Markó Emil – Késői nyár
Kedves Barátom! Tudom, csodálkozol, ahogy e sorok alatt megpillantod a nevemet – ugyan mit akarhatok tőled? Az iskolában jó pajtások voltunk, igaz, de érettségi után szétsodort bennünket az élet. A tízéves találkozónkon – ennek is van már vagy nyolc-kilenc esztendeje – kissé felelevenítettük a régi barátságot, meg is fogadtuk egymásnak, hogy ezentúl gyakrabban összejövünk, de hát, mint az ilyen esetekben történni szokott, megmaradtunk a puszta ígéreteknél, s azóta sem láttuk egymást.
Én legalább hallok rólad, örömmel olvasom írásaidat, megnézem darabjaidat a színházakban és néha büszkén mondogatom a feleségemnek: látod, ez a fiú sokra vitte, osztálytársak voltunk.
És most lepődj meg, még jobban: amikor e sorokkal hozzád fordulok, az íróhoz szólok, nem a volt osztálytárshoz, nem az egykori baráthoz. Tanácsot kérek tőled, aki annyi lélekbe lát, annyi életbe markol, akinek a legbonyolultabb lelki problémát sem nagy gond megoldani, mert hiszen félig-meddig ez a kenyere…
Sokat vívódtam magammal, amíg elhatároztam, hogy hozzád fordulok tanácsért. De éppen azért kell most hozzád jönnöm, mert önmagammal nem tudtam dűlőre jutni. Te talán úgy tekinted majd a dolgomat, mint egy regény tárgyát, valami furcsa bonyodalmat, melyet meg kell oldanod, és ezzel, legalábbis azt hiszem, rávezetsz engem is az egyedüli megoldásra.
Előre kell bocsátanom, hogy én szeretem a feleségemet. Ebből viszont rögtön láthatod, hogy nőről van szó a dologban, de ez a nő nem a feleségem. Nem tudom, emlékszel-e még rá, hogy az érettségi találkozónkon elmondtam neked a házasságom történetét. Röviden elmondom még egyszer, mert enélkül nem adhatnál megfelelő tanácsot.
Azt tudod, hogy érettségi után bevonultam katonának, mint te is. Mi örömöm volt addig az életből? Mennyit ismertem meg addig a szerelemből? Tudod jól, az iskolában a sport volt a mindenem, csak ennek éltem. Nőt alig ismertem, ha csak azokról az apró kis diákszerelmekről nem beszélek, amelyek olyanok, mint rózsaszínű hajnali bárányfelhők az égen: semmivé múlnak, amint feljön a Nap. Nekem csak későn jött fel a Nap, négy évig a fronton voltam, hazajöttem kitüntetésekkel és kilátástalanul, alig múltam huszonkét éves. Tehát csak természetes, hogy beleszerettem az első nőbe, aki az utamba került. Nem panaszként mondom – ez a nő a feleségem –, akit még ma, tizenöt év után is szeretek és akinek tulajdonképpen a karrieremet is köszönhetem. Az édesapja hozott ugyanis be a bankba, melynek ma már főtisztviselője vagyok. Ki tudja, ha Jankát nem ismerem, meg nem szeretem, ma talán állástalan vagyok, mint közülünk annyian.
Egyszóval: tizenöt éve éljük Jankával a magunk csendes, nyugodt és merem mondani: boldog életét. Van egy fiam, tizennégy éves múlt és egy lányom, aki tízéves. Azt elfelejtettem mondani, pedig igen fontos, hogy a feleségemmel egyidősek vagyunk, három év múlva bizony már a negyvenedikbe lépünk mindketten.
Nem tudom, megérzed-e, miért tartom én ezt fontosnak. Én, a magam harminchét évével, lassan-lassan elmaradtam korban a feleségem mögött, ha látnál, azt hinnéd, harminc sem vagyok: a sok sport, a rendszeres élet, a családomban örökletes fiatalos megjelenés, a négyesztendei harctéri szolgálat ellenére is megőrizték bennem az ifjúságot.
És most újból azt kell mondanom: szeretem a feleségemet. De Inci, akivel a sportklubban ismerkedtem meg a tavasszal, mintha csak arra döbbentett volna rá, hogy ennek a szívós fiatalságnak megvannak a maga jogai is. Már említettem, menynyire nem tomboltam ki a fiatalságomat, mint más férfiak, milyen keveset ismertem meg a szerelemből, milyen végérvényesen megmaradtam az első nőnél, Jankánál, aki az életembe lépett. De ne hidd, hogy Inci afféle pozsonyi démon, kacér és kalandvágyó, aki csak el akar venni a feleségemtől. Inci elvált asszony, harmincéves, nagyszerű evezős, általában csupa egészség, egyszóval: mai nő. A feleségem, sajnos, kissé régimódi, a háztartáson és a gyermekeinken kívül nem érdekli más, soha nem volt rávehető, hogy valamelyest sportoljon, a klubba beírattam, de még soha nem jött el velem, arról pedig, hogy csónakba üljön, hallani sem akar. „Menj csak magad, fiam – szokta mondani –, vagy vidd magaddal a gyerekeket.” A kislányom és persze a fiam is jó sportolók, de végre is, nem jöhetnek mindig velem a vízre, a teniszpályára, és így kellett nekem Incivel találkoznom.
