Ankét – Helyünk Európában…
Ankétunkban az alábbi személyiségek véleményét olvashatják:
CSÁKY PÁL író, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke, a Szlovák Parlament képviselője; DUBA GYULA József Attila-díjas író; GÁL SÁNDOR József Attila-díjas író; GÖRÖMBEI ANDRÁS József Attila- és Csokonai-díjas irodalomtörténész, a tudományok doktora, egyetemi tanár; LOVÁSZ ATTILA újságíró, a Magyar Rádió regionális adásainak a vezetője; POMOGÁTS BÉLA az MTA doktora, Széchenyi-díjas irodalomtudós, az Anyanyelvi Konferencia elnöke.
Hol a helyünk Európában? – évszázadok óta keressük a választ erre a kérdésre… Mégpedig azon népek között, melyekkel részben egy állam keretei között egy volt a sorsunk, vagy szomszédságban, esetenként szövetségben éltünk, sőt, arra is volt példa, hogy ádáz ellenségeskedések közepette osztoztunk egy évezred történelmében. Az Ady megfogalmazta „kompország” víziója, mely „legképesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza”, 1918 után ez a vízió is szertefoszlott. Sokan azóta is azt hiszik, hogy a magyarok országuk kétharmadát fegyver által veszítették el, holott Párizsban, a Trianon-palotában nem fegyverek ropogtak, hanem a bosszú és az embertelen, erkölcstelen mohóság szedte áldozatait. Meg a magyar diplomácia, a politikai vezetők tehetetlensége is oka lett annak, hogy az ország kétharmada a győztesek és szekértolóik prédája lett. A békecsinálók gyalázatos módon megcsúfolták a népek önrendelkezési jogát, melyre Wilson amerikai elnök esküdött. A térképrajzolók és a politikai „bájolók” gonoszsága szaggatta szét a történelmi Magyar- országot, a „békecsináló” mamelukok szeme előtt, vagy öt-hat felé. Trianon azóta is métely, feledhetetlen, lelket roncsoló gyalázat. A második világháborút lezáró békeszerződés még gyalázatosabb módon rendelkezett a csehszlovákiai németek és magyarok sorsáról. A csehországi deportáció, majd a magyarországi kitelepítés szülőföldjüktől fosztotta meg azokat, akiknek ősei évszázadokon át itt éltek, s itt nyugszanak. A német és a magyar kisebbség helyzete, a beneši dekrétumok gátlástalan, embertelen rendelkezései miatt, a második világégést követő évtizedekben nemcsak a magyarság és Kelet-Európa, hanem Nyugat-Európa gondja is lett. Megemészthetetlen számunkra, s elfogadhatatlan, hogy az új évezredben európai uniós tagországok parlamentjei erősíthették meg a közelmúltban (Csehországban és Szlovákiában!) a dekrétumok, köztük a magyar és német kisebbséget diszkrimináló törvények jogosságát… Csaknem olyan gesztus ez, mintha a zsidótörvényeket vették volna védelmükbe. A parlament(ek) felvilágosult politikusai nem gondoltak arra, hogy ezzel a gátlástalansággal együttélni is megalázó… Gyalázatos ostobaság még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy új- és legújabb kori történelmünkben a Baltikumtól az Adriáig húzódó övezetben a nemzeti határok etnikai alapon történő meghúzása úgyszólván lehetetlen.
A magunk gondjai és kifogyhatatlan zűrjei, valamint „dicsőséges” vereségeink között említhetjük, hogy a szlovákiai magyarság politikai és érdekvédelmi képviseletét felvállaló politikai párt, a Magyar Koalíció Pártja, kormánypártként, két választási ciklusban lemondott arról a jogáról, hogy a „beneši dekrétumok” magyarokat sújtó jogtalanságát felvesse…
Az elmondottak alapján egyértelmű, hogy a múlt számunkra még nem ért véget, még akkor sem, ha a jövő már elkezdődött. Mert az új évezred a kelet-közép-európai országok egy része számára is elhozta az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét. 2004. május 1-jétől új időszámítás kezdődött, nyilván új kihívásokkal, vagy (ahogy sokan mondják): az „újgyarmatosítás” lehetőségeivel. 2007. december 21-gyel kezdődően pedig „határtalanná” vált Közép-Európa, s virtuálisan a nemzetegyesülés is megvalósult. Népeink számára a megosztott Európában, a trianoni gyalázattal terhes egykori államhatárok „légiesítésének” vélhetően ez a „legelviselhetőbb” módja. Azt is mondhatnánk, huszadik századi történelmünk késztette az európai országok gondolkodó és politikailag is felelős elméit arra, hogy keressék a fájdalmas nemzeti sorskérdések megoldását Európában. Minket pedig arra, hogy keressük sorskérdéseink megoldásainak a módját, azt a nemzetstratégiát, mely választ ad arra a kérdésre is, mi legyen a határon túli magyarsággal. Mondjuk ezt annak ellenére is, hogy az Európai Unió bővítésének 1993-ban megfogalmazott ún. koppenhágai követelményrendszerében a kisebbségi jogok még kiemelt helyet foglaltak el, viszont az egyes országok integrációs teljesítményének számonkérésekor az elvárások jóhiszemű betartására már kevesebb figyelmet szenteltek.
És bár jóhiszeműen azt hisszük, hogy az EU-térfelén a nemzetállamok konstellációs politikájának lassan bealkonyul, az „összekacsintások” meg a vadító türelem egyes EU-országok politikai pártjainak nyílt nacionalizmusával szemben arra int bennünket, ne mondjunk „hoppot”, mielőtt árnyékunkat átugornánk… Tartozunk persze magunknak azzal is, hogy elismerjük, 2001-ben az Európa Tanács velencei bizottsága nemzetközi szinten deklarálta a határon átnyúló közvetlen támogatások jogosságát és indokoltságát, s meghatározta azokat a területeket és feltételeket is, amelyek esetében a támogatások rendszeresíthetők. Azt mondhatjuk tehát, a nemzetpolitikai alapvetések meghatározása az új körülmények között, az új történelmi helyzetnek megfelelően, ma már akadálytalannak mondható. Szabad az út s „szabad a pálya” is, hogy egy új nemzetpolitikai jövőkép megalkotásával a magyar nemzetközösség és a szomszédos nemzetek viszonya kérdésében a közeledés és a kölcsönös jóindulat elemei, igényei – bölcs előrelátással, a közös célok és gondok nevesítésével! – érvényesülhessenek.
A közös felelősség terhét hordozva döntött úgy a Magyar Parlament, valamint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a múlt év tavaszán, illetve az ősz folyamán, hogy napirendre tűzi az európai integráció folyamatában rejlő lehetőségek alapján a magyar–magyar együttműködés kialakításának a lehetőségeit. „A magyar nemzetközösség továbbra is elkötelezett amellett – olvassuk a Magyar Országgyűlés elnöke, Szili Katalin által jegyzett előterjesztés (vitaanyag) bevezetésében – , hogy problémáira kizárólag a jogállamiság keretei között: az általa lakott országok belső jogrendszerének és az Európai Unió normáinak gyakorlati érvényesítésével és a társadalmi szükségleteknek megfelelő átalkításával találjon megoldást.”
Magyarország és a határon túli magyar közösségek stratégiai együttműködésének új lehetőségei és a nemzeti összetartozás szimbolikus megerősítésének szándékai távolról sem könnyű feladat. Nemcsak azért, mert a nyelvvesztés, az asszimiláció és az elvándorlás, a régiók etnikai arculatának eltűnése az elmúlt évtizedekben megtette a magáét, hanem azért is, mert az uniós csatlakozás ténye nem szüntette meg azokat a fenntartásokat, melyek a határ menti együttműködés kérdésében vagy a magyar közösségek önrendelkezését illetően fennállnak, más szóval: – a román és a szlovák politikai erők részéről – ellenállásba ütköznek. Nem tudni, látjuk-e a „jéghegy csúcsát”, feltehetően azonban megér egy „misét”, hogy néhány téma vonatkozásában körbejárjuk a kérdést.
Őszinte öröm számunkra, hogy a Helyünk Európában gondolata megérintette irodalmi és politkai életünk kiváló képviselőit! Külön örömünkre szolgál, hogy felkérésünket elfogadták, véleményüket, elképzeléseiket, őszinte válaszaikat továbbították szerkesztőségünknek.
Az ankétot az alábbiakban közöljük:
* A 2004. május 1-jei európai uniós csatlakozás új korszakot nyitott Kelet-Közép-Európa népei számára is. A térség országaiban jelentős a kisebbségek száma, következésképpen megnőtt a jogegyenlőség biztosításának a szerepe és igénye. Az Európai Unió rendelkezései (a koppenhágai dokumentum vagy az alkotmánynyal felérő, jóváhagyás alatt álló szövetségi szerződés) Ön szerint tudják-e biztosítani az érintett országok területükön az emberi és a nemzeti kisebbségi jogokat?
