Tóth Elemér versei

Őszi han­gu­la­tok
1. Ökör­nyál leng

Ülök még jó erő­ben,
a me­leg, sza­gos ősz­ben.

Süt­ké­re­zem, akár a
gyí­kok. Az ősz va­rá­zsa
kö­rül­leng. Na­punk fé­nye
si­mo­gat. Csal! Hisz vé­ge!
Vé­ge! Vé­ge! A nyár­ral
el­múlt a szép va­rázs­dal.
Ökör­nyál leng a szél­ben,
fe­hé­ren, hó­fe­hé­ren.
Az al­ma­sza­gú kert­ben,
há­rom vén ri­gó ver­sel.
Szép rig­mu­su­kat fúj­ják,
ahogy azt csak ők tud­ják.
Hall­ga­tom, né­zem őket,
dal­ba fe­led­ke­ző­ket.
Fúj­nám még én is ve­lük,
re­mél­ve kin­cses de­rűt,
de amint el­su­han­nak,
vá­gya­im ve­lük hal­nak.

2. Halványszőkén…

Halványszőkén meg­jött az ősz megint,
a fák ha­ján sely­mes pá­ra re­meg.
Da­dog­va szól­nak most az éne­kek,
s a fá­radt nap der­medt táj­ra te­kint.

Ker­tünk fe­lől fa­nyar il­lat árad.
Lel­künk mé­lyén szo­mo­rú­ság de­lel.
Há­zak fö­lött ha­rang­szó ke­le­pel,
s föl­de­reng­nek ré­gi-ré­gi vá­gyak.
Szép sző­ke­ség… Hí­vá­sa ha­lá­los!
A sző­lős­kert­ben még áll a szü­ret,
de szí­vünk da­la csu­pa ré­mü­let.

Mind­nyá­junk­ra ko­mor idő vár most…
Dom­bon ál­lunk, szél su­hog kö­röt­tünk.
Me­len­gess még jó na­punk – kö­nyör­günk!

3. Vad­li­bák

Gyö­nyö­rű V be­tű az égen.
Vad­li­bák száll­nak szi­kár szél­ben.

Trom­bi­tá­ju­kat meg-meg­fúj­ják,
vi­szik a szí­vem min­den bú­ját.

Né­zem őket, iri­gyen né­zem –
mi­cso­da szép­ség ott az égen.

Vo­nul a sok-sok szür­ke ván­dor,
új ha­zát vá­gyó pré­di­ká­tor.

Vi­szik az eget is ma­guk­kal,
su­ho­gó szár­nyas mi­vol­tuk­kal.

Száll­nék ma­gam is ve­lük ép­pen,
ab­ban a vég­te­len kék­ség­ben.

De ma­rad­nom kell gyö­kér-hit­tel:
a faj­tánk má­sutt nem ki­lin­csel!

Igen! Ma­rad­nom! Föl­di jám­bor…
Arany pi­lin­kél rám a fák­ról.

Min­den­na­pi etű­dök

I

Hul­la­nak sár­ga le­ve­lek…
Po­gány ősz tör rám. Te­me­tek.
Szo­mo­rú fé­nyek szí­ve­men,
té­pett igé­im hir­de­tem.

Örö­mem mes­­sze buj­do­sik,
csak a fáj­da­lom kul­log itt.
Kö­kör­csin, ró­zsa, ibo­lya,
haj­ta­nám fe­jem – nincs ho­va.

Si­ral­mak há­za éle­tem,
ke­se­rű min­den éne­kem.
Fe­je­men tö­visko­ro­na,
vi­lá­gom ki­lenc nyo­mo­ra.

Ha­jol­nék hoz­zád. Hi­de­get
su­gár­zol fe­lém. In­te­ned
kel­le­ne csu­pán, s re­pül­nék,
szép vi­rá­god­ba me­rül­nék.

Lá­tod, mi­cso­da sze­re­lem
nőtt a ker­tünk­ben – s te­me­tem…
Te­met­lek té­ged, ara­nyad,
sár­gu­ló le­vél ma­ga­mat.

Kö­kör­csin, ró­zsa, ibo­lya,
haj­ta­nám fe­jem – nincs ho­va.
Se­hol egy csöpp­nyi pi­he­nő,
vi­rá­gos ar­cod – csu­pa kő.

