Kozsár Zsuzsanna – Kvartett

„Lágy öled­be rin­gass el.”
(Trisztán)
Be­sü­tött a nap a ka­bin ab­la­kán, hu­nyo­rog­tam a fény­ben. Leg­szí­ve­seb­ben ma­rad­tam vol­na még ab­ban az édes, fé­lig ön­tu­dat­lan ál­la­pot­ban, ahogy mos­ta­ná­ban min­den haj­nal­ban, ka­rom­ban tart­va az al­vó Izol­dát, egyet­len sze­rel­me­met. Mert az volt: az egyet­len.

Olyan ha­lá­lo­san az, mint­ha báj­italt itat­tak vol­na ve­lünk. Tud­tam, azért ke­rült az utam­ba, hogy a vég­ze­tem­mé vál­jon. Már az el­ső pil­lan­tá­sá­ból tud­tam, az el­ső csók­já­ból, hogy töb­bé nem ereszt­he­tem el.
Enyém lett, itt, a ha­jón, éj­je­len­te osont be hoz­zám, a nap el­ső su­ga­rá­nál tá­vo­zott, és én gyak­ran nem is tud­tam, ál­mod­tam-e őt, vagy va­ló­ban ölel­tem éj­sza­ka.

Fel­kel­tet­tem, men­nie kel­lett, mi­e­lőtt ész­re­ve­szik.

Ne­he­zen bú­csúz­tunk, tud­tuk, nem lesz több éj­sza­kánk, ma ki­kö­tünk, al­ko­nyat­ra meg­ér­ke­zünk Kornwallba. Ed­dig a haj­nal sza­kí­tott el tő­le na­pon­ta, most az al­ko­nyat tép majd szét min­ket, örök­re.

Vár a fe­le­sé­gem, a csa­lá­dom, ott lesz­nek a par­ton, in­te­get­ni fog­nak és uj­jon­ga­ni. Én pe­dig oda­lé­pek mel­lé­jük, nem né­zek majd Izol­dá­ra. Meg­pró­bá­lom el­hi­tet­ni ma­gam­mal, hogy ka­land volt, fu­tó szó­ra­ko­zás a hos­­szú ha­jó­úton.
Ahogy kö­ze­le­dünk, a mat­ró­zok­ban nö­vek­szik az öröm, szá­raz­föld­re vágy­nak, kocs­má­ra, rin­gyók­ra. Ha raj­tam múl­na, vis­­sza­for­dí­ta­nám a ha­jót, so­ha­sem köt­nénk ki töb­bet, jár­nánk a ten­gert, mint a meg­boly­dult kí­sér­te­tek. És csak ve­le len­nék. Izol­dá­val.

