Krausz Tivadar – Le­vél az iródiásokhoz és ol­va­só­ik­hoz

Legelébbis a 25 éves Iródiát kö­szön­töm! Nem az in­téz­ményt, a pro­to­koll már le­zaj­lott. Ti­te­ket kö­szön­te­lek, háromszázvalahány egy­kor ma­gá­val ra­ga­dó­an lel­kes iródiás! Is­ten él­tes­sen, és lel­ke­sít­sen ti­te­ket még vagy ezer évig, leg­alább­is!

Sze­rin­te­tek Krúdy Gyu­la 1911-ben szól­hat­ta ezt a ke­zet szo­rí­ta­ni nem kí­vá­nó hu­szár­szá­za­dos­nak?
– Be­pe­rel­lek!
S le­he­tett ez a tisz­te­let­len szá­za­dos vá­la­sza?
– Pe­relj be! Rámegy öt­ven éved, s min­den va­gyo­nod, mi­re a pert meg­nye­red.
Vagy in­kább ek­kép­pen folyt le a vég­ső fo­kon esz­té­ti­kai in­dít­ta­tá­sú konf­lik­tus (tud­ni­il­lik Krúdy­nak nem tet­szett a tisz­tecs­ke nyeg­le­sé­ge):
– Ön, tiszt­uracs, meg­sér­tett en­ge­met! Lás­suk, vál­lal­ja-e az elég­té­telt, vagy be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy vég­képp nincs kit tisz­tel­nem Ön­ben!
– Sztojanovics Vik­tor hu­szár­szá­za­dos, ren­del­ke­zé­sé­re!
– Hol­nap­után – ad­dig­ra re­mé­lem, ki­alus­­sza má­mo­rát –, nos, negy­ven­nyolc óra múl­va, va­gyis haj­na­li négy­kor je­len­jen meg se­gé­de­i­vel együtt Far­kas­ré­ten, a De­ne­vér ut­ca kö­ze­pén.
– Kard vagy pisz­toly?
– Hogy kér­dez­het ilyet egy úri­em­ber! Nem a Mississippinél va­gyunk, ha­nem a Du­ná­nál.  
A pár­be­széd va­la­hogy így foly­ha­tott le, hogy az­tán Krúdy pár­baj­ban, a szá­za­do­son se­bet ejt­ve ve­gyen elég­té­telt.
Krúdy te­hát kard­dal is ki­vá­ló­an esz­té­ti­zált. Ez bá­to­rít ar­ra, hogy a Pár­baj­kó­dex pa­ra­gra­fu­sai ér­tel­mé­ben ír­jam ezt a le­ve­lem. Ko­ránt­sem az ün­nep­ron­tás a szán­dé­kom, ha­nem a be­csü­let meg­vé­del­me­zé­se.
Ezért:
Gra­tu­lá­lok a díjbot­rány­hoz, a Talamon Al­fonz-díj Duba Gyu­lá­nak íté­lé­sé­hez.
Mi vol­nánk az együtt­gon­dol­ko­dás is­ko­lá­ja? (Ap­ro­pó együtt­gon­dol­ko­dás, az ún. „Iródia-kiáltvány” a tol­lam­ból szár­ma­zik, s most 25 év után azt ké­rem, ne hasz­nál­já­tok, ne idéz­zé­tek, együtt­gon­dol­ko­dás nél­kül sem­mi eset­re se! Nem hi­ú­ság­ból ké­rem. Egy­sze­rű­en mél­tat­lan­ság okán: 25 év alatt nem ta­nul­tunk meg együtt­gon­dol­kod­ni; ha tud­nánk, ez a díjbot­rány nem tör­tént vol­na meg. )
Duba Gyu­la sze­mé­lyé­vel és élet­mű­vé­vel sem­mi ba­jom. Zsi­nór­mér­ték­ként bár nem te­kint­he­tünk rá, ám mint te­het­sé­ges, szor­gos kis­mes­ter két­ség­kí­vül be­ír­ta ma­gát az iro­da­lom­tör­té­net­be. Mél­tán il­le­tik meg őt a leg­kü­lön­fé­lébb dí­jak. Kí­vá­nom ne­ki, kap­ja meg a le­he­tő leg­ma­ga­sabb szlo­vák és ma­gyar ál­la­mi ki­tün­te­té­se­ket!
Egy pil­la­nat­ra kép­ze­let­ben – s itt most ké­rem, ked­ves Duba Gyu­la, ne hagy­ja el ki­vá­ló hu­mo­ra! – most én ma­gam va­gyok a Talamon-díjazott Duba, csúcs Duba for­má­ban, ezért ter­mé­sze­te­sen le­mond­tam a díj­ról, lé­vén kor­rekt ér­ték­íté­le­tem, mert ki­vá­ló­an tu­dom, mely fi­a­tal kol­lé­gám ér­dem­li, ki­nek ad­jam to­vább a szé­les Fel­vi­dé­ken.