Ahogy most végigolvasom ezeket a zavaros sorokat, látom, mennyire bűnösnek érezhetem magam a lelkem mélyén, hogy mentegetőzöm és kerülöm az igazságot. Nem igaz, vagy legalábbis lehetséges, hogy nem igaz: sport, modern nő, stb… mindez bizonyára csak az igazság kis részét jelenti: külsőleg, díszlet. A nagyobbik rész az, hogy én igenis megszomjaztam a szerelemre, valószínűleg csak tudat alatt, de nagyon mélyről, mert Incibe halálosan beleszerettem. Valamikor, tizenöt évvel ezelőtt, a feleségembe is szerelmes voltam, de mi volt az ehhez képest? Gyerek voltam, szűzi kis legényke, aki – most már tudom – magát a szerelmet szerette abban az első nőben, aki az útjába került. A többit már magad is tudod. Ha agglegény maradtál is, éppen elég regényben megírtad azt az átalakulást, amelyen a szerelem átmegy, amíg házasélet válik belőle. Aki alaposan megkóstolta a szerelem kelyhét, annak a házasélet olyan, mint a mámoros éjszaka után a tiszta forrásvíz. És ki tudja, nem azért maradtam-e ennyire fiatal, hogy az élet mindenért kárpótoljon, amit idejében nem ismerhettem meg belőle? Szavak, szavak! Mentegetődzés, bűntudat ide vagy oda: szerelmes vagyok Incibe, ő is szeret engem, hiába minden, nem tehetek róla, nem tehetek ellene semmit. Késői nyár? Nem igaz, csak elkésett nyár, ez sem az én hibám. Tizenöt évig nem is néztem más nőre, mint a feleségemre. És most csak azt tudom, amit érzek, hogy Inci nélkül nem élhetek tovább. Ő sürget, váljak el a feleségemtől, de én… és itt jön, amiért most hozzád menekülök tanácsért… nem tudom, mit csináljak. Szeretem a feleségemet, még ha nevetségesen hangzik is ezek után… Szerelmes, halálosan, gyötrelmesen szerelmes vagyok Incibe, de szeretem a feleségemet.
Viszont tegnap láttam, amint a fiam egy kislányt kísért haza a teniszpályáról a nyári alkonyatban és a kapunál megcsókolták egymást. És ekkor fellázadtam. Már a fiam volna soron? És én hol maradok? Vagy az a sorsom, hogy félreálljak? Félreálljak egy egész nemzedék útjából: tessék előrefáradni, és már kilépek a sorból?! Miért? Fiatal vagyok, fiatalabb, mint valaha, jogom van a fiatalságra – nem én akartam, hogy így legyen. Egész éjszaka nem aludtam. Fojtogatott a vágy Inci után és fojtogatott a kétség, mit csináljak. A feleségem semmit sem vesz észre rajtam, semmit sem sejt és ez az angyali gyanútlanság még jobban felkavar.
Hozzád tudok csak jönni tanácsért. Akármit mondasz, hallgatni fogok rád. Türelmetlenül várom válaszodat és ölellek régi iskolai barátságommal.
Imre
II
Kedves Barátom! Köszönöm, hogy oly hamar válaszoltál levelemre és köszönöm azt a sok jóakaratot, amellyel ügyemet a magadévá tetted. Nem is várhattam tőled más választ, mint amit kaptam. Igazad van és nem az író, a művész, mondjuk a bohém beszél belőled, mikor azt írtad: hallgassak a szívemre, szenvedélyemre, elkésett nyaram hívó szavára. A férfi értette meg a férfit, a háborús nemzedék testvéri kapcsolata támadt fel benned, mikor azt mondtad: jogom van az élethez, elveszett, elrabolt ifjúságom kárpótlásához, ez az a szent önzés, amely nem bűn, amely természet szerint való részünk az élettől és életből és hogy senkinek sincs joga útjába állni a boldogságomnak, még magamnak sem.
Igazolva láttam magamat, leveledben.
Döntöttem.
