Koncsol László – Nyolc az ötvenből
Visszatekintésem kusza és személyes lesz, fogózóim nincsenek hozzá, mert a lap régi évfolyamait egész folyóirattárammal pár éve elajándékoztam frissen alapított komáromi református teológiánk könyvtárának. Ha jól emlékszem, harminckét folyóméternyi számot és kötetet szállított el az egyház furgonja, mert nem volt már szükségem rájuk.
Csak emlékezem.
Pozsonyi egyetemi hallgató voltam, amikor az előttünk járók az Irodalmi Szemlét elindították. Én még csak az irodalom peremvidékén tébláboltam, mint vénségemre újfent, kezdődött egyetemi hajrám, várt a házasságkötés, majd a huszonkét havi sorkatonai szolgálat, a pályaválasztás meg az ezekkel járó majdani családi telephely számos kérdő- és felkiáltójele, így aztán meglehetős zavar települt meg elmémben, s elsősorban két-három nemzedéktársam, a nagyon tevékeny és lelkes Tőzsér meg Cselényi szállította nekem a lapalapítás napi híreit. Dobos, Egri, Tóth Tibor taposták ki a megfelelő helyeken, főképp a mindent eldöntő politikai fórumon, a pártközpontban az utat az alapításig. Úgy tudom, a dokumentációt valakik megérizték. Tény, hogy amikor ötödik évfolyamomra beiratkoztam, az Irodalmi Szemle első száma a kezemben volt.
Valaki, azt hiszem, Tőzsér, aki csak két-három szobával lakott odébb a hegyi-ligeti kollégiumban, már tavasszal unszolt, hogy írjak az első számba, ahol az ő Férfikora is meg fog jelenni, meg ahova az általam igen tisztelt Fábry Zoltán írja majd az indító gondolatokat, de a startból kimaradtam. Fogalmam sem volt, mit írjak, miről vagy kiről értekezzem, és így tovább. A második számba aztán mégis beszálltam, kapóra jött egy ankét, amelyben zöldfülűként véleményt mertem nyilvánítani, majd írtam egy idősebb pályatársunk akkortájt megjelent prózájáról, ha jól emlékszem, Dobos ajánlatára. (Erről írta később Fábry, adva alám a kritikusi pályára cipelő nyerges muraközi lovat, hogy kritikámat ő is aláírhatta volna.) Ezek után a fenti okokból évekre elnyeltek a Pozsonyt ölelő égtájak. Rimaszombat, hét laktanya, harkácsi iskola, családi élet, halasztott államvizsga, szegénység – ki gondolhatott ilyen körülmények között az irodalom fényűzésére?
Harkácsi tanári szolgálatunk idején a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó (a későbbi Tatran) magyar szerkesztősége (a későbbi Madách, a mai Madách-Posonium) Turczel szüntelen ösztökélése és barátja, a főszerkesztő Hubik István, illetve a vezető szerkesztő, a nagy politikai tekintélynek örvendett dr. Meislinger érdeméből két évig tartott számomra nyitva egy felelős szerkesztői állást a kiadóban, amíg a Rimaszombati járás tanügyi főembere, a később Gömörpanyitnál fiával együtt szörnyethalt Vanèo meg nem hátrált a kitartó nyomás elől, és feleségemmel, Katicával ki nem engedett bennünket a járásból. Ragaszkodott hozzánk, mert két minősített, egyetemi, illetve főiskolai diplomás embert halászott ki Pozsony a felségvizeiből. Négy év távollét után, 1963-ban kerültünk vissza a fővárosba, az irodalom intézményes boszorkánykonyhájába, a könyvkiadóba, az Irodalmi Szemle helyrajzi közelségébe. Csizmár Miklósék kölcsönlakásába telepedünk, szegénységből még kétségbeejtőbb szegénységbe; én a bútorszállító jármű kabinjából néztem az augusztus végi nyár hegyeit és síkjait, feleségem a két gyermekkel, három és fél éves kisfiunkkal és négy hónapos pici lányunkkal egy vasúti fülkében robogott utánunk. Kati lányunk az egész utat csillapíthatatlanul végigordította. Rossz ómen volt, hajtogatja azóta is a feleségem, hallgatni kellett volna rá. Nem vettük komolyan az égiek ordító figyelmeztetését. Ugye, a hivatás…
