Gyüre La­jos – Egyet­len ha­zám: a nyel­vem

(részletek)
        
        I
        Odúm és bar­lan­gom ha­zám.
        Itt bun­kók he­ver­nek sza­na­szét.
        Kísért ben­ne li­dér­ces árny.
        Hord­jam ké­pét: ezét, ama­zét.
        ígért ran­got, és ös­­sze­hor­dott
        Min­dent, mi ed­dig tilt­va volt.
        Lát­tam ar­cán a hul­la­fol­tot.
        De szá­ja be nem állt, pa­polt.

        Mond­ta: le­szek tö­rök kö­vet.
        Csak kö­ves­sem hí­ven és bát­ran.
        S ő meg­moz­gat min­den kö­vet.

        Nem gond, so­kat le­het nyer­nem,
        Csak ad­jam át bar­lan­gom, sát­ram
        S egyet­len ha­zám: a nyel­vem.

        III
        Hol mér­ges vad­vi­rág te­rem,
        és tüske, bo­zót zár utat.
        Nem nyí­lik ki a sze­re­lem,
        omol­nak for­rá­sok, ku­tak.

        A ma­dár se költ fi­a­kat,
        ri­ad­tan fész­ket se ra­kott.
        Olyan, mint be­vert ki­ra­kat.
        dü­lön­gő üvegda­ra­bok.

        Csön­de­sebb, mint a te­me­tő,
        az as­­szo­nyok mé­he med­dő,
        s holt lel­kek in­dul­nak bál­ba.
        Ki ott jár, nem ér­ti a szót.
        Vé­res­re té­pi a bo­zót.
        Csak a ha­lál lép nyo­má­ba.

        IV
        Ha dől a vé­de­lem-ka­rám.
        Mondd, én mi­nek ne­vez­ze­lek?
        Ha­zá­nak? Bör­tön­nek ta­lán.
        Ko­por­só­nak vagy ke­ret­nek?

        Nyel­vem csúf szedericsros­ta,
        Én nem így, nem ezt akar­tam,
        Hogy agyam a Gép ki­mos­ta,
        füg­gök mint rongy, ki­fa­csar­tan.

        Ki sza­va­id gúzsba fon­ja.
        Lesz nyel­ved őr­ző­je, fog­lya.
        Pa­ra­zsat olt, tü­zét szít­ja.

        Se kint, se bent. A kü­szö­bön?
        Vág­jak át szá­za­dos kö­dön?
        Mi va­gyok hát: szláv vagy szit­­tya?

        IX
        Vé­res küz­de­lem a tor­zson.
        Csak a teg­nap biz­tos. El­múlt.
        Hol­nap? Hogy­ha zár csi­kor­dult,
        Ve­rí­ték és kés a tor­kon.

        Nem tu­dod, ki fi­gyel: kit vár­tál,
        Mi­kor, és ki­vel fog­tál ke­zet.
        Le­ve­led fel­bont­va ér­ke­zett.
        S éj­sza­ka fü­lel rád az ágy­tál…

        Ál­mod­ban se fe­csegj, a fal­nak
        is fü­le van, nya­kad­ba varr­nak
        Vét­ket, mit el soh­se kö­vet­tél…

        Bí­ró dönt, íté­let jog­erős.
        Ó, sem­mi az egy perc, légy erős,
        S már nya­kad­ban a hu­rok, kö­tél.
        XI
        A tár­sam mamutról ma­kog
        Be­lé szo­rult a fé­le­lem.
        A dup­la rács, az ab­la­kok
        Kint, és bent har­col két elem.

        Csak nyü­szít mint meg­vert ku­tya,
        fo­lyik szá­já­ból vé­res hab,
        Nem is­mer, ne­vem se tud­ja,
        Azt hi­szem, éj­jel meg­ha­rap.

        Csak ne vol­na olyan hos­­szú
        Az es­te, ég­ne pis­la fény,
        Cir­pel­ne tü­csök, rág­na szú,

        Vi­har tép­né az ab­la­kot,
        Vil­lan­na né­ha a re­mény.
        S meg­ér­ném még a hol­na­pot.

        XIII
        Kö­röt­tem rom­ló test és bűz,
        Se­bek nyíl­nak, vér­vö­rös ró­zsák,
        idült ve­rő­le­gény-mo­hó­ság
        nagy fe­ke­te zsák­ba be­fűz.

        Lé­lek száll a bör­tön egén,
        S már ké­szül – ez tisz­ta rá­ció –,
        Így tel­jes az in­kar­ná­ció.
        Lesz új, dü­hös ve­rő­le­gény.

        És nincs fel­tá­ma­dás, jö­ven­dő.
        Fel­fal­nak ku­tyák, kó­bor ebek,
        S te­lik ve­lem a has, a ben­dő,

        el­hagy a szel­lem, a lé­lek,
        és nem tu­dom, hol­nap ha ke­lek,
        meg­hal­tam már, vagy még élek.

        XV
        Odúm és bar­lan­gom: ha­zám.
        Zeg­zu­gos tér, mély szűk ve­rem.
        Hol mér­ges vad­vi­rág te­rem.
        Ha dől a vé­de­lem-ka­rám.

        So­ra­koz­nak bun­kók, fej­szék.
        Kö­vek és por­la­dó cson­tok
        Együtt, kit ha­lál­ba ron­tott
        A fej, s ben­ne nyíl­hegy és ék.

        Vé­res küz­de­lem a tor­zson,
        Míg kint vi­rá­got nyit a som,
        A tár­sam mamutról ma­kog.

        Szik­lát pat­tint, raj­zot be­tűz,
        Kö­röt­te: rom­ló test és bűz,
        s ra­gyog­nak mes­­szi csil­la­gok.

(Rész­le­tek az Egyet­len ha­zám: a nyel­vem cí­mű szonettkoszorúból)