Bodor Miklós László – Magasréti bi­ka

Pity­mal­lat
A haj­nal meg­je­len­tet­te ma­gát, a szél to­ho­nya köd­te­he­ne­ket haj­tott elő a völ­gyek­ből. Bé­ké­sen úsz­tak mind fel­jebb, a fá­rad­tan szür­kü­lő dom­bo­kon. Meg­áll­tam a ház ki­csiny tor­ná­cán. Hall­ga­tóz­tam.

– Egy mukk nem sok, an­­nyi bő­gés se hal­lik – ke­se­reg­tem, csak úgy ma­gam­nak.

A kö­dök fel­ér­tek a Kál­vá­ri­á­ig, meg­mos­dat­ták a Meg­fe­szí­tet­tet a két la­tor­ral együtt. Nem tet­tek kü­lönb­sé­get a meg­vál­tó, a meg­tért és a ká­ro­mol­va ki­szen­ve­dett em­ber kö­zött, az­tán foly­tat­ták a mun­kát a ká­pol­nán. Ami­kor fel­ju­tot­tak a ke­reszt­hez, ak­kor ér­te el a Nap a Cenna hegy élét. Fé­nyé­ben meg­csil­lant a ká­pol­na tor­nyán a ke­reszt.

Fe­lejt­he­tet­len perc volt! A fa­lu­ból sem­mi nem lát­szott, köd ta­kar­ta. A szür­ke sző­nyeg a kert­ka­pu­nál kez­dő­dött, és a ká­pol­na ke­reszt­je ál­lott csu­pán ki be­lő­le, de vol­ta­kép­pen a Mo­gyo­rós hegy tömb­jé­ig tar­tott. Az volt az ér­zé­sem, hogy a ka­pun ki­lép­ve a köd­sző­nye­gen el­jut­hat­nék a csil­lo­gó arany­ke­resz­tig, és ke­reszt­ve­tés után to­va­bal­lag­hat­nék raj­ta a szem­köz­ti he­gyig, át az éb­re­de­ző fa­lu, az or­szág­út, a juh­ho­dály fe­lett. – Ez eb­ben a pil­la­nat­ban csep­pet sem volt le­he­tet­len. Mi­ért is ne? A mai haj­nal úgy­is ma­ga a cso­da.

– Egy cso­dá­val több vagy ke­ve­sebb? Meg se kot­­tyan! – dün­­nyög­tem, azu­tán még­is a gya­log­úton men­tem in­kább. Be­le­sé­tál­tam a köd­be, és a Kál­vá­ria-domb alatt el­ér­tem az or­szág­útig. Fel­kap­tat­tam a Cennára, és ami­kor ki­ju­tot­tam a köd­ből, meg­áll­tam hall­ga­tóz­ni ki­csit, köz­ben ke­reszt­be ve­tet­tem há­ta­mon a pus­kát, és he­lyet­te a fény­ké­pe­ző­gé­pet vet­tem elő.

Már ele­gen­dő volt a fény.

– Ha jön­ne va­la­mi! – Kép­ze­leg­tem.

Jócs­kán el­mú­lott öt óra. Ilyen­kor dísz­let csu­pán a pus­ka, még­is szí­ve­sen hoz­tam ma­gam­mal, hát­ha nem­csak az ör­dög nem al­szik, ha­nem a sze­ren­cse is ál­mat­lan­ság­ban szen­ved oly­kor – ép­pen, ami­kor en­gem lát – gon­dol­tam.
– Ed­dig ugyan­is, elég jó al­vó­nak mu­tat­ko­zott – tet­tem hoz­zá fa­nya­rul.