Pomogáts Béla: – Minden jogelv és jogi rendelkezés annyit ér, amennyit belőle a gyakorlatban érvényesíteni lehet. Ebben a tekintetben én meglehetősen szkeptikus vagyok abban, hogy az Európai Unió nemes kisebbségvédelmi előírásai a maguk szándékai szerint, a maguk teljességében a mi régiónkban érvényesíthetők. Ugyanis jóval könnyebb kikövetelni, mondjuk, egy vámpolitikai előírás érvényesítését, mint egy kisebbségi jogot – már csak annak következtében is, hogy ezek a kisebbségi jogok igazán és tételesen ma sincsenek meghatározva és meghirdetve. Nem létezik olyan kisebbségi jogi kodifikáció, amelynek következtében valamiféle kisebbségpolitikai mérleg elkészíthető volna. Éppen ezért ma is szükség van a köznapi küzdelmekre, egyeztetésekre, ha kell: kompromisszumokra. Mindennek a szolgálatában még igen nagy feladatok várnak a budapesti kormánypolitikára, a magyar kisebbségek politikai és kulturális intézményeire – és magára a magyar értelmiségre, a „civil társadalomra”, amely mintha elerőtlenedett volna a „rendszerváltozás” második évtizedének vége felé. Nemcsak a nemzetpolitikai kérdések iránt mutatkozó általános közöny mutatja ezt, hanem általánosságban is az értelmiség politikai érdeklődése. Ma Magyarországon az értelmiség kevéssé érdeklődik a politika, a közélet iránt, legfeljebb a politikailag erősen elkötelezett értelmiség, amely viszont a maga értelmiségi, azaz gondolkodó és elemző státusát hajlandó feláldozni a pártpolitika oltárán.
GÁL SÁNDOR: – Jó tíz évvel ezelőtt írtam le, hogy sem egy ország, sem egy kormányzat, se semmi azon túl, vagy innen, nem adhat nekem különféle jogokat. Mert az én jogállásom, hogy embernek szült meg az anyám. És roppantul kétlem, hogy holmi politikusok ehhez bármit is képesek lennének hozzáadni.
Válaszom tehát egyértelmű – NEM!
CSÁKY PÁL: – Engedje meg, hogy két jellemző történettel kezdjem válaszomat. Az első néhány évvel ezelőtt történt, a római Szent Péter téren, ahol éppen IV. Ká-roly királyunk boldoggá avatására vártunk egy bíboros ismerősömmel. Láttam rajta, hogy gondterhelt, gondoltam, egy kis beszélgetéssel próbálok meg hozzájárulni ahhoz, hogy oldódjon a feszültsége. – Csodás ez a Vatikán – mondtam –, itt az ember képes megfeledkezni minden gondjáról-bajáról. – Önök ezt bizonyára így érzik – mondta a bíboros –, de a mi számunkra, akik naponta visszük az itteni lét terhét, ez néha más dimenziókat is ölt. Tudja, kedves barátom – fordult hozzám –, az embernek nagyon mély hitének kell lennie, hogy el ne veszítse azt itt, a Vatikánban.
Nos, Brüsszelben, Strasbourgban járva nagyon sokszor eszembe jut ez a mondat. Az embernek nagyon mélyen kell hinnie az európai együttműködés értelmében, hogy sokszor az értetlenség, a bürokrácia, a különböző ellentétes érdekek tobzódása ki ne irtsa belőle a közös európai jövő reményét.
Ami az emberi és kisebbségi jogok érvényesítését illeti, az Európai Unió e téren is általános eszméket hirdet, ám a konkrét problémákkal nem igyekszik foglalkozni. Megint csak egy régi, 1995-ös emlékemhez nyúlok vissza, amely az Európai Parlament strasbourgi székhelyén történt. A fenti témáról beszélgettünk ebéd közben az Európai Parlament akkori német alelnökével, aki hozzánk fordulva ezt mondta: – Tudják, kedves barátaim, az Európai Unió nagy garral védi az emberi és kisebbségi jogokat – az Európai Unión kívül.
Nos, azóta némileg javult a helyzet, ám a mi számunkra is a legfontosabb tanulság az kell, hogy legyen: a saját érdekérvényesítő képességünk hatékonyságától függ, milyen súllyal tudjuk az asztalra tenni a dolgainkat. Saját aktivitásainkhoz természetesen szövetségeseket is tudunk találni, s e téren nem állunk rosszul. Ám azt is látnunk kell, az Európai Unió jelenleg válságban van, nincs olyan meggyőző személyiségekből álló vezető gárdája, amely érezhetően új lendületet tudna adni az EU folyamatainak. Sajnos, a kisebbségi jogok kiszélesítése ellen hatnak a migrációs folyamatok is.
Ne legyünk azonban pesszimisták, rajtunk is múlik, merre halad majd Európa tovább. Ha nem is tudunk olyan gyorsan előre menni, mint szeretnénk, azt azért értékelnünk kell, hogy Európa történelmében az elmúlt 60 év az első olyan időszak, amikor – a kilencvenes évek balkáni háborúját kivéve – Európa területén nem volt háború. E téren is jelentősen megváltozott az emberek gondolkodásmódja, amit egy NATO-berkekben valóban elhangzott mondat bizonyít. Amikor a németek néhány évvel ezelőtt nemet mondtak arra, hogy az amerikaiakkal együtt megtámadják Irakot, az egyik diplomata állítólag felsóhajtott: – Kell ennél nagyobb bizonyíték a világ 21. századi válságára, mint az, hogy már a németek sem akarnak harcolni?
Aki ismeri a német nép történelmét, megérti ennek a megjegyzésnek az igazságmagvát.
LOVÁSZ ATTILA: – Ahhoz, hogy ezt a kérdést komolyan vehessük, először is meg kellene állapítanunk, ki a kisebbségi. Európában csak és csak azért vannak nemzeti kisebbségek, mert az Európai Unió még mindig a nemzetállamok uniója. A modern nemzetállamok megfogalmazása óta kizárólag az Amerikai Egyesült Államokban sikerült a nemzetállamitól eltérő doktrínát alkalmazni, bár annak egyértelmű indítéka az európaitól teljesen eltérő alapokra helyezett állam.
Európában – ha komolyan vesszük magunkat – az integrációnak többek közt azt kellene jelentenie, hogy NEMZETI KISEBBSÉGEK NEM LÉTEZNEK. Azaz, a dunaszerdahelyi magyar nem az ország magyar nemzeti kisebbségéhez tartozó egyén, hanem egyszerűen dunaszerdahelyi magyar. Ha a város határait tekintjük közigazgatási egységnek, akkor Dunaszerdahelyen a szlovák nemzetiségű egyén van matematikai kisebbségben, a dunaszerdahelyi járásban újra a szlovák nemzetiségű egyén van matematikai kisebbségben, a Nagyszombat központú megyében a magyar nemzetiségű egyén van matematikai kisebbségben, Szlovákiában mint közigazgatási egységben a magyar nemzetiségű egyén van kisebbségben, de már a V-4-ben vagy az Unióban mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségű egyén van kisebbségben. Ennyire egyszerű.
Nem véletlen, hogy matematikai kisebbségről beszélek. Egy életet szenteltem annak, hogy bebizonyítsam, nem vagyok kisebbségi. Ha annak tekintenek, akkor kisebbségi jogokról tárgyalunk, de ezt a fajta megközelítést betegnek, konfliktusteremtőnek, és a modern, globalizált világhoz nem méltónak tartom. Mert miért vagyok kisebbségi? A somorjai polgártársam, aki szlovák nemzetiségű, ő három? Én meg egy? Vagy netán mínusz egy? Vegyük elő néha józan paraszti eszünket, és így tegyük fel a kérdéseket. Az Európai Unió számos kérdésben centralizált szövetségi államként működik, s ha ezt a tendenciát nem erősíti meg, bizony az európai kultúrát lenyelik a nyilván sokkal gyorsabban fejlődő, emberi jogokról nem sokat papoló, asszertív és törekvő kultúrák, mint amilyenek a kínai vagy az iszlám (lám az egyik vallási alapokon megfogalmazott csoport, a másik nemzeti alapon – de ezt csak margóra). Ha pedig az Uniót közös hazánknak tekintjük, akkor matematikai kisebbségekről beszélhetünk csak, s azok védelme, pontosabban esélyegyenlőségének biztosítása, a majorizálás tilalma impe-ratívum. Még tapasztalunk is van ezen kérdésekben, hiszen a Szövetségi Gyűlés a szövetségi Csehszlovákia idején cseh–szlovák viszonylatban a törvényhozásban ezt a kisebbségvédelmi – matematikai – mechanizmust gond nélkül használta és elfogadta. Ilyen alapon a majorizálás tilalmának kellene érvényesülnie pl. Dunaszerdahelyen, Nagyszombat megyei közgyűlésében, vagy a szlovák törvényhozásban. S akkor kisebbségekről csak mint matematikai fogalomról, népességmutatóról beszélnénk.
