­ve­ze­tő le­het, mi­vel lí­rá­já­tól mi sem áll tá­vo­labb, mint hogy val­lá­sos dog­má­kat ver­sel­jen meg vagy val­lá­sos té­mák­ról ír­jon nyá­ja­san mo­ra­li­zá­ló köl­te­mé­nye­ket. Az ő ka­to­li­ciz­mu­sa is­ten­ke­re­sés egy olyan kor­ban, amely egy­re in­kább Is­ten hi­á­nyá­val ne­vez­he­tő meg. Is­ten nem halt meg, csak vég­te­le­nül mes­­szi­re tá­vo­lo­dott tő­lünk. Ha Is­ten meg­halt, a vi­lág, ame­lyet itt hagyott, ab­szurd. Ezt a vi­lá­got ír­ja le Ca­mus vagy Beckett és a töb­bi eg­zisz­ten­cia­lis­ta író. Pi­linsz­ky eg­zisz­ten­ci­a­liz­mu­sa nem ilyen. Ca­mus-vel vi­tat­koz­va és Dosz­to­jevsz­kijt hoz­va föl el­len­pél­da­ként, ír­ja Ars po­e­ti­ca he­lyett c. es­­szé­jé­ben a kö­vet­ke­ző­ket: „Al­bert Ca­mus […] sze­mé­re ve­ti Dosz­to­jevsz­kij­nek, hogy föl­is­mer­ve a vi­lág ab­szur­di­tá­sát, még­se írt ab­szurd re­gényt, ha­nem a hit vi­ga­szá­ba me­ne­kült. Csak­hogy a vi­lág ab­szur­di­tá­sá­nak föl­is­me­ré­sén túl – és épp a me­nek­vés irá­nyá­ban – van egy még kö­vet­ke­ze­te­sebb, ha úgy tet­szik, még ab­szur­dabb lé­pés, s ez a vi­lág kép­te­len­sé­gé­nek vál­la­lá­sa. Ilyen ér­te­lem­ben igaz, hogy »Dosz­to­jevsz­kij vá­la­sza az alá­zat« […]  csak­hogy ez az alá­zat – ma­gunk­ra ven­ni a vi­lág kép­te­len­sé­gé­nek sú­lyát, mint­egy be­öl­töz­ve a lét és tu­laj­don el­lent­mon­dá­sa­ink ter­hé­be – min­den, csak nem meghátrálás.”(3) En­nek a dosz­to­jevsz­ki­ji on­to­ló­gi­ai és eti­kai gesz­tus­nak a sa­ját mű­vé­sze­té­re vo­nat­ko­zó kö­vet­kez­te­té­se­it pe­dig ek­képp fog­lal­ja ös­­sze: „Engagement immobil-nak,  moz­du­lat­lan el­kö­te­le­zett­ség­nek ne­vez­ném a val­lá­sos lé­lek­nek ezt a sa­ját­ját . […] És ro­kon ér­te­lem­ben, a mű­vé­szet is mi egyéb, mint engagement immobile, moz­du­lat­lan el­kö­te­le­zett­ség, to­tá­lis odaadás?”(4)

        Aho­va es­tél, ott ma­radsz.
        A min­den­ség­ből ezt az egyet,
        ezt az egyet­len egy he­lyet,
        de ezt azu­tán meg­sze­rez­ted.

        Me­ne­kül elő­led a táj.
        Le­het az ház, ma­lom vagy nyár­fa,
        min­den csak küsz­kö­dik ve­led,
        mint­ha a sem­mi­ben mu­tál­na.

        De most már te nem tágitasz.
        Meg­va­kí­tot­tunk? Szem­mel tar­tasz.
        Ki­fosz­tot­tunk? Meg­gaz­da­god­tál.
        Né­mán, né­mán is reánkvallasz.
                                          (Egy KZ-láger fa­lá­ra)

A sze­mé­lyi­ség el­vesz­té­se. Ha a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar lí­ra ve­zér­szó­la­ma a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gáé, úgy Weöres és Pi­linsz­ky köl­té­sze­te ezen a vál­sá­gon túl ke­let­ke­zett, ha úgy tet­szik, vál­ság utá­ni köl­té­szet, mely­ben a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gá­ra Weöres és Pi­linsz­ky me­rő­ben más vá­la­szo­kat ad­nak. Weöres Sán­dor köl­té­sze­te, nem kis mér­ték­ben Ham­vas Bé­la és a ke­le­ti fi­lo­zó­fi­ák ha­tá­sá­ra, úgy sze­mély­te­len, hogy köz­ben a vég­te­len fe­lé ki­nyí­ló, Pi­linsz­kyé zárt. Ta­lán azt a ki­je­len­tést is meg­koc­káz­tat­hat­nánk, hogy Pi­linsz­kyé a min­den­ko­ri ma­gyar lí­ra leg­zár­tabb vers­vi­lá­ga, amely­ből, kü­lö­nö­sen a Har­mad­na­pon kö­tet óta, hi­ány­zik a leg­ki­sebb moz­gás is. Az ő lí­rá­ja nem a ke­le­ti fi­lo­zó­fi­ák­ba, ha­nem a ka­to­li­kus ha­gyo­mány­ba eresz­ti gyö­ke­re­it. Ha Weöres lí­rá­ja a koz­mi­kus har­mó­ni­á­nak a ke­re­sé­se je­gyé­ben fo­gant, Pi­linsz­kyé min­den ízé­ben drá­mai, katasztrofikus és apo­ka­lip­ti­kus. Az ő drá­mai, apo­ka­lip­ti­kus szem­lé­le­té­nek van­nak ugyan előz­mé­nyei a Nyu­gat har­ma­dik nem­ze­dé­ké­ben (fő­leg Jékely és Kálnoky né­hány ver­sét em­lít­het­nénk ehe­lyütt), ám az ő posztszimbolista és poszt­imp­res­­szi­o­nis­ta vers­be­szé­dük­kel szem­ben, Pi­linsz­ky eh­hez a szem­lé­let­hez, meg­újít­va a kor­szak ma­gyar lí­rá­ját, adek­vát szó­tárt és gram­ma­ti­kát is te­remt, mely majd az Apok­rif­ban fog a leg­meg­ren­dí­tőbb erő­vel föl­zen­ge­ni.

        Lát­ja Is­ten, hogy ál­lok a na­pon.
        Lát­ja ár­nyam kö­vön és keritésen.
        Lélekzet nél­kül lát­ja állani
        ár­nyé­ko­mat a le­ve­gőt­len prés­ben.

        Ak­kor­ra én már mint a kő va­gyok;
        ha­lott re­dő, ezer ro­vát­ka raj­za,
        egy jó te­nyér­nyi tör­me­lék
        ak­kor­ra már a te­remt­mé­nyek ar­ca.

        És könny he­lyett az ar­co­kon a rán­cok,
        cso­rog alá, cso­rog az üres árok.

