Ki­dön­tött fá­ink sut­to­gá­sa – Ágh Ist­ván ön­élet­írá­sa

Könyvről könyvre
A köl­tő 70. szü­le­tés­nap­já­ra je­len­tet­te meg a kö­te­tet a bu­da­pes­ti Nap Ki­adó. Mű­fa­ja sze­rint: élet­raj­zi re­gény. Vol­ta­kép­pen há­rom kö­tet­ből áll, me­lyek egy­más­tól el­té­rő idő­pont­ban je­len­tek meg ko­ráb­ban: Egy­más mel­lett (1988), Ki­dön­tött fá­ink sut­to­gá­sa (1990) és a Vi­rág­árok (1996).

Vis­­sza­te­kin­tő em­lé­ke­zés: éle­té­nek kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ra.

Ha az em­ber a du­nán­tú­li 8-as úton ha­lad Vas­vár-Kör­mend fe­lé, az or­szág­úton – bal­ról – Somlóvásárhelyt és Somlójenőt el­hagy­va – jobb­ról – táb­la jel­zi a ki­té­rőt Iszkáz, a szü­lő­hely fe­lé; a Som­ló- és a Ság-hegy kö­zé eső te­rü­let­re.
Iro­da­lom és szo­ci­og­rá­fia, „va­ló­ság­fel­tá­ró pró­za” – mond­ja Ágh Ist­ván – öt­vö­ző­dik ez írá­sok­ban, ki­vált­képp az ok- és csa­lád­tör­té­net nyo­mo­zá­sá­ban (Ki­dön­tött fá­ink sut­to­gá­sa). Ön­kén­te­le­nül is fel­öt­lik a múlt­ból – pél­da­ként – Dar­vas Jó­zse­fé, Egy pa­raszt­csa­lád tör­té­ne­te vagy A leg­na­gyobb ma­gyar fa­lu. Így ol­vas­hat­juk pél­dá­ul Iszkáz ne­vé­nek tu­cat­nyi vál­to­za­tát a tör­té­nel­mi idő­ben, amely már az iro­da­lom és do­ku­men­tá­ció szo­ro­sabb kap­cso­la­tát pél­dáz­za.ű

Ágh Ist­ván pontos és hi­te­les ké­pet ad a csa­lád­ról, an­nak szerteindázó ága-bo­gá­ról, úgy, hogy a Ki­dön­tött fá­ink sut­to­gá­sa bel­ső, csen­de­sen em­lé­ke­ző mo­no­lóg, me­lyet azon­ban meg­oszt az ol­va­só­val.

So­ra­i­ból, a tör­té­ne­tek­ből mind­un­ta­lan fel­csil­lan a sze­gény­ség szép­sé­ge és örö­me, mély­sé­gek­ből fel­fény­lő csil­lo­gá­sa, me­lyek szép­pé tet­ték a ka­rá­cso­nyo­kat, üdé­vé-iz­gal­mas­sá a ke­nyér­sü­tés szer­tar­tá­sos­sá­gát vagy a bú­csú­ra ké­szü­lő­dést. Bol­dog idők bol­dog em­lé­ke­zé­se­i­ként: „mi­lyen íze­sek vol­tak még a sze­gé­nyes éte­lek is! És mi­lyen szer­tar­tá­so­sak vol­tak az evé­sek. Szin­te a lét­bi­zony­ta­lan­ság fö­lé nőtt az a biz­ton­ság, ahogy mi et­tünk ak­ko­ri­ban… Ilye­nek vol­tak? Vagy csak az em­lék eme­li őket az­zá? Már nem tu­dom, de nem is ér­de­kes”.

Egy­ér­tel­mű és me­len­ge­tő a fészekmeleg fel­idé­zé­se: „Tízéves ko­run­kig éde­ni tu­dat­lan­ság­gal le­het­tünk bol­do­gok. Nem gon­dol­tuk vé­gig, mi vál­hat a ba­jok­ból, mint az el­ső em­ber­pár, örök éle­tű­nek hi­szi ma­gát a gye­rek…”

Azok az ér­dek­fe­szí­tő és iz­gal­mas fe­je­ze­tei a kö­tet­nek, me­lyek­ben fel­fe­di a kí­vül­ál­ló szá­má­ra a „hon­nan jött” rej­tet­tebb ré­te­ge­it; fel­leb­ben­ti a fáty­lat: ho­gyan s mi­ként „szü­le­tik” a köl­tő, mi­lyen a gyö­ke­rek­ből fa­ka­dó él­mény hát­te­re. Ta­lán több is ez, mint „sé­ta a böl­cső­hely kö­rül”. A csa­lá­di em­lé­ke­zet szö­ve­té­be fű­zi a sze­gény­tör­té­ne­te­ket, a ba­ka­tör­té­ne­tet, a fa­lu­si élet ál­lat- s fő­ként lószeretetét, s e ké­pek­ben, idő­vel, ös­­sze­ke­ve­re­dik a bé­ke ké­pe a há­bo­rú­é­val. „Majd nyá­ron, aho­gyan a ka­szát a ga­bo­na­táb­la ele­jén az élet­be vág­ják az éle­tért, ba­jo­net­tek, kar­dok vág­nak, szúr­nak, go­lyók, szi­lán­kok fú­ród­nak az em­ber hú­sá­ba, leg­in­kább azé­ba, aki­nek arat­ni kel­le­ne…”