Bot­rány, ter­mé­szet­el­le­nes szel­le­mi bűn­tény, hogy egy har­minc­éve­sen el­hunyt non­kon­for­mis­tá­ról el­ne­ve­zett dí­jat egy het­ven­éves kon­for­mis­ta kap­jon.

Mert mi az alap­kép­let? Talamon egy be­til­tott moz­ga­lom tag­ja volt, amely azért fer­tő­zött, mint az inf­lu­en­za, mert al­ter­na­tí­vát nyúj­tott a ko­ra­be­li to­ta­li­tá­ri­us rend­szer Író­szö­vet­sé­gé­be ta­go­zó­dás­hoz ké­pest. Mely to­ta­li­ta­riz­mus egyik leg­meg­bíz­ha­tóbb em­be­re ép­pen Duba Gyu­la elv­társ volt, aki bár sze­mé­lye­sen is el­jött volt kö­zénk, hogy tu­das­sa, ő jót akar ne­künk, de azért be­til­tód­tunk, mert azt a „jót”, amit ő és meg­bíz­ha­tó elv­tár­sai akar­tak ne­künk, azt mi nem kí­ván­tuk.

Dubának Talamon-dí­jat ad­ni hom­lokegye­nest el­len­té­tes mind­az­zal, amit egy­kor az Iródia je­len­tett.  Egyet je­lent ez nem­csak az Iródia, de Talamon Al­fonz em­lé­ké­nek a meg­csú­fo­lá­sá­val is. Akik is­mer­ték vagy akár­csak ol­vas­ták Fonzit, jól tud­ják, mi­kor adott vol­na Ő a ré­gi szisz­té­ma em­be­rei kö­zül bár­ki­nek is iro­dal­mi dí­jat: So­ha! Leg­fel­jebb po­ha­raz­ga­tás köz­ben egy ba­rát­sá­gos kokit.

Ked­ves hét­ta­gú vá­laszt­mány, aki­ken ez a díjoda­íté­lés vég­ső fo­kon mú­lott! Íté­le­te­tek­kel a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­gát a to­ta­li­tá­ri­us rend­szer Író­szö­vet­sé­gé­nek köz­vet­len jog­utód­já­vá tet­té­tek. Itt és most hi­á­ba a kép­mu­ta­tás­sal pár­ban já­ró ön­ámí­tás, meg­szün­tet­té­tek az er­köl­csi ala­pot ar­ra, hogy a ci­vil Iródiát sa­ját ha­gyo­má­nyo­tok­nak te­kint­sé­tek, ha­csak nem az Iródia sza­bad­egye­tem­ének estébés fa­kul­tá­sát akar­já­tok to­vább él­tet­ni. Hogy az SzMíT vá­laszt­má­nyá­ban nem min­den­ki volt iró­di­ás? De va­la­há­nyan azért nem is vol­tak estébések.

