Németh Zoltán – Az irodalomtörténet-írás mátrixai
(Szembenézés, értelmezés – vita a Magyar irodalom történetei című kiadványról)
Az utóbbi évtizedekben több okból kifolyólag vált kérdésessé az irodalomtörténetnek, mint műfajnak a létjogosultsága. Az irodalomtörténet-írás lehetősége egyrészt a Lyotard nevéhez fűződő ún. nagy elbeszélések vége-koncepció felől kérdőjeleződött meg: az egységes, kerek, nagy ívű kompozíciókban való kételkedés a műfaj általános jellemzőinek mond ellent.
Másrészt az ún. kánonviták nyomán vált kétségessé, hogy valamiféle hierarchikus rendben lehetne szemlélni az irodalom vélt értékviszonyait (kirekesztve az ún. alacsony vagy populáris irodalmat a hagyományosan a „magas” irodalmi kánont képviselő irodalomtörténetből). Harmadrészt az utóbbi évtizedek irodalomelméleti irányzatainak egy részében az esztétika ideológiaként lepleződött le (az „esztétika halála”), s az objektív, kiegyensúlyozott, steril ítéletalkotás lehetősége kérdőjeleződött meg ennek nyomán, miközben egyre jelentősebb kritikai(!) figyelem kíséri az irodalomtörténet-író identitását (a fehér, középosztálybeli, egyetemi tanár férfit), illetve az idáig marginalitásba szorított nézőpontok (női, fekete, leszbikus, homoszexuális, posztkoloniális és egyéb kisebbségi irodalmak) válnak fontossá.
Miközben továbbra is érvényesek az irodalomtörténet műfaját anakronisztikusnak tartó, sőt kétségbevonó elméleti kiindulópontok, éppilyen érvényesnek tűnnek azok az alapállások, amelyek az irodalomtörténet műfaját olyan kihívásként élik meg, amely megkerülhetetlen a kortárs irodalomértő számára is. Vagyis kérdésként az vetődik fel, hogy milyen irodalomtörténetet érdemes írni ma. Még hangsúlyosabban merül fel ez az elméleti kérdés akkor, amikor egy konkrét irodalomtörténet olvasójaként szembesülhetünk vele. Ha pedig egy olyan nagyszabású vállalkozás veti fel a műfaj kérdéseit, mint a Szegedy-Maszák Mihály által szerkesztett háromkötetes, majdnem két és félezer oldalas A magyar irodalom történetei címet viselő kiadvány, akkor nem megspórolható feladat a szembenézés, értelmezés.
Valószínűleg így gondolhatták a Magyar Írószövetség székházában megtartott Irodalom a történelemben – irodalomtörténet címet viselő konferencia résztvevői is, hiszen az egész konferencia tulajdonképpen csak a szóban forgó háromkötetes monstrum irodalomtörténettel foglalkozott, elemző tanulmányok, éles kritikai hozzászólások és késhegyre menő parázs viták kereszttüzében. Thimár Attila saját maga által is meglehetősen provokatív címűnek – Hol maradt el Berzsenyi? – tartott írását azzal kezdte, hogy ez az irodalomtörténet nem tudja betölteni az egyetemi oktatásban a tankönyv szerepét. Berzsenyi életműve hiányzik a háromkötetes új irodalomtörténetből, pontosabban csak a Kölcsey-kritika elemzése által van jelen. Pedig nagyon is tanulságos lenne végigkövetni a Berzsenyi-recepció változásait, hiszen – mint hangsúlyozta – Berzsenyit már kezdettől fogva „félreértették”. Berzsenyi szerinte 18. századi figura, s fontos lenne újratárgyalni viszonyát a hagyományos, 18. századi és az új, Kazinczy–Kölcsey-féle modernizmushoz. Előadásának második részében Thimár a magyarszak általános válságáról beszélt, hiszen a legtehetségesebb diákok már nem bölcsészként kívánnak továbbtanulni. Az új irodalomtörténetnek mint könyvszerkezetnek szerinte hidat kellene teremtenie egyrészt a bölcsészhallgatók és a szakemberek, másrészt az idősebb nemzedékek és a fiatalabb generációk nyelvhasználatai között. Thimár négy kérdést vetett fel, amelyeket előadása végén meg is válaszolt. A kérdések: milyen strukturális-retorikai keretben lehet szólni az irodalomról, ha az irodalom már nem érték a mai társadalomban?, mennyire legyen absztrakt és mennyire poétikus-esszéisztikus az irodalomtörténet nyelve?, hogyan oldhatók fel az irodalomtudomány diszciplináris keretei?, milyen tudást, ismeretszerkezetet kellene átadnia az irodalomtörténetnek, elmélyült fúrások vagy általános ismeretek jellemezzék-e? Válaszában kifejtette: lobbit kell folytatni a magyar irodalom társadalmi befolyásának érdekében, Szerb Antaléhoz vagy Babits Mihályéhoz hasonló erősen átpoetizált, esszéisztikus, szépirodalmi nyelvet kellene működtetni, illetve nyitni kell más tudományágak felé (pszichológia, történettudomány stb.) az irodalomtörténet-írásban, és negyedszerre: centrált, az olvasóra koncentráló, nem túl tudományos nyelven lenne célszerű megszólalnia az irodalomtörténésznek.
