Sándor Zoltán – (Re)Akciók (naplójegyzet)
Egyáltalán nem kellett volna megszületnem.Ez már többször is eszembe jutott. Még gyakrabban kimondtam. Meggondolatlanul. Legalábbis nem ITT, teszem hozzá, ha úgy érzem, hallgatótársamat mélyen megdöbbentette eme kijelentésem. De még senkinek sem árultam el, hol van az a bizonyos OTT. Egyszerű oknál fogva: mert fogalmam sincs róla. Még kellő bátorságom sincs hozzá, hogy eltűnődjem rajta. Felmerül a kérdés, vajon miért? Ha rájönnék, elindulnék oda?
Aligha… De ettől tartok?! Az akciótól?! Saját mozdulataimtól?! Térdkalácsom ki-be hajladozásától, hosszú, esetlen karjaim lóbázásától, a sok-sok focizástól és strapától elalaktalanodott bokáim esetleges kibicsaklásától, talpam és az előttem kanyargó ösvény ritmikus érintkezésétől?! Vagy mégsem? Csupán az újjászületés lehetősége leheli belém ezt a megmagyarázhatatlan szorongást, ami láncreakciós folyamat gyorsaságával terjed szét zsigereimben… Talán csak a mozdulatlanság kéjes öröme taglóz le öntudatlanul és tesz cselekvésképtelenné.
Az elméleti cselszövések szféráján kívül tulajdonképpen hiányzik a kellő akarat hozzá. Ugyanis, mindez csak képmutatás. Üres duma. Szószaporítás. Ösztönszerű önámítás, hitvány kifogás látszatszerű függetlenségem megőrzése érdekében, arra az esetre, ha egy októberi éjszakán egy kis nyirkos mellű hajadon megkér, csináljak már neki egy kisbabát. Neki is látok, nem kell kétszer mondania, hogy a végén combtövemhez tapadt kimerült hímvesszőmben gyönyörködve elégedetten meghúzzam a vizet a tovatűnő használt óvszer után, amelyet előtte aprólékosan megvizsgáltam, vajon nem csordult-e ki belőle egy cseppecske is – csak úgy magától, véletlenül, vagy akár némi ravasz női beavatkozással – abból a forró folyadékból, amelyet szervezetem oly rendszeresen és bőkezűen állít elő, hogy én aztán mindenféle fruskákra pocsékoljam el – néha lelkiismeret-furdalásom van emiatt, de még ez is csak látszat. És ezután visszafekszem melléje, általában elégedett vagyok, néha nem, rágyújtok – ezt is csak általában –, és rendszerint azon kapom magam, most milyen szívesen olvasnék, mondjuk: Kafkát, de nem lehet, mert megsértődik. És – általában – én sértődöm meg, mert ő megsértődne, ha én valóban azt tenném, amire akkor éppen kedvem van, és gyűlölöm, mert kénytelen vagyok vele együtt bámulni a mennyezeten evickélő utolsó légypárost. Pontosabban, elképzelni, mivel a szobában sötét van. Általában mindegyikkel sötétben szoktunk, bár a legtöbbnek semmi kifogása fényes nappal sem, de olyankor leginkább mással vagyunk elfoglalva. Valami lényegtelen másodrangú jövés-menéssel… Ez viszont csak hipotézis. Mármint a sértődése. Tényleg megsértődne?! Sose kérdeztem meg tőle. Attól tartok, megbotránkozna egy ilyen kérdés hallatán. Újabb hipotézis. Tény: a nyirkos mellű cica hőn álmodott csecsemője sohasem fog megszületni. Talán egyszer majd egy másik, de az, amelynek legfőbb alapanyagát elnyelte a WC-kagyló végtelen fehérsége – soha. És mint mindig, megpróbálom ezt az esetet is a pozitív oldaláról megvilágítani: legalább nem lesznek olyan gondjai, mint nekem, szögezem le méltóságteljesen, olyan magabiztosan, hogy elragadtatva állapítom meg magamban: milyen humánus vagyok.
Most ismét itt ülök a szobában és tudom: halvány tünemény az egész. ITT is – OTT is. Az irodalomban még inkább. És mégis írok. Ezt írom. Közben várom, hogy megcsörrenjen a telefon, hogy jelezze, megérkezett, itt áll kinn az épület előtt. Még sosem járt nálam, nem tudja a járást, majd ha otthonom közelébe ér, felhív a mobiltelefonjáról, én pedig menjek ki elébe, mondta. Igen, igen, csak ennyit, ez igazán nem sok. Szívesen megteszem. És utána? Megropogtatom az ujjaimat, egy-két üres frázis, undorító közhely, esetleg némi szellemeskedés, a játék, hogyan is mondom ki mindazt, amit hallani szeretne, már ez is meglehetősen izgalomba hoz; következik a kémia utáni szimatolózás a levegőben, bágyadás, zsibbadás, a szívlapát ütemének gyorsulása, a ruhaneműk sebtében való szétdobálása a szőnyegen – mert újra október van és még mindig nem fűtök –, a tett, szertefoszló képek mámora, gyönyör, utána a csend… Semmi. De addig is csak Dvoøák, újra meg újra csak Dvoøák és a kilencedik szimfónia. És ezek a gondolatok, amelyek pimasz örömlány módjára jönnek-mennek, ki-be csapkodják a józan ész ajtaját, egy pillanatra megszédítenek, majd otthagynak, mint egy kivert kutyát, és te úgy érzed… Úgy érzem, talán egyáltalán nem is kellett volna megszületnem.
De ez is csak egyoldalú konstatáció. A gondolatok reakciója a testmozdula-tokra – tevékenységre. Fordítva merőben más a helyzet. Nagyon is más. Csak azt nem lehet monitorra vetni. Ennyi a különbség. Semmi több. Megszületettek és álmodottak között.