Se­lejt­bi­ka

A magasréti bi­ka után jár­tam ides­to­va két éve.
Vis­­sza­ra­kott, bal szá­ron gyil­kos, jobb szá­ron vil­lás öreg­le­gény. Agan­csa nem lesz a fal dí­sze sen­ki­nél. Ed­dig ös­­sze­döf­kö­dött egy cso­mó ígé­re­tes bi­kát, és na­gyon jó vol­na vég­re ki­ven­ni az ál­lo­mány­ból! Nem azért vé­nült meg, mi­vel ko­ráb­ban ér­té­kes lett vol­na a tró­fe­á­ja, ha­nem, mert in­kább mód­fe­lett tu­dott vi­gyáz­ni ma­gá­ra nyár­sas ko­rá­ban is.
Ki volt őkel­me már sze­mel­ve min­den­ki­nek, de ta­lán va­la­ki a va­dász­tár­sa­ság­ból be­sú­gó­ja le­het…? – Mert ma is él.
Aki ki­megy rá, az több­nyi­re dü­höng­ve jön vis­­sza:
– Ez ak­kor is itt lesz ki­vá­ló egész­ség­ben, ami­kor mi mind rég a te­me­tő­ben le­szünk! – Lök­te ta­valy a pus­ká­ját a tám­lá­ra kék­re fa­gyott La­ci ba­rá­tom, s még de­cem­ber­ben is ki-ki­járt utá­na, de ak­kor­ra a vén jó­szág va­la­hol a szom­széd te­rü­le­ten, a Ma­gas-Bör­zsöny ki tud­ja me­lyik ol­dal­völ­gyé­ben et­te a ki­ra­kott szé­nát.
Idén én va­gyok a so­ros.
A bi­ka itt van, az bi­zo­nyos. Lát­tam ma­gam is, ami­kor fenn, a ko­pasz­he­gyi ke­reszt mel­lett ül­tem. Per­sze, őke­gyel­mes­sé­ge az on­nan lég­vo­nal­ban nyolc ki­lo­mé­ter­re lé­vő Magasréten volt lát­ha­tó. Oda­jut­ni egy cso­mó név­vel-cím­mel el­lá­tott völ­gyön-ár­kon, meg ugyan­an­­nyi név­te­len tüs­kön-bok­ron át le­het, ami fél na­pi cser­ké­sze­tet je­lent.
He­lyét elég jól tart­va hal­lat­szik jel­leg­ze­tes, re­kedt bő­gé­se, a nyo­mai is töb­bé-ke­vés­bé azon a tá­jé­kon meg­fi­gyel­he­tő­ek. – De csu­pán a nyo­mai.
Egyik nap va­dász­mes­te­rünk, Já­nos, han­gos csörtölést, ve­re­ke­dés­re uta­ló zajt hal­lott a magasréti újulatból. Ven­dég­gel volt, egy „ha­za­já­ró” né­met va­dás­­szal. Ös­z-­sze­néz­tek, le­ku­po­rod­tak egy bo­dza mel­lé, mert a zaj fe­lé­jük kö­ze­le­dett. A csa­pat­bi­ka za­var­ja va­la­me­lyik kon­tárt – gon­dol­ták.
A ve­re­ke­dés za­ja kö­ze­le­dett, majd ék­te­len re­cse­gés, su­háng­tö­rés hang­ja mel­lett sza­bá­lyo­san ki­esett a sű­rű­ből az út­ra egy bi­ka. El­mon­dá­suk sze­rint leg­fel­jebb húsz mé­ter­re at­tól a bo­kor­tól puf­fant az ol­da­lá­ra, amely mö­gött meg­búj­tak. Erő­sen vér­zett, mert a le­esés he­lyén is ta­lál­tak vért, s jól lát­szot­tak a szúrt sé­rü­lé­sek raj­ta, amint fel­kelt, és el­me­ne­kült. Nem volt lő­ni­va­ló. Se­be­it ta­lán ki­he­ve­ri, és egy­szer majd ér­de­mes bi­ka le­het be­lő­le…
Az „öreg” ek­kor egy pil­la­nat­ra lát­ha­tó volt, ta­lán meg is tud­ta vol­na a ven­dég lő­ni, de a fe­jét ráz­ta:    
– Se­lejt – le­gyin­tett rá.
Az öreg bi­kát az­óta sen­ki nem lát­ta, de ott­lét­ének min­den más je­le: ál­lan­dó­an friss hul­la­dék, nyo­mok, a már rég is­mert mor­gós bő­gés na­pon­ta tu­dat­ta, hogy itt van, csak meg kell őkel­mét ta­lál­ni! En­­nyi a do­log tit­ka, csak ép­pen a meg­ta­lá­lás­sal van min­dig a bök­ke­nő.