Ked­ves vá­laszt­mány! Mi­ért pampogok én be­le a ti dol­ga­i­tok­ba, ami­kor cir­ka bő ti­zen­öt év – nek­tek el­hall­ga­tás, ne­kem vi­szoly­gás – után je­len­tem meg új­ra köz­te­tek sze­mé­lye­sen? Hír­lett köz­te­tek, föl­ad­tam az írást, s ép­pen őrü­lök és ha­lok megfele. Mi­vel telt nél­kü­le­tek az el­múlt 15 évem? Ugyan­úgy ír­tam és ol­vas­tam, ol­vas­tam, mint ko­ráb­ban, s fi­gyel­tem, fi­gyel­tem, fi­gyel­tem, meg­le­het, ha­té­ko­nyab­ban, mint akik an­no hi­va­tal­ból fi­gyel­tek.

25 év nagy­idő, sok min­den­re al­kal­mas. 25 év so­rán ki­is­mer­tük egy­mást job­bá­ra va­la­há­nyan. Ma­gam pél­dá­ul ez alatt és ezen felül meg­is­mer­tem ön­ma­gam. Ti hogy vagy­tok ez­zel a gnószisz autónnal? Mi ez a mon­dat szá­mo­tok­ra? Egy po­ros mű­velt­sé­gi infó, vagy ak­tu­á­lis lét­pa­rancs?

Ked­ves fel­vi­dé­ki iro­da­lom szer­ve­ze­ti mű­kö­dé­sé­ért fe­le­lő­sek – tisz­te­let a ki­vé­tel­nek! Ez az omi­nó­zus díjoda­íté­lés azt tük­rö­zi, mint­ha szá­mo­tok­ra so­sem lé­te­zett vol­na Iródia. El­vég­re az iro­da­lom nem egy szel­le­mi út, ha­nem kar­ri­er­le­he­tő­ség. Száll­ja­tok ma­ga­tok­ba, azu­tán kér­je­tek bo­csá­na­tot Talamon Al­fonz szel­le­mé­től, mert bár a tes­te ha­lott, a szel­le­me él!
Ked­ves háromszázvalahány iródiás, azt hi­szem, va­la­men­­nyi­ünk szá­má­ra meg­nyug­ta­tó, hogy a 25 éves év­for­du­lón­kon az egy­kor ka­ra­kán Tóth La­ci igen óva­tos alá­za­to­san bár, de még­is­csak, el­mo­tyog­ta: két­sé­ges ám az iro­dal­mi ká­nont oly­kor csó­kos­sá­gi há­ló­zat sze­rint meg­ha­tá­ro­zó „ka­no­no­kok” il­le­té­kes­sé­ge a tény­le­ges hal­ha­tat­lan­ság dol­gá­ban.

Ez­zel bú­csú­zom, min­den­kit öle­lek:
Krausz Ti­va­dar

Ui.:
Az ej­tett seb­ből ki­kö­vet­kez­tet­he­tő, mely vá­gást al­kal­maz­ta a pár­baj so­rán Krúdy a becs­te­len tisz­ten. Ó, bol­dog idők, mi­kor az er­kölcs­te­len­ség még nem volt ki­fi­ze­tő­dő. Fej­te­ge­tem a mo­dern ­ko­ri lo­vag­iro­da­lom­nak eme Krúdy-tit­kát, küz­del­mük so­rán, mint ke­re­ke­dett felül az író a pro­fes­­szi­o­ná­lis kard­for­ga­tón. A be­csü­let, mint a szép­ség fun­da­men­tu­ma – ezt fej­te­ge­tem most, igaz hu­szár­kard he­lyett katanával; ez ál­tal nye­rem a ki-t, más­ként: táp­lá­lóm az idő. Kí­vá­nom, ked­ves ex-iródiások, va­la­há­nyunk ide­je tel­jék al­ko­tás­ban, va­la­mint ár­nyalt meg­kü­lön­böz­tet­ni tu­dás­ban gya­ra­pod­va!