A konferencia második előadója, Nyilasy Balázs elvi problémákra hívta fel a figyelmet az új irodalomtörténet kapcsán, s főként a 19. századi magyar irodalomra fókuszált. Szerinte az új irodalomtörténet (éppúgy, mint a 80-as, 90-es évek irodalomértése) gyakran abba a csapdába esik, hogy az 50-es-70-es évek ideologémái, ideologikus olvasatai ellenében fogalmazza meg értelmezési javaslatait. Míg a szocializmus idején az irodalomértést az ún. optimizmusdogma (célra tartó üdvtörténet) és az ezzel szoros kapcsolatban álló ún. realizmusdogma (ez az 50-es, 60-as évek irodalomértésének mélypontja) határozta meg, addig az új irodalomtörténet mindenben ambivalenciát, problémát, válságot lát. Pontosabban – Nyilasy Balázs szerint – csak a válságjelenségekkel foglalkozik, miközben vannak a magyar irodalomnak olyan életművei vagy jelenségei, amelyek nem problematikusak, nincsenek válságban, mégis jelentősek és megkerülhetetlenek.
Hargittay Emil előadásának címéül egy kérdést emelt: Tankönyv az egyetemi oktatás számára? Idézte a kötet szerkesztőjének előszavát, miszerint ez az irodalomtörténet látlelet a mai irodalomelméletről, s szakítottak a régebbi irodalomtörténetek üdvtörténeti felfogásával, helyette egy töredezett hagyomány jelenlétével számolnak. Mégis – Hargittay szerint – ma is jogos az igény egy szintetizáló igényű irodalomtörténet iránt, ezt egyébként a piac is elvárja. Előadásában a háromkötetes mű első kötetével foglalkozott, s szerinte az ebben helyet kapó összes szöveg magas színvonalú tanulmány. Viszont a kötet alkotói nem vállalták fel a szintézis igényét, sőt fordított úton jártak: nem a hétköznapi használhatóságot, hanem a szaktudományos kételyek könnyebb útját választották. Ráadásul nem ad korszakjellemzést, nem orientál a kánonról, történeti vonatkozásokba nem vezet be, életművekről nem tudósít, nem arányos terjedelmű, summa summarum: nem alkalmas arra, hogy a magyar irodalomnak átfogó története legyen. Szaktudományos gyűjtemény, igényes tanulmánykötet, nem több és nem is kevesebb. Ráadásul méltatlan hiányok és hibák jellemzik: az előadó a névmutató és a nevek szintjén is több példát sorolt fel, de felemlítette az egyetlen illusztráció problematikus voltát és egy könyvészeti hibára is rámutatott.
Bitskey István jegyzetében szintén nagyszabású tanulmánykötetként fogta fel A magyar irodalom történeteit, olyan műként, amely nem kívánta a magyar irodalom történetének egységes narrációját adni, s különböző elméleti iskolákat szembesít egymással. Észrevételeit a Mohács idejétől 1700-ig terjedő időszakról tette meg. Eszerint a magyar irodalom első aranykoráról (Balassi, Rimay, Pázmány, Zrínyi… koráról) 25 tanulmány szól, viszont olyan hiányokkal szembesül az olvasó, amelyek fölött nem lehet szemet hunyni. Hargittay szerint ha már évszámok logikája szerint épül fel a kötet, akkor milyen irodalomtörténet az, amely számára nem dátum 1541 (az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv időpontja), nem dátum 1590 (a Vizsolyi Biblia kiadása), sem 1613 (Pázmány Péter Kalauzának megjelenése). Ráadásul nincs szó Sylvester János és Káldi György Biblia-fordításairól (mi jelentős, ha ez nem?), sem Medgyesi Pál imádságelméletéről, Szenci Molnár Albert munkássága pedig nem kapott kiemelt helyet. Háttérbe szorulnak az imádságos, religiózus műfajok, amelyek pedig alapvetően határozták meg a kor emberének olvasási szokásait. Ezek a hibák féloldalassá teszik a kötetet, s a hiányok a szerkesztés következetlenségeiből fakadnak. Ráadásul sok a kötetben a másod- és harmadközlés, az egész kötetetre a szempontnélküliség és a véletlenszerűség nyomja rá a bélyegét, ez pedig ellentétben áll a főszerkesztői koncepcióval is. Mindent összevetve az új magyar irodalomtörténet látlelet valami másról is – egy mesterségesen túlhangsúlyozott rekanonizációról és szerkesztetlenségről.
Imre László szerint nem képes az új irodalomtörténet visszaadni a magyar irodalom fejlődését, mert a problematikusságra helyezi a hangsúlyt. Igazi újdonsága az volna, hogy a modern irodalomtudomány eredményeit használja, de kérdésként vetődik fel, hogy mi számított modernnek a régi, hatkötetes akadémiai irodalomtörténet, az ún. spenót idején. Imre László előadásának végén azt a kérdést tette fel, hogy vajon a gyorsan elvirágzó tudományos divatok nem teszik-e gyorsan avulóvá az új irodalomtörténet szövegeit.