A kiadóban azokat a könyveket szerkesztettem, amelyek szövegei jórészt az előző évek Szemle-számaiban jelentek meg. A lap megjelenésének éve, 1958 jól kivehető korszakhatára irodalmunknak. Rácz Kassai dalokja, a Nyolcak antológiája, az Irodalmi Szemle alapítása, amit a kamaszkori kappanhangjából kibontakozó és legalább egy kis nemzedéki berobbanással némi mennyiségi növekedést is ígérő kisebbségi irodalom szervi nyomására hivatkozva lehetett kicsikarni a mindent uraló hatalomtól. Ez pénzt, paripát, fegyvert – helyiséget, papírt, szerkesztői és titkárnői-gépírói fizetéseket, nyomdai kapacitást, villanyt, fűtést, postát, telefont, honoráriumalapot és ki tudja, mi minden egyebet jelentett. (Sára asszony, a lap hervadhatatlan tündére, civilben titkárnőnk mesélte egyszer, hogy az első szám előállításához szükséges anyagokat, géppapírt, szalagot, tollakat, ceruzákat, indigót, borítékokat, radírt és nem tudom, mi mindent a saját pénzén vásárolta össze.) A kiadóban hozzám került kéziratok már első közlésük előtt sikerrel vették a Szemle és a szépirodalmat közlő egy-két lap szerkesztői akadályát, átmentek a rostán, s mint felelős szerkesztőnek viszonylag kevés érdemi munkám akadt velük. (Néhány kivételt említhetnék, de most hagyom őket.) A könyvkiadás eleve konzervatívabb a lapszerkesztésnél, az akkori bürokratikus és műszaki feltételek között négy-öt év is eltelt, mire a Szemlében először közölt vers vagy próza a könyvesboltig elvergődhetett; mi a kiadóban csak messziről követhettük a Szemle fürge evezőcsapásait, stílusosan fejlesztve tovább a képet, a kiadó a Szemle farokvizén evezett.
Amikor a kiadóban dolgoztam, s az 1956 utáni idők légkörében fogant anyagokat szerkesztettem, a Szemle már az 1968 előtti folyamatoktól ihletett munkákat közölte. Pozsonyba kerülésem és 1968 augusztusa között mindössze öt év és három hét pergett le, három a kiadóban, kettő a Szemlénél Dobossal, Tőzsérrel, Sára aszszonnyal, Jakab Istvánnal, Csáder Lászlóval és a komáromi nyomdával, s ez az idő a történelemben, ha a dolgok rendben folynak, szinte semmi. Akkor viszont, a mienkben egyebek közt egy kisszámú, de széptanilag erős új nemzedék, az Egyszemű éjszaka és a Fekete szél c. antológiákban összeverődött leányok és fiúk irodalmilag fontos korszaka gombolyodott le. Ők már főképp az Irodalmi Szemle neveltjei voltak, leginkább és meghatározólag Tőzsér szerkesztő úr foglalkozott velük, s munkájához én asszisztáltam. Antológiájukat Tőzsér szerkesztette, majd nekem jutott a szerep, hogy az ellenük gerjedt-gerjesztett támadásokat gyönge erőmmel és képességeimmel, amennyire lehetett, visszaverjem. Nálunk az „öregek” sportot űztek a „fiatalok” ledorongolásából, s nekünk jutott nemcsak a támogatói, hanem a védelmező szerep is, akik a Szemlét szerkesztettük. Dobos bennünket vett magához lapszerkesztőnek, előbb Tőzsért, majd 1966 nyarától engem, mi pedig az új főszerkesztővel, Dubával, miután Tőzsér kivált triumvirátusunkból, Zalabait, majd a leghangosabban támadott ifjú költőt, Varga Imrét. Kiválásommal, 1975-től Tóth László és Kulcsár Ferenc dolgozott a lapnál, de egy affér ürügyén kimarták őket, elsősorban Tóth Lászlót és Varga Imrét az irodalomból, s mindketten Budapestre menekültek. Varga Imre éveket várt első kötetének kiadására a Madáchnál; a hatalom egyik taktikai módszere a neki valamiért nem tetsző személy fárasztása volt. Tóth a rendszerváltás után visszajött, Varga odaát maradt. Zalabait előbb a Madách szippantotta föl, majd némi problematikus kitérővel, a somorjai tájház vezetői posztján át a pozsonyi egyetem magyar tanszéke. Kiváló lapszerkesztő volt, mozgékony elméje tele volt jobbnál jobb építő ötletekkel. Egy kicsit Tőzsérre emlékeztetett, aki hetente nyitotta ránk a redakció ajtaját, mondván: „Van egy koncepcióm!” Meghallgattuk, s főnökünk, Dobos válasza ez volt: „Csináld meg!” Rengeteg jó irodalmi és társadalomtudományi ügy éledt így meg a Szemlénél.
