Ivan Štrpka versei

A NYELV­BE VE­TETT­SÉG ÉL­MÉ­NYÉ­NEK KÖL­TŐ­JE
Ivan Štrpka a kor­társ szlo­vák köl­té­szet hat­va­non va­la­me­lyest tú­li nem­ze­dé­ké­nek ki­ma­gas­ló je­len­tő­sé­gű kép­vi­se­lő­je, a Rom­bo­id cí­mű iro­dal­mi-kri­ti­kai lap fő­szer­kesz­tő­je. Pá­lya­kez­dé­se az 1960-as évek kö­ze­pé­re, a 20. szá­zad szlo­vák tár­sa­dal­mi és szel­le­mi-mű­vé­sze­ti éle­té­nek egyik leg­iz­gal­ma­sabb, leg­moz­gal­ma­sabb kor­szak­ára esik.

Ivan Štrpka fi­a­tal köl­tő­ként „Ma­gá­nyos fu­tók” né­ven ho­zott lét­re (há­rom­ta­gú) iro­dal­mi cso­por­to­su­lást, s az el­ne­ve­zés mind­vé­gig jel­lem­ző ma­radt mind­hár­muk – az övéi mel­lett Peter Repka, il­let­ve a né­hány éve el­hunyt Ivan Lauèík – po­é­ti­kai tö­rek­vé­se­i­re. Me­ta­fo­ri­kus ér­tel­mű ugyan­ek­kor a cso­port­név köl­té­sze­tük egé­szé­re, bel­ső di­men­zi­ó­i­ra néz­ve is, mely­nek kö­zép­pont­já­ban mint­egy a moz­gás – a min­den­ha­tó moz­gás – ere­de­té­nek, ter­mé­sze­té­nek, az ál­lan­dó moz­gás­ban-le­vés di­na­mi­ká­já­nak vizs­gá­la­ta áll. Így Štrpka köl­té­sze­té­ben is a szün­te­len moz­gás, a fo­lya­ma­tos vál­to­zás drá­má­já­nak le­he­tünk el­sőd­le­ges ta­núi. S ez igaz ak­kor is, ha más­fe­lől azt is ész­re kell ven­nünk, hogy köl­tőnk kez­det­től fog­va ugyan­azon az úton jár, ame­lyen négy év­ti­zed­del ez­előtt el­in­dult. S ugyan­azt a lát­szó­lag szenv­te­len, ob­jek­tív, el­sőd­le­ges ol­va­sat­ban nar­ra­tív, a köl­tő­nek egy­szer­re esz­közt és tár­gyat is je­len­tő, de min­den lát­szó­la­gos­ság el­le­né­re pá­rat­lan bel­ső struk­tu­rált­ság­ról s di­na­mi­ká­ról ta­nús­ko­dó nyel­vet be­szé­li az­óta is. „Min­den út a va­ló­ság­hoz ve­zet” – ír­ta Štrpka év­ti­ze­dek­kel ez­előtt, amit sza­ba­don hasz­nál­va mi is el­mond­ha­tunk ró­la: köl­tőnk min­den egyes so­ra a(z oly­kor még a leg­va­dabb kép­ze­le­tet is fe­lül­mú­ló) va­ló­ság­tól in­dul el. De az ő va­ló­sá­ga min­de­nek­előtt a nyelv va­ló­sá­ga, az em­ber lét­be ve­tett­sé­gé­nek tra­gi­kus 20. szá­za­di fel­ér­zé­se he­lyett nyelv­be ve­tett­sé­gé­nek im­ma­nen­ci­á­ját tel­je­sí­ti ki, an­nak poszt­mo­dern gesz­tu­sát vál­lal­ja föl. Štrpkánál a tár­gyi va­ló­ság hor­do­zó­ja is a nyelv, a va­ló­sá­gon tú­li tar­tal­mak is a ma­guk nyel­vi meg­tes­te­sü­lé­sét ke­re­sik. A nyelv ná­la mes­­sze túl­lép le­író-ki­fe­je­ző sze­re­pén, s olyan en­ti­tás­ként je­le­nik meg előt­tünk, aki ol­va­só­ját – mert itt, be kell lát­nunk, nem ma­ga a vers, ha­nem el­sőd­le­ge­sen a nyelv ke­re­si s te­rem­ti ol­va­só­ját – a ma­ga eg­zisz­ten­ci­á­lis érin­tett­sé­gé­ben ra­gad­ja meg, il­let­ve ma­gá­val.
T. L.