Les­hely

Az akác már sár­gá­ban ját­szik, s az öreg vad­kör­te­fa szí­nei is káp­rá­za­to­san szé­pek. Jó he­lyen áll, két hegy kö­zött a nye­reg­ben, kis tisz­tá­son dísz­lik. Mi­kor gyü­möl­cse­it éret­ten hul­lat­ja a mes­­sze kör­nyék min­den édes­szá­jú vad­ja itt ad ta­lál­kát.
Ré­gen el­érett a gyü­mölcs. A fa kö­rül öre­gek a tú­rá­sok, de azért még­sem nép­te­len a kör­nyé­ke. Most egy szép kost ho­zott ide az il­la­tos gyü­mölcs em­lé­ke. Jó a sze­lem, nem vett még ész­re. – Meg­táv­csö­ve­zem.
– Szép, hat-hét­ éves jó­szág. Kár, hogy a bal csi­ga ki­csit ko­pott – mo­tyo­gom, és óva­to­san le­eresz­tem a mes­­sze­lá­tót meg a há­ti­zsá­kot. Ab­ban súlyoskodik a fény­ké­pe­ző­gép. Si­ke­rül ki­ha­lász­nom, és már a ke­re­ső­ben lá­tom a kost. Gya­nút­la­nul süt­ké­re­zik az őszi nap pu­ha, sár­gál­ló fé­nyé­ben. Mi­kor éles a kép, és ép­pen eme­li a fe­jét, meg­nyo­mom a gom­bot. A fi­nom cset­te­nés­sel le­fu­tó zár za­ja elé­ge­dett­ség­gel tölt el.
(Nem szé­gyel­lem le­ír­ni: Bi­zony na­gyobb örö­met szerez egy-egy te­li­be ta­lált fel­vé­tel, mint a pus­ká­val ej­tett vad, ami­vel ko­ránt­sem ál­lí­tom, hogy va­dász­ni nem sze­re­tek.)
Most vá­ra­ko­zom, hát­ha „csi­nál is va­la­mit,” mert ak­kor ké­szí­tek ró­la még né­hány ké­pet. Ha nem, ak­kor se ve­szí­tek a né­ze­lő­dés­sel sem­mit.
A muf­lon na­gyon szép. Amíg gyö­nyör­kö­döm a gya­nút­lan vad­ban, ad­dig tel­je­sen be­fo­gad az er­dő. El­fe­lej­tem min­den ba­jo­mat, gon­do­mat, amik utá­nam set­ten­ked­tek a vá­ros­ból.
A reg­gel­ből las­san dél­előtt lesz, és há­ta­mat pu­hán ci­ró­gat­ja az őszi Nap.
Ket­ten va­gyunk, a kos meg én. Kíváncsan vá­rom, mer­re vált majd el ke­dé­lyes nap­pa­li szi­esz­tá­ra. Bő­gést nem hal­lok, hát ne­kem se si­e­tős. Fá­radt nem va­gyok, de a jól­eső me­leg­ben rám-rám tör az ál­mos­ság. Itt, a rönk­fá­nak dől­ve ké­nyel­mes he­lyem van. Si­ke­rül a jobb lá­ba­mat óva­to­san ki­nyúj­ta­nom, s a kos cso­dá­la­tos­kép­pen ezt sem ve­szi ész­re.