A felmerülő kérdésekre először Horváth Iván válaszolt. Szerinte vannak hibák, amelyekkel már nem lehet mit kezdeni, de az említett hiányosságok – mint a Biblia-fordítások, Szenci Molnár Albert jelentősége vagy az egyházi retorika kérdésköre – pótolhatók, ezekkel kibővíthetők a kötet további kiadásai, illetve az elektronikus változat, amely majd felkerül a világhálóra. Szerinte a rekanonizálást bizonyos esetekben „elbaltázták”, például Janus Pannoniusnak csak a pornográf verseit hangsúlyozták a kötetben. Egyetemi tankönyvnek pedig az alkalmas, ami valamiféleképpen „hibás” is, nem egy „aranykönyv”: aktív tankönyv kell, amellyel találkozva a hallgató társszerző lehet. Veres András szerint hamis igény a Hargittay Emil által megformált fejlődésmodell, mert nincs ilyen. Ez egy kísérleti jellegű vállalkozás, ezért kelt értetlenséget. Radikálisan vitte véghez az elméleti premisszákat, a „nagy elbeszélések” végét. Éppen ezért jó vitaalap, de nem válasz a marxista „üdvtörténet”-re, és nem volt szempont a „válság” megjelenítése sem. Nyilasy Balázs viszontválaszában azt fejtette ki, hogy a „nagy elbeszélés” csupán metafora, s az irodalomtörténet műfaja nem alkalmas ennek modellálására.
A második szekció Papp Endre „Rút sybarita váz” című tanulmányával kezdődött.1 Papp vádként fogalmazta meg azt, hogy az új irodalomtörténetben megjelenő tanulmányok szövegközpontúak, illetve hogy nem figyelnek a társadalmi környezetre. Szerinte a közösségi indíttatású, társadalmi igényű irodalom az új magyar irodalomtörténet harmadik kötetének szerzői számára probléma. Éppen ezért hiányolta a Szabó Dezső – Illyés Gyula – Németh László – Juhász Ferenc – Nagy László – Csoóri Sándor nevéhez fűződő irodalmi vonulat markánsabb megjelenítését, sőt: Papp Endre szerint a kötetben tulajdonképpen végbemegy a népi írók kitessékelése az irodalomból a reflektálatlan nyelvhasználat és a valóságtükrözés vádként történő hangoztatásával. Szerinte a határon túli magyar irodalom alkotói is hiányoznak a kötetből. Mindebből azt a végkövetkeztetést vonja le a szerző, hogy a szerkesztők által hangoztatott szemléleti pluralizmus és nyitottság csak verbális szinten valósul meg, s a heterogenitásra támaszkodva valójában homogenizáció zajlik, egy másfajta üdvtörténet.
Míg Papp Endre „kívülről” támadta a kötetet, addig Gintli Tibor „belülről” fogalmazta meg kritikai észrevételeit, hiszen egyrészt szerzőként van jelen a kötetben, másrészt nagy jelentőségű, vállalható feladatnak tartotta a kötet szerkezetét irányító alapelvet. Gintli azonban ennél a pontnál feltette a kérdést: miért nem tudott az új irodalomtörténet híveket szerezni a pluralitást vallók táborában sem? Illetve: mennyiben, mennyire sikeresen valósította meg az új irodalomtörténet az önmaga elé tűzött célokat? Szerinte a kötet nem teljesíti az önmaga iránt felkeltett várakozásokat, mert a túlzott szerkesztői tolerancia, pontosabban a szerkesztetlenség miatt a toleráns beszédmódok (ezek szerinte egy nézőpont jól argumentált változatai) mellett olyan tanulmányok is megjelennek a kötetben, amelyek a megdönthetetlen igazság zárt történeteivel operálnak. Az annalesek műfaját felidéző kötetstruktúra ráadásul inkább a pillanatnyiság, izoláltság képzetét kelti, nem ad ki egy-egy külön irodalomtörténetet. Gintli szerint a jelen kihívásainak megfelelő korszerű irodalomtörténetre a paralel elbeszélések egymás melletti, egymással rivalizáló megjelenése, egymást olvasása, időrendet felbontó narrációja lehetne. Olyan irodalomtörténet, amely nem pillanatnyi, évszámokhoz kötött izolált tanulmányokhoz vezetne (Gintli is tanulmánykötetnek tartja az elemzett könyvet), hanem folyamatok sokhangú elbeszéléséből állna.