A véletlen is a segítségemre jött. Bankom kiküldött vidékre, valami fiókintézetnél kellett átnéznem az üzleti könyveket. Megbeszéltem Incivel, hogy egy nappal előbb utazom el, mint kellene és a Szenci-tónál találkozunk, azon a kis fürdőhelyen, ahol egyszer… – ezt azonban elfelejtettem neked a múltkor megírni. Incivel egyszer, talán másfél hónapja, kirándulni mentünk a Szenci-tóhoz. Máskor is mentem már vikkendre, klubtársaimmal, Jankának tehát nem tűnt fel a dolog. Ó, az az éjszaka, ott a Szenci-tónál, akkor vesztettem el végképp a fejem! Most tehát, mondom, megbeszéltük, hogy én délután elutazom és ő másnap reggel utánam jön, a biztonság kedvéért így kellett beosztanunk az utazást. Ujjongva érkeztem meg a kis fürdőhelyre, ahol minden tele volt csodálatos emlékekkel. Elhatároztam, hogy mindent megbeszélek Incivel a válásomra és a házasságunkra vonatkozóan, és hazaérve, őszintén, becsületesen odaállok Janka elé, és elmondom neki visszavonhatatlan elhatározásomat.
A várakozástól szinte mámoros voltam: reggel megérkezik Inci, és egy nap és egy éjszaka csak a miénk, csak a miénk újra, egyedül csak a miénk.
Délután beborult, esni kezdett, estére elállt az eső, de hűvös szél fújt és olyan volt minden, mint ősszel. Mint ősszel, egy elhagyott fürdőhelyen, ahol nemrég még nyár volt. Ott ültem majdnem egymagamban, a vendéglő teraszán. A tó felől szél zúgott és a fák, bár még csak június vége felé járunk, úgy suhogtak, mintha már a nyártól búcsúznánk. A cigány csupa bánatos nótát játszott, sehol a világon nem tud annyira ősz lenni, mint a Szenci-tó partján, amikor hűvös az este, suhognak a fák, szél zúg a víz felől és az elhagyott vendéglői teraszon a cigány bánatos nótákat játszik – ismered ezt?
Ősz lett hirtelen.
És nem tudom hogyan, egyszerre eszembe jutott, hogy a feleségem és a gyerekek most ott ülnek Pozsonyban, az ebédlőben, az asztal körül, a lámpa alatt. Janka hajában megcsillannak az ezüst szálak, amint a fény rávetődik. A fiú hallgat és arra gondol, vajon szép idő lesz-e holnap, hogy a kislánnyal kimehessen a Dunához, a lányom pedig felkel az asztaltól és a zongorához ül, ősszel felvételizik a Zeneakadémián, kimondott tehetség. És eszembe jutott Inci – holnap itt lesz, együtt leszünk. És két nap múlva odaállok a feleségem elé és mindent becsületesen, őszintén… – de most már valahogy nem tudtam olyan ujjongó világossággal végiggondolni ezt a gondolatot, mint már napok óta. Szinte kísérteties élességgel, mint valami filmen, láttam, amint odaállok Janka elé, és láttam megdöbbent szemét, elfehéredő arcát, láttam, mint fordul ki szó nélkül a szobából, mint zárkózik be a hálószobába, hogy a pamlag párnájába fojtsa felszakadó zokogását. Láttam magamat, amint vacsorához ülök a gyerekekkel és nem tudok a szemükbe nézni, amikor azt kérdezik: mi a baja az anyukának? És láttam felborulni mindent, ami tizenöt évig szilárd talaj volt a lábam alatt, tető a fejük felett, boldogság, gondatlanság, gyermekkor, minden, amiből később emlék válik és láttam a fiamat, amint többé nem megy a Dunára evezni sem velem, sem a kislánnyal, mert mindketten megcsaltuk. Én, mint férfi és a kislány, aki csak nő, mint Inci.
Hirtelen ősz lett bennem, s a teraszon már csak magam ültem, a tó felől zúgott a szél, a fák suhogtak, a cigány már rég elhallgatott és bennem meghalt a nyár.
Épp oly korán, mint kívülem, körülöttem. És Inci már csak fájni tudott a szívemben, már csak fájni. Fizettem, megindultam a posta felé és táviratot adtam fel Incinek: ne jöjjön, sürgősen tovább kell utaznom, levél megy.
Ősz lett hirtelen.
Most már két napja itthon vagyok. A levelet elküldtem, egyelőre még nagyon szenvedek, de… aki már egyszer érezte az őszt, ezt is kibírja. Majd én is kibírom valahogy.
Isten áldjon. Köszönöm barátságodat. Jót akartál, de így – ki tudja – talán a legjobb.
Ölellek igaz barátsággal
Imre