Sándor Zoltán – (Re)Akciók (nap­ló­jegy­zet)

Egy­ál­ta­lán nem kel­lett vol­na meg­szü­let­nem.Ez már több­ször is eszem­be ju­tott. Még gyak­rab­ban ki­mond­tam. Meg­gon­do­lat­la­nul. Leg­alább­is nem ITT, te­szem hoz­zá, ha úgy ér­zem, hall­ga­tó­tár­sa­mat mé­lyen meg­döb­ben­tet­te eme ki­je­len­té­sem. De még sen­ki­nek sem árul­tam el, hol van az a bi­zo­nyos OTT. Egy­sze­rű ok­nál fog­va: mert fo­gal­mam sincs ró­la. Még kel­lő bá­tor­sá­gom sincs hoz­zá, hogy el­tű­nőd­jem raj­ta. Fel­me­rül a kér­dés, va­jon mi­ért? Ha rá­jön­nék, el­in­dul­nék oda?

Alig­ha… De et­től tar­tok?! Az ak­ci­ó­tól?! Sa­ját moz­du­la­ta­im­tól?! Térd­ka­lá­csom ki-be haj­la­do­zá­sá­tól, hos­­szú, eset­len kar­ja­im ló­bá­zá­sá­tól, a sok-sok fo­ci­zás­tól és stra­pá­tól el­alak­ta­la­no­dott bo­ká­im eset­le­ges ki­bi­csak­lá­sá­tól, tal­pam és az előt­tem ka­nyar­gó ös­vény rit­mi­kus érint­ke­zé­sé­től?! Vagy még­sem? Csu­pán az új­já­szü­le­tés le­he­tő­sé­ge le­he­li be­lém ezt a meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan szo­ron­gást, ami lánc­re­ak­ci­ós fo­lya­mat gyor­sa­sá­gá­val ter­jed szét zsi­ge­re­im­ben… Ta­lán csak a moz­du­lat­lan­ság ké­jes örö­me tag­lóz le ön­tu­dat­la­nul és tesz cse­lek­vés­kép­te­len­né.

Az el­mé­le­ti csel­szö­vé­sek szfé­rá­ján kí­vül tu­laj­don­kép­pen hi­ány­zik a kel­lő aka­rat hoz­zá. Ugyan­is, mind­ez csak kép­mu­ta­tás. Üres du­ma. Szó­sza­po­rí­tás. Ösz­tön­sze­rű ön­ámí­tás, hit­vány ki­fo­gás lát­szat­sze­rű füg­get­len­sé­gem meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben, ar­ra az eset­re, ha egy ok­tó­be­ri éj­sza­kán egy kis nyirkos mellű ha­ja­don meg­kér, csi­nál­jak már ne­ki egy kis­ba­bát. Ne­ki is lá­tok, nem kell két­szer mon­da­nia, hogy a vé­gén comb­tö­vem­hez ta­padt ki­me­rült hím­ves­­szőm­ben gyö­nyör­köd­ve elé­ge­det­ten meg­húz­zam a vi­zet a to­va­tű­nő hasz­nált óv­szer után, ame­lyet előt­te ap­ró­lé­ko­san meg­vizs­gál­tam, va­jon nem csor­dult-e ki be­lő­le egy csep­pecs­ke is – csak úgy ma­gá­tól, vé­let­le­nül, vagy akár né­mi ra­vasz női be­avat­ko­zás­sal – ab­ból a for­ró fo­lya­dék­ból, ame­lyet szer­ve­ze­tem oly rend­sze­re­sen és bő­ke­zű­en ál­lít elő, hogy én az­tán min­den­fé­le frus­kák­ra po­csé­kol­jam el – né­ha lelkiismeret-furdalásom van emi­att, de még ez is csak lát­szat. És ez­után vis­­sza­fek­szem mel­lé­je, ál­ta­lá­ban elé­ge­dett va­gyok, né­ha nem, rá­gyúj­tok – ezt is csak ál­ta­lá­ban –, és rend­sze­rint azon ka­pom ma­gam, most mi­lyen szí­ve­sen ol­vas­nék, mond­juk: Kaf­kát, de nem le­het, mert meg­sér­tő­dik. És – ál­ta­lá­ban – én sér­tő­döm meg, mert ő meg­sér­tőd­ne, ha én va­ló­ban azt ten­ném, ami­re ak­kor ép­pen ked­vem van, és gyű­lö­löm, mert kény­te­len va­gyok ve­le együtt bá­mul­ni a men­­nye­ze­ten evic­ké­lő utol­só légy­pá­rost. Pon­to­sab­ban, el­kép­zel­ni, mi­vel a szo­bá­ban sö­tét van. Ál­ta­lá­ban mind­egyik­kel sö­tét­ben szok­tunk, bár a leg­több­nek sem­mi ki­fo­gá­sa fé­nyes nap­pal sem, de olyan­kor leg­in­kább más­sal va­gyunk el­fog­lal­va. Va­la­mi lé­nyeg­te­len má­sod­ran­gú jö­vés-me­nés­sel… Ez vi­szont csak hi­po­té­zis. Már­mint a sér­tő­dé­se. Tény­leg meg­sér­tőd­ne?! So­se kér­dez­tem meg tő­le. At­tól tar­tok, meg­bot­rán­koz­na egy ilyen kér­dés hal­la­tán. Újabb hi­po­té­zis. Tény: a nyirkos mellű ci­ca hőn ál­mo­dott cse­cse­mő­je so­ha­sem fog meg­szü­let­ni. Ta­lán egy­szer majd egy má­sik, de az, amely­nek leg­főbb alap­anya­gát el­nyel­te a WC-kagy­ló vég­te­len fe­hér­sé­ge – so­ha. És mint min­dig, meg­pró­bá­lom ezt az ese­tet is a po­zi­tív ol­da­lá­ról meg­vi­lá­gí­ta­ni: leg­alább nem lesz­nek olyan gond­jai, mint ne­kem, szö­ge­zem le mél­tó­ság­tel­je­sen, olyan ma­ga­biz­to­san, hogy el­ra­gad­tat­va ál­la­pí­tom meg ma­gam­ban: mi­lyen hu­má­nus va­gyok.