EZ IS BÉ­KE

Min­den ki­tá­rul. Utó­pi­á­ban min­den aj­tó
tár­va van. Ott
el le­het kez­de­ni él­ni. Ott, azon a nem-le­vő
he­lyen, me­lyet csu­pán a tér­kép ho­má­lyos
köd­folt­jai közt je­löl­he­tek ki (Ultima Thule,
Terra incognita), hogy a had út­ja
va­ló­já­ban a va­lót­lan el­le­ni tá­ma­dás­sal
csu­pán egy kö­dös sza­ka­dék mé­lyén ér­jen vé­get.

Ma­gam ál­lí­tot­ta csap­dá­ban ver­gő­döm,
fe­jem kö­dök­ben.

(A csú­csok hótükrében meg­vil­lan a fagy.) Ki­mon­dat­lan
kér­dés ége­ti fel a hi­dat a va­ló­ság s az én kö­zött,
mi­e­lőtt még meg­üve­ge­sed­he­tett vol­na az.
(Oly el­szán­tan ro­han­tam a rit­kás hó­esés­ben az aj­tó­hoz,
hogy ha­ma­rabb elő­re­kap­tam a lá­bam, mint az
a va­ló­ság­ban el­ru­gasz­ko­dott vol­na a ta­laj­tól.

Lib­ben a gyor­sa­ság. S a sö­té­te­dés
fel­ho­mály­ló ízé­vel töl­ti ki az üveg­táb­lá­kat.

Min­den aj­tó azt (a va­ló­sze­rűt­len ké­ket) je­len­ti,
ami sem­mi­vé vál­hat szá­mom­ra.    
S a leg­alább ama könnyűcske hang ki­tá­ru­lá­sá­ra,
ama ház­te­tők fö­löt­ti hósurrogásra fü­le­lő ben­ső­jé­nek (a lé­leg­zet­vé­tel
né­ma fel­hőcs­ké­jé­vel dí­szes) fél­ho­má­lyá­ban
kör­be­ta­po­gat­tak – szin­te be­le­bor­zong­tam – ama ré­gi had­ról írt kró­ni­kák
jég­hi­deg-vak táb­la­bo­rí­tói.

Ke­zem (hó­fe­hér) moz­du­la­tá­val, ami
nem is érin­tés – ki­ál­tás­sze­rű röp­ke moz­du­lat volt csu­pán,
hir­te­len fel­ütöt­tem azo­kat (fel­ver­ve raj­tuk a port).
A mú­ló idő­től sok­szo­ro­san ólom­ne­héz-hall­ga­tá­sú la­pok
zi­ze­gé­sé­ben a be­tűk út­ja ön­ma­gu­kon ke­resz­tül ve­ze­tett.
A be­széd el­ha­ló­ban volt.

Ó, tit­kos aj­tók! Szé­dü­let: ré­gi
ujj­le­nyo­mat­ok a sza­ka­dék pe­re­mén,
me­lye­ket még a leg­el­ső na­pok­ban
csem­pész­tem az ér­zé­ket­len la­pok kö­zé,
mi­e­lőtt fel­nőt­tem s meg­fe­led­kez­tem vol­na ró­luk az idő­ben,
mely szun­­nya­dó üre­gei mé­lyén, egy­re sű­rűbb der­medt­sé­gé­vel gyö­tör,
mi­köz­ben el­ne­he­zü­lő hom­lo­kom­ra és ro­ham­si­sak-ha­lán­té­kom­ra
egy na­pon­ta vis­­sza­té­rő fel­fog­ha­tat­lan kér­dés
vet kön­­nyes ár­nyé­kot: a ré­mü­let,
mely meg­aka­dá­lyoz­ta,
hogy a leg­el­ső na­pok óta a gyer­mek­lét s a dol­gok
időt­len­sé­gé­vel ra­gyog­jon be és von­jon fény­kö­ré­be,
és sar­kig tár­va ma­radt, hogy been­ged­jen a va­ló­ság­ba.