A kukkolás

Tá­vo­li bő­gést hal­lok. Káp­rá­zik a sze­mem, ami­kor ki­nyi­tom. Már szem­közt süt a Nap. –
El­alud­tam hát? Órá­mat meg­rá­zom, amint rá­pil­lan­tok:
– Ne­gyed négy!?
Moz­dul­nék, de alig bí­rom a lá­bam. El­zsib­bad­tam az ülve-fekve hely­zet­ben, és ahogy vé­gig­hú­zom eny­hén bo­ros­tás ké­pe­men a ke­zem, mély ro­vát­ká­kat ér­zek. – A rönk­fa meg­nyom­ta, és ott a le­nyo­ma­ta.
Be­tá­jo­lom a bő­gést:
– A pa­tak fe­lől hal­lat­szik, de mint­ha kö­ze­lí­te­ne – vé­le­ke­dem.
Gyor­san eszem egy sze­let zsí­ros ke­nye­ret úgy ül­töm­ben, az­tán ami­kor a ku­lacs nya­kát te­ke­rem ki­fe­lé, újó­lag hal­lom a bő­gést.
– Ez tény­leg ide ­jön! – örü­lök meg ne­ki.
Be­fe­je­zem a táp­lál­ko­zást, és most már „harc­ra ké­szen” mér­le­ge­lem a hely­ze­tet. A völgy­ből egy-egy nesz jel­zi, hogy va­la­mi jön. A szél alig moz­dul, irá­nya jó.
A me­re­dek fe­lől egy-egy rop­pa­nás hal­lik, és egy­szer csak meg­je­le­nik egy te­hén fü­le. Jó lö­vés­nyi­re tő­lem ért fel a má­mi, az­tán a lá­nya, és ve­le négy má­sik. Mér­ges bő­gés­sel tör­tet a nyo­muk­ban a bi­ka, ám hang­ja után ítél­ve nem az „én em­be­rem”. Bár a fény még bő­ven elég vol­na fény­ké­pez­ni, most még­is pus­ka van a vál­lam­hoz szo­rít­va – hát­ha… Hát­ha meg­esik raj­tam a szí­ve tisz­te­let­re mél­tó vé­dő­szen­tünk­nek! Csak ide­ ve­ze­ti már a bi­ká­mat!
Ám Hu­ber­tus nem lágy­szí­vű. Olyan re­mek bi­ka tol­ta fel ma­gát a völgy­ből, ami­lyet er­re­fe­lé még so­ha nem lát­tam.
Nem „ide­va­ló­si,” az bi­zo­nyos. Ok­vet­le­nül „ha­tár­sér­tő” jö­ve­vény. Va­la­hol a Fel­vi­dé­ken ne­vel­ke­dett, ta­lán át­úsz­ta az Ipolyt? „Benn­szü­lött” szar­vashöl­gye­ink bá­jai csal­ták át az ura­sá­got? Hát csak jöj­jön! Szí­ve­sen lá­tom. Ide­je már, hogy er­re­fe­lé is ren­des szar­vasbo­cik nö­ve­ked­je­nek!
Raj­ta nem fog múl­ni, mert szem­mel lát­ha­tó­an űzi az egyik te­he­net. Mér­ge­sen rá-rábőg a fi­a­tal te­hén­re. Az meg-meg­áll, csi­pe­get, va­ka­ró­zik, Hát­ra­for­dul, majd ami­kor a bi­ka le­nyo­mott nyak­kal, elő­re­tar­tott fej­jel, ki­tá­gult orr­lyu­kak­kal meg­kö­ze­lí­ti, já­té­ko­san odébb ug­rik.
– No de, Uram! Mit kép­zel ró­lam? – kér­de­zi álszörnyülködve, de tá­vo­labb­ra nem me­ne­kül: In­ger­li a bi­kát, az pe­dig in­ge­rül szem­mel lát­ha­tó­an.
Ami a csá­bít­ga­tás női mű­vé­sze­tét il­le­ti, ez az ünő már szin­te em­be­ri – gon­do­lom kun­cog­va. A já­ték ero­ti­kus töl­te­tét tel­je­sen át­ér­zem, és át is élem. Per­sze, a bi­ká­nak szur­ko­lok, „aki” alig­ha­nem ér­zi, hogy it­ten most szó­ra­koz­nak az erő­seb­bel. A te­hén után len­dül, le­suny­ja a fe­jét, nya­kát el­for­dít­va va­ló­sá­gos ba­ráz­dát ha­sít a gyep­be. Agan­csa ága­in fen­na­kad egy jó ta­lics­ká­ra va­ló föld­del ke­vert avar. Mér­ges bő­dü­lés­sel a mó­ri­ká­ló le­ány­zó után ha­jít­ja a „csok­rot.” Az zúg­va száll a le­ve­gő­ben, le-le­sza­kad be­lő­le né­hány csu­por­nyi da­rab. Ezek­ből szé­pen kap a töb­bi te­hén is, a ja­va azon­ban na­gyot puf­fan­va el­éri a vo­na­ko­dó te­hén há­tát. Az et­től meg­ló­dul, a csa­pat­ban né­mi za­var tá­mad. – Ezt hasz­ná­lom ki: Le­te­szem a pus­kát, fel­nya­lá­bo­lom a fény­ké­pe­zőgé­pet.
A bi­ka na­gyot bő­dül­ve ve­ti ma­gát a tő­le tá­vo­lod­ni lát­szó bes­tia után, és az im­már hagy­ja is ma­gát utol­ér­ni. Saj­nos, ta­kar­ja őket a töb­bi te­hén, s ala­cso­nyan is ülök. In­kább tu­dom, mint lá­tom, aho­gyan az agancs­ára fel­emel­ke­dik. Ek­kor meg­lá­tom egy pil­la­nat­ra a bi­ka elül­ső csül­ke­it is, amint rá­eresz­ke­dik meg­szer­zett pár­já­ra.
– Az­az, de­hogy! Hogy is van ez? Ki szer­zett itt meg kit? – Hök­ke­nek meg.
– Nem a ra­vasz­ko­dó te­hén „hap­pol­ta el” társ­női elől ezt a bi­kát? – kér­de­zem ma­gam­ban, bár tu­dom a vá­laszt.
Alig­ha­nem egy­for­mán gon­dol­juk ezt a töb­bi te­hén­nel, mert töb­ben is oda­néz­nek a sze­rel­mes­ke­dők­re, és ros­­szal­ló­an meg­bil­len­tik a fü­lü­ket.
– Ez a „ce­men­de!”
– Hogy még a bo­zó­tos­ba se sza­ladt be!
– Dej­szen ilyen volt en­nek már az any­ja is – prüs­­szent mér­ge­sen az egyik hop­pon mar­adott társ­nő a szom­széd­jai fe­lé.
Lel­ke­sen fo­tó­zom a lát­ványt, és cso­da­mód, nem za­va­rom meg a csa­pa­tot, sem ami­kor cset­ten a zár, sem ami­kor új­ra fel­hú­zom a gé­pet, sem ami­kor szük­ség­kép­pen meg-megmoccantom zsib­badt tér­de­met, mert ide-oda for­dul­va pró­bá­lok va­la­mit film­re vin­ni a je­le­net­ből.
Sem­mi sem tart örök­ké…
De nem min­den pap­sajt! A bi­ka alól szé­pen ki­sé­tál a te­hén. Va­ló­ság­gal ri­szál­va jön vis­­sza a csa­pat­hoz, el­ve­gyül a há­rem­ben, majd a ri­szá­lás csil­la­pul, és va­la­hogy ko­mo­lyab­bá vá­lik a moz­gá­sa. – Most lett ta­lán a fic­kán­do­zó ünő­ből, anya?
Re­mé­lem, a hol­nap szar­va­sai ér­de­ké­ben, mert et­től az apá­tól nem lesz csö­kött bor­ja, az bi­zo­nyos!
A bi­ka is meg­nyu­god­va tér vis­­sza. Bő­gé­sét nem hagy­ja ugyan ab­ba, de a ko­ráb­bi szi­laj­sá­gá­ból en­ge­dett. Ép­pen szem­ben van ve­lem, mi­kor fo­lya­ma­to­san bőg­ve te­he­nei fe­lé tart. A gyö­nyö­rű lát­vány­tól fel­aj­zot­tan fény­ké­pe­zem, szin­te fo­lya­ma­to­san.
Most még azt is meg­en­ge­di, hogy a kajtárbikák egyi­ke oda­óva­kod­jon a rét szé­lé­re. Oda­ki­ált ugyan ne­ki va­la­mit, de hang­ja most nem fe­nye­ge­tő, in­kább csak fi­gyel­mez­te­tő.
Ilyen oda­bő­dü­lés­re mond­ta egy­szer egy idő­sebb ba­rá­tom: „Nem fi­gyel­mez­tet az, ha­nem azt mond­ja a má­sik­nak: Most mit pisz­mogsz ott, te ma­jom? Mi­ért nem jössz in­kább se­gí­te­ni, mi­kor lá­tod, hogy nem győ­zöm?”
Hang­sú­lyo­zom: Ez a ba­rá­tom már idő­sebb em­ber. Mert mi – a bi­ka meg én – nem így gon­dol­juk.
– Még nem!