Most is­mét itt ülök a szo­bá­ban és tu­dom: hal­vány tü­ne­mény az egész. ITT is – OTT is. Az iro­da­lom­ban még in­kább. És még­is írok. Ezt írom. Köz­ben vá­rom, hogy meg­csör­ren­jen a te­le­fon, hogy je­lez­ze, meg­ér­ke­zett, itt áll kinn az épü­let előtt. Még so­sem járt ná­lam, nem tud­ja a já­rást, majd ha ott­ho­nom kö­ze­lé­be ér, fel­hív a mo­bil­te­le­fon­já­ról, én pe­dig men­jek ki elé­be, mond­ta. Igen, igen, csak en­­nyit, ez iga­zán nem sok. Szí­ve­sen meg­te­szem. És utá­na? Meg­ro­pog­ta­tom az uj­ja­i­mat, egy-két üres frá­zis, un­do­rí­tó köz­hely, eset­leg né­mi szel­le­mes­ke­dés, a já­ték, ho­gyan is mon­dom ki mind­azt, amit hal­la­ni sze­ret­ne, már ez is meg­le­he­tő­sen iz­ga­lom­ba hoz; kö­vet­ke­zik a ké­mia utá­ni szimatolózás a le­ve­gő­ben, bá­gya­dás, zsib­ba­dás, a szív­la­pát üte­mé­nek gyor­su­lá­sa, a ru­ha­ne­műk seb­té­ben va­ló szét­do­bá­lá­sa a sző­nye­gen – mert új­ra ok­tó­ber van és még min­dig nem fű­tök –, a tett, szer­te­fosz­ló ké­pek má­mo­ra, gyö­nyör, utá­na a csend… Sem­mi. De ad­dig is csak Dvoøák, új­ra meg új­ra csak Dvoøák és a ki­len­ce­dik szim­fó­nia. És ezek a gon­do­la­tok, ame­lyek pi­masz öröm­lány mód­já­ra jön­nek-men­nek, ki-be csap­kod­ják a jó­zan­ ész aj­ta­ját, egy pil­la­nat­ra meg­szé­dí­te­nek, majd ott­hagy­nak, mint egy ki­vert ku­tyát, és te úgy ér­zed… Úgy ér­zem, ta­lán egy­ál­ta­lán nem is kel­lett vol­na meg­szü­let­nem.

De ez is csak egy­ol­da­lú konstatáció. A gon­do­la­tok re­ak­ci­ó­ja a test­moz­du­la-t­ok­ra – te­vé­keny­ség­re. For­dít­va me­rő­ben más a hely­zet. Na­gyon is más. Csak azt nem le­het mo­ni­tor­ra vet­ni. En­­nyi a kü­lönb­ség. Sem­mi több. Meg­szü­le­tet­tek és ál­mo­dot­tak kö­zött.