Pi­linsz­ky lí­rá­ja a negy­ve­nes és az öt­ve­nes évek­ben együtt lé­leg­zik az eu­ró­pai iro­da­lom leg­je­len­tő­sebb katasztrofista mű­ve­i­vel, azok­nak vi­lág­iro­dal­mi ran­gú ma­gyar va­ri­án­sa. Ez az iro­da­lom már nem a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gá­ról be­szél, ha­nem, Ca­mus Kö­zö­nyé­ben, Beckett re­gé­nye­i­ben és drá­má­i­ban, az egész nyu­gat-eu­ró­pai iro­dal­mat át­ha­tó eg­zisz­ten­cia­lis­ta és ab­szurd irány­za­ta­i­ban, a sze­mé­lyi­ség ön­fel­szá­mo­lá­sá­ról, el­ide­ge­ne­dé­sé­ről, el­gé­pi­e­se­dé­sé­ről (al­kal­ma­sint el­hü­lyü­lé­sé­ről), hogy az­tán Robbe-Grillet „új re­gé­nyé­ben” vég­képp el­tűn­jön vagy két­di­men­zi­ós­sá, ár­nyék­ká si­lá­nyul­jon.

Pi­linsz­ky köl­té­sze­te is az el­ve­szett­ség és elszemélytelenülés ál­la­po­tá­ról be­szél. Vi­lá­ga ha­lott, moz­du­lat­lan, időn és tör­té­nel­men kí­vü­li vi­lág. Vi­lág ­vé­gi, kész és be­fe­je­zett ál­la­pot, s ez­zel a be­fe­je­zett­ség­gel és vál­toz­ha­tat­lan­ság­gal jel­le­mez­he­tő a ver­se­i­ben meg­szó­la­ló én is. Beney Zsu­zsa mind­ezt így jel­lem­zi: „Az ér­ze­lem [Pi­linsz­kynél] nem csa­pó­dik ki, ha­nem sze­mély­te­len­né vá­lik, a lé­te­zés szfé­rá­já­ba, az ál­ta­lá­nos­ba és el­vont­ba te­vő­dik át.”(5) Ha­son­ló kö­vet­kez­te­tés­re jut Pi­linsz­ky mo­no­grá­fia­író­ja, Tolcsvai Nagy Gá­bor is: „…a Har­mad­na­pon kö­tet egyik kö­zép­pon­ti lí­rai mű­ve­le­te a személytelenítés, mely­ben a vé­ges szub­jek­tum sa­ját lé­te­zé­sé­re kér­dez rá, és egy­rész­ről a világban-bennelét le­épü­lé­sét ta­pasz­tal­ja, a ben­ne-lét fo­ko­za­tos meg­szű­né­sét, a lé­te­ző el­tár­gyi­a­su­lá­sát, más­részt a szub­jek­tum­nak a kér­dés­ben meg­mu­tat­ko­zó transz­cen­dens (vég­te­len) vo­nat­ko­zá­sa­it, ame­lyek azon­ban egy­re el­mé­lyül­teb­ben vá­lasz nél­kül maradnak.”(6)

A lí­rai alany el­sze­mély­te­le­ne­dé­se azon­ban an­nak is lo­gi­kus kö­vet­kez­mé­nye, hogy Pi­linsz­ky kre­a­tú­rá­nak va­gyis te­remt­mény­nek te­kin­ti az em­bert; olyan lény­nek, aki szom­jaz­za a transz­cen­den­ci­át, de egy olyan vi­lág­ban, amely­nek Is­ten há­tat for­dí­tott, s ame­lyet a Rossz vett bir­to­ká­ba. Az em­ber vé­ges éle­te és az örök­ké­va­ló­ság kö­zöt­ti kap­cso­la­tot a hit, a val­lás vagy a mű­vé­szet hi­va­tott megteremteni.A vég­te­len­ből csak a val­lás vagy a mű­vé­szet ré­vén ré­sze­sül­he­tünk. Is­tent nem kí­vül kell ke­res­nünk, ha­nem ma­gunk­ban, a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás csak így vá­lik le­het­sé­ges­sé. S a ma­gunk­ban meg­ta­lált Is­ten ad­hat re­ményt ar­ra néz­ve is, hogy el­ve­szett­sé­günk, koz­mi­kus el­ha­gya­tott­sá­gunk és ma­gá­nyunk nem örök­ké­va­ló ál­la­pot. A fel­tá­ma­dás ígé­re­te eny­hít­het el­vi­sel­nünk és vég­ső so­ron el­fo­gad­nunk ezt az ál­la­po­tot.

        És föl­zúg­nak a ha­mu­szín egek,
        hajnalfele a ravensbrücki fák.
        És meg­ér­zik a fényt a gyö­ke­rek.
        És szél tá­mad. És föl­zeng a vi­lág.

        Mert meg­öl­het­ték hit­vány zsol­do­sok,
        és megszünhetett do­bog­ni szive –
        Har­mad­nap­ra le­győz­te a ha­lált.
         Et resurrexit tertia die.
                                                 (Har­mad­na­pon)

Nincs még egy köl­tőnk, aki az em­ber kre­a­tú­ra vol­tát és el­ha­gya­tott­sá­gát olyan mé­lyen és in­ten­zí­ven él­né át, mint Pi­linsz­ky Já­nos. A Tra­péz és kor­lát, de kü­lö­nö­sen a Har­mad­na­pon ver­se­i­ben en­nek az ál­la­pot­nak az át­élé­sét az ex­tá­zi­sig mé­lyí­ti. Sú­rol­ja a pá­toszt, de nem vá­lik pa­te­ti­kus­sá. Jól­le­het köl­te­mé­nye­i­ben nincs moz­gás, ám an­nál több ben­nük a fe­szült­ség, amely­ből ha­tal­mas köl­tői ener­gi­ák sza­ba­dul­nak föl. „A ma­gyar iro­da­lom­ban mind­má­ig Pi­linsz­ky nyel­ve a leg­al­kal­ma­sabb a fe­szült­ség köz­vet­len vis­­sza­adá­sá­ra – ír­ja a már em­lí­tett Csil­lag­há­ló­ban c. ta­nul­má­nyá­ban Beney Zsu­zsa. – Köl­té­sze­té­nek ez az iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­ge.” Majd va­la­mi­vel alább: „Az, ami év­szá­zad­okon át el­vá­lasz­tott volt, ná­la új­faj­ta egy­ség­ben tö­mö­rül: az el­len­té­tek nem ös­­sze­bé­kül­nek, ha­nem tar­tós disz­har­mó­ni­á­ban, de el­vá­laszt­ha­tat­la­nul egyesülnek.”(7) Köl­tői vi­lá­gát, egye­bek mel­lett, a leg­vál­sá­go­sabb pil­la­na­ta­i­ban is ez kü­lön­böz­te­ti meg a mű­vé­szet­ben har­mó­ni­át ke­re­ső Jó­zsef At­ti­lá­é­tól. S ha el­len­pél­da­ként Jó­zsef At­ti­la „Köl­tőnk és ko­ra” c. köl­te­mé­nye jut­na eszünk­be, a köl­tő­nek, s ta­lán az egész ma­gyar lí­rá­nak ez a leg­két­ség­beeset­tebb, a leg­tel­je­sebb re­mény­te­len­sé­get su­gal­ló ver­se, er­re azt fe­lel­het­jük, hogy Pi­linsz­kynél so­ha­sem, még az Apok­rif­ban sem tel­jes a két­ség­beesés, mert a so­rok kö­zött még eb­ben a ver­sé­ben is, ha ki­mon­dat­la­nul is, ott a hit tá­ma­sza.