Fe­lejt­ge­tünk – kép­zel­günk

Most bez­zeg eszem­be sem jut az öreg magasréti! Saj­nos a pus­ka sem iga­zán, mert tér­den-fész­ke­lő­dé­sem köz­ben va­la­hogy rá­te­le­ped­tem, és csö­ve szé­pen be­le­fú­ró­dott a föld­be. Ta­nács­ta­la­nul né­zem a cső tor­ko­la­tát.
– Ez bi­zony te­le van föld­del. Pus­ka­ves­­sző, ke­fe, kóc, mi­e­gyéb a ki­ta­ka­rí­tá­sá­hoz per­sze nincs ve­lem!
– Hát, most in­kább ne is jöj­jön az az öreg bi­ka, mert ak­kor bíz­vást meg­üt a gu­ta – gon­do­lom. Pe­dig ami­lyen ra­vasz vén jó­szág, bi­zo­nyo­san elő­re meg­ter­vez­ve küld­te er­re ezt az ide­gent, mond­ván:  „Meg­fé­rünk itt ket­ten is. Mi­nek ve­re­ked­nénk? Sőt! Azt ja­vas­lom, vidd eze­ket a ném­be­re­ket a pa­ta­kon át, oda fel a rét­re! Gyö­nyö­rű hely, épp sze­re­lem­re va­ló. Va­dász oda nem megy, mert mi­re fel­ér, ki­kö­pi a tü­de­jét. – Il­let­ve, egy ta­lán fel­má­szik, de at­tól… At­tól ne tarts csep­pet se! Nem aka­rok sem­mit mon­da­ni, de az ak­ko­ra ba­lek! – in­gat­hat­ta meg szá­na­ko­zón agan­csát a jö­ve­vény­nek.”
Most pe­dig al­kal­ma­sint va­la­mi jó bő­gő­he­lyen rö­hög raj­tam. – Et­től ki­te­lik!
Ed­dig eszem­be sem ju­tott a pus­ka, ám mert hasz­nál­ha­tat­lan, za­bál a mé­reg mi­at­ta.
Spe­ku­lá­lok, hogy va­la­mi vé­kony gal­­lyal ta­lán ki­ta­szi­gál­hat­nám a cső­ből a ma­sza­tot, ám ezt azon­nal el­ve­tem, mert a hu­za­go­lás­ban ma­rad­hat va­la­mi rö­göcs­ke, az­tán: bumm!
Szi­lán­kok­ra sza­kad­hat a cső, és a tár­sa­ság ide ál­lít egy ke­resz­tet az em­lé­kem­re.
– Az még ko­rai len­ne! – ál­la­po­dok meg a job­bik eszem­mel.
Csak né­zem a va­da­kat, amíg el nem lop­ja az al­kony a szí­ne­ket. A csa­pat vis­z-­sza­hú­zó­dik a völgy­be, én pe­dig fel­tá­pász­ko­dom, és meg­in­du­lok a há­zam fe­lé.