A leírtak, persze, tekinthetőek utópisztikus álomnak. Pedig nincs más kiút, mint a partnerség, ellenkező esetben minden egyes kisebbség nemzeti vagy szociális konfliktusok forrása. Ha a kisebbséget infantilizáljuk, könnyen a kanadai indiánok vagy – hogy igazán közeli példát hozzak – a szlovákiai romák sorsára jutnak. Ha a kisebbségeket mesterségesen ajnározzuk, de a valóságban a kisebbségben élők nemzeti létét margi-nalizáljuk, érdektelenné vagy hátrányossá tesszük, akkor a kisebbség beolvad – lásd ausztriai magyarok vagy a Nyitra-vidék magyarsága. S végül az előző gondolatokat támogatandó még egy megjegyzés: a štefan Hríb által vezetett „Lámpa alatt” című műsorban mondtam el először, s azóta rendszeresen hangoztatom a következőket. A szlovák értelmiségiek egy csoportja elismer, a szlovák újságíró szakma jegyez, mert megtanultam szomszédaink nyelvét, kultúráját, anyanyelvi és publikációs szinten sajátítottam el a cseh és szlovák nyelvet. Szlovák vagy vegyes közegben ezt így éreztem természetesnek. Amennyiben ez szlovák polgártársaimtól követelmény, viszont ők az én nyelvemet és kultúrámat vegyesen lakott vidéken nem tartják fontosnak megtanulni „hiszen Szlovákiában vagyunk”, akkor nem polgártársakkal van dolgom, hanem megszállókkal. Ismétlem magam: ennyire egyszerű.
Az emberi jogok betartása demokratikus környezetben magától értetődő. A kisebbségi jogokra ott van szükség, ahol kisebbségi lét van. Nos szerintem a megoldás nem a kisebbségi jogokban, hanem a kisebbségi lét jogi, társadalmi felszámolásában keresendő, még akkor is, ha a politikai akarat erre a folyamatra még nem létezik. Ne áltassuk magunkat, nem létezik Franciaországban, Nagy-Britanniában, Hollandiában sem. De ez még nem jelenti azt, hogy az Unió, mint nemzetállamok közössége, jó ötlet. Nem jó. S főleg: nem ad választ a 21. század kihívásaira.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – A magyarság történelmének leginkább tragikus korszaka a XX. század volt. A trianoni igazságtalan békediktátum egy ezeresztendős közös múlttal rendelkező nemzet területének kétharmadát és magyar anyanyelvű lakóinak egyharmadát csatolta el Magyarországtól és osztotta szét Magyarország szomszédjai között. A nagyhatalmak Trianonban nem igazságos határmódosításokra törekedtek, hanem a történelmi Magyarország megsemmisítésére. Ebbe a döntésbe a magyarság azóta sem tudott belenyugodni. A Magyarországgal szomszédos országok pedig tudják, hogy igazságtalan volt az a békediktátum, amelyik etnikai határok kijelölése helyett a győztesek mohóságát elégítette ki. Ez kétoldalú Trianon-szindrómát okozott. A szétdarabolt ország politikája a két világháború között a belső gondokat is a Trianon előtti Magyarország visszaállításának álmával próbálta háttérbe szorítani. A Trianonban mértéktelenül megjutalmazott országok pedig a magyar kisebbségek elleni cselekedetek sorával arra törekedtek, hogy a trianoni határok minél előbb etnikai határokká is váljanak. Ez a Trianon-szindróma jelölte ki Magyarország szerepét a második világháborúban. Ennek lett a következménye az, hogy a második világháború után Trianont megismételték az újra győztes nagyhatalmak.
A magyarság helyzete a korábbinál is tragikusabb lett a második világháború után, mert a kommunista diktatúra az internacionalizmus jegyében nacionalizmusnak minősítette a nemzeti sérelmek említését is. A kisebbségi kérdést az egyes országok belügyének minősítette. Ezzel az elszakított magyarságot kiszolgáltatta a Magyarországgal szomszédos országok homogenizáló törekvéseinek. A trianoni Magyarország területén nem maradtak olyan lélekszámú nemzeti kisebbségek, hogy egyensúlyt jelentettek volna a politikai gondolkodásban a határon túli magyarsággal. A kommunizmus évtizedei alatt a Magyarországgal szomszédos országokban a kisebbségi magyarság felszámolását végezték, Magyarország kormánya pedig lemondott a kisebbségben maradt magyarság sorsával való törődésről. Így következett be az a képtelenség, hogy Trianon óta a kisebbségi magyarság létszáma minden országban megfogyatkozott, míg a többségi nemzet létszáma legalább duplájára nőtt.
A szomszédos országok magyarságának a statisztikái magyar szemmel nézve kétségbeejtő pusztulásról adnak számot. Mindez a magyarság súlyos morális válságával is összefügg. A teljes kiszolgáltatottság évtizedei megosztották és szétszórták a kisebbségi magyarságot. Magyarországon pedig a kommunista diktatúra öröknek látszó rendszere számolta föl a nemzet legbensőbb érdekeinek a képviseletét.
A rendszerváltozás előbb tömeges színváltást, majd nagyfokú visszarendeződést hozott. Nagy Gáspár pontos szavú versei nem véletlenül szóltak már 1989-ben békebeli kannibálokról és nem oktalanul nevezték később is magyar abszurdnak azt, ami történik.
A rendszerváltozás folyamatában minden nemzet arra törekedett, hogy megújítsa és megerősítse önmagát. A rendkívüli mértékben megosztott magyarág képtelennek bizonyult erre. Minden részében olyan belső ellentétek vannak, hogy ezek alkalmatlanná teszik a közös cselekvésre a részeket és az egészet egyaránt.
A rendszerváltás folyamatában a körülöttünk élő népek megújultak, többen a korábbi kényszer szövetségeket felszámolva önállóvá váltak. A Kárpát-medence nyolc országába szétosztott magyarság eddig nem tudott nemzetként megújulni. Pedig egyedül a nemzeti megújulástól, a korszerű európai életforma normáinak érvényesítésétől remélheti megmaradását. Az országhatárok igazságos átrendezése a több mint háromnegyed évszázados kisebbségellenes politika következtében már elképzelhetetlen.
Az Európai Unió viszont elvileg lehetőséget biztosít a nemzeti megújulásra, a nemzeti összetartozás-tudat megerősítésére. Az európai normák szerint minden embernek és minden közösségnek joga van ahhoz, hogy vállalja önmagát, hogy azonos lehessen önmagával. Ez alapvető emberi jog. Ennek érvényesítését a magyar nemzetnek el kell érnie. A helyzet – történelmünk említett bajainak következtében – nagyon nehéz. A Kárpát-medence más népei ugyanis a politikai nemzet fogalmát alkalmazzák. Így próbálják érvényre juttatni a több mint háromnegyed évszázados kisebbségellenes politikájuk eredményét. A nyolc országba és hét különböző nép államába osztott, emellett jelentős számú nyugati emigrációval rendelkező magyarság számára ez elfogadhatatlan. Nekünk a kultúrnemzet koncepciója jegyében kell összefogni a magyarságot. A tapasztalatunk egyelőre az, hogy a Kárpát-medencében az „érintett országok” többsége képtelen az Európai Unió normái szerint gondolkodni az emberi jogokról, köztük különösképpen a nemzeti kisebbségek jogairól. Az Európai Unió pedig képtelen érvényre juttatni a maga alapelveit. Ebben a helyzetben mindent meg kell tennünk azért, hogy az Európai Unióban az emberi és nemzeti kisebbségi jogok maradéktalanul érvényesüljenek. Ehhez a mostaninál következetesebb, határozottabb egyéni és nemzeti jogvédelemre és érdekvédelemre van szükség.
Duba Gyula: – Az EU fontos feladatként kezeli az emberi és kisebbségi jogok biztosítását és betartását. Olyan felismerés áll mögötte, hogy az e téren szükséges megértés és tolerancia nélkül Európa egysége elképzelhetetlen, nem biztosítható. Másrészt az EU nemzetállamok egyesülése, önkéntes tömörülése, s a formáció benső rendje ennek következtében inkább az államalkotó többség érdekeinek kedvez. Az emberi jogok állapota belügy, a kisebbségi jogrend minősége a nemzetre van bízva! Természetszerűleg keletkezik ebből bonyolult helyzet. A többség általában – s ez történelmi és tömeglélektani probléma – nem képes annyi jogot-lehetőséget biztosítani, amennyit a kisebbség kívánna, s a kisebbség természetszerűleg többet szeretne, mint amire az állam képes. Róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet! Az EU keretei között mégis annyiban más a helyzet, s ez a tömörülés hozadéka, hogy az új Európa megteremtésében, amennyiben ez közös cél és minden résztvevő komolyan veszi, a többség és kisebbség kölcsönösen jobban egymásra vannak utalva, mint azelőtt a történelem során. S ez így már többé-kevésbé nem(csak) alárendelt, hanem mellérendelt viszonyt jelent. A közösen elfogadott erkölcsi norma kényszerítő erő (is) lehet! A helyzet további vonása, hogy a folyamatok jelentős része az európai nagypolitika felső szintjén zajlik. Ez lehet jó is, meg rossz is. Jó azért, mert a helyes politikai döntés kötelező érvénnyel formálja (lefelé) az életet, problematikus pedig azért lehet, mert tág teret ad a nemzeti politikának, hogy a hivatalos magyarázatok és állásfoglalások révén érvényesítse (többségi) akaratát és érdekeit. Szerencsére az ellenvéleménynek, korrekciónak is vannak lehetőségei. Úgy gondolom, hogy az EU politikafilozófiai elvei és szervezeti érdekei jelentősen és pozitívan befolyásolják a kisebbségi jogok gyakorlatát a nemzetállamok társadalmaiban. Olyan új típusú hatalmi struktúra ez, amely meghaladja az eddigi formációkat-szövetségeket, és jó esélye van, hogy földrészünket példaértékűvé tegye.