Bárdos László előadásában a Denis Hollier szerkesztésében megjelent A New History of French Literature (1989) című kiadvánnyal foglalkozott. Témájának aktualitását az adta, hogy A magyar irodalom történetei előszavában Szegedy-Maszák Mihály viszonyítási pontként jelöli ki a könyvet a magyar kötet számára.2 Bárdos arra a tényre hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy a dátumszerű beosztást mindkét kötetben tudatosan annak megakadályozására használják, hogy teljes pályaképek szülessenek. Ez a korszakolást is kiküszöböli: a tárgymutató segítségével tájékozódhatunk az egyes korszakok irányában. Az amerikai irodalomtörténetben nem a legjellemzőbbnek és legfontosabbnak tartott művekkel foglalkoznak a szerzők (ha mégis, akkor valami rendkívülien újat mondanak az adott témában), és az irodalom a hagyományosan irodalmon kívüli területekkel találkozik a kötetben – többek között társadalom-, technika- és szokástörténettel is szembesülhet az olvasó. Például a Roland-ének kapcsán az incesztus mint alapítómítosz jelenik meg, Lamartine A tó című verse a nő megölésének motívumait fejti fel, Zola Nanájának kapcsán pedig a prostitúció társadalmi-pszichológiai alapját is vizsgálja a szerző.
Görömbei András alapvető értékproblémákra hívta fel a figyelmet a vizsgált irodalomtörténet kapcsán. Vajon mit ér a Babits-kép a Jónás könyve vagy Móricz az Erdély-trilógia nélkül? – tette fel a kérdést. Görömbei kifogásolta, hogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, amelyet Kulcsár Szabó Ernő a 20. századi magyar líra egyik kiemelkedő alkotásának tartott, alig pár soros elemzést kapott, s Tamási Áron, Kányádi Sándor, Szilágyi István hiányára hívta fel a figyelmet (miközben Domonkos István, Bodor Ádám vagy Kertész Imre külön fejezetet kapott). Szerinte az avantgárd és a neoavantgárd irodalom aránytalanul sok helyet foglal el a kötetben – még Nagy Gáspár neve is csak ennek az irányzatnak a kapcsán említődik. Görömbei szerint elfogadhatatlan aránytalanságok és hiányok jellemzőek a határon túli irodalom vonatkozásában is.
Szörényi László előadásában arra a készülő másik irodalomtörténetre hívta fel a figyelmet, amely a „saláta” humoros munkacím alatt (ez utalás a „spenót”-ra, valamint folytatására, a „sóská”-ra) az Irodalomtudományi Intézetben készül. A Szegedy-Maszák-féle kötet kapcsán megjegyezte, hogy annak néhány szerzője aránytalanul sokat foglalkozott lényegtelen kérdésekkel, amelyeknek nem biztos, hogy irodalomtörténetben lenne a helyük.
A szekció végén a szerkesztők válaszoltak a felmerült kérdésekre. Szegedy-Maszák Mihály megemlítette, hogy sok olyan tanulmány szerepel a három kötetben, amelyekkel személy szerint nem ért egyet, de a pluralizmus szellemében mégis beválogatta. Más tanulmányok viszont kimaradtak a kötetből, mert vállalhatatlanoknak tartotta azokat. Megjegyezte, hogy elfogultságok nélküli irodalomtörténetet nem lehet írni. A hiányok kapcsán megjegyezte, hogy mind a népi írókról, mind Spiró Györgyről, Dsida Jenőről, Hamvas Béláról külön fejezet készült volna, de vagy nem írták meg, vagy túlzó állításaik miatt vállalhatatlanoknak bizonyultak. Ily-lyés Gyula és Tamási Áron állítása szerint szerepelnek a kötetben, lehet, nem eléggé, viszont megjegyezte, a népi írók megítélésében nincs közmegegyezés, nehéz valamiféle egységes véleményt kialakítani. Orlovszky Géza szerint az új irodalomtörténet bírálói két csoportba sorolhatók: az egyik csoportot azok alkotják, akik szerint elve nonszensz a kötet (nem hierarchikus) szerkezete, a másik elfogadja a szerkezetet, de bírálja a szerkesztői koncepciót. Aki kétségbe vonja a kötet műfaját, és nem irodalomtörténetnek, hanem tanulmánykötetnek nevezi, az szerinte az első csoportba tartozik. Mint a kötet szerkesztője jegyezte meg, hogy céljuk a hatalmi pozícióról való lemondás volt, a kötet legfontosabb alapelve, hogy nincs is ilyen hatalmi pozíció, illetve rögzített nézőpont. Az időrendi szerkezet nem sugall semmit, először például ábécérendben akarták közölni a tanulmányokat. Lehetséges, hogy könyvszerkezet helyett egy dobozba kellett volna beletenni a tanulmányokat, s akkor mindenki kedvére összeállíthatta volna a saját irodalomtörténetét. Megemlítette azt is, hogy az irodalomtörténet műfaját a 19. században „találták ki”, akkor vált fontossá. Az új irodalomtörténetet szerkesztői egy mátrixos-hálózati minta alapján képzelték el, amelynek bizonyos helyei ki vannak töltve, míg mások üresen maradnak. Ez az irodalomtörténet nem akar a „spenót” helyébe lépni, hiszen ma már nincs egységes nézőpont, beszédmód és nyelv, sőt egymással is ellentétben állhatnak a fejezetek. Visszautasította a „nem elég következetes pluralitás” vádját azzal, hogy meglehetősen ironikus ez az állítás akkor, amikor a kötetben a „mindentudó” nyelvet használó tanulmányszerző is található. Veres András, a kötet harmadik szerkesztője Gintli Tibor párhuzamos irodalomtörténetek-koncepciójára reagálva megjegyezte, eredetileg ilyennek készült volna ez a kötet is, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Majd felvetette, hogy bárki létrehozhatja saját irodalomtörténetét. Intézményes keret hiányában az új irodalomtörténet szerzői egyszer sem találkoztak, nem volt lehetőség közösen megvitatni a felmerülő kérdéseket, viszont a „spenót” és a „sóska” felülről diktált álegysége itt nem érhető tetten.