Se­gít­ség

Még jó a lővilág, ami­kor mo­tor­zú­gást hal­lok. Já­nos jön a te­rep­já­ró­val, és ven­dég­va­dász ül az anyósülé­sen. Igye­kez­nek a sóhegyi ma­gas­les­re.
Elő­a­dom él­mé­nye­met pár szó­val, mi­re ka­pok tő­lük pus­ka­tisz­tí­tó ves­­szőt meg min­dent, ami kell, az­zal, hogy majd hol­nap vi­gyem át hoz­zá­juk. Ott, az út szé­lén gyor­san ki­kot­rom a csö­vet, az­tán el­ülök a hor­hos fe­lett, egy öreg lesernyőben.
Előt­tem ri­gó ne­szez, majd a kő­bá­nya fe­lől be­jön egy ko­ca. Öt sül­dő­je kö­rü­löt­te ko­cog. Szép egész­sé­ges mind, de őket most úgy­sem lő­ném meg.
És ami­kor már vég­képp men­ni ké­szü­lök, meg­szó­lal egy bi­ka. Nem az öreg, még­is ja­va­ko­ra­be­li. Csak két te­hén­nel van, és nem ne­kem va­ló. Érett agan­csú nagy bi­ka. Is­me­rem is. Ven­dég­nek tar­to­ga­tott, jó tró­fea.
Sok cókmókomat hát­ra­hagy­va elő­reóva­ko­dom a jel­leg­ha­tá­rig. Ne­he­zen megy a do­log, ro­pog, szá­raz az avar, ta­ka­rá­som sincs, fény pe­dig csak ép­penhogy. Már-már az jár a fe­jem­ben, hogy meg­vac­ko­lok itt a les­he­lyen, va­la­hogy ki­hú­zom haj­na­lig, és  reg­gel ta­lán le­fény­ké­pez­he­tem a bi­kát.

Ki-ki nyu­ga­lom­ban…

Mi­kor el­hú­zód­tak, még­is ös­­sze­szed­tem a hol­mi­mat, és ha­za­men­tem. Ös­­sze­ütöt­tem ma­gam­nak va­la­mi va­cso­rát, és ki­ül­tem a te­ra­szon ár­vál­ko­dó rönkasz­tal­hoz. Él­vez­tem a csí­pős­re vál­tott estét. Hallgatóztam. Né­ha fel­hang­zott a fa­lu ilyen-olyan za­ja, nem nyom­ta el az er­dő­su­so­gás. Benn a szo­bá­ban égett a lám­pa, a pis­la fény, no meg az én csen­des ne­sze­zé­sem oda­csalt egy ku­vi­kot. Tu­dat­ta ve­lem, hát­bor­zon­ga­tó hang­ján, hogy lát en­gem.
Pró­bál­tam utá­noz­ni a hang­ját, ami – ki tud­ja? – jól si­ke­rült, vagy in­kább csap­ni­va­ló­an, mert vé­kony han­gon vis­­sza­vi­son­gott, és kö­ze­lebb jött. A ke­rí­tés egyik osz­lo­pán ült, töm­zsi kis fe­jét bos­­szan­kod­va for­gat­va.
– Ilyen va­ca­kul ku­vi­kol­ni – gon­dol­hat­ta ma­gá­ban.
Be­szél­get­tünk egy da­ra­big, az­tán pu­ha len­dü­lés­sel le­bu­kott a sö­tét­be, meg­ke­rült en­gem, va­ló­szí­nű­leg egy meg­ké­sett őszi szen­dert ej­tett zsák­má­nyul, és el­szál­lott az éj­sza­ká­ba.

A „Magasréti bi­ka”