* A kialakult új helyzetben van-e, lehet-e üzenete, értelme és jövője a „népek és a lelkek békéjének” a Duna völgyében (ahogy Bajcsy-Zsilinszky Endre hirdette meg 1941-ben), vagy a „tejtestvériségnek” (amiről Németh László írt a 30-as évek elején: „igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk”), illetve Bibó István felismerésének: „mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, a hazugság és a félelmek zárt köréből való kitörés”… Egyáltalán, jöhet egy olyan kor, hogy Európa népei közösen írják meg történelmüket?
Pomogáts Béla: – Természetesen minden okos, jó szándékú és jövőt építő gondolatra szükség van: a szabadságeszme akkor is érvényes és követendő, ha minden korban többszörösen is meggyalázzák – ettől még nem veszíti el érvényességét. Mindazonáltal mindaz, amit annak idején Bajcsy-Zsilinszky Endre, Németh László és Bibó István meghirdetett (és ők sem az azonnali megvalósulás, inkább a feladatkijelölés és a reménykedés jegyében) mára csakis olyan programként használható, amelyet ki kell egészíteni a nemzeti önvédelem és a magyar közös kisebbségvédelem elszántságával és értelmes stratégiájával. Nagy hiba és mulasztás lenne, ha tátott szájjal várnánk, hogy egyszer belerepüljön a kisebbségi jogérvényesülés sült galambja. Minden jogérvényesítésért küzdeni kell, és ezek a küzdelmek (számtalan történelmi példa igazolja ezt) bátorságot, erőt és persze józanságot követelnek – így együtt. És ezek így együtt ma többnyire „hiánycikket” jelentenek.
GÁL SÁNDOR: – A történelmünk eddig is közös volt – csupán mindenki másként írta meg és értelmezte azt, amit a magáénak tartott. Ebből a kicsiségből következett, hogy az, ami nálunk például a honfoglalás fénye volt, a mai szlovák történelemben az akkor itt élő szláv törzsek leigázásaként jelenik meg, ami által eleink barbár hordákká degradálódtak. De vegyünk egy közelebbi példát: az 1938-as visszacsatolás a (cseh)szlovák történelemben így jelenik meg: „a magyarok megszállták délszlovákiát.” Arról azonban egy betű se szól, hogy 1919-ben ki szállta meg ugyanezt a térséget, s hogy miként kompilálták egybe „Trianon legszebb rózsáját”. (Beneš)
Amióta élek, ennek az elrabolt Európának legalább tízszer átírták már a történelmét, s minden alkalommal azzal a blöffel, hogy ez lesz az igazi…
De: mindig jelen lesz az egész felett mondjuk Katyn, Dachau, a kassai kormányprogram, vagy a szudétanémetek exodusa, na és a miénk is, vagy teszem azt, Hitler és Sztálin szerepe.
Ebből pedig az következik, hogy nincs olyan semleges dratyva, amellyel ezeket a különbözőségeket egybe lehetne suszterolni.
Másfelől az ilyenféle kísérleteknek semmi értelmét se látom, főleg, ha arra gondolok, hogy belátható időn belül a létezés elemi feltételeivel is komoly gondjaink lehetnek.
CSÁKY PÁL: – Ez bizonyára hosszabb folyamat lesz, sok még bennünk és körülöttünk a kisnemzeti görcs, beidegződés. Naponta láthatjuk a tisztátalan szándékokat is, amelyek még mindig a jogaink korlátozását, lehetőségeink csökkentését célozzák. Megbékélni csak őszintén lehet – ám talán mégiscsak errefelé araszolgatunk. Nekünk természetesen erre kell törekednünk, ám addig áttörést nem remélhetünk, amíg a másik oldalon nem lesz fogadóképes partneri réteg. Egyébként ez ügyben se legyenek illúzióink a nyugat-európai helyzetet illetően. A németek és a franciák például már fél évszázada csiszolgatják magukat egymáshoz, mégis, egy lazább vacsora vagy egy informális találkozó alkalmával kiderül, sok még közöttük is a gyúanyag.
LOVÁSZ ATTILA: – Az előző válaszhoz kapcsolódva: Európa népei csak közösen fogalmazhatják meg sorsukat, írhatják meg történelmüket. Az 550 millió polgár kétszer annyi, mint az USA lakossága, de feleannyi, mint Kínáé. Az a látszólagos hátrány, hogy ez az 550 millió ember közel negyven nyelven beszél, lehet előny is. A 21. század igazi alakítói, politikai géniuszai és államférfiúi azok a természetes tekintélyek, akik a multi-kulti látszólagos hátrányából erényt kovácsolnak. Ha ez nem következik be, az Unió a Római Birodalom sorsára jut – csak sokkal gyorsabban.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – A Trianon utáni magyarság történetére az is jellemző, hogy különféle programokkal kereste létkérdéseinek megoldását. Olyan eszméket fogalmazott meg, amelyek egyetemes érvénnyel szólnak az egyenlő emberi esélyek mellett. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Németh László és Bibó István gondolatai is ezek közül valók. Létérdekű koncepciók ezek miként a kisebbségi magyarság egyenlő emberi esélyekért érvelő ideológiái, a kisebbségi géniusz, a transzszilvanizmus, a helyi színek elmélete, majd a hídszerep, a kettős kötődés és a sajátosság méltósága is.
Az önismeret alapvetően fontos tényezője a történelmi cselekvésnek. Ismernünk kell ezeket a megoldást kereső múltbeli törekvéseket. Azt is látnunk kell azonban, hogy a szép elképzelések nemegyszer a közeg ellenállásába ütköztek és megcsúfoltattak. A Duna-völgyi népek tejtestvériségét hirdető Németh László például romániai utazása során azt látta, hogy „ha mi jó képet vágunk ahhoz, amit velünk csinálnak, ők is jó képet vágnak a mi türelmünkhöz: körülbelül ez ma a román–magyar közeledés”. Másrészt arra is érdemes utalni, hogy olykor a megbékélés szándéka naiv jóhiszeműséggel is öszszekapcsolódott ezekben az ideológiákban. A hídszerep betöltése például lehet egy-egy ember önként vállalt feladata, de egy közösség legfontosabb küldetése nem lehet az, hogy másokat összekössön, hogy rajta átjárjanak.
A Trianon-szindróma folyamatos jelenléte a Kárpát-medence újabb történelmében egyelőre akadálya annak, hogy az itteni népek közösen írják meg történelmüket. Pedig az Európai Unió olyan közösségnek tételezi önmagát, amelynek egymástól eltérő részei értik és megértik egymást. Bármilyen nehéz is, nincs más út. A közös gondolkodás, a tárgyilagos nemzeti és európai önszemlélet nélkülözhetetlen.
Duba Gyula: – Előző válaszomból kitűnhet, hogy Európa népei már ma is közösen írják történelmüket! Rövid történelem, de talán egyre homogénebb! A természetét részben az elvek, másrészt földrészünk gazdasági érdekei és hatalmi szükségszerűségei formálják. Jelenünk történelemformáló erői a világgazdaság öszszefüggéseiben és érdekrendszerében érvényesülnek. Az emberiség sorsa a globális hatások nyomása alatt, alakulásuk során formálódik. Mi legyen a múlttal, az eddigi történelemmel, amely tudásanyaként, öntudatként, érzésként és szenvedélyként az emberekben él? A ráció javallhatna akár olyan megoldást is, hogy korunk új szempontjai szerint kellene átírni, megalkotni Európa történelmi képét. Badarság lenne s káros is! A történelmi materializmus is ezt akarta, sikertelenül! Európa a saját kárán kezdett okulni! Nem okos dolog a közmondás szerint: más kárán tanul az okos! De nem is megvetendő. A huszadik században két szörnyű világháborút robbantott ki, végzetes rendszereket éltetett, többé nem teheti! Impozáns és tiszteletre méltó, ahogy Európa a béke földrészét akarja megteremteni! Döntő szerepe volt az újkori civilizáció kimunkálásában, a műszaki fejlődés és a humánus gondolkodás melegágya lehetett. Tiszteletre és támogatásra méltó törekvés, amennyiben történelmi zűrzavaraiból tanulva a huszonegyedik században az emberség, az igazságosság és méltányosság földrésze kíván lenni.