Az el­vont tár­gyi­as­ság köl­tői nyel­ve. Tolcsvai Nagy Gá­bor a Ta­núk nél­kül c. ver­set ele­mez­ve mu­tat rá Pi­linsz­ky Já­nos vers­be­szé­dé­nek ar­ra a meg­ha­tá­ro­zó, s tu­laj­don­kép­pen egész lí­rá­já­ra jel­lem­ző ka­rak­ter­je­gyé­re, hogy a köl­tő „a le­he­tő leg­ke­ve­sebb je­len­tés­ta­ni, mon­dat­ta­ni és po­é­ti­kai el­já­rás­sal, vi­zu­á­lis jel­le­gű rep­re­zen­tá­ci­ók­kal igen ös­­sze­tett vers­ér­tel­met tud képezni.”(8) A Pi­linsz­ky­-ver­sek ma­gas­fe­szült­sé­ge szo­kat­lan, ne­megy­szer mell­be­vá­gó­an meg­hök­ken­tő szó­kap­cso­lat­ok­ban és jel­zős szer­ke­ze­tek­ben sül ki: „egyet­len óri­á­si ütés a hold” (Fél­múlt)  , a ke­lő nap „mint té­bo­lyult pu­pil­la né­ma s mint fi­gye­lő vad­ál­lat, oly nyu­godt” (Apok­rif) ,  „kataton al­ko­nyat” (A sze­re­lem si­va­ta­ga) , „Túl­he­ví­tett vi­rág­cso­kor” (Egy sirkőre) , „a né­ma­ság ex­ta­ti­kus tor­la­szai” (Mi­re meg­jössz) , „gyémántüres mú­ze­um” (Nagy­vá­ro­si iko­nok) stb.

A sű­rí­tés­sel, el­hall­ga­tás­sal, vizualitással és az egy­más­sal lát­szó­lag lo­gi­ka­i­lag ne­he­zen ös­­sze­kap­csol­ha­tó, de nem meg­fejt­he­tet­len vagy szür­re­a­lis­ta as­­szo­ci­á­ci­ók­kal va­ló je­len­tés­kép­zés mes­ter­mű­ve a Négy­so­ros c. köl­te­mény

        Al­vó sze­gek a jég­hi­deg ho­mok­ban.
        Pla­kát­ma­gány­ban ázó éj­je­lek.
        Ég­ve hagy­tad a fo­lyo­són a vil­lanyt.
        Ma ont­ják vé­re­met.

A vers négy, egy­más­sal lát­szó­lag lo­gi­ka­i­lag ös­­sze nem kap­csol­ha­tó ki­je­len­tő mon­dat­ból áll, me­lyek a sze­mély­te­len­től ha­lad­nak a sze­mé­lyes fe­lé anél­kül, hogy a so­rok mö­gé rej­tett drá­mát ki­bon­ta­nák. A köl­tő az el­ső mon­dat­ban meg­te­rem­tett fe­szült­sé­get nem old­ja föl, ha­nem hagy­ja le­beg­ni. Az el­ső há­rom mon­da­tot az éj­sza­ká­ra vagy sö­tét­ség­re uta­ló mo­tí­vum ta­paszt­ja ös­­sze. A kap­cso­lat kö­zöt­tük te­hát nem lo­gi­kai, ha­nem vi­zu­á­lis, de ép­pen vizualitásának kö­szön­he­tő­en szuggesztívabb, mint­ha a köl­tő a lo­gi­kai ki­fej­tés mód­sze­ré­vel él­ne.
A négy, egy­más­tól lát­szó­lag éle­sen elválaszott ki­je­len­tés­ből ál­ló vers ko­hé­zi­ó­ját a mon­da­tok­nak egy­más­sal pár­hu­za­mos irá­nya te­rem­ti meg, még­hoz­zá úgy, hogy en­nek az irány­nak a cél­pont­ja ho­mály­ban ma­rad. A ve­szély­ér­zet, a fe­nye­ge­tett­ség és a ne­gye­dik sor­ban expressis verbis ki is mon­dott ha­lál­ra ké­szü­lés mo­tí­vu­ma az, ami fe­lé a mon­da­tok irá­nyul­nak.

     A csönd is be­széd, mond­ja Heidegger, sőt a csönd, bi­zo­nyos hely­ze­tek­ben, bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek kö­zött, au­ten­ti­ku­sabb be­széd le­het a sok­szor felszínes fe­cse­gés­be ful­la­dó be­széd­nél. A be­szé­det nem­csak han­gok, sza­vak és a be­lő­lük kép­zett mon­da­tok al­kot­ják, ha­nem a csönd, a hall­ga­tás is, az, amit nem mon­dunk ki, ami­nek a meg­lé­té­ről tu­dunk, de nin­cse­nek hoz­zá sza­va­ink. Nem az, ami a so­rok­ban ki­mond­va van, ha­nem ugyan­ez an­nak több­le­té­vel, ami a so­rok kö­zött ki nem mond­va van ad­va. Kü­lö­nö­sen ér­vé­nyes ez a köl­tői be­széd­re, és Pi­linsz­ky Négy­so­ro­sa en­nek is­ko­la­pél­dá­ja.

Az el­hall­ga­tás­nak, a so­rok kö­zöt­ti né­ma be­széd­nek kö­szön­he­tő, hogy Pi­linsz­ky le­gen­dás ke­vés-sza­vú­sá­ga, nagy­fo­kú nyel­vi re­duk­ci­ó­ja egy pil­la­nat­ra sem kelt hi­ány­ér­ze­tet. A je­len­tés ke­vés szó­val is tel­jes, mert Pi­linsz­ky sza­vai, szó­kap­cso­la­tai ha­tal­mas ener­gi­á­kat ké­pe­sek föl­sza­ba­dí­ta­ni.
        A ten­ger­part­ra ki­fek­szik a ten­ger,
        a vi­lág vé­gén pi­hen a sze­rel­mem,
        mint tá­vo­li nap va­kít a szivem,
        ár­nyé­ka va­gyunk va­la­men­­nyi­en.
                                                 (A ten­ger­part­ra)

 

     Pi­linsz­ky Já­nos nyel­vi re­duk­ci­ó­ja me­rő­ben más ter­mé­sze­tű, mint az idő­sebb pá­lya­társ, Sza­bó Lő­rin­cé, aki sza­kít­va a Nyu­gat el­ső nem­ze­dé­ké­nek esztétizmusával, vers­be­szé­dét az élő­be­széd fe­lé nyi­tot­ta ki. Pi­linsz­ky sok­kal in­kább az esztétisták örök­sé­gét vi­szi to­vább, leg­fő­képp a ko­rai Ba­bit­sét, de an­nak tár­gyi­as­sá­gát meg­foszt­va dí­sze­i­től. Ugyan­csak Sza­bó Lő­rinc­cel vagy más­fe­lől Il­­lyés Gyu­lá­val el­len­tét­ben, az ő le­csu­pa­szí­tott vers­be­szé­de erő­tel­je­sen metaforizált, amely­ben, kü­lö­nö­sen el­ső kö­te­té­nek szá­mos da­rab­já­ban, az ős­ele­mek­nek jut­tat szim­bo­li­kus je­len­té­se­ket. Az, hogy a 20. szá­zad­ra ki­üre­se­dett­nek, el­hasz­nált­nak tűnt sza­vak, mint föld, le­ve­gő, tűz, víz, ten­ger, hold stb. még­is erő­tel­jes szim­bo­li­kát tud­nak hor­doz­ni, sa­já­tos kon­tex­tus­ba he­lye­zé­sük­nek kö­szön­he­tő, ki­vált­képp az e kon­tex­tust be­há­ló­zó bib­li­ai uta­lá­sok­nak, pa­ra­frá­zi­sok­nak, át­hal­lá­sok­nak.
        Fe­jem fö­lé a csil­la­gok
         je­ges tü­zet ka­var­nak,
        az ir­gal­mat­lan ég alatt
        hanyatt dölök a fal­nak.