A szerkesztők válaszait Papp Endre nem találta elégségesnek, sőt megjegyezte, a szerkesztők szakmai kérdést csinálnak politikai kérdésekből, s ezzel az irodalomtörténettel, mint állította: „ártanak” a létrehozói.
A harmadik szekció Nagy Gábor tanulmányával kezdődött, Az irodalomelmélet az irodalom történetében című előadását azzal kezdte, hogy A magyar irodalom történetei mind a külföldi, mind a hazai olvasóközönség számára használhatatlan kiadvány. Az ún. bartóki modell kötetbeli értelmezéséből kiindulva azt a véleményt képviselte, hogy az új magyar irodalomtörténet ideológiai alapon korlátozza, hogy magyar irodalom címen mi kerülhet az olvasó elé. Véleménye szerint Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete jóval kiegyensúlyozottabb képet fest az 1945 utáni magyar irodalomról, mint az új irodalomtörténet 3. kötete. Nagy Gábor hiányolja, hogy Nagy Gáspár, Baka István, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Sziveri János, Tolnai Ottó, Tőzsér Árpád költészete alig, vagy egyáltalán nincs jelen a kötetben.
A másodikként fellépő Tverdota György olyan kettősségeket vetett fel az irodalomtörténet-írás problematikája kapcsán, mint a kézikönyvszerűség, amely túl mesz-sziről szemléli tárgyát, illetve a műelemzés-jelleg, amely mélyfúrásokat végez, de alkalmatlan például az intézményszerkezet bemutatására. Véleménye szerint minden irodalomtörténetnek meg kell találnia a helyes egyensúlyt e két pólus között.
Kulcsár Szabó Ernő előadásának elején reagált az addig elmondottakra is. Mint megjegyezte, az irodalomtörténettel kapcsolatban nem használná a „fejlődés” és a „hiteles megjeleníthetőség” fogalmakat. Egyrészt a fejlődésnek nincs köze a történelemhez, viszont kényszerítő ereje van az elbeszélhetőséget illetően, másrészt senki elbeszélése sem tarthat igényt a hitelességre, valójában nincs is ilyen. Az új irodalomtörténet legnagyobb problémájának azt tartja, hogy nem tudja artikulálni saját temporális modusát. Szerkesztői az időt térbeli hálóvá változtatták, viszont amennyiben történeti munkáról van szó, illett volna számot vetni az irodalom temporalitásával. Nem narratív történeteket kíván elmondani ez az irodalomtörténet, hanem archivált nyomokat, emléknyomokat vizsgál – viszont nem tudni, a vizsgálódó tekintet milyen logikával fedezi fel a nyomokat. Egyrészt nincs jelen a kötetben a hatástörténet, másrészt a Kulcsár Szabó szerint újhistorista alapállású irodalomtörténetből ki van iktatva a mezőkeresztezés elve is, tehát az irodalmon túli aspektusok értelmezésbe vonása.
A kisebbségi magyar irodalmak helye a magyar nemzeti irodalomban című hozzászólásában Pomogáts Béla kifejtette, neki személy szerint nagyon fájnak a hiányok (főként Dsida Jenő), és rendkívül elenyészőnek tartja a kortárs határon túli irodalomra fordított figyelmet. Mint megjegyezte, határon túli irodalomtörténet nem bontakozik ki az új magyar irodalomtörténetből. Álláspontja szerint kétféle módon történhetett volna a kisebbségi magyar irodalmak bemutatása: intézményi-ideologikus mozgalmak mentén, másrészt művekkel, portrékkal. Bertha Zoltán szintén a kisebbségi irodalmak hiányára hívta fel a figyelmet. Álláspontja szerint Tamási Áron, Bodor Ádám, Gion Nándor, Csiki László, Mózes Attila, Grendel Lajos egyes művei a mágikus realizmussal hozhatók kapcsolatba, Szőcs Géza, Páskándi Géza, Sütő András művei a kelet-európai groteszk-abszurd drámával, Dobos László, Duba Gyula, Dudás Károly és mások művei pedig az etikai-kollektív sorsvonatkozások felől olvashatók. Mindhárom vonulat beilleszthető egy tágabb, világirodalmi kontextusba, s jogosan szerepelhetnének az új magyar irodalomtörténetben is.