* Naívak lennénk, ha azt hinnék, az európai uniós csatlakozás az együttélés kérdésében egy csapásra mindent megold, még ha – kényszerűen – szelídítheti is az acsarkodásokat és az ellentmondásokat! A mindennapok tanúsága szerint Kelet-Közép-Európa utódállamai (köztük Szlovákia vezetői is!) „rettegnek” a gondolattól, hogy a területükön élő népközösségek az autonómia (területi autonómia, személyi v. kulturális autonómia) és az ezekből eredő közösségi jogok lehetőségeivel éljenek. Persze, a Balkánon (lásd: Koszovó) is a régi beidegződések élnek. És a nemzettudat szerepét sajátosan értelmezik mondjuk a flamandok (holland) és vallonok (francia) által „megosztott” Belgiumban is. Az esetek többségében, sajnos, a svéd/finn modell nem gesztusértékű példa, inkább provokáló közhely…
Mi legyen, mi lehet akkor a (történelmi) nemzeti kisebbségek sorsa, hogy ne azonosítsák őket a bevándorlókkal, és a többségi nemzet vezetői éljenek (és ne visszaéljenek!) azokkal a jogokkal, melyek megszüntethetik a diszkrimináció minden formáját, megnyilvánulását?
Pomogást Béla: – A közép-európai kisebbségi közösségeknek, de szűkítsük le most ezt a magyarokra, meggyőződésem szerint, négyszeres „politikai térben” kell (kellene) tevékenykedniök. Először: saját körükben, ahol is megkerülhetetlen feladat a minél teljesebb és hatékonyabb közös cselekvés kialakítása. A kisebbségi magyar közösségek nem engedhetik meg maguknak azt az öngyilkos gesztust, hogy (miként ezt Erdélyben teszik) egymás között torzsalkodjanak. Másodszor: a többségi nemzettel együtt: együttműködve, vitázva, ha kell, küzdve abban a keretben, amelyet az adott állam (például Szlovákia) megjelölt. Harmadszor: az egyetemes magyar nemzet körében, természetesen a mindenkori magyar kormányzattal együttműködve, ha kell, vitázva, de mindenképpen kezdeményezéseket indítva, kritikai pozíciót elfoglalva. A kisebbségi magyarság képviselőinek és szakértőinek jelen kell lenniök a magyar nemzeti kultúra intézményeiben és fórumain is, kihasználva azt a szellemi, erkölcsi és politikai erőt, amelyet ezek az intézmények és fórumok jelentenek. Végül negyedszer: az Európai Unió közös fórumain is képviselniök kell saját közösségük érdekeit. Az Unió parlamentjében jelenleg hat (négy Erdélyből, beleértve azt a székely képviselőt, aki egy román párt listáján jutott mandátumhoz, emellett két felvidéki) magyar kisebbségi képviselő foglal helyet – ez nem kicsiny érdekérvényesítő erő, és a magyarországi képviselőkkel együtt az egyik legtekintélyesebb és legnagyobb létszámú közép-európai nemzeti képviselőcsoport.
GÁL SÁNDOR: – A most zajló foci EB-n a francia nemzeti válogatottban – megszámláltam – hét szurokfekete fiú mellett négy – feltehetően francia – labdarúgó is szerepelt. Ebben az együttesben, bárhogy is nézem, a franciák voltak kisebbségben, bár, minden bizonnyal a többiek is Franciaország állampolgárai voltak. Itt a „többség” tehát bevándorlónak, „kisebbségnek” is tekinthető. Úgy tűnik fel előttem, hogy ebben a mai „teljesíményorientált” világban egy bizonyos ponton túl a jog, mint érték és mérték, elveszíti lényegét és történelmi szerepét. Csakhogy a teljesítmény által kiemelt „reprezentációs jog” nem az átlagé, hanem a megkülönböztetetteké. Ebből pedig egyértelműen az következik, hogy az „átlagfeletti” és az „átlagalatti” között létrejött különbség igen jelentős jogvesztést mutat. A „kisebbség” és a „többség” is – lásd a francia válogatottat – komoly hátrányba kerül. Hogy miként, annak részleteibe most nincs kedvem belemenni. Egy azonban biztosnak látszik, mégpedig az, hogy ez egészen új jelenség korunk Európájában, és nem csupán a sportban és a sportolók vonatkozásában. A tudomány, a kultúra, a művészetek térfeléről is számos példát lehetne felhozni.
Az én személyes tapasztalatom, hogy minden jogfosztással, diszkriminációval szembe a leghatásosabban és legeredményesebben egyedül a t u d á s állítható! Ha úgy tetszik: a tudás autonómiája.
CSÁKY PÁL: – Az európaiság az én értelmezésemben elsősorban civilizáltságot jelent. A civilizáltság része az empátia is, amely nélkül sem az egymás mellett élő népek, sem a többségi-kisebbségi viszonyban élő népek esetében nem remélhető őszinte közeledés. Azt hiszem, nyíltan ki kell mondanunk, Szlovákiában elsősorban a civilizáltság szintjével van gond, amelyet tetéz még az a tény is, hogy – fiatal ország lévén – az ország szellemi és politikai elitjének nincsenek állam- és társadalomigazgatási tapasztalatai. Nekünk azonban tennünk kell a dolgunkat, lassú lesz az előrehaladás, de szerintem a dolog nem esélytelen.
LOVÁSZ ATTILA: – Az Unióban – sajnos – megerősödni látszanak a nacionalista ideológiák, s az ezen ideológiákat elfogadó csoportosulások. Komoly tanulmányt igényelne, miért van ez így. A szélsőségek alapvetően mindig ott jelennek meg, ahol felütötte fejét az elégedetlenség. A rendszerváltást követő években Európa keleti vidékein a szociális lemaradás, a „legatyásodás”, a rendszerváltozás veszteseinek elég nagy csoportja jelenti az elégedetlenkedők bázisát. Az elégedetlenség érzésének csökkentéséhez néhány szelíden amatőr javaslat: tiszta és átlátszó döntéshozatal, a rendelkezésre álló források szétlopása helyett területfejlesztés, a teljesen fölösleges agyonszabályozás helyett működőképes munkaerőpiac, az egyre drágább energiák helyett alternatív források kutatása, a roppantul gyors s nyilván emiatt pszichésen nehezen feldolgozható városiasodás lelassítása, az ivóvízzel való gyalázatos pazarlás meggátolása, a társadalmi szolidaritás újrafogalmazása. Mindezen kérdésekben komoly deformációkat tapasztalhatunk, bizonyos forrásokkal pazarolunk, más forrásokat urambátyámviszonyokban herdálunk el, s a társadalmi szolidaritást teljesen devalváltuk, hiszen már csak hatalmi módon erőszakolható ki. A deformációk megmaradása a szélsőségek malmára hajtja a vizet, hiszen a felelősséget – az egyén felelősségét – oldja fel nehezen definiálható csoportokban, a kellemetlen folyamatokért a felelősséget idegenre hárítva, természetesen az idegent definiálva is. S mi köze mindennek a nemzeti kisebbségekhez? Csak annyi, hogy anakronisztikus módon még mindig vannak, válsághelyzetben pedig bűnbakként felhasználhatók.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – Az Európai Unió létrejötte nem oldotta meg a Kárpát-medence népeinek együttélési gondjait, de megteremtette a lehetőségét az európai szemléletnek és magatartásnak. Az Európai Unió semmibe vész, ha nem biztosít többségi és kisebbségi tagjainak egyaránt azonos emberi esélyeket. Ha valamely ország az Európai Unió tagja, akkor annak elemi kötelessége az Európai Unió normáinak a tiszteletben tartása és érvényesítése. A kisebbségi magyarság élete azt tanúsítja, hogy a rendszerváltozás nem a méltó emberi életformát, hanem csak a menekülés esélyét biztosította számára. A rendszerváltozás folyamatában a kisebbségi magyarság létszámának újabb nagy fogyatkozása következett be. Ez csak azzal magyarázható, hogy a kisebbség nem látja biztosítottnak a méltó, a többség tagjaival azonos minőségű élet lehetőségét. Az ilyen különbségtevés viszont az Európai Unió létének értelmét és hitelét is megkérdőjelezi. Az Európai Uniónak egyforma esélyeket kell biztosítania minden tagja számára. Ez csak akkor lehetséges, ha az alapvető emberi normák tiszteletben tartása nem sérül.
Európában legalább kéttucatnyi kisebbségi autonómia működik. Ezek példája azt mutatja, hogy Európában megvalósított emberi lehetőség az egyéni és a közösségi autonómia, önrendelkezés. Az Európai Uniónak elemi érdeke, hogy tagjai jól érezzék benne magukat. Ez pedig csak egyenlő emberi esélyek birtokában lehetséges. Magyarországnak az Európai Unió tagjaként is kötelessége az európai normák érvényesítése. Ez tehát nemcsak belső kötelességünk, hanem európai feladatunk is. Magyarországnak a teljes magyarságért kell felelősséget vállalnia.
A magyar nemzet megmaradásának alapfeltétele a nemzeti önismeret és összetartozás-tudat megerősítése. Minden magyarnak éreznie kell, hogy a magyar nemzethez tartozása nem szégyellnivaló, hanem értékeket adó tényező. Emellett a nemzet védelmet és távlatot biztosító erőforrás is tagjai számára. A nemzeti kisebbségek sorsa és távlata tehát nem lehet rosszabb, mint az egyes államok nemzeti többségének a sorsa.