        A szo­mo­rú­ság té­to­ván
        ki­csor­dul ár­va szá­mon.
        Mi­vé is lett az anya­tej?
        Be­szen­­nye­zem ka­bá­tom.

        Akár a kő, olyan va­gyok,
        mind­egy, mi jön, csak jöj­jön.
        Oly en­ge­del­mes, jó le­szek,
        vé­gig esem a föl­dön.

        To­vább nem amítom ma­gam,
        nin­csen, ki meg­se­gít­sen,
        nem vált meg sem­mi szen­ve­dés,
         nem véd meg sem­mi is­ten.
        En­nél már sem­mi nem le­het
        se egy­sze­rűbb, se szörnyebb:
        las­san meg­in­dul­nak fe­lém
        a bib­li­ai ször­nyek.
                                                        (Té­li ég alatt)
Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban, a Pi­linsz­ky­-ver­sek ener­gi­á­já­nak for­rá­sa gon­dol­ko­dá­sá­nak paradoxális jel­le­ge. A Pi­linsz­ky köl­té­sze­té­nek Jó­zsef At­ti­la-pár­hu­za­ma­it vizs­gá­ló ta­nul­má­nyá­ban ír­ja Beney Zsu­zsa: „Jó­zsef At­ti­la köl­té­sze­te a jel­ké­pes meg­ele­ve­ní­tés­re épül;  a ké­pek­nek rend­kí­vül gaz­dag as­­szo­ci­á­ci­ós kö­re, de meg­ha­tá­ro­zott, egy­ér­tel­mű je­len­té­se van. Pi­linsz­ky me­ta­fo­rá­i­nak lé­nye­ge az, ami a mo­dern gon­dol­ko­dás­nak és töb­bek sze­rint a mo­dern köl­té­szet­nek is egyik el­is­mert, el­fo­ga­dott is­mér­ve: a paradoxon.”(9)
Tér és idő ke­reszt­jé­re ver­ve. Az 1972-ben megjeelnt Szál­kák c. kö­tet Juttának c. ver­sé­ben, an­nak is har­ma­dik ré­szé­ben, Pi­linsz­ky Simone Weilt idé­zi: „Lat­rok­ként tér és idő ke­reszt­jé­re va­gyunk mi ver­ve em­be­rek.” A Szál­kák­ban bi­zo­nyos mér­ték­ben meg­vál­to­zik Pi­linsz­ky vers­be­szé­de, egé­szé­ben vé­ve azon­ban nem te­kint­het­jük ezt a kö­te­tet for­du­lat­nak a köl­tő pá­lyá­ján. A pá­lya­ív ilyen ér­tel­me­zé­sét ma­ga a köl­tő is nyo­ma­té­ko­san el­há­rít­ja az Ami­ként kezd­tem c. ver­sé­ben.
        Ami­ként kezd­tem, vé­gig az ma­rad­tam.
        Aho­gyan kezd­tem, mind­vé­gig azt csi­ná­lom.
        Mint a fe­gyenc, ki vis­­sza­tér­ve
        fa­lu­já­ba, to­vább­ra is csak hall­gat,
        szót­la­nul űl po­hár bo­ra előtt.
A Szál­kák és az ezt kö­ve­tő to­váb­bi két ver­ses­kö­tet (Vég­ki­fej­let 1974; Krá­ter 1976) nem tar­tal­maz úgy­ne­ve­zett em­lé­ke­ze­tes, a kö­te­tet mint­egy mag­ne­ti­ku­san ma­ga kö­ré szer­ve­ző ver­set, ami­lyen pél­dá­ul az Apok­rif a Harmadnaponban. „Az utol­só há­rom kö­tet­ben a ver­sek in­kább egy fo­lya­ma­tos han­gos és bel­ső be­széd »fel­szín­re« ke­rü­lő ré­szei, ame­lyek in­kább egye­nes vo­na­lú­an, elő­re ha­lad­va és ez­ál­tal egy­más­ra épül­ve ol­va­san­dók, ame­lyek te­hát nem kü­lön­ál­lá­suk­ban mu­tat­koz­nak meg iga­zán, ha­nem folyamatosságukban.”(10)
A Pi­linsz­ky Já­nos vers­be­szé­dé­ben be­kö­vet­ke­zett leg­lé­nye­ge­sebb vál­to­zás­nak a so­rok kö­zöt­ti fe­szült­ség sze­re­pé­nek csök­ke­né­se tű­nik, to­váb­bá a ki­fej­tő, s ne­megy­szer di­dak­ti­kus­nak ne­vez­he­tő be­széd­nek a tex­tus­ban va­ló köz­vet­le­nebb meg­je­le­né­se. Ám ez Pi­linsz­kynél nem bő­be­szé­dű­ség­hez ve­zet, ha­nem el­len­ke­ző­leg, Pi­linsz­ky lí­rá­ja még a ko­ráb­bi­ak­nál is szűk­sza­vúb­bá, oly­kor szin­te enigmatikussá vá­lik.
        A ke­gye­lem és öröm együtt ért
        az­zal, amit nyo­mo­rú­ság­nak
        ne­vez­nek ál­ta­lá­ban.

        Szög és olaj le­het­ne cí­me­rem,
        mit ír­hat­nék azon­ban szö­ve­gé­ül?
        Ta­lán azt, hogy min­dent meg­ér­tek,
        fel­hők fu­tá­sát és disz­nók fe­jét
        rá­la­pít­va a préskemény pa­lánk­ra.