Olasz Sándor a három kötetből azt hiányolta, hogy hiányzik a finom átjárások, keresztezések hálója. Hiányokat sorolt: többek között Móricz Zsigmond Tündérkertjét, Németh László Iszony című regényét és Szilágyi István Kő hull apadó kútba című művét. Szerencsétlennek tartja, hogy írói pályaképek helyett egy-egy regényelemzést kapunk, s hogy nem az irodalom élő valósága irányítja az új irodalomtörténetet. Olasz Sándor ennek kapcsán megemlítette Thormay Cécile és Erdős Renée nevét, akik a jelentős hiányokkal szemben viszont bekerültek a háromkötetes magyar irodalomtörténetbe, amelyet a Mengyelejev-táblázathoz hasonlított.
Szegedy-Maszák Mihály, a kötet főszerkesztője válaszolt először a harmadik szekcióban felvetődött kérdésekre. Elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy több fejezetben is uralkodó a hatástörténeti megközelítés, majd megjegyezte, bár fiatalkorában karmesternek készült, türelmesen nem vezényelt a kötet szerzőinek. A felsorolt hiányokra reagálva megemlítette, hogy a magyar irodalom túl gazdag ahhoz, hogy három kötetben elférjen. Veres András ehhez azt fűzte hozzá, hogy egyesek koncepciózus sort konstruálnak a hiányokból, de nincs, nem volt ilyen koncepció. Megemlítette, hogy egyes témákra nehéz megfelelő szakembert találni, példaként Ady Endre költészetét hozta fel. Kulcsár Szabó Ernő hozzászólásában arról beszélt, hogy az új irodalomtörténetre a detemporizált történetiség jellemző, s hogy nem egyes művek hatástörténetét hiányolja, hanem a hatástörténeti tudatot az egész vállalkozásból.
A negyedik szekció Alexa Károly előadásával kezdődött. Alexa szerint humbug az új magyar irodalomtörténet, mert címének egyik eleme sem működik: se nem „magyar”, se nem „irodalom”, se nem „történet”. Hiányolta a „nemzeti” jelző használatát a kötetből, illetve az írói életrajzokat, valamint néhány szerzőt (Dávidházi Pétert és Görömbei Andrást például). Alexa hipokritáknak nevezte a kötetek szerkesztőit, mert úgy tesznek, mintha egy hatalomellenes, szabad álláspontot képviselnének, holott ez a könyv is „cenzurális termék”, a hatalom irányítja. A benne megjelenő steril tudományosság mögül hiányzik az irodalom „lédús élménye”. Védhetetlennek tartja, hogy a szerkesztők azzal magyarázzák a hiányokat, hogy a felkért szerzők nem vagy rosszul írtak meg bizonyos fejezeteket.
Márkus Béla a kolozsvári Korunk folyóiratban publikált kerekasztal-beszélgetés egyik hozzászólásával indította előadását. Ebben Selyem Zsuzsa azt kifogásolja, hogy „a kötet észre sem veszi, hogy egy sztereotípiát cipel tovább minden átgondolás nélkül: Romsics tanulmányával a harmadik kötet, hiába, hogy másként értelmezi, de továbbra is nagy nemzeti narratívánkba illeszkedik azzal, hogy az 1920-as évet és Trianont korszakhatárként jelöli meg, és ezt tartja a huszadik század egyetlen olyan történelmi-politikai eseményének, amelyről történésztől kér tanulmányt.”3 Márkus ezzel párhuzamosan vagy inkább ezzel szemben azt a kérdést tette fel, hogy miért csak a holokauszt kap kitüntetett figyelmet, s a Rákosi- vagy a Kádár-éra miért nem. Illetve hogy a felidézett korszak jelentős művei hiányoznak: Darvas József, Kassák Lajos, Déry Tibor, Nagy Lajos, Örkény István vonatkozó műveit sorolta fel, illetve Debreceni József autentikus táborregényét. Ráadásul a fejezet szerzője nem vet számot a holokausztirodalommal sem, Szirák Péter Kertész Imre-monográfiáját sem említi. Vitatta Veres Andrásnak a Kádár-kor irodalmáról tett megjegyzéseit is, különösen a népi írók és a hatalom kapcsán (Márkus felhívta a figyelmet Ottlik Géza vagy Nemes Nagy Ágnes korábbi publikációira), illetve hogy Veres értekezői nyelve sok esetben a pletyák stílusát idézi fel. Márkus dogmának nevezte a nyelvbe vetett bizalom és a személyiség egységének „vádját”, amely-lyel Veres András a népi írók műveit illeti. Hiányolja Szabó Magdát és Ács Margitot, Szerbhorváth György Symposion-monográfiáját és a Sütő-monográfiát a vonatkozó fejezetekből.
Avantgárd szemmel a magyar irodalom történeteiről című előadását Papp Tibor azzal kezdte, hogy mindig kisebbségben érzi magát: vagy azért, mert külföldi, vagy azért, mert avantgárd. Majd kitért arra, hogy számára hiteltelen az új magyar irodalomtörténet előzményének számító Denis Hollier-féle A New History of French Literature, ugyanis egyrészt francia értelmiségi ismerősei nem is hallottak erről a kiadványról, másrészt hiányoznak belőle olyan nevek, mint Isidore Isou vagy Jacques Roubaud. Az új magyar irodalomtörténet egyik állítása kapcsán megjegyezte, nem igaz, hogy a külföldi magyar avantgárd írók elzártan éltek, s hogy ezért menekültek a technikai médiumokba. Papp szerint irodalmi folyóiratok (mint például a Magyar Műhely) vagy irodalmi csoportok mentén is lehetne irodalomtörténetet írni.