A kisebbségek sajátossága kulturális értelemben még előnyt is jelenthet, hiszen helyzetüknél fogva két kultúra, két nyelv bensőséges ismerete többletértéknek minősül, külön színei ezek a kisebbségek a magyar nemzeti identitásnak is. A tiszta elvek birtokában azonban naponta szembe kell néznünk ezek megcsúfolásával.
Duba Gyula: – A magyar kisebbségek hiteles helyzetben vannak. Anyanemzetükkel helybeli azonosságukra, ezerszáz éves történelmi létükre hivatkozhatnak. Olyan „őshonosság” ez, amely történelmi jog is! Az elődök életerejére és nemzedékek hűségére épül. Munkájukkal évszázadok során beépültek a tájba, alakították a népéletet, formálták sorsukat, ott élnek az épületekben, nyelvi kultúrájukban, a felső-magyarországi genius loci szellemében. A politika dominanciája teszi, hogy létkérdéseinkre ma tőle várjuk a megoldást, a kérdések felvetésétől a válaszok tisztaságáig. Látni és élni akarjuk a számunkra kedvező törvényeket, érezni hatásukat. Pedig ma – az elmondottakból kitűnhet – a kérdések olyan területekre is áttolódnak, mint a kultúra, a nyelvi és történelmi hagyományok, de a gazdasági együttműködésre és a komfortra is. Sok szó esik a jogokról, támogatásról és előnyökről. Jóval kevesebb a történelmi értékekről és emberi minőségekről, erkölcsről és lélekről, az öntudatos emberi teljességről. Máskor is leírtam már, hogy kevesebb az akadály, könnyebb a kapcsolatteremtés, egyszerűbb a találkozás és kézen fekvő a nemzeti önazonosság helyzete. Nem csak létfeltételei formálják az embert, maga is építi önmagát! S nemcsak a támogatás éltethet, hanem a vállalás kényszere is erőt adhat, a történelembe vetett hit és a nyelvhez, kultúrához való ragaszkodás. Kisebbségi magyarnak lenni egy gonddal többet jelent, de értékes „másság” ez, morális és lelki érték lehet!
* Az egységes európaiság gondolata kapcsán Markó Béla, az RMDSZ elnöke 2004. január elsején vetette fel először egy konszenzusos nemzetstratégia megteremtésének az igényét, választ várva arra is, mi legyen a határon túli magyarsággal. Kós Károly szavait idézte, aki az erdélyi magyarság demokratikus tájékozódását elindító Kiáltó szó című röpiratában (1921) ezt írta: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni”. Markó Béla szerint a „megfelelő együttmunkálkodással a magyar közösségek fogyása megállítható, és idővel talán még vissza is fordítható”.
Merre kell / kellene Ön szerint elindulnunk ahhoz, hogy választ adjunk az új kihívásokra?
Pomogáts Béla: – Nagyon egyetértek Markó Bélával abban, hogy szükség van erre a konszenzusos nemzetstratégiára, méghozzá minél előbb. Helyette méltatlan és ostoba vetélkedésekkel, kölcsönös gyanúsítgatásokkal: a nemzetstratégiai együttműködés késztetésének és felépítésének jóformán teljes deficitjével találkozunk. (Igaz, Kós Károly közel kilenc évtizede meghirdetett erkölcsi értelmű nemzetstratégiai elképzelését is nyomban szétzilálta az akkori erdélyi magyar politika!) A közös nemzetstratégia felépítésének természetesen megvannak a feltételei. Először is: mindegyik magyar kisebbségi közösségnek ki kellene alakítania valamiféle saját nemzetstratégiát, másodszor: ezt egyeztetni kellene a többi magyar közösséggel és természetesen Budapesttel, és így létrehozni valamiféle közös stratégiát, harmadszor: ezt a stratégiát meg kellene valósítani. Ez a harmadik feladat jelenti a legnagyobb kihívást, erőpróbát és gondot, mert valljuk meg: eszméket még ki tudunk alakítani, arra azonban nagyon kevés példával szolgál a magyar történelem (a kisebbségi magyar közösségek története is!), hogy ezeket a stratégiai gondolatokat valaha is okosan és következetesen megvalósítani akarta (tudta) volna valaki.
GÁL SÁNDOR: – A nemzet legfőbb egyesítő attribútuma a nyelv. Minden a nyelvben, a nyelvvel, s a nyelv által történik meg velünk, bennünk és általunk. Ezért azt hiszem, erre a kicsiségre alapozhatnánk nemzeti stratégiánkat. Röviden: ha a magyar nemzet egységét meg akarjuk őrizni, akkor a ma sokfelé szakadó magyar nyelvet kellene újraegyesíteni.
CSÁKY PÁL: – Teljesen egyetértek Kós Károly szavaival és Markó Béla értelmezésével. Az önszerveződés a legfontosabb eszköz, amely nélkül igazi hatékonyság nem létezhet. Ebbe az irányba kell nekünk is haladnunk, nemcsak a politikában, hanem a társadalmi élet minden területén.
LOVÁSZ ATTILA: – Nemzetstratégia? Nos, nem tudok mit kezdeni ezzel a kifejezéssel. Mit jelent? Fogjunk össze, hogy Bartók Bélákat, Szent-György Alberteket, Puskás Tivadarokat, Egerszegi Krisztinákat, Neumann Jánosokat szüljön ez a vidék? Ha erről van szó, nosza rajta, már most késésben vagyunk.
A magyarság nem homogén embercsoport, sosem volt és soha nem is lesz. Egymással látszólag ellentétes irányok, értékrendek jellemzik, más-más a vallásunk, más-más a szocializálódásunk tere, a kolozsvári magyar embert törvényszerűen befolyásolja a román kultúra, gazdaság, hagyomány, a komáromit a szlovák, az ungvárit az ukrán, s erről az úgymond anyaországi magyar semmit sem tud. A magyarság különböző csoportjai között ma már nagyrészt nincsenek határok. Vegyük komolyan! Ne féljünk virtuális országhatárt átlépve dolgozni, vállalkozni, kutatni, publikálni, muzsikálni, szántani, vetni, házasságot kötni, még akkor sem, ha a nemzetállamokban gondolkodó és ebből nem keveset profitáló politikai elitek ellentétes tendenciákat hirdetnek. Ha sokan és sokszor merjük vállalni a kockázatot munkáért, elismerésért, sikerért, tapasztalatért, lassan csak eszébe jut valakinek 550 milliós piacra tervezni nyugdíjbiztosítást, egészségügyi ellátást, frekvenciagazdálkodást, energetikai koncepciókat, közlekedést. S akkor nem lesz kérdés az sem, hogy hol van a magyarság helye Európában, s megszűnik az az áldatlan, kétszáz éve fennálló helyzet, amikor magyarnak lenni sok helyen feladat, ahelyett hogy állapot legyen.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – Rendszerváltozásunk két évtizedének legsúlyosabb hiánya a korszerű nemzetstratégia kimunkálásának a késlekedése. A politikai küzdelmekben teljesen mellékessé vált az igazság, a tények világa. Ezzel szemben mindent meghatároz az egymással nemzeti alapkérdésekben is szembenálló politikai pártokhoz való kötődés. A 2004. december 5-i népszavazás is megmutatta, hogy milyen silányság ennek a következménye.
A magyarság hatalmas szellemi-erkölcsi értékekkel rendelkezik a múltjában és jelenében egyaránt. Ezekre alapozva kellene kidolgozni egy olyan új nemzetstratégiát, amelyiknek az élet minden területén a minőség lenne a kulcsfogalma. Ennek a nemzetstratégiának az európai jogrend maradéktalan alkalmazására kellene épülnie. Az európai közösséget csak európai színvonalú és mentalitású nemzetek alkothatják. Azt is látnunk kell, hogy Európának is meg kell erősítenie önazonosságát, mert különben a beléje özönlő nem keresztény népek áldozata lesz.
Duba Gyula: – A kisebbségi irodalomtörténetek teli vannak manifesztációkkal, eszmei programokkal, önelemzéssel és baráti kézfogások keresésével. A miénk is; újarcú magyarok, kisebbségi géniusz, hídszerep és közvetítés vállalása nemzeti kultúrák között! A gondolkodóinkra a maguk korában hatottak is, mára elfelejtették őket. Legfeljebb történészek kutatják mibenlétüket, vizsgálják egykori értéküket. Ma sem feleslegesek, kifejezik a korok életérzését, nemzedékek lelkületét. S bizonyos mindenkori (kisebbségi) magyar tanácstalanságot és jóakaratot is! A kisebbség a mindenkori erkölcs hangján beszélt, létérdekből a humanizmusra hivatkozott és másokkal szemben morális elhivatottságot érzett. Nem tehetett mást! A demokráciában, politikai képviselete révén helyzete változik, politikusai tehát tegyék a dolgukat! Az értelmiségnek, a kultúra embereinek – író lévén – nem ajánlhatok mást, minthogy képesek legyenek hitelesen képviselni a magyar nyelv, kultúra és írásbeliség értékeit, minőségét és természetét, eredményeit!