        De ez is mit je­lent?
        Ne­künk ma­gunk­nak mu­száj vé­gül is
        a prés­be kényszerűlnünk. Be­fe­jez­nünk
        a mon­da­tot.
                                                           (Cí­me­rem)
A het­ve­nes évek­ben ki­adott kö­te­te­i­ben fel­tű­nő lesz az is, men­­nyi­re tar­tóz­ko­dik a köl­tő a na­gyobb kom­po­zí­ci­ók­tól. Köl­té­sze­té­ben túl­súly­ba ke­rül­nek a gnómaszerű, az epig­ram­ma­ti­kus vagy a szin­te tö­re­dék be­nyo­má­sát kel­tő vers­da­ra­bok. A pá­lya utol­só sza­ka­szá­ban Pi­linsz­ky Já­nos lí­rá­ja ol­dot­tab­bá és meditatívabbá vá­lik.
        Mi­cso­da csönd, ha itt vagy.
        Mi­cso­da po­ko­li csönd.
        Ülsz és ülök.
        Vesz­tesz és ve­szi­tek.
                                                     (Kap­cso­lat)
        A leg­hit­vá­nyabb fé­reg kimulása
        ugyan­az, mint a nap­föl­kel­te.
                                                     (Pas­cal)
     „Pi­linsz­ky ké­sei köl­té­sze­té­nek ta­lán leg­fon­to­sabb el­té­ré­se a Har­mad­na­pon kor­sza­ká­é­tól, hogy az ér­te­lem­kép­zés súly­pont­ja mint­egy a szö­ve­gen kí­vül­re ke­rült, a nyelv­nél­kü­li­ség te­lí­tett te­ré­be, a pár­be­szé­des­ség ál­tal a né­ma, de meg­idé­zet­ten je­len­le­vő másikba.”(11)
     A szak­ma­be­li­ek és a Pi­linsz­ky­-ra­jon­gó ol­va­sók egy ré­sze ide­gen­ked­ve fo­gad­ta a köl­tő 70-es évek­be­li hang­nem­mó­do­su­lá­sát, s ma is tart­ja ma­gát az olyan vé­le­ke­dés, amely, ha ha­nyat­lás­nak nem is ne­ve­zi, a ké­sei Pi­linsz­ky­-lí­rát ke­vés­bé tart­ja je­len­tős­nek a ko­ráb­bi kor­szak­oké­nál. Ha, meg­en­ged­ve a történetietlenség vét­sé­gét, el­te­kin­te­nénk a Tra­péz és kor­lát, a Har­mad­na­pon és a Nagy­vá­ro­si iko­nok kor­sza­kos lí­rá­já­tól, a Szál­kák­kal kez­dő­dő kor­szak ver­se­it ak­kor sem te­kint­het­nénk je­len­ték­te­len köl­té­szet­nek. Eze­ket a ver­se­ket így is, úgy is a het­ve­nes évek ma­gyar lí­rá­já­nak él­me­zőny­ében lát­nánk. Még­is – a ko­ráb­bi kor­szak­ok lí­rai be­szé­dé­nek ha­tal­mas drá­mai fe­szült­sé­ge te­szi meg­is­mé­tel­he­tet­len­né és ös­­sze­té­veszt­he­tet­le­nül egyé­ni­vé, mes­­szi­ről fel­is­mer­he­tő­vé Pi­linsz­ky Já­nos köl­té­sze­tét. Nagy ki­hí­vás­sá nem­csak a kor­tár­sak, hanerm az utó­kor lí­ri­ku­sai szá­má­ra is.

Ne­mes Nagy Ág­nes   (1922–1991)

A 20. szá­za­di ma­gyar köl­té­szet­ben nem pusz­tán foly­ta­tó­ja Ba­bits Mi­hály ko­rai kor­sza­ka tár­gyi­as lí­rai kez­de­mé­nye­i­nek, ha­nem új­ra­al­ko­tó­ja a tár­gyi­as költé-szetnek, amen­­nyi­ben a köz­vet­len él­mény és a nyel­vi ki­fe­je­zés kö­zöt­ti fesz­tá­vol­sá­got jó­val a ba­bit­si lí­rá­én túl­ra hos­­szab­bít­ja meg. An­­nyi­ban jog­gal ne­ve­zi köl­té­sze­tét ob­jek­tív lí­rá­nak, hogy ben­ne a köz­vet­len sze­mé­lyes je­len­lét, ha nem is hi­ány­zik tel­je­sen, mes­­sze­me­nő­en re­du­kált. Az ő lí­rá­ja is lét­köl­té­szet, mint a Nyu­gat har­ma­dik nem­ze­dé­ké­nek leg­jobb lí­ri­ku­sa­ié, Jékelyé, Kálnokyé, Va­sé, még­sem az ő posztszimbolista-posztimpresszionista vers­be­szé­dü­ket hasz­nál­ja, ha­nem egy olyan, a ma­gyar lí­rá­ban ad­dig nem is­mert vers­be­szé­det al­kot meg, amely egy­szer­re szen­zu­á­lis és in­tel­lek­tu­á­lis; az el­vont tár­gyi­as­ság nyel­vét, amely­ben a ko­rai Ba­bit­sé mel­lett a ril­kei ins­pi­rá­ció is fel­is­mer­he­tő. Kul­csár Sza­bó Er­nő tár­gyi­as hermetizmusnak ne­ve­zi ezt a vers­be­szé­det: „Ér­zék­le­te­sebb, tapasztalatközelibb és in­tel­lek­tu­á­lis sti­li­zált­sá­gá­ban is valóságközelibb ará­nyo­kat kö­vet ez a tár­gyi­as­ság ah­hoz a spi­ri­tu­a­li­zált és me­ta­fi­zi­kai elvontságú po­é­ti­ká­hoz ké­pest, amely­től ha­gyo­má­nyo­san min­dig is ide­gen­ke­dett a ma­gyar iro­da­lom pro­tes­táns szel­le­mi­sé­gű vonulata.”(12)
Az ő lí­rá­já­val több te­kin­tet­ben is ro­kon Pi­linsz­ky­-lí­rá­tól ép­pen ez a szem­lé­le­ti „re­a­liz­mu­sa” kü­lön­böz­te­ti meg köl­té­sze­tét, ha úgy tet­szik, szi­go­rú, karteziánus ra­ci­o­na­liz­mu­sa, amely­ben a transz­cen­den­ci­á­nak és a misz­ti­ká­nak Pi­linsz­kyé­nél jó­val ke­ve­sebb hely jut. Ob­jek­tív lí­rá­já­val Ne­mes Nagy Ág­nes is­ko­lát te­rem­tett, mely­nek ki­su­gár­zá­sát meg­lel­het­jük az olyan, ná­la fi­a­ta­labb ki­tű­nő köl­tők lí­rá­já­ban is, mint Szé­kely Mag­da vagy Ta­kács Zsu­zsa, akár­csak Tandori De­zső el­ső kö­te­té­nek ver­se­in vagy Tő­zsér Ár­pád­nak a het­ve­nes évek ele­jén írott több köl­te­mé­nyén.
Er­kölcs és ré­mü­let kö­zött. Ne­mes Nagy Ág­nes el­ső két kö­te­te (Ket­tős vi­lág­ban  1946; Szá­raz­vil­lám 1957) me­re­dek ka­pasz­ko­dó a maj­da­ni csúcs, a hat­va­nas évek­ben írott kor­sza­kos ver­sek fe­lé. Lí­rá­já­nak az alap­kér­dé­sei és alap­mo­tí­vu­mai meg­je­len­nek már ezek­ben a fi­a­tal­ko­ri köl­te­mé­nyek­ben is, de a vers­be­széd ol­dot­tabb még és vi­szony­lag ke­vés­bé el­vont, mint majd ama­zo­ké lesz. A sza­bad­ság­hoz cí­mű ver­sé­ben, mely­ben a há­bo­rús szen­ve­dé­sek és pusz­tí­tá­sok mi­att Is­ten­nek is szem­re­há­nyást tesz, szó­lal meg egy időben a hit utá­ni vágy és a hit­ben va­ló ké­tel­ke­dés: „mit ér ne­kem, ha vagy és még­se hisz­lek”, hogy az­tán a szem­re­há­nyás­ok és szá­mos kö­ve­te­lés után vá­rat­lan for­du­lat­tal így zár­ja le a ver­set:
        – Egy ba­zsa­ró­zsa áll az asz­ta­lon.
        Szép­sé­ge tö­mör, mint egy ék­sze­ré.
        Gyö­nyö­rű szir­ma sű­rűn, gaz­da­gon
        fo­do­ro­dik a vá­zán két­fe­lé.