A szer­kesz­tő meg­jegy­zé­se:

Érdelődéssel  s meg­ér­tés­sel fo­gad­tam Krausz Ti­va­dar le­ve­lét, nem­csak elő­zé­keny­sé­ge, ud­va­ri­as ké­ré­se okán, ha­nem azért is, mert a Tő­le meg­szo­kott „kü­lön­vé­le­mé­nyé­vel”, krú­dys „be­lé­pő­jé­vel” az egy­ko­ri iródiásokon kí­vül – fel­té­te­lez­he­tő­en! – iro­dal­mi köz­vé­le­mé­nyün­ket is meg­szó­lít­ja. A „Mi vol­nánk az együtt­gon­dol­ko­dás iskolája?”– szó­no­ki  kér­dé­sé­re, per­sze nem hí­zel­gő, in­kább naiv a vá­la­sza: „…25 év alatt nem ta­nul­tunk meg együtt­gon­dol­kod­ni”. Nincs olyan (iro­dal­mi / mű­vé­sze­ti) moz­ga­lom, mely ne­gyed­szá­zad után is együttmasírozna…

Az „együtt­gon­dol­ko­dás” buk­fen­cét (me­lyet nem­ze­dék­tár­sai ré­szé­ről ta­pasz­tal) ab­ban lát­ja, hogy a Talamon Al­fonz-dí­jat Duba Gyu­lá­nak ítél­ték. Duba Gyu­la mi­nő­sí­té­se azon­ban mél­tat­lan a szán­dék­hoz, meg ah­hoz a „pár­baj­kó­dex­hez”, me­lyet Krúdy­tól ta­nult. An­nak el­le­né­re is, hogy – meg­íté­lé­sünk sze­rint! –  a „bal­hés” díj­ki­osz­tás­ban az igaz­ság az ő ol­da­lán áll! Va­gyunk né­há­nyan, akik azt vall­juk,  a Talamon-díj nem az idő­sebb ko­rú  írók mun­kás­sá­ga el­is­me­ré­sé­re al­kal­mas, ha­nem in­kább a fi­a­ta­lo­kat il­let­né meg. E té­ren „egyhúron” pen­dü­lünk Krausz Ti­va­dar­ral. Anél­kül, hogy „ma­sza­tol­ni” akar­nánk a múl­tat, me­lyet ki-ki a ma­ga mód­ján és sze­ren­csé­je sze­rint élt meg, meg­győ­ző­dés­sel vall­juk, sem Grendel La­jos, sem Ko­vács Mag­da (a ko­ráb­bi dí­ja­zot­tak!) nem Talamon Al­fonz-díj­ra „éret­tek”. Ők (kü­lö­nö­sen Grendel La­jos) mun­kás­sá­guk­kal, dí­ja­ik­kal meg­ha­lad­ták ezt a „mér­cét”. Akár­csak Duba Gyu­la. Úgy vél­jük, ha  a Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­ga dí­jat akart kre­ál­ni a pró­za­írók szá­má­ra, egy Márai-díj (a Ma­dách-díj, majd a Fábry- és Forbáth-díj szom­széd­sá­gá­ban!) min­den­kép­pen il­do­mo­sabb lett vol­na. Talamon Al­fonz  (egy­ko­ri ta­nít­vá­nyom a po­zso­nyi böl­csész­ka­ron!) te­het­sé­gé­vel, el­hi­va­tott­sá­gá­val, mű­ve­i­vel és  tra­gi­ku­san rö­vid éle­té­vel per­sze rá­szol­gált ar­ra, hogy dí­jat ne­vez­ze­nek el ró­la a fi­a­ta­labb nem­ze­dé­kek szá­má­ra!

