A hegyaljától a párizsi Bakonyig (Pomogáts Béla Cselényi László című monográfiájáról
Szerző: Mács József / Mindig csodáltam Pomogáts Béla irodalomtörténészi munkáiban, könyvekről írt recenzióiban a könnyed, szinte már-már olvasmányos stílust ugyanúgy, ahogy Czine Mihályéiban is. Ők ketten arról győztek meg, hogy lehet egyszerűen, érthe-tően írni olyan művekről is, amelyeknek az olvasása számukra is nehézséget okozhat.
Gondolatmenetét követni tudja mind az igényes, mind az átlagolvasó. S ami az egészben a legfontosabb, hogy Pomogáts könyvét olvasva világossá válik mindenki előtt, hogyan került Cselényi az érthetőség gömöri hegyaljáról a nehezen, alig vagy sokaknak mégis nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető hegytetőre.
Pomogáts szerint a nagy út megtételéhez, illetve a felfedezett új ismeretek megszerzéséhez szükségeltetett számára a vándorboton kívül a párizsi Bakony és a Magyar Műhely, a legjelentősebb európai világvárosok és könyvtárak közelsége, és annak a legfontosabbnak a felismerése, hogy a világ egyetemes prózáját és költészetét olvasva még mindig lehet új a nap alatt, s neki ezt az új napot, napjárást kell követnie. Amikor mindezek történtek, még a kemény diktatúra éveit éltük, s lehet, sőt minden bizonnyal a „van új a Nap alatt” felismerésébe erősen belejátszhatott az is , hogy hazavergődve egy-egy párizsi útjáról, Cselényi nem kezdhette úgy a vallomását, hogy „látnátok feleim szümtükkel”, amit én láttam, tapasztaltam, éltem a világnak mocskos, „rosszabbik” felén, mert akkor 2008-ban biztosan nem jelenhetett volna meg róla Pomogáts Béla monográfiája! És talán én sem lennék köztetek, s főleg nem lennék az, aki lettem: Kassáknál is rosszabb sorsra kárhoztatott, mindig újító, mindig kísérletező avantgárd költő! Akibe az rúgott bele, aki akart, és nemcsak a pártállami években, hanem a rendszerváltás után is.
Ez volt számára a fájdalmasabb, mert hiszen a sok megpróbáltatás után a fiatalabb írók, költők némelyike is élve próbálta eltemetni őt. Én persze azt is feltételezem, amit esetleg még a kitűnő szemű Pomogáts sem vett észre, hogy Cselé-nyit néhányszori párizsi útja arra a belátásra is vezethette, hogy neki most már úgy kell szolgálnia a „mindig van új a Nap alatt” költészetét, annak megannyi újító formájával, hogy főleg a hatalom titkosrendőri ruhába bújtatott emberei, akik nyugat-, illetve külföldjáró útjai után árgus szemekkel figyelik, ne értsék őt! Merem állítani, sem a tartótisztek, sem a jelentéstevők nem tudták a modern Cselényi-versekből kihámozni a mondanivalót. Ez messze meghaladta volna az erejüket. Éppen ezért nyugodtan, minden köntörfalazás nélkül jelenthette ki a modern költészeti formákat választó útjáról, lerázva magáról az értetlenkedő támadóit: „A kutya ugat, a karaván halad!” Cselényi pontosan tudta, mit ért a kutya ugatásán, támadói viszont csak szerették volna tudni, mit takar a karaván ponyvája… Akkori kijelentésének ma is aktuális értelme van!
Pomogáts Béla Cselényihez és családjához fűződő több mint három évtizedes barátsága nem a Keselylábú csikókorom megjelenése idején kezdődik, amikor még Cselényi csak Juhász Ferencet látta követendő példának. Később, az Erők című kötet megszületése után kerül kezébe minden további könyve. Életművét értékelve azonban gondosan bemutatja a költő szülőfaluját, Gömörpanyitot, a község ősi múltját, negyvenöt utáni tragédiáját, amikor Cselényi szüleit Jolsvára, a többi falubelinek meg csaknem a felét Magyarországra kergeti a magyar–szlovák lakosságcsere kényszere, miközben helyükre a Mátra vidékéről telepítenek szlovákokat. Ily-lyés Gyula és mások is leírták, hogy az első tíz vagy húsz év milyen jelentőségű egy-egy költő vagy író életében. Ez alól Cselényi sem kivétel. Meghatározó szerepét igazolja az ő életében is a Pomogáts monográfiájában olvasható Gömörpanyit –Pozsony–Párizs „tengelyre”épített életmű, amelyből az derül ki tömören, hogy Cselényi szülőfalujából hozza legmeghatározóbb élményeit, Pozsonyban szívja magába a fővárosi élet nedveit, beleértve a szerkesztőségi munkahelyeket (Hét, Új Ifjúság), az Irodalmi Szemle és a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében, illetve a Madách Könyv- és Lapkiadóban való időzést, az egyetemi éveket, a kollégiumi és albérleti szobákat, s a megrázó dunai árvíz borzalmas következményeinek látványát. No meg a civakodást a szemellenzős szerkesztőkkel, az irodalom lényegét másképp értelmező „világmegváltó” költő- és írótársakkal…
Pomogáts nagy hozzértése ismerteti meg az érdeklődő olvasókkal azt a három egymással szervesen összefüggő és egymásba épülő élménykört, amely a tehetségesen induló Cselényi költészetét alakítja. Nyomai megtalálhatók riportjaiban, esszéiben, vallomásaiban és mitikus természetű költői eposzában. „Cselényi László szándéka arra irányult – állapítja meg Pomogáts –, hogy a lírai „mítoszt” a közvetlen valóságból alakítsa, s a látomásos eszközökkel általános érvényűvé tett költői anyagot olyan írásokból fejlessze ki, amelyek a lehető legjobban simulnak az élet empirikus tényeihez.