Számomra a könyvkiadóban, de jórészt a lapnál eltöltött évek is inkább csak az irodalom testközelét, a születő szépirodalommal való intenzív munkát jelentették. A harcot a szövegekkel, a formákkal, a stílusokkal – a szövegekért, a tiszta beszédért. Kéziratoldalak százait kellett havonta elolvasnunk és földolgoznunk, s éjjel-nappal szerkesztettem, olvastam, fordítottam. Főleg cseh és szlovák könyveket tolmácsoltam, néha a Szemlének is. Amíg a kiadóban dolgoztam, egy ideig Monosz-lóy, majd Bábi segített Dobosnak a Szemlénél; az előbbi egy Amerikában dolgozó cseh publicista folytatásos munkáját kínálta föl nekem fordításra a John F. Kennedy elleni dallasi merényletről, a könyv a cseh írók lapjában, a Plamenban jelent meg, onnan fordítottam a Szemlének. Bábi valamivel később Tatarka Figura fejedelemről írt ragyogó pamfletjét nyomta a kezembe azzal, hogy tolmácsoljam a Szemlének. Ez is megtörtént. Végül Dobos kért meg, hogy szemlézzem a lapba a cseh és a szlovák irodalmi folyóiratokat. Ez már 1966 elején történhetett, s az itteni, főleg csehországi intellektuális felpezsdülésnek részben az én havi szemlézéseim nyomán nagy magyarországi visszhangja támadt. Budapesti barátaink jelezték, hogy a Szemle számait a standokról perceken belül szétkapkodták, s pult alól árusították őket. A nagy port felvert csehszlovák írókongresszus két kulcsszövegét, Kunderáét és Va-culíkét is én fordítottam le a lapba, s már Havelén dolgoztam, amikor a beszédek közlését letiltották. A laphoz némi szorongással, mert úgy éreztem, hogy a könyvkiadó lassú üteme jobban megfelel a természetemnek, 1966 júliásával léptem át, Dobos és Tőzsér mellé harmadik szerkesztőnek.
Mi akkor az 1968-ra futó reform szellemében, nyitottan szerkesztettük a lapot. Együtt határoztuk meg az irányát, Dobos főszerkesztői égisze alatt. Ő tárgyalt fűvel-fával, a cseh és a szlovák lapok főszerkesztőivel, az írószövetségek hangadóival, a magyarországi, a lengyel, a romániai és vajdasági lapokkal, kötött velük lapcsere- és együttműködési szerződéseket, sőt 1968-ban már emigráns magyar szerzők felé is tapogatóztunk. A lapban az utódállamok magyar szerzői is megjelentek, hoztunk külföldi költőket, meg-megcsillant a lapban a klasszikus és a neoavantgárd, s elég korán kezdtük rombolni a szabad gondolat szűkre szabott, létkorcsosító határait. Főszerkesztőnk nemritkán nyitotta ránk, Tőzsérre és rám a Szemle ajtaját, hogy üdvözli az Irodalmi Szemle című világlap szerkesztő urait és titkárnőjét, Sára asz-szonyt. Mondogatták, hogy a lap jobb annál, amit irodalmunk állapota szerint várni lehetne tőle, de ezt a kérdést egy remélhető majdani monográfiának kell körüljárnia.
1969-től Duba Gyula irányította a lapot, változatlan szerkesztői harmóniában, de szellemtorzító társadalompolitikai viszonyok között. A nyomást egy ideig kellő önfegyelemmel próbáltam elviselni, de egyre nehezebb volt. Fölmerült, hogy feladjuk, odacsapjuk a gyeplőt, de Duba azokra az őseire hivatkozott, akik minden égi és földi csapás alatt kimentek a mezőre, és tették a dolgukat az életért, és maradt a lap élén. Nem voltam kulcsembere a Szemlének, végre írni is akartam, s hogy időt, csöndet, némi magányt nyerjek hozzá, megváltam lapunktól. Ezt a lépést 1974 végén tettem meg. Tőzsér már korábban a nyitrai tanítóképző főiskola magyar tanszékén kötött ki, Sára asszony pedig pár év múlva két fivérével együtt kivándorolt Izraelbe. Egy ideig leveleztünk, majd elhallgatott.
A hetvenes években az Iródia nemzedéke is cseperedni kezdett, s fejlő-désüket már csak messziről és bágyadtan figyelhettem. Tőzsér ebben is fáradhatatlanul jelen volt, sőt jelen is van, mint a szellemi jövő elkötelezettje. Már a Szemlénél is erről és a sokféleségről, a felvidéki magyar kultúra és társadalom komplexitásáról álmodoztunk. Több irodalmi lapról, társadalomtudományi intézetről és folyóiratról, több könyvkiadóról, színházról, egyetemről. Les voici, mondja róluk minden bizonnyal Párizst meglakott költőnk, Cselényi Laci. Itt vannak, megszülettek, az idő kiforogta őket. Most már csak óvni kell őket, és élni velük. És éltetni az Irodalmi Szemlét, a jó ötvenéves öregfiút, gyermekünket és felnevelőnket, ügyelni egészségére, hogy ép legyen, és tovább szolgáljon bennünket. Jó az öreg a háznál – és öreg ember nem vénember. Nélküle mi sem volnánk.