Lá­za­dás tör­ne ki, ha meg­ten­ném. De bár te­het­ném, bár meg­ta­gad­nák az en­ge­del­mes­sé­get, bár meg­öl­né­nek, csak ne kel­le­ne el­vál­nom tő­le ud­va­ri­a­san mo­so­lyog­va, mint­ha ide­ge­nek vol­nánk, akik be­tart­ják a pro­to­kollt, mert les az ud­var, éber és plety­ka­éhes a nép.
De nem te­he­tek sem­mit, irá­nyí­tom a ha­jót, kül­döm a cél­ja fe­lé, a sze­rel­münk vé­ge fe­lé, és he­ve­sen do­bog a szí­vem, vágy­tól, fé­le­lem­től, nem aka­rok le­mon­da­ni az én ked­ve­sem­ről, mint­ha a szí­ve­met tép­nék ki ele­ve­nen, hogy más­hol do­bog­jon ezen­túl.
El­bú­csú­zunk, mint két fe­lü­le­tes is­me­rős, és ő né­hány nap múl­va ki­rály­né lesz, ro­ko­nom és ural­ko­dóm, akit csak tá­vol­ról néz­he­tek. Éle­tem le­tűnt csil­la­ga. És nem ma­rad ne­kem, csak a fe­ke­te­ség.
És ölel­ni fo­gom a fe­le­sé­ge­met, be­he­lyet­te­sí­tem Izol­dát, és tud­ni fo­gom, hogy so­ha már úgy nem csó­kol­hat sen­ki, so­ha már úgy nem fo­nód­hat ös­­sze a tes­tem sen­ki­vel. Csak a bor­zon­gás ma­rad, a hi­deg­le­lés, a vágy, ez az ő aján­dé­ka, ez az ő bú­csú­ja.
Nem­so­ká­ra ki­kö­tünk, a ten­ger­be ha­nyat­lik a nap, és meg­kez­dő­dik szá­mom­ra az örök sö­tét­ség.
Le­dob­ták a hor­gonyt, le­eresz­tet­ték a ha­jó­hi­dat. El­ső­ként száll­tunk ki, ahogy il­lik, ve­zet­tem Izol­dát ké­zen fog­va, mint a ki­rály baj­no­ka, mint a ki­rá­lyi ara kí­sé­rő­je. Csip­ke­kesz­tyű volt raj­ta, re­me­gett a ke­ze a te­nye­rem­ben, resz­ke­tett ő ma­ga is, a nép pe­dig uj­jon­gott, él­jen­zett, tet­szett ne­ki a meny­as­­szony szé­gyen­lős pi­ru­lá­sa. Nem tud­ták, hogy má­sért bo­rult láng­ba az ar­ca, nem sze­mé­rem­ből, ahogy hall­gat­ta az üd­vöz­lőbe­szé­de­ket, az éj­sza­ká­in­kon jár­ha­tott az esze, az őrült szen­ve­dé­lyen, ami­kor ja­jong­va sem­mi­sül­tünk meg egy­más tes­té­ben. El­vö­rö­sö­dött, mert nem volt már szűz, és né­hány nap múl­va tal­pig fe­hér­ben ol­tár elé kell majd áll­nia.
A ki­rály elé ve­zet­tem, a leg­sza­bá­lyo­sabb meg­haj­lás­sal bú­csúz­va, me­rev volt az ar­com, fá­radt­nak hit­tek.
Vé­ge van hát. A tes­tem em­lé­kez­ni fog még, az­tán hal­vá­nyo­dik majd az érin­té­sek gyö­nyö­re, és én őriz­ni fo­gom az em­lék­mor­zsá­kat ha­lá­lo­mig.

(izolda)
Hol­nap férj­hez me­gyek a ki­rály­hoz.
Ha vol­na ho­vá men­nem, el­me­ne­kül­nék a hol­nap elől, de nem is­me­rek itt sen­kit, nem bíz­ha­tok meg sen­ki­ben. Nincs ho­vá men­nem.
Ha vol­na is: ha el­me­ne­kü­lök, nem lá­tom töb­bé Trisz­tánt. Lát­nom kell. Meg kell még őt kap­nom. Bár­mi áron.
Hol­nap férj­hez me­gyek.
Nász­éj­sza­ka vár.

Ha si­ke­rül­ne le­ré­sze­gí­te­nem a ki­rályt, ta­lán nem ven­né ész­re, hogy nem ő az el­ső, hogy le­ti­por­ták már, amit bir­to­kol­ni vá­gyott, hogy oda­ad­tam a szü­zes­sé­ge­met an­nak, aki­nek szen­ve­dé­lye el­so­dort, aki nél­kül nem len­nék nő, aki nél­kül nem len­nék sen­ki, aki fel­éb­resz­tett ben­nem min­den szun­­nya­dó ős­erőt. De Marke nem iszik, utál­ja az al­ko­holt, unal­ma­san mér­ték­le­tes min­den­ben, Marke olyan, mint egy gép, mely hi­bát­la­nul mű­kö­dik, és min­dig ugyan­azt a moz­du­lat­sort vég­zi.
Nász­éj­sza­ka vár, és ki­de­rül a ti­tok.

Ha elő­áll­nék va­la­mi me­sé­vel, ka­ló­zok­ról, erő­szak­ról, nem hin­né el. Marke unal­mas, de nem hü­lye. Ha ész­re­ve­szi, hogy nincs már tisz­tes­sé­gem, amit ne­ki­ad­hat­nék, ha­za­küld, és töb­bé nem lát­ha­tom Trisz­tánt, mert Trisz­tán sze­ret, de nem jön­ne utá­nam, kell ne­ki a csa­lád, a biz­ton­ság, a hát­tér. Trisz­tán nem szí­ve­sen ve­szé­lyez­te­ti a po­zí­ci­ó­ját, nem dob­na oda min­dent a sze­rel­me­mért, és én úgy­se tud­nék fut­va-me­ne­kül­ve él­ni ve­le, ret­teg­ni a raj­ta­ütés­től, buj­dos­ni or­szág­ról or­szág­ra. Ne­kem itt kell ma­rad­nom, mert itt van ő is, és ha ma­gam­ba bo­lon­dí­tom Mar­két, és az or­rá­nál fog­va ve­ze­tem, Trisz­tán új­ra az enyém le­het majd.