A haj­nal új­ra gyö­nyö­rű volt. Má­ra az öreg kör­te­fá­hoz irat­koz­tam fel, hát ar­ra vet­tem az irányt. A ré­gi va­dász­ház fe­let­ti ge­rin­cen tá­vo­li bő­gést hal­lot­tam. – Az öreg bi­ka „szólt.” Hang­ja a pallagi ha­tár irá­nyá­ból hul­lám­zott ide. Há­ta­mat fá­nak vet­ve fü­lel­tem.
Ele­in­te csak a vá­gya­im­nak tu­laj­do­ní­tot­tam, hogy mint­ha ide, az újulat fe­lé kö­ze­led­ne, de igen! A bő­gés kö­ze­le­dett. Rossz he­lyen áll­tam.
– Kö­ze­lebb kell jut­nom! – A le­se­pert cser­kész­út nagy ke­rü­lő lett vol­na, te­hát egy vál­tót hasz­nál­tam föl, hogy meg­kö­ze­lít­sem fel­té­te­lez­he­tő út­vo­na­lát. Saj­nos egy bak út­ját is ke­resz­tez­tem. Nem lát­tam a fir­mát, és ala­po­san ös­­sze­szi­dott el­ug­rá­sa­kor, a bi­ka meg el­hall­ga­tott.
– Még el­megy a vén go­lyó­ál­ló – ször­nyed­tem el. Elő­vet­tem a kür­töt, böf­fe­nő, te­re­lő han­got mí­mel­tem. (Jó­aka­ró­im sze­rint erős bi­kát nem tu­dok utá­noz­ni, ta­lán mert a gé­gém nem elég tá­gas, bár egyes rossz­má­jú­ak sze­rint jó bi­kát csak jó bi­ka „ala­kít­hat” élet­hű­en.)
Min­den­eset­re az öreg vis­­sza­bő­gött, s már nem volt el­ér­he­tet­le­nül mes­­sze. Ha na­gyon akar­tam va­la­mi ro­po­gásfé­lét is hal­lot­tam fe­lő­le. Ez is  le­he­tett még va­la­mi be­le­ma­gya­rá­zás, de én hit­tem ben­ne. Or­ro­mat fé­lig be­fog­va a kon­tár­bi­ká­tól zak­la­tott te­hén „eőőőő”-jét hal­lat­tam, majd is­mét a kürt­be szól­tam be­le:
– Eöh – eöh – áoúhhh – óóáhh… – cif­ráz­tam szar­va­sul. – Ne izélj már, Ör­zse! – kí­ván­tam ve­le üzen­ni.
– Mííí? Mi ké­szül ott? – üvöl­tött vis­­sza az öreg.   
Az­tán – és ez már biz­tos volt – ke­mény csap­ko­dó han­got hal­lot­tam a sű­rű túl­só fe­lén. Egy-egy te­hén is fel­nyik­kant, és re­mé­nyem sze­rint a bi­ka el­kezd­te er­re te­rel­ni hit­ve­se­it.
Az „öreg” fel­ada­tá­nak te­kint­het­te a gyen­ge bi­ká­kat el­ver­ni in­nen, vi­szont a há­re­mét sem óhaj­tot­ta őri­zet­le­nül hagy­ni. Ahol áll­tam, jó ta­ka­rást adott egy sombo­kor. Ki­lö­vé­sem is volt, s va­la­mi­vel ma­ga­sab­ban he­lyez­ked­tem el, mint ahon­nan ki kel­lett bukkanniuk. Egy-egy in­ger­lő go­rom­ba­sá­got küld­tem a fel­mér­ge­se­dett ba­sa fe­lé, köz­ben-köz­ben a te­hén hang­ját utá­noz­tam. Meg­rá­zo­gat­tam a bok­rot is. A csel be­vált. A bi­ka tűz­be jött, és most már vi­tat­ha­tat­la­nul a vélt el­len­ség fe­lé – fe­lém – tör­te­tett.
Alat­tam a fi­a­ta­los­ban meg-meg­rez­zent egyik-má­sik fa te­te­je. Jól je­lez­te az ott kö­ze­le­dő csa­pa­tot. Vég­re a pus­ká­ra is gon­dol­hat­tam, bár a tá­vol­ság még nagy volt, no meg meg­pil­lan­ta­ni sem si­ke­rült egyi­kü­ket sem. Ilyen­kor bo­lond a hely­zet. Nem le­het tud­ni, hogy va­la­me­lyik te­hén nem elő­zi-e meg a tár­sa­it? Eset­leg csen­de­sen elő­rejön, és a fi­a­ta­los szé­lén le­si, hogy mi­lyen is férj­uram új ve­tély­tár­sa? Ne­tán nem ke­rül-e csap­dá­ba a csa­pat?
Jó  két­száz mé­ter­re vol­tak, ami­kor meg­vil­lant egy sár­ga ­vé­gű agancs­szár, az­tán is­mét el­tűnt. Sőt, mint­ha egy le­ma­ra­dó mi­att vis­­sza is for­dult vol­na a bi­ka…? Min­den­eset­re kö­ze­lí­tett.
El­ső­ként, mint tar­tot­tam tő­le, egy te­hén hos­­szú fe­je nyúlt ki a su­hán­gok ta­ka­rá­sá­ból. Most tar­tóz­kod­tam a bő­gés­től. A te­hén ned­ves or­rán meg­csil­lant a fény. Sze­me vé­gig­vizs­lat­ta a szá­last. Kis­sé előbb­re lép­he­tett, mert nya­ká­ból is meg­lát­tam egy arasz­nyit. Más he­lyütt is szét­nyí­lott a sű­rű­ség, és előbb egy, majd még egy te­hén és ünők bon­ta­koz­tak ki. A bi­ka mö­göt­tük csörtölt. Jobb­ra-bal­ra jár­ta a sű­rűt, és egy­be te­rel­te a kel­let­len­ke­dő höl­gye­ket, vé­gül az­tán ő lé­pett ki a nyi­la­dék­ra leg­el­ső­ként.
– No, hol vagy hí­res? – ki­ál­tott a vélt el­len­ség fe­lé.
– Ez ő! – uj­jong­tam fel, de mi tör­tént ve­le? – kér­dez­tem ma­gam­tól. Fe­jén, nya­kán jól lát­ha­tó se­bek hú­zód­tak, hom­lo­kán is vé­re­sen ló­gott a bőr.
A tá­vol­ság még min­dig kis­sé nagy volt, de a pus­ka már a he­lyé­re ke­rült, és ke­res­tem a váll-lap­ját. Saj­nos, nem állt meg egy pil­la­nat­ra sem. Vi­tat­ko­zott ben­ne a har­ci kedv meg a fél­té­keny­ség. Át­lé­pett a szá­las­ba, de ott ta­ka­rás­ban volt. A te­he­nek őt néz­ték, így mó­dom volt ke­res­ni a tal­pam­mal egy al­kal­mas gal­­lyat. Láb­fe­je­met rá­for­dí­tot­tam, az­tán rá­ne­he­zed­tem. Rec­­csen­ve pat­tant el, mi­re mind­an­­nyi­an er­re kap­ták a fe­jü­ket. A bi­ka ki­lé­pett ad­di­gi ta­ka­rá­sá­ból. Raj­ta volt fegy­ve­rem cél­ke­reszt­je el­ső lá­ba meg­hos­­szab­bí­tott vo­na­lán, a leg­jobb he­lyen. Rá­pöc­cin­tet­tem a gyor­sí­tót, ek­kor le­sze­gett fej­jel be­le­szán­tott a föld­be, és nem tud­tam a cső­vel kö­vet­ni szi­laj moz­du­la­tát. Az­tán ki­nyúj­tott nyak­kal óri­á­sit bő­dült.
Ek­kor en­ged­tem el a go­lyót.