        Ha vol­na ben­nem va­la­mi imá­dat,
        elébehullnék csuk­ló tér­de­men:
        csak­is reá tűzd győz­tes gló­ri­á­dat,
        mert szép, mert él és mert – lé­lek­te­len.
Hogy ez még majd­nem Ba­bits? Hogy itt a Nyu­gat el­ső nem­ze­dé­ké­nek esztétizmusa re­zo­nál? Va­ló­szí­nű­leg így van. De az el­moz­du­lást is lát­ni, a Mes­ter­től va­ló el­sza­ka­dás el­ső gesz­tu­sa­it. A vers utol­só sza­vá­ban, pél­dá­ul. Hogy azért imád­jam a ba­zsa­ró­zsát, mert lé­lek­te­len? Ilyet Ba­bits va­ló­szí­nű­leg nem írt vol­na le. S ta­lán meg is üt­kö­zött vol­na ezen a pro­vo­ka­tív ki­je­len­té­sen. De va­la­mi más is fel­tűn­het a vers stí­lu­sá­ban. Ne­mes Nagy Ág­nes tün­te­tő­en ke­rü­li a Ba­bits ko­rai ver­se­i­re és az el­ső nem­ze­dék más lí­ri­ku­sa­i­ra is jel­lem­ző de­ko­ra­ti­vi­tást.
De nem csak Ba­bits!  A Ket­tős vi­lág­ban c. vers­be Jó­zsef At­ti­la hang­ja is be­szü­rem­lik, fő­leg a vers két utol­só stró­fá­já­ban.
        Ha­zám: a lét – de ben­ne ring a mér­ték,
        mint es­ti kút­ban csil­lag­rend­sze­rek,
        és ar­cát is az ég tük­ré­be mér­ték
        elekt­ro­nok­tól ziz­ze­nő erek.

        S a ket­tős, egy­mást tük­rö­ző vi­lág­ban
        meg­in­du­lok, mint föld­mé­rő az égen,
        s pon­tos ba­ráz­dán iga­zít­va lá­bam,
        a nyí­ri tá­jat csil­la­gok­ba lé­pem.
Hogy rá­ció ide, vagy oda, vagy ép­pen mert a rá­ció nem en­ge­di, hogy tel­je­sen oda­ad­jam ma­gam a vá­gya­im­nak, áb­ránd­ja­im­nak, il­lú­zi­ó­im­nak, mon­dat­ja ki ve­lem a ke­se­rű igaz­sá­got, hogy a meg­is­mert igaz­ság ér­tel­met­len (Halottak),vagy hogy a sze­re­lem re­mény­te­len, mint A szomj c. köl­te­mény fel­té­te­les mód­ban el­hang­zó mo­no­lóg­ára­dá­sá­ban?
        Hogy mond­jam el? A szó nem le­li szá­mat:
        ki­mond­ha­tat­lan szomj gyö­tör utá­nad.
        – Ha hús­evő nö­vény le­het­ne tes­tem,
        belémszívódnál, il­la­tom­ba es­ten.
        Enyém le­het­ne lan­gyos, bar­na bő­röd,
        ké­nyes ke­zed, ami­vel ma­gad őr­zöd,
        s mely min­den om­ló vég­ső pil­la­nat­ban
        el­mond­ja: még­is ön­ma­gam ma­rad­tam.
        Enyém ka­rod, ka­rom fö­lé ha­jol­va,
        enyém ha­jad villó, fe­ke­te tol­la,
        mely mint a szárny su­han, su­han ve­lem,
        hin­tá­zó tá­jon, fény­lőn, vég­te­len.
        Ma­gam­ba in­nám ol­va­dó husod,
        mely sű­rű, s édes, mint a tró­pu­sok,
        és il­la­tod bor­zon­ga­tó va­rá­zsát,
        mely mint a zsur­lók, s ős­vi­lá­gi zsá­lyák.
        És mind ma­gam­ba len­ge lel­ke­det
        (fe­jed fö­lött, mint lam­pi­on le­beg),
        ma­gam­ba mind, mo­hón, elégitetlen,
        ha hús­evő vi­rág le­het­ne tes­tem.
        – De így? Mi van még? Nem nyug­szom so­sem.

        Sze­retsz, sze­ret­lek. Mily re­mény­te­len.
     A Rá­ko­si-dik­ta­tú­ra, mint an­­nyi más pá­lya- és nem­ze­dék­tár­sát, Ne­mes Nagy Ág­nest is meg­fosz­tot­ta a pub­li­ká­lás le­he­tő­sé­gé­től, s be­til­tot­ta nem­ze­dé­kük iro­dal­mi fo­lyó­ira­tát, az Új­hol­dat. Pe­dig az üd­vös­ség­hez nem kel­lett vol­na sok: ver­set ír­ni Rá­ko­si hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­já­ra vagy ódá­ban meg­éne­kel­ni a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sét. Ne­mes Nagy Ág­nes, Pi­linsz­ky Já­nos, Mándy Iván, Ottlik Gé­za, Mé­szöly Mik­lós és még so­kan má­sok az­zal, hogy nem tet­ték meg ezt a gesz­tust a dik­ta­tú­rá­nak, a ma­gyar iro­da­lom be­csü­le­tét véd­ték meg ezek­ben az évek­ben – a nyu­ga­to­sok éthoszát, az iga­zi iro­da­lom­hoz, az em­be­ri mél­tó­ság­hoz és a sza­bad­ság­hoz va­ló hű­sé­gü­ket és tö­ret­len ra­gasz­ko­dá­su­kat. A má­ból néz­ve ez ta­lán pa­te­ti­ku­san hang­zik, ám az, hogy pá­lyá­juk az el­hall­gat­ta­tás el­le­né­re sem tört de­rék­ba, hogy nem komp­ro­mit­tál­ták ma­gu­kat, s hogy mű­vé­szi­leg is to­vább tud­tak lép­ni, el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na egy­faj­ta mo­rá­lis imperativus ér­vé­nye­sí­té­se nél­kül. A ké­sőb­bi­ek­ben, a pu­hább ká­dá­ri dik­ta­tú­rá­ban, ami­kor vi­szony­lag aka­dály­ta­la­nab­bul pub­li­kál­hat­tak, nem kel­lett múlt­be­li ki­sik­lá­sok mi­att szé­gyen­kez­ni­ük.
Ne­mes Nagy Ág­nes mű­vé­szi fej­lő­dé­sét jel­le­mez­ve, a Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor szer­ző­pá­ros na­gyon fon­tos ész­re­vé­telt fo­gal­maz meg: „Ne­mes Nagy Ág­nes po­é­ti­ká­já­ban a ril­kei tárg­­gyá vá­lás egy­szer­smind jel­lé vá­lást is je­lent, ami ar­ra is fel­hív­ja a fi­gyel­mün­ket, hogy a je­len­lét ide­je itt el­ső­sor­ban nem a múlt­hoz vagy a jö­vő­höz kö­tő­dik, a szem­lé­let tár­gyai a meg­al­ko­tott nyel­vi vi­lág­ban mu­tat­koz­nak meg, te­hát ön­ma­gu­kat állítják.”(13) A Szá­raz­vil­lám c. kö­tet ver­se­i­ben le­he­tünk leg­in­kább szem­ta­núi en­nek a fo­lya­mat­nak, Ne­mes Nagy Ág­nes köl­té­sze­té­nek a jel­lé vá­lás, a tár­gyak metaforizálása fe­lé va­ló el­moz­du­lá­sá­nak. Ha úgy tes­­szük föl a kér­dést, raj­ta van-e en­nek a ne­héz kor­nak a le­nyo­ma­ta Ne­mes Nagy Ág­nes lí­rá­ján, egy­ér­tel­mű igen­nel fe­lel­he­tünk. De más­kép­pen, mint a kor­szak „lá­za­dó”, ne­megy­szer pub­li­cisz­ti­kus han­gú és he­vü­le­tű lí­rá­ján! Nem konk­rét tár­sa­dal­mi-tör­té­nel­mi mo­tí­vu­ma­i­nak bo­goz­ga­tá­sá­val, nem menny­dör­gő mo­ra­lis­ta szen­ten­ci­ák szaj­kó­zá­sá­val, nem váj­ká­ló ma­zo­chiz­mus­sal – ha­nem es­­szen­ci­á­li­san. Mint lét­ál­la­pot. Ne­mes Nagy Ág­nes köl­té­sze­te nem ki­fej­tő vagy ép­pen kép­vi­se­le­ti lí­ra, ha­nem eg­zisz­ten­ci­á­lis lí­ra. A rém­sé­ges kor an­­nyi­ban je­le­nik meg az ő köl­té­sze­té­ben, amen­­nyi a sze­mély­re, az egyén­re, az eg­zisz­ten­ci­á­ra vo­nat­ko­zó ben­ne. Ne­mes Nagy Ág­nes lí­rá­já­nak nem a tár­sa­dal­mi vagy a tör­té­nel­mi ho­ri­zont­ja a fon­tos (ezek hi­á­nyoz­nak is az ő lí­rá­já­ból), ha­nem a sze­mély­re sza­bott, az eg­zisz­ten­ci­á­lis (Jegy­ze­tek a fé­le­lem­ről;  Min­dent tu­dunk stb.).
        Mes­ter­sé­gem, te gyö­nyö­rű,
        ki el­hi­te­ted: fon­tos él­nem.
        Er­kölcs és ré­mü­let kö­zött
        egy­szer­re fény­ben s vak­sö­tét­ben
                         