Ra­jon­gást lá­tok a ki­rály sze­mé­ben, ha rám néz. Meg kell kap­nia szű­zi tes­te­met, hogy bol­dog le­gyen és gya­nút­lan, és to­vább csal­has­sam őt.
És ha az én tes­tem már nem fe­lel meg er­re a cél­ra, ta­lál­nom kell egy má­sik tes­tet. A sö­tét­ben sut­tog­va, sze­mér­mes szű­zi­ség­ben még hi­he­ti azt Marke, hogy én va­gyok az a test.
Ilyen test csak egy van, mel­­lyel ren­del­kez­he­tem. A Brangiené.
Brangien sze­rel­mes, olyan őrül­ten, mint én, Brangien öle­lés­re vá­gyik, el­eped Trisz­tá­nért. Le­ta­gad­ná per­sze, de lát­tam a sze­mé­ben a só­vár­gást. Meg­le­sett min­ket, ahogy sze­ret­kez­tünk. Trisz­tán vál­la fö­lött lát­tam az ar­cát, mo­hó volt az ar­ca, olyan vad vágy volt a te­kin­te­té­ben, hogy fel­per­zsel­het­te vol­na a ha­jó­pad­lót. Nem vet­te ész­re, hogy meg­lát­tam, Trisz­tán iz­mos há­tát néz­te, mez­te­len fe­ne­két, nem tu­dott el­sza­kad­ni a lát­vány­tól, az­tán va­la­mi zaj fel­ri­asz­tot­ta, ös­­sze­rez­zent, el­me­ne­kült.

Vár­tam, mi­kor hoz­za majd szó­ba, de hall­ga­tott. Nem zsa­rolt meg, nem kö­ve­telt ju­tal­mat a ti­tok­tar­tá­sá­ért, Brangien gyá­va ah­hoz, hogy el­le­nem for­dít­sa, amit lá­tott, tud­ja, hogy le­ta­gad­nám, és hin­né­nek ne­kem, gye­rek­ko­runk­tól kezd­ve min­dig ő húz­ta a rö­vi­deb­bet. Ő csak epe­ke­dik és szen­ved né­mán, nem ka­pa­rint­ja meg, ami jár ne­ki, Brangien szü­le­tett ál­do­zat.

És még szűz a sze­ren­csét­len.

Ép­eszű nő per­sze nem fe­küd­ne be he­lyet­tem Marke hit­ve­si ágyá­ba. De ő be fog, mert meg­ígé­rem ne­ki Trisz­tánt. Hogy el­tölt­het ve­le egy éj­sza­kát, de Trisz­tán­nak nem kell szű­zen, mert az én aján­dé­kom után már Trisz­tán nem fo­gad­ja el más nők tisz­ta­sá­gát, nem sér­ti meg az én em­lé­ke­met az­zal, hogy érin­tet­len nőt te­gyen ma­gá­é­vá.
Ami­lyen sze­rel­mes, oda­ad­ná Trisz­tá­nért az éle­tét is, nem­csak a hár­tyá­ját.

Ab­ból per­sze sem­mi sem lesz, hogy Brangiennek át­en­ged­jem az én sze­rel­mem egyet­len por­ci­ká­ját is. Az is fel­bor­zol­ja a lel­ke­met, hogy Trisz­tán most ott­hon van, a fe­le­sé­gét öle­li, és azt hi­szi, örök­re bú­csút mon­dott ne­kem.

Brangien meg­esett ha­ja­don lesz hol­nap­után reg­gel­re, aki szé­gye­né­ben és lel­ki­fur­da­lá­sá­ban el­buj­do­sik vagy vé­gez ma­gá­val. Ál­do­za­ti bá­rány ő, hogy az én sze­rel­mem örök­ké tart­has­son.

(marke)
Ma van az én bol­dog­sá­gom nap­ja. Mert el­jött az én sze­rel­mem, el­jött hoz­zám vé­gül. Nem kell már vár­nom rá, itt van, és ha­ma­ro­san a ka­rom­ba zár­ha­tom.