ÚJ ÉLET: TÉ­NYEK

1
Egy nap­fé­nyes reg­gel az ele­ven ut­cán
szo­ro­san el­gyö­tört tes­te mel­lett sa­ját ke­zé­nek
éles ár­nya ej­ti ré­mü­let­be.
Öt ujj, üres te­nyér
– Be­at­ri­ce!

Ki­lenc bé­na esz­ten­dő­be telt, míg az el­ső pil­lan­tá­sok
lán­go­ló ru­há­já­ból át­öl­töz­tél a tit­kolt
pil­lan­tá­sok­nak szánt hó­fe­hér­be.
A ket­tő közt pe­dig min­dig csak az ör­vény­lés, min­dig csak
az új élet tisz­ta le­ve­gő­je.

Ó, mi a tü­ne­mény?

Mi­e­lőtt az ár­nyék egé­szen ki­fa­kul­na,
ke­ze le­ér a mély­be.
A po­kol­ba.

2
Min­den egyes nap­fé­nyes ut­ca­sar­kon egy­re job­ban
ré­mü­let­be ejt sa­ját ke­zem iz­gő-moz­gó éles ár­nya:
öt ujj, üres tenyér…

Cél­ta­la­nul kó­szá­lok –

a film fel­ta­lá­lá­sa utá­ni el­ső év­szá­zad­ban

hir­te­len be­bo­rul a szem és zá­po­roz­ni kezd be­lő­le
a zo­ko­gó könny.

Csönd­jé­ben én sza­la­dok,
én kap­ko­dom a lép­te­i­met,
én fo­gom vis­­sza az utakat…

Ta­lál­ko­zom ve­led né­hány má­sod­perc­re.

Egyet­len arc­vo­ná­sod,
egyet­len pil­lan­tá­sod
sem ra­gad meg ben­nem –
és már el is tűnsz az el­len­ke­ző irány­ba tel­je­sen,
el is tűnsz va­la­mi for­ró­ság­ban,
vi­szed ma­gad­dal ért­he­tet­len sá­padt­sá­gom is
a lár­más, ele­ven ut­cán,
amely ve­lem együtt moz­dul ki ma­gá­ból, és hir­te­len be­le­tor­kol­lik
előt­tem egy má­sik, is­me­ret­len vá­ros­ba,
amel­­lyel ál­lan­dó­an tá­vo­lo­dom ma­gam­tól és tő­led,
és kö­ze­le­dem, va­kon kö­ze­le­dem ta­lál­ko­zá­sunk he­lyé­hez.
– Ugyan­azon a he­lyen. Min­dig
egy má­sik vá­ros­ban.

Míg­nem egé­szen meg­vál­to­zom.

CSIL­LO­GÁS

Egy ese­mény­te­len na­pon az őszön át ve­ze­tő ut­ca kö­ze­pén,
mi­köz­ben szem­közt bal­la­gok a nap­sü­tés­sel,
lép­te­im az éj­sza­kai fel­is­me­rést is­mé­tel­ge­tik:
min­den ké­met egy má­sik kém kö­vet.
Előt­tem Her­mész, mö­göt­tem
az ár­nyé­kom. Ily­kép­pen
tud­juk meg a tel­jes igaz­sá­got ön­ma­gunk­ról.
Fél láb­bal
nap­pa­li sö­tét­ség­ben, fél­lel nap­pa­li fény­ben. El­ju­tok-e
a nap­sü­tés­ben a ház­te­tő­kön csil­lo­gó szob­ro­kig
vagy az em­be­re­kig, akik úgy buk­nak alá,
mint e szob­rok ár­nya a te­tők­ről?

