Vasy Géza – A lé­te­zés sokarcúsága / Mezey Ka­ta­lin költészetéről

Tallózó / A poszt­mo­dern el­mé­le­tek sze­rint egy mű lé­te­zé­sé­nek szem­pont­já­ból nem a szer­ző, ha­nem a be­fo­ga­dó a lé­nye­ges, s azok az in­for­má­ci­ók, ame­lyek ma­gá­ból a mű­ből szár­maz­nak. Eset­leg fel­té­te­lez­het­jük, hogy va­ló­ban ez len­ne az ide­á­lis ál­la­pot, kér­dés ma­rad azon­ban, hogy mi­ként vál­nak ér­tel­mez­he­tő­vé a mű­ben rej­lő információk, ha nincs kel­lő mér­té­kű ál­ta­lá­nos mű­velt­sé­günk.

Tör­té­nel­mi, mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti, fi­lo­zó­fi­ai, esz­té­ti­kai, mű­vé­sze­ti, iro­dal­mi és egyéb is­me­re­tek szük­sé­ge­sek ah­hoz, s nem is csu­pán kö­zép­is­ko­lás fo­kon, hogy egy iro­dal­mi al­ko­tást, egy köl­te­ményt ér­dem­le­ge­sen meg­ért­hes­sünk.
Mezey Ka­ta­lin köl­té­sze­té­vel fog­lal­koz­va le­gyen pél­da A folyamszabályozó:

ez or­szág­ban / hol an­­nyi terv / összeomlott / leszerepelt // e kis földön / hol an­­nyi érv / ­hullt le halt meg / a semmiért // a pá­rás­föl­dű / félsziget / fölött hol any-nyi / nagy szívet // fojtott meg ölt meg /e haza / mégis ne­ki lesz / igaza?
Érdemes len­ne száz érett­sé­gi­ző fi­a­talt meg­kér­dez­ni: ki is az a fo­lyam­sza­bá­lyo­zó. Re­mél­he­tő­en azért so­kan ej­te­nék ki Szé­che­nyi Ist­ván ne­vét, s ha igen, ak­kor már el­há­rult a leg­főbb aka­dály a be­fo­ga­dás elől. De már­is jön a kö­vet­ke­ző kér­dés, ki­re, mi­re utal a cím után a vers utol­só két so­ra: „még­is ne­ki lesz / iga­za?” Eh­hez már tud­ni kell Szé­che­nyi és Kos­suth stra­té­gi­ai és tak­ti­kai vi­tá­i­ról, a re­for­mok és a ra­di­ká­lis, for­ra­dal­mi út el­len­té­té­ről, s en­nek fel­old­ha­tat­lan­sá­gá­ról is. A vers kér­dé­se nem ál­lí­tás ugyan­is, csak el­gon­dol­koz­ta­tó fel­té­te­le­zés. Ez a kér­dés ugyan­ak­kor nem a múlt­be­li ese­mé­nyek­re vo­nat­ko­zik, ha­nem a meg­írás je­len ide­jé­re. A vá­lo­ga­tott kö­tet­ből (Szá­raz­föl­di tél, 1991) tud­ha­tó, s ez is „mű­vön kí­vü­li” in­for­má­ció, hogy a vers 1973 és 1975 kö­zött ke­let­ke­zett. Va­gyis egy olyan kor­szak­ban, amely­ben – 1945 óta fo­lya­ma­to­san – Kos­suth volt az iga­zi pél­da­kép, a for­ra­dal­már, s ve­le szem­ben Szé­che­nyi „csak­” re­for­mer, aki 1848 nya­rán nem volt ké­pes a csá­szár­ral szem­be­száll­ni. 1848 már­ci­u­sát ös­­sze­ol­vasz­tot­ták a Ta­nács­köz­tár­sa­ság­gal, az 1957-ben meg­ala­kult KISZ-szel, éven­te meg­ren­dez­ték a „for­ra­dal­mi if­jú­sá­gi na­po­kat”. Ha va­la­ki ezek­ben az évek­ben Szé­che­nyi iga­zá­nak le­he­tő­sé­gét vall­ja meg, ak­kor el­ső­sor­ban nem Kos­suth La­jos­sal vi­tat­ko­zik, ha­nem a het­ve­nes évek hi­va­ta­los po­li­ti­ká­já­val, rá­adá­sul ép­pen az idő­ben, ami­kor a hat­va­nas évek vé­gén meg­in­dult ha­zai re­form­fo­lya­ma­to­kat le­ál­lí­tot­ták, ami­kor a fel­nőt­tek nagy tö­me­gé­ben ott élt még a fé­nyes szel­lők len­dü­le­te, a kom­mu­niz­mus esz­mé­nyi vi­lá­gá­nak bű­vö­le­te, sőt 1956 má­mo­ra és tra­gé­di­á­ja is. A fo­lyam­sza­bá­lyo­zó-ma­ga­tar­tás min­den ko­rok tár­sa­dal­ma szá­má­ra szük­sé­ges, s rit­ka sze­ren­csés tör­té­nel­mi pil­la­nat az, ame­lyik­ben egyet­len sze­mély­ben tes­te­sül­het meg Szé­che­nyi és Kos­suth szel­le­mi­sé­ge. Mezey Ka­ta­lin köl­te­mé­nye nem szem­be­ál­lít­ja, ha­nem a tör­té­ne­lem hul­lám­moz­gá­sá­ban is szer­ves kap­cso­lat­ban lát­ja a két­fé­le ma­ga­tar­tást. Nem ki­je­len­ti, ha­nem kér­de­zi, hogy „még­is ne­ki lesz / iga­za?” Ma­gá­ban a vers­ben egy­azon nem­ze­ti sors hal­ha­tat­lan­ja­ként je­le­nik meg a két po­li­ti­kus, „an­­nyi nagy szív” kö­zött. Mind­eh­hez még va­la­mit hoz­zá kell ten­ni, ami­ről eb­ben a köl­te­mény­ben egyet­len szó sem esik, de a köl­tői élet­mű ad­di­gi ala­ku­lás­tör­té­ne­té­ből ki­kö­vet­kez­tet­he­tő. Ezt a nem­ze­dé­ket a for­ra­dal­mak szel­le­mé­ben ne­vel­ték, s az if­jú­ság amúgy is haj­la­mos az ép­pen lé­te­ző ra­di­ká­lis meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra vagy leg­alább­is ezen igé­nyé­nek a be­je­len­té­sé­re. E vers meg­írá­sa­kor te­hát a sze­mé­lyes tör­té­ne­lem­szem­lé­let for­du­ló­pont­ra ért: a szá­má­ra adott je­len­kor­ban kö­ve­ten­dő­nek egy­re in­kább az al­kal­maz­ko­dó, ám­de szí­vós épít­ke­zést tartja.