Fé­lénk volt, mi­kor meg­ér­ke­zett, nem cso­dál­koz­tam raj­ta, hogy el van anyát­lan­od­va, hogy re­meg. Is­me­ret­len föld­re lé­pett, is­me­ret­len em­be­rek vár­ták, úgy ka­pasz­ko­dott Trisz­tán­ba, az egyet­len fu­tó is­me­rős­be, mint­ha me­ne­dé­ket vár­na tő­le, de az­tán erőt vett ma­gán, tud­ta, mi a kö­te­les­sé­ge, fe­lém for­dult, és rám mo­soly­gott. Mo­so­lyá­tól fel­ra­gyo­gott a nap, el­múl­tak lel­kem­ből a fel­hők, mert érez­tem, hogy sze­ret­ni fog, hogy fon­tos va­gyok ne­ki. Tud­tam, hogy va­ló­ra vált­ja ál­ma­i­mat, és ne­vet­tem ma­ga­mon, hogy an­­nyi­ra fél­tem et­től a ta­lál­ko­zás­tól. Tisz­ta és de­rűs volt a sze­me, an­gya­li a mo­so­lya.
Ha­mar meg­szok­ta meg­vál­to­zott éle­tét, lát­szott, hogy sze­ret itt len­ni, Kornwallban, nem bán­kó­dik a szü­lő­föld után, amit oda­ha­gyott.

Ud­va­ri szer­tar­tá­sa­ink meg­kí­ván­ják, hogy vő­le­gény­ként tá­vol ma­rad­jak tő­le, és ne za­var­jam fel­ké­szü­lé­sét az ese­mény­re, mely egész éle­tét meg­vál­toz­tat­ja majd. Trisz­tánt ren­del­tem mel­lé kí­sé­rő­ül, mert ő fedd­he­tet­len, és meg­bí­zom ben­ne, az ő lo­va­gi hű­sé­gé­hez, eré­nyé­hez nem fér két­ség. Ő lett vol­na örö­kö­söm, de an­­nyit nyag­gat­tak, hogy nő­sül­jek in­kább, hogy be­ad­tam a de­re­kam vé­gül. És nem bán­tam meg, mert cso­da tör­tént ve­lem, egy an­gyal szállt le a föld­re, egy an­gyal ra­gyog­ja be a nap­ja­i­mat, az én Izol­dám.
Ma es­te már as­­szo­nyom lesz.
El­ha­ló han­gon mond­ta az es­küt, re­me­gett, mint a kó­sza fa­le­ve­lek a szél­ben, mert nem tud­ta még, hogy éle­te leg­szebb éj­sza­ká­ja vár­ja. Hogy tü­rel­mes le­szek és gyön­géd, hogy órá­kon át si­mo­ga­tom kön­­nye­dén, hogy el­nyer­jem bi­zal­mát, hogy fé­lénk­sé­gét sze­re­lem­mé vál­toz­tas­sam. Úgy te­szem majd ma­ga­mé­vá, hogy fáj­da­lom he­lyett fény lep­je el a tes­tét, hogy lel­ke áld­ja a te­rem­tőt a gyö­nyö­rért, ami­ben ré­sze­sül­he­tett, amit ad­hat­tam, amit ad­ha­tott. Mert ér­te jöt­tem a vi­lág­ra, őt vár­tam tü­rel­me­sen hos­­szú, ma­gá­nyos éle­tem­ben, ró­la ál­mod­tam ko­mor éj­sza­ká­i­mon, a re­mény­­nyel ke­se­rű bú­jócs­kát játsz­va.
Ma es­te az enyém lesz, és töb­bé már nem eresz­tem, mert el­jött az én bol­dog­sá­gom ide­je, ami­ért meg­szen­ved­tem már, ami­ért fi­zet­tem egész ed­di­gi üres éle­tem­mel.
Ma es­te az enyém lesz vég­re, és nem vár töb­bé más, csak sze­re­lem és bol­dog­ság.

(brangien)
Iszo­nya­tos éj­sza­ka volt, éle­tem leg­ször­nyűbb él­mé­nye. Egy ide­gen em­ber érin­té­se, egy un­do­rí­tó, löt­­tyedt tes­tű öreg­em­be­ré, ta­po­ga­tott, mint a lo­vat a vá­sár­ban, must­rál­gat­ta a por­té­kát, me­lyet meg­vá­sá­rolt, ma­ta­tott raj­tam, hogy el­lep­te egész tes­te­met a mo­csok, a ra­ga­csos ke­ze nyo­ma, küsz­köd­tem a há­nyin­ger­rel.