„Ar­ra fo­lyik a fo­lyó” – mu­tatsz szem­közt az ár­ral. Épp az el­len­té­tes irány­ba.
A fo­lyé­kony arany a sze­münk előtt vil­log sza­ka­dat­la­nul. Az éj­jel
va­la­ki le­met­szet­te ös­­sze­csen­gő haj­fo­na­tun­kat
és a disz­har­mo­ni­kus túl­par­ti sö­tét­ség­ben rej­tet­te el.
Ho­gyan is élünk? Az ön­szü­lés má­sik ol­da­lá­ra
for­dul ben­nünk. Az éj­sza­ka min­dent új­ból be­le­szül
az al­vó dol­gok vi­lá­gá­ba. S az álom­nak
egyet­len ar­ca van csu­pán: a sö­tét­lő éj­sza­kai er­dő.
Moz­du­lat­la­nul fek­szel ha­tal­mas, al­vó ágya­don,
al­vó ke­ze­det ma­gas­ba eme­led
az al­vó le­ve­gő­ben. Az éj­sza­kai ut­cá­ról
fá­zós, fe­ke­te, al­vó macs­ka té­ved be hoz­zád.
Hos­­szú, al­vó szo­bor­nya­ka­don
ele­ven kar­mo­lás vi­lá­gít. A nem­lét,
mely az élet legbensejében szu­nyó­kált,
hir­te­len egész haj­szá­la­ink gyö­ke­ré­ig bir­to­ká­ba ke­rít minket,.

Min­den szo­bor mö­gött egy má­sik szo­bor áll
ki­nyúj­tott te­nyér­rel, me­lyen a sors­vo­nal nél­kül is a pusz­ta élet fo­lyik át.
A sebtiben fel­raj­zolt sze­mek sar­ka be­le­vész a sö­tét­be.
Csu­pán az üres te­le­fon­fül­kék­ben
tom­bol a csil­lo­gás –
az utol­só ér­méé, me­lyet az éj­sza­ka ve­szí­tett el nap­köz­ben.
Az út kö­ze­pén bal­la­gok, pon­to­san az éj­sza­kai
fény és a nap­pa­li sö­tét­ség ha­tár­vo­na­lán.
Min­den kö­vet nyo­má­ban egy má­sik kö­vet lé­pe­get.
Ily­kép­pen ju­tok el egé­szen ma­gam­hoz. Hoz­zád
nap­pa­li láb­nyo­ma­im visz­nek el. A reg­ge­li nap­sü­tés­ben
ele­ven va­la­mi
csil­log ben­nük, akár az örök­if­jú zúz­ma­ra.

MES­­SZI VÍ­ZI LÉNY

Ó, mes­­szi ví­zi lény,
te át­tet­sző árny áp­ri­lis ten­ge­re­i­ben,
ússz ki a kris­tály­tisz­ta vi­zek­ből
s az át­tet­sző mély­sé­gek­ről és azok be­cser­ké­szé­sé­ről
ugyan­azt az ál­mot lá­tó
is­me­ret­len al­vók fe­jé­ből,
ó, ví­zi árny­alak, te, térj vis­­sza,
térj vis­­sza hoz­zám, ússz elő a tá­vo­li
át­tet­sző mély­sé­gek­ből, gyújts fényt a fe­jem­ben,
óvd az ár­nyat.

Ó, mes­­szi ví­zi lény,
ó, ví­zi lény,
te át­tet­sző árny áp­ri­lis ten­ge­re­i­ben,
ússz ki a kris­tály­tisz­ta vi­zek­ből
és az is­me­ret­len al­vók fe­jé­ből,
az ugyan­azt az ál­mot lá­tó
is­me­ret­len al­vók fe­jé­ből,
az át­tet­sző mély­sé­gek­ről és azok be­cser­ké­szé­sé­ről
ugyan­azt az ál­mot lá­tó­ké­ból,
ó, ví­zi árny­alak, te, térj vis­­sza,
térj vis­­sza hoz­zám,
ússz elő a tá­vo­li át­tet­sző mély­sé­gek­ből,
gyújts fényt a fe­jem­ben,
gyújts fényt a fe­jem­ben,
óvd az ár­nyad.