        er­kölcs és ré­mü­let kö­zött,
        vagy er­kölcs­te­len ré­mü­let­ben,
        mes­ter­sé­gem, még­is te vagy,
         mi mé­red, ami mér­he­tet­len,
        ha ráng­va is, de óra­ként,
        mely kép­zelt üte­met ro­vát­kol
        az egy-időn – még­is a fényt
        el­vá­laszt­ja az éj­sza­ká­tól.
                                         (Mes­ter­sé­gem­hez)

        Ir­gal­mazz, Is­te­nem! Én nem hi­szek Te­ben­ned,
            Csak nincs ki­vel szót vál­ta­nom.
        S lám, már­is meg­adod azt a vég­ső ke­gyel­met,
            Hogy leg­alább imád­ko­zom.

        Itt meg­aláz­ta­tás, ott szo­ron­gat­ta­tá­sok,
            Kín és élet­ve­sze­de­lem.
        Ne hagyd el sok pa­pod hi­tet­len uno­ká­ját,
            Ne hagyd el nyo­mo­rult fe­jem!
Ekhnáton. A Nap­for­du­ló (1969), akár­csak Pi­linsz­ky Harmadnaponja, mér­föld­kő a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni ma­gyar köl­té­szet­ben, amen­­nyi­ben e kö­tet ver­sei a lí­rai abszt­rak­ci­ó­nak egy olyan ma­gas­la­ti pont­ján szü­let­tek, ahol tár­gyi­as­sá­guk szin­te ta­pint­ha­tó­vá vá­lik, ahol a szö­veg vég­képp le­vet­ke­zi az elő­ző két kö­tet­ben még itt-ott fel­buk­ka­nó posztszimbolista rekvizítumokat. Men­­nyi­re jel­lem­ző, meny­­nyi­re ki­fe­je­ző már né­hány vers­cím is: Szob­rok;  Szob­ro­kat vit­tem;  Vi­har;  A gej­zír;  A tó;  Fe­nyő;  Tölgy stb. Né­mely köl­te­mény­ből a vers­író alany tel­je­sen ki­vo­nul, s a szö­veg gaz­dag, plasz­ti­kus vizualitása nem mu­tat va­la­mi szö­ve­gen tú­li, transz­cen­dens tar­to­mány fe­lé. A szö­veg nem „üzen” va­la­mit, ha­nem meg­mu­tat. Ezek­nek a ver­sek­nek az ol­vas­tán akár Heidegger hí­res Van Gogh-elem­zé­se is eszünk­be jut­hat. Az em­ber úgy van ott a fest­mé­nyen, hogy köz­vet­le­nül, a ma­ga tes­ti va­ló­sá­gá­ban nincs je­len. De a gyű­rött ba­kancs még­is az em­ber­ből mu­tat meg va­la­mi fon­to­sat. Ha­son­ló­kép­pen áll a do­log Ne­mes Nagy Ág­nes né­hány ver­sé­vel is, s hogy mi­ről is van szó konk­ré­tan, azt szem­lél­tes­se A gej­zír c. vers:
        In­dult. Előbb a sók.
        Új­ra ki­vált a kris­tály, ha le­tör­te.
        In­dult. Egy tel­jes égi­test
        jég­tal­pa nyom­ta be a föld­be.
        Ak­kor az üre­gek. Arány­ta­lan
        sú­lyok alatt hú­zód­va, kes­keny
        tes­té­vel las­san pré­se­lő­dött
        kín­ná gyű­rő­dött kő­ze­tek­ben,
        és vá­rat­lan egy sza­ka­dé­kos
        bar­lang­nyi vissz­hang és utá­na
        megint a rop­pant, kö­ves agy­ve­lő
        fe­ke­te csi­ga­há­za,
        kö­vek­be és rö­gök­be vás­va,
        forrósuló csa­var­me­net­tel,
        már füs­tö­lög­ve, amig egy­szer –

