Krausz Tivadar – Levél az iródiásokhoz és olvasóikhoz
Legelébbis a 25 éves Iródiát köszöntöm! Nem az intézményt, a protokoll már lezajlott. Titeket köszöntelek, háromszázvalahány egykor magával ragadóan lelkes iródiás! Isten éltessen, és lelkesítsen titeket még vagy ezer évig, legalábbis!
Szerintetek Krúdy Gyula 1911-ben szólhatta ezt a kezet szorítani nem kívánó huszárszázadosnak?
– Beperellek!
S lehetett ez a tiszteletlen százados válasza?
– Perelj be! Rámegy ötven éved, s minden vagyonod, mire a pert megnyered.
Vagy inkább ekképpen folyt le a végső fokon esztétikai indíttatású konfliktus (tudniillik Krúdynak nem tetszett a tisztecske nyeglesége):
– Ön, tiszturacs, megsértett engemet! Lássuk, vállalja-e az elégtételt, vagy bebizonyosodik, hogy végképp nincs kit tisztelnem Önben!
– Sztojanovics Viktor huszárszázados, rendelkezésére!
– Holnapután – addigra remélem, kialussza mámorát –, nos, negyvennyolc óra múlva, vagyis hajnali négykor jelenjen meg segédeivel együtt Farkasréten, a Denevér utca közepén.
– Kard vagy pisztoly?
– Hogy kérdezhet ilyet egy úriember! Nem a Mississippinél vagyunk, hanem a Dunánál.
A párbeszéd valahogy így folyhatott le, hogy aztán Krúdy párbajban, a századoson sebet ejtve vegyen elégtételt.
Krúdy tehát karddal is kiválóan esztétizált. Ez bátorít arra, hogy a Párbajkódex paragrafusai értelmében írjam ezt a levelem. Korántsem az ünneprontás a szándékom, hanem a becsület megvédelmezése.
Ezért:
Gratulálok a díjbotrányhoz, a Talamon Alfonz-díj Duba Gyulának ítéléséhez.
Mi volnánk az együttgondolkodás iskolája? (Apropó együttgondolkodás, az ún. „Iródia-kiáltvány” a tollamból származik, s most 25 év után azt kérem, ne használjátok, ne idézzétek, együttgondolkodás nélkül semmi esetre se! Nem hiúságból kérem. Egyszerűen méltatlanság okán: 25 év alatt nem tanultunk meg együttgondolkodni; ha tudnánk, ez a díjbotrány nem történt volna meg. )
Duba Gyula személyével és életművével semmi bajom. Zsinórmértékként bár nem tekinthetünk rá, ám mint tehetséges, szorgos kismester kétségkívül beírta magát az irodalomtörténetbe. Méltán illetik meg őt a legkülönfélébb díjak. Kívánom neki, kapja meg a lehető legmagasabb szlovák és magyar állami kitüntetéseket!
Egy pillanatra képzeletben – s itt most kérem, kedves Duba Gyula, ne hagyja el kiváló humora! – most én magam vagyok a Talamon-díjazott Duba, csúcs Duba formában, ezért természetesen lemondtam a díjról, lévén korrekt értékítéletem, mert kiválóan tudom, mely fiatal kollégám érdemli, kinek adjam tovább a széles Felvidéken.
Botrány, természetellenes szellemi bűntény, hogy egy harmincévesen elhunyt nonkonformistáról elnevezett díjat egy hetvenéves konformista kapjon.
Mert mi az alapképlet? Talamon egy betiltott mozgalom tagja volt, amely azért fertőzött, mint az influenza, mert alternatívát nyújtott a korabeli totalitárius rendszer Írószövetségébe tagozódáshoz képest. Mely totalitarizmus egyik legmegbízhatóbb embere éppen Duba Gyula elvtárs volt, aki bár személyesen is eljött volt közénk, hogy tudassa, ő jót akar nekünk, de azért betiltódtunk, mert azt a „jót”, amit ő és megbízható elvtársai akartak nekünk, azt mi nem kívántuk.
Dubának Talamon-díjat adni homlokegyenest ellentétes mindazzal, amit egykor az Iródia jelentett. Egyet jelent ez nemcsak az Iródia, de Talamon Alfonz emlékének a megcsúfolásával is. Akik ismerték vagy akárcsak olvasták Fonzit, jól tudják, mikor adott volna Ő a régi szisztéma emberei közül bárkinek is irodalmi díjat: Soha! Legfeljebb poharazgatás közben egy barátságos kokit.