* A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) a múlt év februárjában tárgyalta meg a magyar nemzetközösség határok feletti összetartozásának kérdését. Később – Szili Katalin, a Parlament elnöke kezdeményezésére! – a Magyar Országgyűlés napirendjén is szerepelt az előterjesztés, megerősítve azt a felismerést, hogy „a magyarság problémáit a nyugati demokráciák emberjogi törekvéseihez kapcsolódóan kell megoldani”. Nem minden alapot nélkülöző az a gondolat, hogy a kérdés megoldását ma már „nem az európai integráció folyamatában kell keresni, hanem az integrációban rejlő lehetőségek szakszerű felhasználásában”.
Jelenti ez a régiók Európája elvének következetes érvényesítését és a támogatások rendszerének a nemzeti kisebbségek fennmaradását segítő kiterjesztését is?
Pomogáts Béla: – A „régiók Európájának” gondolata igen nagy lehetőségeket nyithat meg a közép-(vagy kelet-közép)európai térség előtt is, ahogy ez a gondolat már régóta érvényesül a skandináv, és újabban, igaz zökkenőkkel, a latin-európai országok együttműködésében és persze leginkább jótékonyan a német–francia stratégiai regionális együttműködésben. A közép-európai regionalizmus eszméje mindazonáltal mára kiüresedett: az úgynevezett „visegrádi együttműködés” puszta formalitássá vált, és legfeljebb „kistérségi” (például Szombathely–Graz–Maribor, Szeged–Temesvár–Sza-badka vagy Miskolc–Kassa–Ungvár–Szatmárnémeti) vonatkozásában található elsősorban gazdasági jellegű együttműködés. A közép-európaiság gondolata, amelyet valaha az osztrák, a cseh, a szlovák, a horvát és a magyar értelmiség számos képviselője előtérbe állított (olyanokra gondolok, mint Ady Endre, Jászi Oszkár, Illyés Gyula, Németh László és Bibó István, hogy csak a magyar gondolkodókra utaljak), mára erejét vesztette, és szinte mindenki csakis a szélesebb körű uniós együttműködésben keresi a jövőt. Úgy látom, hogy a közép-európai regionális együttműködésnek mindezek ellenére lehet jövője, vannak tartalékai, és ezért hasznos lenne regionális, illetve uniós szinten is áttekinteni ezeket a lehetőségeket. A kisebbségi kérdés természetesen emberjogi kérdés, ezeket a jogokat azonban helytelen lenne pusztán a személyiségi jogok körében látni és elhelyezni, maga az Unió is észlel lehetőségeket a közösségi jogok értelmezésére és fontolóra vételére – ezt a lehetőséget minél teljesebben ki kellene használni, éppen a magyar kisebbségi közösségek jogbiztonsága és a határok felett elérendő magyar nemzetegyesítés érdekében. Mindez már most égető szükségesség: a jelen feladata.
GÁL SÁNDOR: – A kilencvenes évek elején megkíséreltem egy tágabb regionális együttműködést létre hozni itt a keleti végeken. A mi oldalunkról Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Királyhelmec, Nagykapos, Magyarország felől Eger, Miskolc, Debrecen, Nyíregyháza, aztán Kárpátalja, s lefelé a Parcium egybefogásával.
Az első kassai megbeszélésen, majd később Mályiban az elképzelésemet és egy kidolgozott tervet, mindenki nagy lelkesedéssel fogadott. Létrehoztuk a Kapcsolatok alapítványt, amely ezt az egész regionális kulturális egyesülést és egyesítést összefogta és irányította volna. Hanem amikor az egész tervezetnek az anyagi vonzatai is jelentkeztek, az egész elsekélyesedett és az akkori elképzeléseimből semmi sem valósult meg. (Az együttműködés tervezete A Szövetség c. könyvemben megtalálható.) Ma évente szerveznek egy találkozót, ahol általában ugyanazok ugyanarról tartanak nagyívű előadásokat, amit gazdag fogadás követ, majd mindenki elégedetten hazautazik…
Annak idején nem ilyennek gondoltam e régió magyar–magyar kapcsolatainak az újrarendezését, ám ilyen lett! Persze, okulhattam volna az egykori sarlósok, nemkülönben a Fábry által áhított „hídszerep” totális kudarcából, de azt reméltem, hogy az idő és a helyzet más, s esetleg az eredmény is felemelőbb lesz. De tévedtem. Ma már tudom, hogy az az „út”, és az a „híd”, amely csak egy irányban járható, se nem „út”, se nem „híd”, hanem a szándék kudarca. És ezen nem segít – mert nincs meg hozzá sem a valóság ismerete, sem az igazi szándék – semmilyen európai integrációban rejlő „lehetőség.” Amíg gazdasági alapvetése és biztosítása megoldatlan, nincs értelme még beszélni sem róla.
CSÁKY PÁL: – Tisztelem Szili Katalin elnök asszony kezdeményezését, magam és kollégáim is megpróbálunk hasznosak lenni ebben a folyamatban. Azt is megtisztelőnek tartom, hogy 2007 szeptemberében, amikor a Beneš-dekrétumok kérdése oly erővel került napirendre, a Magyar Országgyűlés mind az 5 pártja írásban nyilvánította ki, hogy készek támogatni a mi magyar-szlovák megbékélési nyilatkozatunkat, amelynek része a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáért teendő bocsánatkérés és kárpótlási javaslat is. Azt viszont sajnálatosnak tartom, hogy néhány szlovákiai magyar politikus- és újságírókollégánk nem értette meg ezeket az összefüggéseket.
Egy problémával azonban szembe kell néznünk: fájdalmas látni, mennyire alulteljesít az utóbbi években a magyar politikai elit. Az természetes, hogy együtt kell működnünk velük, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Magyarország érdekérvényesítő képessége sajnos az utóbbi években csökkent.
LOVÁSZ ATTILA: – Előző válaszaimból kiderül, hogy a „magyarság problémáit a nyugati demokráciák emberjogi törekvéseihez kapcsolódóan kell megoldani”, programját sem korszerűnek, sem hatékonynak nem tartom. Sajnos a nyugati demokráciák is nemzetállami koncepciókra építik emberjogi törekvéseiket, ha nemzeti, nyelvi, kulturális kisebbségekről van szó. A nyugati demokráciák emberjogi normáit roppantul fontosnak tartom olyan kisebbségeknél, mint a szociálisan hátrányos helyzetűek, mozgáskorlátozottak, szenvedők, árvák, de a nemzeti kisebbségek kisebbségként való megfogalmazását két évszázados, nem mindig sikeres, háborús szenvedéseket hozó és megoldásokat nem kínáló nemzetállami koncepció termékének, s a magam részéről elvileg elutasítást érdemlőnek tartom. Más kérdés, hogy nemzetállamok vannak, tehát azok kereteiben kell élnünk, dolgoznunk, de a munkánk igenis szolgálhatja a nemzetállami koncepció gyengítését is.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – Az Európai Unió a határok „légiesítése” révén lehetőséget ad a magyarságnak arra, hogy szétszórtsága ellenére biztosítsa a magyar nemzetközösség határok fölötti megerősítését, a szétdarabolt nemzet tudati és közérzeti, szellemi és lelki újraegyesítését. A Magyar Tudományos Akadémia példamutatóan élen jár ebben. Az 1980-as évektől választotta tiszteletbeli tagjai közé a külföldön élő magyar tudósokat is. 1990-ben pedig létrehozta a külső tagság intézményét a határon túli magyar tudósok számára. Ezzel a világban szétszórtan élő magyar kutatók külön státust kaptak a Magyar Tudományos Akadémián, mely kultúrnemzeti alapon kíván az összmagyar tudományosság képviselője és segítője lenni. Megalakult az Akadémián a határon túli magyarsággal foglalkozó bizottság. Ez előbb a külügyi bizottság albizottságaként működött, majd 1996-ban e helyett létrehozta a Magyar Tudományosság Külföl-dön Elnöki Bizottságot azzal a céllal, hogy az a külföldi magyar tudományosságot a magyar nemzet belső ügyének tekintse és sokféle módon segítse. 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiterjesztette a köztestületi tagságát a határon túlra. Ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nemcsak külső tagjait kívánja ezentúl segíteni, hanem az egész határon túli magyar tudományosságot a maga belső ügyének is tekinti. A Magyar Tudományos Akadémiának ezernél több határon túli köztestületi tagja van. Ennek a folyamatnak fontos része a Domus-program, melynek keretében az utóbbi 10 évben több mint 2000 hónap ösztöndíjas magyarországi kutatási lehetőséget kaptak a határon túli magyar kutatók. S ez csak egyike a teljes magyar tudományos közösséget összefogni és segíteni akaró koncepciónak. Az MTA az egyes határon túli régiók tudományosságát szervezetileg is segíti. Létrehozta – a debreceni, miskolci, pécsi, szegedi és veszprémi mellett – a hatodik területi bizottságát, a Kolozsvári Akadémiai Bizottságot. Ez az Európai Unió régiókat segítő koncepciójával is összhangban van.