Ó, mes­­szi ví­zi lény,
térj vis­­sza hoz­zám.

AZ EGY HELY­BEN ÁL­LÓ VÁN­DOR

Csak át­úszol a vá­ro­son,
mely­nek nem já­rod ut­cá­it.
A vo­nat­jegy is
el­dob té­ged.
Fut­nak az ál­lo­má­sok,
és nem áll­nak meg.
Ez az egy hely­ben ál­ló ván­dor
va­ló­szí­nű­leg én va­gyok.
A meg nem tör­tént dol­gok
szü­lész­or­vo­sa,
a min­dent fel­lob­ban­tót
für­ké­sző.

Nap­vi­lág­nál nem al­szom,
fu­tok az ár­nyak elől.
Sze­mét­domb­ok bár­ká­ja va­gyok,
egész nyá­ron át a re­pü­lő­te­re­ken hor­gony­zok.
Nap­ja­i­mat sü­ket
te­le­fon­fül­ké­ben töl­töm,
moz­du­lat­lan bál­vány, mely
azt szín­le­li: a né­ma bo­hóc ő.
Épp a te­le­fon­kagy­ló­ba zen­gem:
„Vi­lá­gos, lég­vo­nal­ban
sem­mi­ség az egész!”

A meg nem tör­tént dol­gok
szü­lész­or­vo­sa va­gyok.
Kő, szik­rá­já­val
a csen­det fel­lob­ban­tó.
Kö­röt­tem fe­ke­te tol­lú éj­je­li ma­da­rak
kó­ri­cál­nak a föl­dön min­den­fe­lé.
És a nap­pa­li nők hos­­szú lá­buk fö­lött
a mes­­sze­ség­be me­red­nek.
Hol ér­nek vé­get, a lép­te­ik hol ér­nek vé­get,
hol ér­nek vé­get azok a föl­lob­ban­tott hos­­szú lá­bak,
gon­do­lom, e pil­la­nat­ban csak­is ma­ga a ked­ves,
egy hely­ben ál­ló Úr­is­ten tud­hat­ja.

Csak át­úszik a vá­ro­son,
mely­nek nem jár­ja ut­cá­it.
A vo­nat­jegy is
el­dob­ja őt.
Fut­nak az ál­lo­má­sok,
és nem áll­nak meg.
Ez az egy hely­ben ál­ló ván­dor
va­ló­szí­nű­leg én va­gyok.
BE­SZÉLJ A FÜ­LEM­BE

Pat­ta­ná­sig fe­szült csend­ben hall­ga­tó­zom.
Mond­jad csak­. A tá­vol­lét meg­érint,
kép­te­len va­gyok el­ol­vas­ni kéz­nyo­mod szét­ol­va­dó
üze­ne­té­nek vak­írá­sát a vil­lany­égő­kön,
az ár­nyak és aj­tók nél­kü­li sá­padtkék
nap­pa­li fa­lon. Te vagy az én kis
hű­sé­ge­sen tá­vol­le­vő bes­ti­ám.
Mond­jad csak­. Mond­jad for­ró sza­va­id be­le
egye­ne­sen a fü­lem­be.
Mártsd be­le eper-nyel­ved.
Mártsd be­le eper-nyel­ved.
Mártsd be­le eper-nyel­ved,
szü­net nél­kül mond­jad csak a fü­lem­be.

Meg­érint a tá­vol­lé­tem.
Meg­érint a tá­vol­lé­ted,
mely­nek kis­sé meg­re­me­gő kön­­nyű uj­ja-vé­ge
ki­csit el­szí­ne­ző­dött. Ki­csit az eper­től, mely
a fe­jem­ből fröc­­csent ki csen­des­kén ide.
A mez­te­len fényt
szel­lő hű­ti le.
Mond­jad csak­.
Mond­jad csak­.
Mártsd be­le
ele­ven nyel­ved a fü­lem­be.

Tóth Lász­ló for­dí­tá­sai