Kedves héttagú választmány, akiken ez a díjodaítélés végső fokon múlott! Ítéletetekkel a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát a totalitárius rendszer Írószövetségének közvetlen jogutódjává tettétek. Itt és most hiába a képmutatással párban járó önámítás, megszüntettétek az erkölcsi alapot arra, hogy a civil Iródiát saját hagyományotoknak tekintsétek, hacsak nem az Iródia szabadegyetemének estébés fakultását akarjátok tovább éltetni. Hogy az SzMíT választmányában nem mindenki volt iródiás? De valahányan azért nem is voltak estébések.
Kedves választmány! Miért pampogok én bele a ti dolgaitokba, amikor cirka bő tizenöt év – nektek elhallgatás, nekem viszolygás – után jelentem meg újra köztetek személyesen? Hírlett köztetek, föladtam az írást, s éppen őrülök és halok megfele. Mivel telt nélkületek az elmúlt 15 évem? Ugyanúgy írtam és olvastam, olvastam, mint korábban, s figyeltem, figyeltem, figyeltem, meglehet, hatékonyabban, mint akik anno hivatalból figyeltek.
25 év nagyidő, sok mindenre alkalmas. 25 év során kiismertük egymást jobbára valahányan. Magam például ez alatt és ezen felül megismertem önmagam. Ti hogy vagytok ezzel a gnószisz autónnal? Mi ez a mondat számotokra? Egy poros műveltségi infó, vagy aktuális létparancs?
Kedves felvidéki irodalom szervezeti működéséért felelősek – tisztelet a kivételnek! Ez az ominózus díjodaítélés azt tükrözi, mintha számotokra sosem létezett volna Iródia. Elvégre az irodalom nem egy szellemi út, hanem karrierlehetőség. Szálljatok magatokba, azután kérjetek bocsánatot Talamon Alfonz szellemétől, mert bár a teste halott, a szelleme él!
Kedves háromszázvalahány iródiás, azt hiszem, valamennyiünk számára megnyugtató, hogy a 25 éves évfordulónkon az egykor karakán Tóth Laci igen óvatos alázatosan bár, de mégiscsak, elmotyogta: kétséges ám az irodalmi kánont olykor csókossági hálózat szerint meghatározó „kanonokok” illetékessége a tényleges halhatatlanság dolgában.
Ezzel búcsúzom, mindenkit ölelek:
Krausz Tivadar
Ui.:
Az ejtett sebből kikövetkeztethető, mely vágást alkalmazta a párbaj során Krúdy a becstelen tiszten. Ó, boldog idők, mikor az erkölcstelenség még nem volt kifizetődő. Fejtegetem a modern kori lovagirodalomnak eme Krúdy-titkát, küzdelmük során, mint kerekedett felül az író a professzionális kardforgatón. A becsület, mint a szépség fundamentuma – ezt fejtegetem most, igaz huszárkard helyett katanával; ez által nyerem a ki-t, másként: táplálóm az idő. Kívánom, kedves ex-iródiások, valahányunk ideje teljék alkotásban, valamint árnyalt megkülönböztetni tudásban gyarapodva!