Az em­lé­ke­zést a tör­té­nel­mi idő fo­na­lá­ra fű­zi, s né­ha csak egy-egy mondat jel­zi a fa­lu írat­lan tör­vé­nye­it vagy a há­bo­rús idők gri­ma­sza­it. Ugyan­is: eb­be  a – már meg­szo­kott, ki­ala­kult – fa­lu­si vi­lág­ba be­tör a há­bo­rú, s majd a po­li­ti­ka. A gyer­me­ki em­lé­ke­zet szin­te idil­li vi­lá­gá­nak el­len­ké­pét szét­tö­ri a ke­gyet­len és ri­deg va­ló­ság: „Ha­za­men­tünk a sem­mi­re…”, vagy 1956-ban: „ku­lá­kok let­tünk”. S ilyen­kor só­hajt fel az em­lé­ke­zés: „Ho­va tűnt ara­tá­sa­im bukolikája?” Ami­kor „a bú­za-, pi­pacs- meg min­den­fé­le ap­ró, fe­hér tar­ló­vi­rág ki­ta­kart csend­éle­te vi­gasz­talt…”
Em­lé­ke­zés: egy-egy mon­dat jel­zi a vál­to­zást s an­nak mér­föld­kö­ve­it, a fi­úi em­lé­ke­zés egy-egy stá­ci­ó­ját. Az em­lé­ke­ző be­szél s így szö­vi a tör­té­ne­te­ket; a sze­mé­lyes­sé­get hát­tér­be szo­rít­va, ő ma­ga „ sze­mély­te­len­né” vá­lik – má­so­kat be­szél­tet, így hi­te­le­sít­ve a múl­tat s az em­lé­ke­zést.
Az min­deneset­re ki­de­rül: Ágh Ist­ván ne­he­zen vi­se­li-tű­ri az egye­dül­lét ma­gá­nyát, s ez­zel új­ra és új­ra át­lé­pünk az Egy­más mel­lett és a Vi­rág­árok lap­ja­i­ra: a nagy­vá­ro­si ár­va-ma­gány­ság, a ne­he­zen meg­szok­ha­tó nagy­vá­ro­si élet – egy fa­lu­ról oda­ke­rült fiatelembernek. Az Eöt­vös-kol­lé­gi­um ol­dot­ta ezt a ma­gány­ér­ze­tet, majd a fu­tó sze­rel­mek és – meg­nyug­ta­tó­nak tű­nő, ám – mu­lan­dó kap­cso­la­tok.
Meg­döb­ben­tő, szug­gesz­tív, aho­gyan ír 1956-ról, a se­be­sü­lé­sé­ről, az if­júi lel­ke­se­dé­sé­ről és döb­be­ne­te­i­ről, az él­mé­nyek­ről, élet­ről és ha­lál­ról, amint azok a „je­len” vol­tak ama na­pok­ban. Kö­zel és tá­vol egy­más mel­lett, egy­más­sal ös­­sze­ke­ve­red­ve ra­kos­gat­ta őket az em­lé­ke­zet.
A sok „vi­har­ral” el­len­tét­ben szép nyu­godt le­írást nyújt pél­dá­ul a Szig­li­get­ről, ak­kor, ami­kor ő ma­ga a vi­lág „köl­tői szint­jén” élt és dol­go­zott. Ek­kor ír a kor­tár­sak­ról, mű­vé­szek­ről és írók­ról. Ek­kor tér vis­­sza a báty­já­hoz ve­ze­tő út­ra. Így – szer­ke­ze­ti­leg – ta­lál­ko­zik a kez­det és vég; az­zal együtt, hogy Nagy Lász­ló – ért­he­tő­en – ál­lan­dó­an je­len van az ön­élet­írás­ban, s nem­csak az Utam bátyámhoz-ban. Így tűn­nek föl egy hir­te­len to­va­tűnt nem­ze­dék tag­jai: Sarkadi Im­re, Kon­dor Bé­la, Huszárik Zol­tán, Kamondy Lász­ló vagy Pi­linsz­ky Já­nos. Kü­lö­nös hang­súlyt kap e kor­tár­si tab­lón Kon­dor Bé­la, aki­nek emlékét s Nagy Lász­lót a Szárny és pi­ra­mis meg­írá­sá­ra ih­let­te. Kon­dor Béla nem­csak mint mű­vész, ha­nem író­ként is je­len volt a ma­gyar kul­tu­rá­lis élet­ben. „Kon­dor Bé­la köl­tő is volt, Nagy Lász­ló kép­ző­mű­vész is” – erő­sí­ti meg a nyil­ván­va­ló fel­is­me­rést Vasy Gé­za, a Nagy Lász­ló-mo­nog­rá­fi­á­ban.
Ért­he­tő­en döb­be­ne­tes él­mé­nye­ket rög­zít Sarkadi Im­ré­ről, tra­gi­kus ha­lál­ról, avagy Huszárik Zol­tán hir­te­len el­tű­né­sé­ről.
Jób köny­ve idé­zi fel mu­lan­dó­ság­ban és alig re­mény­ke­dés­ben báty­ja, Nagy Lász­ló alak­ját. „Nem gon­dol­tam a Jön­nek a ha­ran­gok ér­te­met elő­ér­zet­nek. Pe­dig tud­hat­tam vol­na, a vers va­ló­ra vált­ja ön­ma­gát. Azt is tud­hat­tam vol­na, a lé­lek a ha­lál előtt oda moz­gat­ja az em­bert, ahon­nan vé­te­tett…”
Táv­la­to­kat fo­gott ös­­sze, ami­kor a li­la bo­dza­le­vet idé­zi, át­ad­va a so­rok sza­va­it a test­vér­nek: „A pes­ti bo­dza sö­tét az iszkázi vi­lá­gos; bo­dza főz­ve még tin­tá­nak is jó; ked­ve­sem be­te­gen fek­szik e haj­na­lon sze­ress most sze­re­lem”.
(Nap Ki­adó, Bu­da­pest, 2008)
                                                                            Ko­vács Győ­ző