II

Öled ár­nyé­ka
vi­rág­ar­cod,
fe­je­det a szí­vem­re
haj­tod.

De­reng a haj­nal,
ezüst­bá­rány,
le­ge­lem kin­cse­i­det
ká­bán.

De kí­gyó­fé­szek,
ahol fek­szünk,
fe­ke­te át­kot te­rem
ker­tünk.

III

Lom­bok sze­mez­nek a ha­lál­lal,
kö­dök zen­dül­nek, min­den fá­zik.
Ün­ne­pet ül a sem­mi, szár­nyal…
Ha­jol­nék a rej­tett vi­rá­gig.

Ka­rom in­dul­na öle­lés­re.
Sze­med tő­rei elé áll­nak.
Az ég ko­mor ar­cá­ra vés­ve
fel­hők lo­bog­nak, ron­gyos fáty­lak.

Be­ta­kar­ná­lak, hogy­ha hagy­nád.
Örö­mem szer­te­hullt már hány­szor.
Hab­zsol­ná­lak, akár a man­nát.
Ve­lem vagy. Még­is – úgy hi­ány­zol.

IV

Mu­tasd meg szép vi­rá­god,
ves­sen szí­vem­be lán­got.

Ves­se ná­szun­kat tűz­be,
az éj­sza­kát be­tűz­ve.

Hom­lo­kom­ra fűzz gyön­gyöt,
légy új­ra a gyönyörnök.

Si­kolts, hogy aki hall­ja,
fa­kad­jon tő­le dal­ra.

Bí­bo­ros ki­csi kin­csed,
tü­zel­jen mint a friss seb.

Min­den ha­tá­ron túl­ra,
éles­­sze tü­zünk új­ra.

Örö­mem fel­ki­ál­tom,
hold pö­rög ezüstnyár­son.

Va­rázs­lat ké­ne, ének,
őszi lomb le­szek ér­ted.

Ves­­szek, jaj!, ves­­szek bűn­be,
vi­rá­god­ba me­rül­ve.

V

Ál­lok az ősz­ben, sö­tét szél­ben,
a szí­vem fe­lé ál­mok kúsz­nak.
Ölelj ma­gad­hoz vi­lág­szé­pen.

Vi­rá­go­dat táp­lál­ja új nap,
ben­nem kihunynak mind a fé­nyek,
csak az ára­dó kí­nok zúg­nak.

Em­ber va­gyok. Ke­nyér­rel élek.
Az égen ün­nep ké­szül – lá­tod?
Ha­jol­nak ránk fur­csa re­mé­nyek.

Mu­tasd föl­sé­ges szép vi­rá­god,
mos­sa ki be­lő­lem a ké­telyt,
míg a ru­há­dat le­do­bá­lod.

VI

Te­rem­tet­te­lek hát magamnak,
évek for­mál­tak és fa­rag­tak.

Zen­gett az élet, tán­cod jár­tad,
vi­sel­ted fé­nyes ko­ro­ná­dat.

Szí­vem vi­rá­gát nyúz­tad, tép­ted,
be­le­sor­vadt a dal, az ének.

Erőmfogyottan let­tem bé­na,
zu­han­tam sö­tét sza­ka­dék­ba.

Va­rázs­lat ké­ne, nagy va­rázs­lat,
emel­ne en­gem föl ki­rály­nak.

Trón­ter­münk len­ne ré­gi paj­ta,
hol szép vi­rá­god föl­fa­kad­na.

VII

Vol­tál min­de­nem,
sem­mim let­tél –
fe­ke­te gyá­szom,
jég­hi­deg szél.

VIII

Kö­kör­csin, ró­zsa, ibo­lya,
haj­ta­nám fe­jem – nincs ho­va.
Vál­lam­ra ül­nek fel­le­gek,
égen ezüst hold hem­pe­reg.

Min­den nap ke­mény ka­lo­da,
fut­nék elő­led – se­ho­va.
Szép mel­led rin­gó ha­rang­ján,
vi­rá­god, vé­red akar­nám.

Kö­kör­csin, ró­zsa, ibo­lya,
fut­nék utá­nad – se­ho­va.
Min­den nap fá­zik, di­de­reg.
Add vis­­sza fé­nyes hi­te­met!