A szerkesztő megjegyzése:
Érdelődéssel s megértéssel fogadtam Krausz Tivadar levelét, nemcsak előzékenysége, udvarias kérése okán, hanem azért is, mert a Tőle megszokott „különvéleményével”, krúdys „belépőjével” az egykori iródiásokon kívül – feltételezhetően! – irodalmi közvéleményünket is megszólítja. A „Mi volnánk az együttgondolkodás iskolája?”– szónoki kérdésére, persze nem hízelgő, inkább naiv a válasza: „…25 év alatt nem tanultunk meg együttgondolkodni”. Nincs olyan (irodalmi / művészeti) mozgalom, mely negyedszázad után is együttmasírozna…
Az „együttgondolkodás” bukfencét (melyet nemzedéktársai részéről tapasztal) abban látja, hogy a Talamon Alfonz-díjat Duba Gyulának ítélték. Duba Gyula minősítése azonban méltatlan a szándékhoz, meg ahhoz a „párbajkódexhez”, melyet Krúdytól tanult. Annak ellenére is, hogy – megítélésünk szerint! – a „balhés” díjkiosztásban az igazság az ő oldalán áll! Vagyunk néhányan, akik azt valljuk, a Talamon-díj nem az idősebb korú írók munkássága elismerésére alkalmas, hanem inkább a fiatalokat illetné meg. E téren „egyhúron” pendülünk Krausz Tivadarral. Anélkül, hogy „maszatolni” akarnánk a múltat, melyet ki-ki a maga módján és szerencséje szerint élt meg, meggyőződéssel valljuk, sem Grendel Lajos, sem Kovács Magda (a korábbi díjazottak!) nem Talamon Alfonz-díjra „érettek”. Ők (különösen Grendel Lajos) munkásságukkal, díjaikkal meghaladták ezt a „mércét”. Akárcsak Duba Gyula. Úgy véljük, ha a Szlovákiai Magyar Írók Társasága díjat akart kreálni a prózaírók számára, egy Márai-díj (a Madách-díj, majd a Fábry- és Forbáth-díj szomszédságában!) mindenképpen ildomosabb lett volna. Talamon Alfonz (egykori tanítványom a pozsonyi bölcsészkaron!) tehetségével, elhivatottságával, műveivel és tragikusan rövid életével persze rászolgált arra, hogy díjat nevezzenek el róla a fiatalabb nemzedékek számára!
Az irodalmat tekintve ez az „alapképlet” a problematikus, s nem a káder-múlt, mely egy megbecsülésre méltó életút ellenére jelent most „botránykövet” a levélíró számára. Duba Gyula tiszteletre méltó alakja irodalmunknak, aki műveivel beírta nevét az egyetemes magyar irodalomba is. Az egykori Madách Kiadó főszerkesztőjeként része volt abban is, hogy a Próbaút című antológiával (válogatta: Balla Kálmán és Grendel Lajos, 1987) anno bemutatták az iródiás nemzedéket. „Az antológiában jelentkezők többségét – írtam a Próbaútról annak idején – a formai biztonság, a merész újatkeresés jellemzi, mégpedig úgy, hogy a valósághoz való vonzódásuk nem torzul, hanem éltető, erősítő tényezőként van jelen a kötet versei, prózakísérletei mondanivalójában. Kétes kísérletekkel teli világunkban ez a kötődés biztató is lehet a jövőbeli kibontakozás számára… Egészében szimpatikus az is, hogy intellektusukkal jelentős írók, költők mértékére figyelnek, s úgy kívánnak »egyedit és megismételhetetlent« alkotni, hogy költőóriások neveit (Ady, József Attila, Holan, Celan stb.) írták fel szemléletük horizontjára; korszerűségüknek egyik meghatározója ily módon az igényesség lett”. (Irodalmi Szemle, 1987. 8. szám) A „háromszázvalahány”(!) iródiás kétségtelenül különutat, külön értékrendet jelentett az adott társadalmi viszonyok között is. Ez is jelzi, lelkes „holdudvara” volt ennek a mozgalomnak. Ma is elkelne hasonló! Igaz viszont az is, az alkotó munka vonatkozásában lényegében nyolc-tíz „iródiás” nevet őrzött meg az emlékezet (köztük Hizsnyai Zoltán, Farnbauer Gábor, Krausz Tivadar, Juhász József, Hogya György, Talamon Alfonz és mások nevét), akik azóta tartósan beírták nevüket a magyar irodalomba.
Elismerem, persze azt is, az „irodalmi kánonok” meg a „kanonokok” illetékessége és „a tényleges halhatatlanság dolgában” lehetnek köztünk véleménykülönbségek. Abban a kérdésben azonban, hogy szabad-e más véleményen lenni, a Voltaire-i elvet valljuk: „Sem olyan gonoszok, sem olyan szerencsétlenek” nem lehetünk, hogy a „társadalomban és a történelemben élő, cselekvő, dinamikus ember eszményét” megtagadjuk. Ezért lehet tanulságos számunkra Krausz Tivadar levele is!
Ennyit a jobb megértés érdekében! Való igaz, „Nem a Mississipinél vagyunk, hanem a Dunánál”. Párbajozni, persze Krúdynál még lehetett, a szópárbaj lehetősége azonban hagyományozódott számunkra is, nemzedékről nemzedékre. Írott és íratlan szabályok azonban itt is vannak… Ennek igyekeztünk megfelelni.
Fónod Zoltán