Cselényi hármas élménykörét tehát, ahogyan Pomogáts megállapítja, vitathatatlanul egy közös kötőanyag fogja össze: „a kisebbségi magyarság önismeretének és legitimációjának gondolata”. Ennek vált makacs és következetes kiteljesítőjévé! Ha valakire, rá remekül illik a Csehov–Gorkij-levelezésből ismert barázdában lépegető ló példázata, amely szerint a kritikus is olyan, mint a bögöly, röpköd az ekét húzó, barázdában lépegető ló fara körül, s bele-belemar. A ló csak megy a maga útján, s védekezésképpen annyit tehet, hogy ide-oda csapkod a farkával, elhessegeti farától a bögölyt! Így volt Cselényi is a kritikusaival. Bárhonnan és bárhogyan martak bele, ő húzta az ekét, és nem lépett ki a barázdából. „Vérszívóit” távol tartva ment a maga útján!
Cselényi mítoszalkotó poétikájának Pomogáts szerint két fontosabb előadásmódja van: a montázs és a parafrázis. Az előbbi a Jelen és történelemben arra utal, hogy „a költői szövegbe minduntalan mitológiai, filozófiai és irodalmi betétek vagy idézettöredékek épülnek, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az egyetemes, illetve magyar kultúra gondolati rendszerével kössék össze a mondanivalót”. Az idézetek Cselényi vallomása szerint a Genezisből, a Gilgames-eposzból, Arisztotelész, Spinoza, Hegel, Kierkegaard, Husserl, James Joyce, Bornemisza Péter és József Attila műveiből valók. A költői konstrukcióba épített szövegek között különleges szerepet töltöttek be, ahogy Pomogáts látja, a Genezis, illetve a Gilgames-eposz vízözön-történetei, amelyek szerekezetileg is kitüntetett helyet foglalnak el a költői struktúra tengelyében. „Elsősorban ez a két vízözön-történet adott mitologikus távlatot a csallóközi árvíz drámai jeleneteinek.”
El kell hinnünk Pomogátsnak azt is, hogy Cselényi műhelyében következetesen az avantgárd költészet kutató-kísérletező törekvései érvényesültek. A Lehetőségek egy elképzelt szöveghez egyértelműen erre utal! Ebből következően meggyőzően hat annak megállapítása is, hogy Cselényi avantgárd jellegű szövegkonstrukciói nem pusztán poétikai és nyelvi kísérletek, inkább arra vállalkoznak, hogy új módon, „forradalmian” újszerű költői eszközökkel fejezzék ki a kisebbségi körülmények között élő magyarság és ezen túlmenően a Duna-táji / közép-európai régió történelmi és társadalmi tapasztalatát.
Pomogáts Cselényi-monográfiájából nem hiányoznak a költő verseit és köteteit értően elemző hivatkozások. Ügyesen beleilleszti monográfiája egészébe a költőbarát Tőzsér, Koncsol, valamint Zalabai, Alabán, Duba, H. Nagy Péter és mások értelmezéseit. Az ő maga összeállította Escorial avagy a Cs-tartomány című kötet néhány szerzőjének észrevételét, Bohár András A megírhatatlan költemény hermeneutikai kísérleteit, Borcsa János: Aki e verseket mind ellenírta című tanulmányának a legfontosabb megállapításait, s nem utolsósorban Mekis D. János elemzéseit.
Cselényi „költészeti laboratóriuma” Pomogáts meglátása szerint az Aleatória című hatalmas méreteket öltő lírai-epikai vagy éppen poétikai-filozófiai kompozícióban bontakozik ki a maga teljességében, és tulajdonképpen folytathatatlanul. A Kőország című kötet (vers, esszé, útirajz) „maga is két nagyszabású költői montázs között helyezi el a gömöri szülőföld múltját és közelmúltját felidéző személyes emlékezéseket.” A kötet legnagyobb figyelmet érdemlő írása az Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában Gömörországban 2002 szeptemberében egy hazaruccanás képeit villantja fel. A nem szokványos cím első része Laurence Sterne útirajzára utal, míg második része Marcel Proust egyik legnagyobb művére. Pomogáts érdekesen szövi bele monográfiájába azt is, amit avantgárd költészeti törekvéseiről maga Cselényi mond el. Mármint azt, hogy „ami mára kiderült, az Aleatória tovább járhatatlan út. Szét kell szedni az egészet s megpróbálni újra összerakni/…/Bevallom, egyre kevesebb ehhez az erőm. Hiszen valójában arról van szó, hogy az ilyen aleatórikus szövegeket X változatban lehet egymással párosítani, s alighanem ez volna a megoldás, de hát ez már nem az én asztalom. Ehhez számítógép kellene s még újabb technikai eszközök, s én még a számítógépes írógépig sem jutottam el.”
Annyi bizonyos, hogy az avantgárd költészettől még mindig nagy az idegenkedés. Ebből következik Cselényi legnagyobb problémája is, hogy tudniillik kinek ír, ki tudja olvasni, követni őt. Kesernyésen jegyzi meg barátai társaságában, hogy neki tulajdonképpen harminchárom olvasója van. Én H. Nagy Péter véleményét elfogadva tréfásan azzal vigasztalom, hogy ez nem kevés, és ne keseregjen, lesz majd harmincnégy is, csak ki kell várni. A Pomogáts-monográfia megjelenésének nagy jelentőségét éppen abban látom, hogy közelebb hozza különösen a fiatalabbakat, de az idősebbeket is mind szélesebb körben Cselényi költészetének értő olvasásához!
(Nap Kiadó, Műhely-sorozat, Dunaszerdahely, 2007)