A vad ma­ga alá ka­pott láb­bal, ha­tal­ma­sat ugor­va je­lez­te a ta­lá­la­tot.

Az el­mú­lás

Ha­lál­tu­sá­ját nem írom le. So­ha nem sze­ret­tem néz­ni a vad szen­ve­dé­sét, el­mú­lá­sát. – Ad­tam ne­ki még egy lö­vést. Mi­kor el­csen­de­sült, oda­men­tem hoz­zá. Leg­szí­ve­seb­ben fel­tá­masz­tot­tam vol­na. Ezt az ér­zést nem ért­he­ti meg, csak aki ma­ga is va­dá­szik. Nem érez­tem sem­mi di­a­dalt. Saj­nál­tam a bi­kát, aki igaz, nem volt dí­sze az ál­lo­mány­nak, agan­csa nem hí­res­ség, de ide tar­to­zott az er­dő­höz. Most min­dent üres­nek érez­tem, és ma­ga­mat va­la­ho­gyan pisz­kos­nak is.
El akar­tam ezt a bi­kát ej­te­ni, már csak hi­ú­ság­ból is, mert an­­nyi­un­kat tett bo­lond­dá pá­rat­lan élni tudásával, fit­­tyet hány­va fegy­ver­nek, va­dá­sza­ti ta­pasz­ta­lat­nak, hogy ne mond­jam: tu­dás­nak. Más­rész­ről vi­szont meg­se­be­sí­tet­te min­den év­ben több ve­tély­tár­sát.
…és most, hogy itt van előt­tem opálosodó szem­mel, hol­tan, hát nem szé­gyel­lem: meg­si­rat­tam a magasréti bi­kát.
– Bo­csáss meg, öreg, ha tudsz! – sut­tog­tam a fü­lé­be, ami­kor a tö­re­tet meg­vé­rez­tem, hogy ka­la­pom mel­lé tűz­hes­sem.
Ti­zen­hat éve tör­tént mind­ez.
Most, hogy mind­ezt le­írom, fel­né­zek a fal­ra, ahol egy­sze­rű fes­tett táb­lán lóg a tró­fe­á­ja, s mint­ha vá­la­szol­na:
– Meg­bo­csá­tok, le­győz­tél. Hi­szen lá­tod, em­lé­ke­id­ben ma is élek. Te­le vol­tam már se­bek­kel. Ha va­la­me­lyik fi­a­tal bi­ka szúrt vol­na le, és egy mély víz­mo­sás­ban mú­lok ki a vi­lág­ból, mi ma­radt vol­na be­lő­lem? Tisz­tes­sé­ges harc­ban győz­tél, és hogy meg is ír­tad, ta­lán fel­tá­ma­dok egy ki­csit… Az ol­va­só­id em­lé­ke is le­szek.
Itt az új, idei szep­tem­ber, ta­lán még ta­lál­ko­zunk is oda­kinn az er­dőn.

–––-
* Bo­dor Mik­lós Lász­ló (1944) Bu­da­pes­ten él, nyug­dí­jas vil­la­mosmér­nök. Fel­me­női fel­vi­dé­ki kis­bir­to­kos ma­gyar ne­me­sek vol­tak.