A negyedik, utolsó szekciót záró vitában Szegedy-Maszák Mihály arról beszélt, hogy teljesen más névsort kér számon az új irodalomtörténettől Papp Tibor, mint mások (pl. Márkus Béla, Görömbei András vagy Pomogáts Béla), majd azzal folytatta, hogy talán tűrjük el azt a tényt, hogy nagyon gazdag a magyar irodalom. Rámutatott, hogy avantgárddal foglalkozó szakembereket is felkért az együttműködésre, ám volt, aki nem vállalta az együttműködést. Mint frappánsan megjegyezte, sok hiányosságról hallott a konferencia előadásaiban, de egyről sem, amely neki magának eszébe nem jutott volna a kötet megjelenése előtt. Abban reménykedik, hogy a hálózati változat már teljesebb lesz, bizonyos fejezeteket kicserélnek, illetve kijavítanak.
A konferenciát záró vitában Jankovics József is szót kért a kötet szerzői közül, s azzal kezdte hozzászólását, hogy számára egyáltalán nem tetszett a szerkesztés munkája, módja, illetve az sem, hogy egyesek „paradigmaváltó” irodalomtörténetről beszéltek, s hogy állítólag mind tankönyvként, mind kézikönyvként használható a három kötet. Szerinte egyiknek sem megfelelő A magyar irodalom történetei, mert csak spotlightszerűen megvilágított szerzők és szövegek jelennek meg benne. Véleménye szerint a szerkesztés nem a szerzők magánmániáinak az elfogadása kell legyen, s esetlegesek az évszámok is, amelyek hol műfajtörténeti, hol zenetörténeti, gyakran műhelytanulmányoknak adnak lehetőséget. Mint megjegyezte, az, hogy Zrínyiről több szöveg került a kötetbe, sajnos nem a kánon kiterjesztése, hanem a szerkesztés ügyetlensége, mivel több szerzőtől is kértek tanulmányt, s végül mind megírta. Jankovics kétségét fejezte ki, hogy lektorált szövegek kerültek be a kötetbe, majd kifejtette, annyi szerző, író, költő hiányzik a három kötetből, hogy a végterméket nem lehet irodalomtörténetként eladni, s hogy mégis ez lesz „az” irodalomtörténet újabb harminc évig, mivel ekkora anyagi és szellemi potenciált rövid időn belül nem lehet újra mozgósítani.
Szegedy-Maszák Mihály válaszában megvédte a kötet egy-egy tanulmányíróját, s a hiányok kapcsán kitért arra is, hogy nem eldöntött tény, milyen súlyúak például a nyugati irodalom képviselői. Megemlítette, folyamatosan új fejezetek készülnek új szerzőktől és szerzőkről, s a javított kiadások, illetve a hálózati, internetes verzió már ezekkel együtt jelenik meg.
A konferencia zárszavában Szörényi László kifejtette, nincs megnyugtató válasz arra, hogy a mitikus „spenót”-hoz viszonyítva mi is ez az új irodalomtörténet, de reméli, nem ez lesz az új „spenót”. Mint megjegyezte, bizonyos szerzők fejében világosan élt a szerkesztők eszménye, mások viszont képtelenek voltak a feladattal megbirkózni, azt írták, amit tudnak, s ezeket a tanulmányokat a szerkesztők nem szűrték meg. Szörényi szerint el kell azon gondolkodni, hogy megváltoztassák a három kötet címét, s mondjuk Tanulmányok a magyar irodalom történetéből címmel jelenjen meg. Mint megjegyezte, minden közös munka kétféle szerkesztői alapállást tesz lehetővé: az idealista vergődő abban bízik, hogy a különböző alapállású szerzők mégiscsak írnak egy közös monográfiát, a realista vergődő viszont tudja, hogy minden szerző csupán azt írja, amit tud.
Az egyes előadások és hozzászólások nyomán a konferencia fokozatosan vitafórummá minősült át, amelyben egyrészt a kortárs irodalom mély, szinte szakadékszerű szembenállásai manifesztálódtak, másrészt az irodalomtörténet-írás eltérő felfogásai is. Nemcsak A magyar irodalom történeteinek szerkezeti felépítése demonstrálta azt a tényt, hogy lehetetlen egyetlen nézőpontból elmesélni „a” magyar irodalom történetét, hanem a konferencián fellépők megnyilatkozásai is. A számonkérés retorikája azonban abban az esetben a legkevésbé célszerű, ha az a saját értékrendjét kéri számon a megszólítotton, s szinte feladatként tűzi ki a „másik” elé egy tőle idegen projektum megvalósítását.4 Újra megerősítést nyert, hogy nincs olyan kép, amelyben valamiféle egységes magyar irodalom mutatkozhatna meg, de az egység hiánya nem a politikai államhatárok, hanem az irodalmi kánonok, az ideológiai stratégiák és az értelmezői nyelvek mentén konstituálódik. Ebből a szempontból természetesen teljesen célt tévesztenek az ún. spenóttal való összehasonlítások, másrészt azonban – sajnos vagy nem – maga a háromkötetes új magyar irodalomtörténet idézi fel már első (!) mondatával5 – negatív minőségében is a vágy tárgyaként – az idézett munkát.