        Ak­kor ki­vá­gott. S ott ma­radt.
        Egy hos­­szú, füg­gő­le­ges pil­la­nat,
        gő­zöl­gő jég­me­zők­be tűz­ve.
        Ma­ga az ug­rás, test­te­len,
        víznemű iz­mok szín­ezüst­je,
        ki­nyúl­va, kép­te­len –
            Az­tán le­hullt.
Ne­mes Nagy Ág­nes lí­rá­ja el­vont is, de anyag­sze­rű is, s mint ilyen, a non-fi­gu­ra­tív kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kat jut­tat­hat­ja eszünk­be, amint Len­gyel Ba­lázs ír­ja: „Te­remt va­la­mi »ob­jek­tív korrelatívot«, va­gyis tár­gyi  meg­fe­le­lőt – aho­gyan T. S. Eliot mond­ja –, amely fel­kel­te­ni, szug­ge­rál­ni ké­pes a köz­vet­len val­lo­más­ba nem fog­lalt (vagy nem fog­lal­ha­tó) lí­ra­it és alanyit.”(14)
Mond­ják, a mű­vé­szet, s ben­ne az iro­da­lom dol­ga az, hogy meg­ne­vez­ze a meg­ne­vez­he­tet­lent. Ne boly­gas­suk, le­het­sé­ges-e a meg­ne­vez­he­tet­lent meg­ne­vez­ni, ér­jük be az­zal, ami­re Ne­mes Nagy Ág­nes tö­re­ke­dett, meg­ne­vez­ni azt, ami két­ség­te­le­nül van, de ed­dig név­te­len volt, ami in­kog­ni­tó­ban ma­rad mind­ad­dig, míg a mű­vé­szi kép­ze­let és eru­dí­ció ré­vén meg nem „mu­tat­ja” ma­gát. Az ob­jek­tív lí­ra te­hát olyan mód­szer, amely­nek se­gít­sé­gé­vel a dol­go­kat mint­egy ki­emel­jük in­kog­ni­tó­juk­ból.
Na de hol ma­rad ak­kor az em­ber? Sza­bad-e a köl­tő­nek en­­nyi­re sze­mély­te­len­nek len­nie? Ilyen és eh­hez ha­son­ló kér­dé­se­ket is föl­te­het az ala­nyi és kép­vi­se­le­ti lí­rán ne­vel­ke­dett ol­va­só. Már­pe­dig a ma­gyar vers­ol­va­sók (nem so­kan ma­rad­tak má­ra) te­kin­té­lyes há­nya­da ilyen ol­va­só. Nos, Ne­mes Nagy Ág­nes ob­jek­tív lí­rá­ja egy­ál­ta­lán nem szenv­te­len vagy par­nas­­szis­ta köl­té­szet, ha­nem te­le van drá­má­val, elég le­gyen csak e kö­tet egyik ki­emel­ke­dő da­rab­já­ra, a Közöttre utal­ni:
        Éghaj­la­tok. Fel­té­te­lek.
        Kö­zött. Kő. Tank­nyo­mok.
        Egy sáv fe­ke­te nád a pusz­ta-szé­len,
        két sor­ba ír­va, tó­ban, égen,
        két sö­tét táb­la jel­rend­sze­rei,
        csil­la­gok éke­ze­tei –

         Az ég s az ég kö­zött.
A kö­tet Ekhnáton-ciklusának ver­sei szem­lél­te­tik a leg­preg­nán­sab­ban a Ne­mes Nagy Ág­nes vers­be­szé­dé­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zást, ame­lyet leg­in­kább a tár­gyi-le­író köl­té­szet­tí­pus­tól a lá­to­má­sos lí­ra fe­lé va­ló el­moz­du­lás­ként ne­vez­he­tünk meg (Ekhnáton éj­sza­ká­ja; Ekhnáton az ég­ben).
        Ami­kor én is­tent fa­rag­tam,
        ke­mény kö­ve­ket vá­lo­gat­tam.
        Ke­mé­nyeb­be­ket, mint a tes­tem,
        ha vi­gasz­tal, el­hi­hes­sem.
                                                    (Ami­kor)
Len­gyel Ba­lázs ír­ja: „a lá­to­má­sos kép ele­mi fo­kú evi­den­ci­á­ja nél­kül ob­jek­tív köl­té­szet nem jö­het létre”.(15) A lát­ta­tás, az erő­tel­jes szenzualitás a Nap­for­du­ló, s ezen be­lül is kü­lö­nö­sen az Ekhnáton-versekben te­lí­tő­dik meg gon­do­la­ti tar­ta­lom­mal.
 

Pró­za­ver­sek. A het­ve­nes és a nyolc­va­nas évek­ben ke­let­ke­zett Ne­mes Nagy Ág­nes-szö­ve­gek, ha sza­bad így mon­da­ni, az el­vont tár­gyi­as­ság esz­mé­nye fe­lől mind­in­kább a „konk­rét tár­gyi­as­ság” irá­nyá­ba moz­dul­nak el, a jel­sze­rű tö­mör­ség­től a hét­köz­na­pi be­széd fe­lé, kü­lö­nö­sen pró­za­ver­se­i­ben (Egy pá­lya­ud­var át­ala­kí­tá­sa; Az ut­ca ará­nyai; A Föld em­lé­kei; Mú­ze­u­mi sé­ta stb.). Ezek a metaforátlanított, oly­kor erő­sen, he­lyen­ként iro­ni­ku­san ref­lek­tált szö­ve­gek depoetizáltságuk mér­té­két te­kint­ve Tandoriéval és Oravecz Im­re má­so­dik kö­te­té­vel ro­kon tö­rek­vé­sek­ről árul­kod­nak, no­ha Ne­mes Nagy Ág­nes e te­kin­tet­ben ke­vés­bé ra­di­ká­lis fi­a­ta­labb pá­lya­tár­sa­i­nál, amen­­nyi­ben a nyelv­kri­ti­kai szem­pont­ok az ő depoetizáló szö­ve­ge­i­ből hi­á­nyoz­nak. An­­nyi­ban vi­szont pár­hu­za­mos az út­ja ve­lük, hogy „A meg-nem-ne-vezhető nyel­ven kí­vü­li va­ló­sá­ga he­lyett az el­be­szél­he­tő­ség kér­dé­sei, az el­be­szé­lés nyel­vi moz­gá­sai, il­let­ve a vi­szo­nyok eset­le­ges­sé­ge ke­rül a köl­té­szet homlokterébe.”(16)
        Sem­mi drá­ma. Csak hő­emel­ke­dés.
        Az ab­la­kon ki­néz­ni, ház­te­tők.
        Ami fe­nye­ge­tő, bal­kon­rá­csok kö­zé
        ka­lit­káz­va, lent a min­den­na­pi ut­ca­kép
        be­in­jek­ci­ó­zott moz­du­lat-so­ra.
                                                    (Futóeső)
Jegy­ze­tek

  1. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: Az iro­da­lom rö­vid tör­té­ne­te. Pécs. 2007. 535. o.
  2. Pi­linsz­ky Já­nos: Szög és olaj. Bp. 1982. 127. o.
  3. In: Pi­linsz­ky Já­nos Ös­­szes ver­sei. Bp. 2003. 91. o.
  4. Uo. 90. o.
  5. Beney Zsu­zsa: Iker­ta­nul­má­nyok. Bp. 1973. 42. o.
  6. Tolcsvai Nagy Gá­bor: Pi­linsz­ky Já­nos. Po­zsony. 2002. 129. o.
  7. I. m. 8. o.
  8. I. m. 58. o.
  9. I .m. 33. o.
10. Tolcsvai Nagy Gá­bor: I. m. 150. o.
11. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: I. m. 561. o.
12. Kul­csár Sza­bó Er­nő: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1945–1991. Bp. 1994. 77. o.
13. Gintli Ti­bor–Schein Gá­bor: Az iro­da­lom rö­vid tör­té­ne­te. Pécs. 2007. 562. o.
14. Len­gyel Ba­lázs: Zöld és arany. Bp. 1988. 340. o.
15. I. m. 357. o.
16. Gintli Ti­bor – Schein Gá­bor: I. m. 563–564. o.