* * *
Talán egyet­len vers alap­ján is be­lát­ha­tó, hogy a mű és a ke­let­ke­zés ko­ra kö­zött kap­cso­lat van, s a vers­ben meg­mu­tat­ko­zó sze­mé­lyi­ség nem csu­pán egy ön­ma­gá­ba zár­tan lé­te­ző kü­lö­nös­ség. Ilyen­ként nem is igen le­het­ne ér­tel­mez­he­tő a be­fo­ga­dó szá­má­ra, mert ő sem így lé­te­zik, ha­nem azok­ba a kö­zös­sé­gek­be ágya­zot­tan, ame­lyek élet­ide­jé­ben lé­tez­nek, ám ame­lyek­nek meg­tör­tént múlt­juk és el­kép­zel­he­tő jö­vő­jük is van. A ma élő leg­idő­seb­bek­nek, a száz­éve­sek­nek is in­kább csak tör­té­ne­lem­ként je­len­het már meg a szá­zad­elő vi­lá­ga, de gyer­me­ke­ik és uno­ká­ik szá­má­ra élőb­bé te­het­ték azt em­lé­ke­ik­kel. Las­san ez a sors vár a szá­zad­kö­zép­re s már a het­ve­nes évek­re is. S ami­ről nem vagy ke­vés­sé szól a csa­lá­di em­lé­ke­zet meg a tör­té­ne­lem­köny­vek so­ra, azt leg­in­kább az iro­da­lom se­gít­het szá­mon tar­ta­ni. Ám el­en­ged­he­tet­len a köl­csön­ha­tás: a mű­vön kí­vü­li in­for­má­ci­ók se­gí­tik a meg­ér­tést, a mű­be­li­ek esz­té­ti­kai ere­jük­kel el­mé­lyí­tik a mű­vön kí­vü­li­e­ket.
Így ter­mé­sze­tes, hogy egy élet­mű tel­je­sebb meg­is­me­ré­sé­hez hoz­zá­se­gít az írói élet­pá­lya kor­ba ágya­zott tör­té­ne­te. S ha kor­szak, ak­kor ab­ban a tár­sa­da­lom hely­ze­te, a szel­le­mi, a mű­vé­sze­ti, az iro­dal­mi éle­té. Mezey Ka­ta­lin 1943-ban szü­le­tett Bu­da­pes­ten, s élet­ko­rá­ból kö­vet­ke­ző­en a hat­va­nas évek­ben kí­sé­rel­het­te meg, hogy pub­li­kál­ni kezd­jen. A hat­va­nas évek­ről sok­fé­le, több­nyi­re nosz­tal­gi­kus kép él az utó­kor­ban, még a szak­em­be­rek kö­ré­ben is. Va­ló igaz, ez az év­ti­zed a meg­elő­ző­vel ös­­sze­vet­ve év­ről év­re ba­rát­sá­go­sabb­nak, nyi­tot­tabb­nak mu­tat­ko­zott, s nem­csak a tár­sa­da­lom min­den­na­pi éle­té­ben, ha­nem az iro­da­lo­mé­ban is. Az ak­ko­ri fi­a­ta­lok azon­ban eb­ből ke­ve­set ér­zé­kel­het­tek. Pa­ra­dox hely­zet állt elő, ugyan­is a ko­ráb­bi pub­li­ká­ci­ós ti­lal­mak fel­ol­dá­sá­val a fo­lyó­irat­ok és a könyv­ki­adók kéz­irat­bő­ség­gel küsz­köd­tek, s egé­szen 1968-ig alig tö­rőd­tek a pá­lya­kez­dők­kel. A mai hely­zet­hez ké­pest el­ké­pesz­tő­en so­kat kel­lett vár­ni az el­ső kö­tet­re, ame­lyet 28–30 éve­sen le­he­tett kéz­be ven­ni. S a kö­tet szin­te fel­té­te­le volt a fo­lya­ma­to­sabb fo­lyó­irat-pub­li­ká­ci­ók­nak. A fi­a­tal köl­tő két-há­rom kö­tet­kéz­ira­tot ös­­sze­ál­lí­tott az évek so­rán, azo­kat sor­ra vis­­sza­kap­ta az ak­kor lé­te­ző, mind­ös­­sze két szép­iro­dal­mi ki­adó­tól, míg egy újabb kí­sér­le­te egy szin­te „vá­lo­ga­tott” anyag­gal ered­mé­nyes­sé vál­ha­tott.