A több nézőpontból elmesélt, nyitott irodalomtörténet sem garanciája azonban a sikernek akkor, ha a saját maga által beteljesíteni vágyott funkciók kerülnek légüres térbe, függesztődnek fel.6 Tehát nem is annyira nevekre és művekre gondolhatunk néhány vagy akár több lehetséges hiánykonstrukcióban7, hanem inkább olyan üres foltokról, értelmezői vakfoltokról lehet szó, amelyeket azonban éppen az értelmezői közösségek sokszínűsége generál és von vissza, s ezzel együtt, sajnos, mindenféle kritikát ledobhat magáról.
Éppen ezt a logikát folytatva tehető meg az az észrevétel, hogy az irodalomtörténet-írás mátrixának lehetséges változatai közül mintha az univerzális igénnyel fellépő irodalomtörténet helye vált volna kétségessé az új magyar irodalomtörténet körüli vitákban. Mert tény, hogy a többféle szempont, több értelmezői nyelv keverésével, egyfajta korlátozott hibriditás fenntartásával A magyar irodalom történetei le akart mondani erről a lehetőségről, a részlegesség tapasztalatának nem következetes képviselete nyomán azonban8 mind az univerzális, mind a fragmentált irodalomtörténet híveinek céltáblájává válhatott. A „kint is, bent is” játék a jelen esendő irodalomtörténet-mátrixaira is utalhat. Pedig az „esetlegesség” és a „hiány” konstrukcióiban az olvasó és az olvasás mindenkori esetlegességeire és hiányaira figyelhetnénk fel, utat mutatva másfajta hiányok és esetlegességek lehetőségei felé.
JEGYZETEK
1 A szöveg teljes terjedelmében a Hitel című irodalmi folyóiratban olvasható: Papp Endre: „Rút sybarita váz”. Hitel 2008/2. 97–118. http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20080227–90414.pdf
2 „Ennek a munkának az elindításához egy először 1989-ben angolul, majd franciául is megjelent könyv (Hollier 1994) adta a kezdeti ösztönzést” – írja. Szegedy-Maszák Mihály: Előszó, In uő (szerk.): A magyar irodalom történetei I. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007. 12.
3 Mit tud másként? Kerekasztal-beszélgetés A magyar irodalom történetei című munkáról. Korunk 2008/5. 20.
4 A számonkérés retorikája ebben az esetben gyakran önmagát árulta el, jelesül azt, hogy a kritikus hang birtokosa számára sem az intézményi, sem a szellemi potenciál nem adott egy versenyképes másik irodalomtörténethez.
5 „Ez a munka egészen más céllal jött létre, mint A magyar irodalom története című, eredetileg hatkötetes, mintegy négy évtizeddel ezelőtt befejezett áttekintés, mely a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében Sőtér István főszerkesztésével készült.” In: Szegedy-Maszák, i. m. 11.
6 Itt említhető például Balázs Imre József megjegyzése a Korunk kerekasztal-beszélgetésében, miszerint „1985 és 1991 között nincsen semmi” A magyar irodalom történeteiben, miközben egy „belső logika szerint, az értelmezői közösség logikája szerint (…) benne kellene hogy legyen” 1986 mint a posztmodern fordulat éve. In: Mit tud másként?, i. m. 23.
7 Ezek a hiánykonstrukciók szinte mindig a kritizáló vágykonstrukciójaként lépnek működésbe. Nyilván érdekes lehetne utánanézni, hogy a szlovákiai magyar irodalom és főként ennek az irodalomnak az irodalomkritikái és -történetei kilencvenéves fennállásuk alatt hány szerzőt és szöveget voltak képesek kitermelni, amelyek kikényszerítették volna helyüket a 2008-as új irodalomtörténetben. Sem Fábry Zoltán, Forbáth Imre vagy Mécs László, sem Grendel Lajos, Tőzsér Árpád, Talamon Alfonz vagy Hizsnyai Zoltán nem szerepel a kötetben. (Természetesen nem arra gondolok, hogy Csehy Zoltán tanulmányszerzőként van jelen az 1. kötetben, hanem a 20. századi irodalomtörténésekre: a 3. kötetben például a Magyar Műhely kapcsán Juhász R. József neve többször is említődik.) Kérdés, hogy van-e értelme az ilyen programok végigfuttatásának az új irodalomtörténeten.
8 Jellemző, hogy a kötet címéből hiányzik az „új” jelző – míg az amerikai kiadvány címében is elgondolja önmaga újszerűségét.