Duba Gyula : – Gyakran hallani új nemzetstratégiáról vagy annak szükségességéről, minőségéről és tartalmáról annál kevesebbet! S a gyakorlat, mely talán alakíthatná, eléggé borús képet fest! Első komoly tettnek gondolom a KMFK létrehozását és munkáját, eredményesen építgetheti a „határok feletti nemzetközösség” fogalomkörét s annak gazdasági, spirituális és életérzésbeli lehetőségeit. Célkitűzései politikusak, ésszerűek és jóindulatúak.
* A jogállamiság keretei és az Európai Unió normái érvényesítése mellett (beleértve az autonómiák rendszerének a megteremtését is!) mi lehet a biztosítéka annak, hogy a magyar nemzetközösség hosszú távú jövőképe elérhető közelségbe kerüljön?
Pomogáts Béla: – Ennek a biztonságnak három feltétele, mondjuk így: garanciája létezik. Először is maguknak a kisebbségi közösségeknek az akarata, elszántsága, összetartása és józan politikai cselekvése. Sohasem győzöm hangsúlyozni, hogy az elszántságnak a józansággal kell együttjárnia, és viszont. Másodszor: a magyarországi politikai, kulturális és társadalmi élet szolidaritása (ez a jelenben, sajnálatosan, nem működik megfelelő módon), amely készséget tanúsít a kisebbségi magyar közösségek politikai, erkölcsi – és anyagi támogatására, sőt ennek érdekében áldozatokat is hajlandó hozni. Nem tartom helyesnek, hogy jelenleg (és persze a közelmúltban is) jóval nagyobb költségvetési összegek jutnak nem mindig megfontolt kormányzati szándékok megvalósítására, mint a határokon túl élő magyarok támogatására. Az a néhány milliárd forint, amelyet a kisebbségtámogatás jelent, más tételekkel összemérve, nevetségesen alacsony. Harmadszor: az európai nemzetek közösségének figyelme és jóindulata, amelynek az uniós rendszerben lehetne (kellene) érvényesülnie. Ebben a tekintetben még igen nagyok lehetnek a tartalékok (például az emberjogi kérdésekre érzékeny vagy a huszadik század háborúi következtében ugyancsak érzékenyen érintett és súlyos veszteségeket elszenvedő országok részéről), okos politikával (diplomáciával) lehetne a jóindulatnak és cselekvőkészségnek ezeket a lehetőségeit megnyitni és felhasználni.
GÁL SÁNDOR: – Nem tudom, nem is sejtem, mi lehet az „elérhető közelség” a felvetett kérdésben. Azt azonban tudom, hogy amíg nem áll az elérhetőség mögött egy gazdaságilag és politikailag egységes és erős Magyarország, addig felelőtlenség a magyar nemzet jövőképéről beszélni, bárha tudom: a zuhanás is repülés…
CSÁKY PÁL: – Az életerő, az élni akarás. Ebbe beletartozik az is, hogy meg kell fordítani a negatív demográfiai folyamatokat, beletartozik, hogy okosabban kell intézni közösségi ügyeinket Budapesten, de a szomszédos államokban is, s jobban, hatékonyabban kell megszerveznünk önmagukat. Dolgozni kell, bölcsebben és szervezettebben, mint eddig. Az esélyünk adott, rajtunk is múlik, mit tudunk kihozni belőle. Nagyon jó lenne, ha az elvesztett 20. század után a 21. században végre a győztesek közt lennénk.
LOVÁSZ ATTILA: – A jogállam nem ismerhet nemzeti kisebbséget. Ha ismer, akkor ismeri a másodrendű polgár fogalmát is. Bár a liberalizmust alaposan lejáratták tájainkon, mégis abból a liberális alapelvből indulok ki, hogy „jogaink nem azért vannak, mert valaki megadta őket, hanem azért, mert élünk”. Minden egyéb körülményekre és jelen állapotokra hivatkozó emberjogi aktivitás nem más, mint deformált állapotok helyreigazítása. Tehát taktika. Stratégiának kevés. Az egyre terjedő etnobizniszt pedig más ankét, más újságcikk témájának tartogatom.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – A jogállamiság keretei és az Európai Unió normái fontos lehetőségek a magyarság számára ahhoz, hogy a magyar nemzetközösség más nemzetközösségekkel egyenlő esélyűen biztosítsa jövőjét. Ehhez azonban a magyarságnak meg kell teremtenie a legfontosabb nemzeti kérdésekben a politikai ellentéteken felülemelkedő nemzeti egységét. A nemzeti összetartozás-tudatot erkölcsi és gondolati szempontból hibátlan elvekre kell építenünk.
Duba Gyula : – Nemzetközösségünk hosszú távú jövőképe? Talán az lehetne, hogy alkotó természetű, másokkal barátságos, önmagunkhoz hű nép legyünk a Kárpát-medencében. Ennek számos lehetőségéről szóltam, még többet ajándékként vagy próbaként hozhat a jövő!
* A jövő számára talán jelzésértékű az is – és ezt akár a nemzetpolitika sikereként is elkönyvelhetjük! –, hogy a kisebbségi jogok (az említés szintjén!) megjelentek az EU- „alkotmánytervezetében”, a jóváhagyásra váró szerződésben. Itt tart velünk a világ! Szerény reményeink mellett – és ellenére! – mégis okkal és joggal kérdezzük: Lesz-e fény (és mikor?) – az alagút végén?
Pomogáts Béla: – Valóban az „alkotmánytervezet” (amelyet persze még egyetemlegesen el kellene fogadni, és ez éppen most zökkenőket szenvedett) nagyon jótékony lehetőségeket kínál, és ezekre a jövőben építeni lehet. Mindez azonban senkit sem ment fel az önálló felelősségvállalás és cselekvés erkölcsi kényszere alól, különösen nem menti fel a magyar (a magyarországi és a kisebbségi) politikacsinálókat, az értelmiséget, az egyházakat. A „fény” ugyanis nem nagyhangú szólamokból, politikai kortesbeszédekből, egyéni karrierhajszákból ered, hanem személyes és közös felelősségvállalásból, tervezésből, megfontolásból, elszántságból és főként cselekvésből. Máskülönben könnyen úgy járhatunk, hogy kijutunk (vagy azt hisszük, hogy kijutottunk) az egyik alagútból és nyomban ott van előttünk egy másik alagút.
GÁL SÁNDOR: – Ahhoz, hogy az alagút végén a fény megjelenhessen, előbb kellene egy használható alagút. Bár fény talán még volna, de hol van nekünk egy valamire való alagutunk?!
CSÁKY PÁL: – Ne feledjük: az Európai Unió mi magunk is vagyunk. Az Európai Unióban olyan erővel lesznek jelen a kérdések és a megoldások, amilyen erővel mi azokat az asztalra tudjuk tenni. Optimistáknak kell lennünk, s ha csak araszolgatva is, de előre kell mennünk. Ezért szavaztuk meg a parlamentben a Lisszaboni Szerződést is.
LOVÁSZ ATTILA: – Az EU alkotmánytervezete túl bonyolult és mesterségesen túlbonyolított dokumentum, kompromisszumok, érdekérvényesítő csoportok, államok, kormányok egyezkedésének eredménye. Még az is kérdéses, lesz-e egyáltalán. Az említés szintje nem eredmény, az EU alapokmányának szövegezése nemzetállamok Európájában nem megoldás. S a fény az alagút végén? Talán az a remény, hogy Európa felismeri, a globális világban mint közösség erős, lett légyen akárhány tagja, beszéljenek benne akárhány nyelven, dicsérjék az Urat katedrálisban, imaházban vagy zsinagógában. Mint 550 milliós, nagyjából azonos kultúrájú, a történelem során sokszor vitatkozó és viszálykodó, mégis, a világ más kultúráihoz viszonyítva relatíve egységes kontinens lesz versenyképes. Ellenkező esetben egy soha meg nem alakult, de éppen széteső birodalom polgárai vagyunk, akiket egy új, energiáért, termőföldért vagy ivóvízért beinduló népvándorlás lesöpör az öreg kontinensről. S ezt, ugye, nem akarjuk.
GÖRÖMBEI ANDRÁS: – Azt nem tudom, hogy mikor lesz fény az alagút végén, de azt tudom, hogy mindent meg kell tennünk azért, hogy megfeleljünk az európai normáknak és hogy a körülöttünk lévő népek is megfeleljenek azoknak. Magyarországnak a jogállamiság és az Európai Unió normái segítségével azt is el kell érnie, hogy a magyar nemzet minden tagja teljes értékű és teljes lehetőségű részese lehessen a korszerű európai életformának. Ez állandóan cselekvő történelmi jelenlétet kíván tőlünk. Semmilyen engedményt nem szabad tennünk akkor, amikor az elfogadott európai normák semmibevételét tapasztaljuk a kisebbségi magyar közösségek elleni cselekedetek formájában. Erre kötelez bennünket a helyünk Európában.
Duba GyulA: – Bár a háború után néhány évre minden világosság eltűnt belőle, talán mégsem volt sötét alagút, inkább homály, bizonytalanság jellemezte. Akkor villanhatna fel igazi világosság, amikor Európa ege is sokkal fényesebb lesz!
* Köszönöm az együttgondolkodást, a bölcs, útkereső, útmutató és jövőt építő válaszokat!
Az ankétot készítette: Fónod Zoltán