Pró­bál­tam Trisz­tánt kép­zel­ni ma­gam fö­lé, de nem si­ke­rült, a cso­da­szép, fi­a­tal, iz­mos test he­lyett egy vén­ség rán­cos bő­re, sző­rös mell­ka­sa ütő­dött hoz­zám mind­un­ta­lan, hö­rög­ve szed­te a le­ve­gőt, szá­nal­mas volt, ahogy csep­pen­ként pré­sel­te ki ma­gá­ból a gyö­nyört. Si­kol­ta­nom kel­lett, mert fájt, és nem ki­ált­hat­tam Trisz­tán ne­vét, és se­gít­sé­get sem kér­het­tem sen­ki­től, és azt sem árul­hat­tam el, mi­cso­da zsák­ba­macs­kát ka­pott a ki­rály nász­aján­dé­kul.

Ami­kor le­gu­rult vég­re ró­lam, azon­nal el­aludt, olyan mély álom­ba zu­hant a szá­má­ra szo­kat­lan erő­fe­szí­tés­től, hogy sem­mi­lyen zaj­ra nem kelt vol­na fel. El­jöt­tem tő­le, mert tel­je­sí­tet­tem már a fel­té­telt, amit Trisz­tán kí­vánt, és hir­te­len szá­nal­mat érez­tem sze­gény öreg iránt, aki­nek ez volt éle­te leg­sze­rel­me­sebb éj­sza­ká­ja, szűz ­lányt ka­pott, min­den fér­fi vá­gyát, és hó­dí­tá­sa tár­gyát nem bir­to­kol­ja majd to­vább. Kap he­lyet­te egy két­szí­nű, ál­nok nőt, aki meg­játs­­sza majd a gyö­nyört és ki­elé­gü­lést, akár az utol­só mocs­kos kur­va, és ne­vet­ni fog raj­ta egész éle­té­ben, ő pe­dig, sze­gény öreg, elé­rak­ja majd éle­te min­den kin­csét.

De elég volt Markéből, nem aka­rok to­vább gon­dol­ni rá, ne­hogy meg­saj­nál­jam, meg­ked­vel­jem. Trisz­tán­ra vá­gyom, azt ígér­te, haj­nal­ban az enyém lesz, ha a vé­res le­pe­dő bi­zo­nyít­ja, hogy meg­tör­tént, amit kí­vánt.

Vá­rom őt, ál­mo­do­zom. Tu­dom, nem ad­hat sze­rel­met, csak tes­ti­sé­get, csak ér­zé­ki­sé­get, ir­ga­lom­ból fek­szik le ve­lem, hogy le­gyen egy éj­sza­kám, ami­re egész éle­tem­ben em­lé­kez­ni fo­gok. Úgy fo­gom őt csó­kol­ni, hogy láng­ra lob­ban­jon a tes­te, hogy el­ég­jen az öle­lé­sem­ben, és új­já­szü­les­sen be­lő­le, hogy meg­ta­pasz­tal­ja, min­dent oda­ad­nék ér­te, ha kell. Úgy fo­gom őt sze­ret­ni, hogy tes­tem­ben cso­da tör­tén­jen, hogy mag­za­tá­val vi­se­lős ma­rad­jak, hogy le­gyen va­la­kim, aki csak az enyém, akit sze­ret­he­tek, aki nem hagy el. Úgy fo­gom őt ölel­ni, hogy ben­ne ma­gam­hoz öle­lem a min­den­sé­get.

Az­tán el­me­gyek va­la­ho­vá, ahol sen­ki nem is­mer, ahol azt mond­ha­tom, öz­vegy va­gyok, el­esett az uram a csa­tá­ban, és itt ha­gyott en­gem, vá­ran­dó­san és nyo­mo­rul­tul. El­me­gyek egy má­sik or­szág­ba, hogy apát ke­res­sek sze­rel­mem gyer­me­ké­nek. Apát egy gyer­mek­nek, aki­nek nem­ző­je ir­ga­lom­ból aján­dé­ko­zott meg az on­dó­já­val, aki­nek nem­ző­je el­fe­led­tet­te ve­lem az át­élt iszo­nya­tot, cso­dát tett ve­lem, le­mos­ta ró­lam a ra­ga­csot az érin­té­sé­vel, aki úgy sze­re­tett, hogy fo­gal­ma sem volt ró­la, va­ló­ban sze­ret.
Haj­na­lo­dik.
Most már ha­ma­ro­san jön­nie kell.