Az iro­dal­mat te­kint­ve ez az „alap­kép­let” a prob­le­ma­ti­kus,  s nem a ká­der-múlt, mely egy meg­be­csü­lés­re mél­tó élet­út el­le­né­re je­lent most „bot­rány­kö­vet” a le­vél­író szá­má­ra. Duba Gyu­la tisz­te­let­re mél­tó alak­ja iro­dal­munk­nak, aki mű­ve­i­vel  be­ír­ta ne­vét az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ba is. Az egy­ko­ri Ma­dách Ki­adó fő­szer­kesz­tő­je­ként  ré­sze volt  ab­ban is, hogy a Pró­ba­út cí­mű an­to­ló­gi­á­val (vá­lo­gat­ta: Balla Kál­mán és Grendel La­jos, 1987) an­no be­mu­tat­ták az iródiás nem­ze­dé­ket. „Az an­to­ló­gi­á­ban je­lent­ke­zők több­sé­gét – ír­tam a Pró­ba­út­ról an­nak ide­jén –  a for­mai biz­ton­ság, a me­rész újatkeresés jel­lem­zi, még­pe­dig  úgy, hogy a va­ló­ság­hoz va­ló von­zó­dá­suk nem tor­zul, ha­nem él­te­tő, erő­sí­tő té­nye­ző­ként van je­len a kö­tet ver­sei, pró­za­kí­sér­le­tei mon­da­ni­va­ló­já­ban. Ké­tes kí­sér­le­tek­kel te­li vi­lá­gunk­ban ez a kö­tő­dés biz­ta­tó is le­het a jö­vő­be­li ki­bon­ta­ko­zás számára… Egé­szé­ben szim­pa­ti­kus az is, hogy in­tel­lek­tu­suk­kal je­len­tős írók, köl­tők mér­té­ké­re fi­gyel­nek, s úgy kí­ván­nak »egye­dit és meg­is­mé­tel­he­tet­lent« alkotni, hogy köl­tő­óri­á­sok ne­ve­it (Ady, Jó­zsef At­ti­la, Holan, Celan stb.) ír­ták fel szem­lé­le­tük  ho­ri­zont­já­ra; kor­sze­rű­sé­gük­nek  egyik meg­ha­tá­ro­zó­ja ily mó­don az igé­nyes­ség lett”. (Iro­dal­mi Szem­le, 1987. 8. szám)  A „háromszázvalahány”(!) iródiás két­ség­te­le­nül különutat, kü­lön ér­ték­ren­det je­len­tett az adott tár­sa­dal­mi vi­szo­nyok kö­zött is. Ez is jel­zi,  lel­kes „hold­ud­va­ra” volt en­nek a moz­ga­lom­nak. Ma is el­kel­ne ha­son­ló! Igaz vi­szont az is, az al­ko­tó mun­ka vo­nat­ko­zá­sá­ban lé­nye­gé­ben nyolc-tíz „iródiás”  ne­vet őr­zött meg az em­lé­ke­zet (köz­tük Hizsnyai Zol­tán, Farnbauer Gá­bor, Krausz Ti­va­dar, Ju­hász Jó­zsef,  Hogya György, Talamon Al­fonz és má­sok ne­vét), akik az­óta tar­tó­san be­ír­ták ne­vü­ket a ma­gyar iro­da­lom­ba.

El­is­me­rem, per­sze azt is, az  „iro­dal­mi ká­no­nok” meg a „ka­no­no­kok” il­le­té­kes­sé­ge és „a tény­le­ges hal­ha­tat­lan­ság dol­gá­ban”  le­het­nek köz­tünk  vé­le­mény­kü­lönb­sé­gek. Ab­ban a kér­dés­ben azon­ban, hogy  sza­bad-e más vé­le­mé­nyen len­ni, a Vol­taire­-i el­vet vall­juk: „Sem olyan go­no­szok, sem olyan sze­ren­csét­le­nek” nem le­he­tünk, hogy  a „tár­sa­da­lom­ban és a tör­té­ne­lem­ben élő, cse­lek­vő, di­na­mi­kus em­ber esz­mé­nyét” meg­ta­gad­juk.  Ezért le­het  ta­nul­sá­gos szá­munk­ra  Krausz Ti­va­dar  le­ve­le is!

En­­nyit a jobb meg­ér­tés ér­de­ké­ben! Va­ló igaz, „Nem a Mississipinél va­gyunk, ha­nem a Du­ná­nál”. Pár­ba­joz­ni, per­sze Krúdy­nál még le­he­tett, a szó­pár­baj le­he­tő­sé­ge azon­ban ha­gyo­má­nyo­zó­dott szá­munk­ra is, nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re. Írott és íratlan sza­bá­lyok azon­ban itt is vannak… En­nek igye­kez­tünk meg­fe­lel­ni.

Fónod Zoltán