Az iro­dal­már­nak ké­szü­lő if­jak ál­ta­lá­ban böl­csész­kar­ra je­lent­kez­tek, a ma­gyar mel­lett kö­te­le­ző­en még egy sza­kot meg­je­löl­ve. Mezey Ka­ta­lin is így tett. Az EL TE böl­csész­ka­ra már rég­óta pá­lyá­ra in­dí­tó mű­hely­nek szá­mí­tott, s a di­á­kok, fő­ként a kol­lé­gis­ták, az Egye­te­mi Szín­pad mun­ká­já­ban részt ve­vők egy­re job­ban meg­is­mer­ték egy­mást. Így ala­kult ki a hat­va­nas évek kö­ze­pén a Ki­len­cek köl­tő­cso­port­ja. Úgy ha­tá­roz­tak, hogy kö­zös antológiában je­lent­kez­nek, ame­lyet ők ma­guk szer­kesz­te­nek meg. Ez a ter­vük ak­kor éve­kig ki­vi­te­lez­he­tet­len­nek bi­zo­nyult. A szo­ci­a­lis­ta el­mé­let ugyan han­goz­tat­ta „az alul­ról jö­vő kez­de­mé­nye­zé­sek” fon­tos­sá­gát, de a gya­kor­lat­ban ezt gá­tol­ta. A ki­adók vis­­sza­ad­ták a kéz­ira­tot, az el­vi­leg le­het­sé­ges ma­gán­ki­adást nem en­ge­dé­lyez­te a mi­nisz­té­ri­um, pe­dig Nagy Lász­ló, Kor­mos Ist­ván, Ju­hász Fe­renc és Vá­ci Mi­hály egy­aránt tá­mo­ga­tó lek­to­ri je­len­té­se­ket ír­tak. Vé­gül Dar­vas Jó­zsef, az Író­szö­vet­ség ak­ko­ri el­nö­ke állt mel­lé­jük, s a szer­ve­zet ki­adá­sá­ban je­len­he­tett meg 1969 ka­rá­cso­nyá­ra az El­ér­he­tet­len föld cí­mű an­to­ló­gia Győ­ri Lász­ló, Kiss Be­ne­dek, Konczek Jó­zsef, Ko­vács Ist­ván, Mezey Ka­ta­lin, Oláh Já­nos, Mol­nár (Pén­tek) Im­re, Ró­zsa End­re és Utassy Jó­zsef ver­se­i­vel. Alig­ha­nem ek­kor is csak azért, mert 1968 nem­zet­kö­zi ese­mé­nye­i­nek ha­tá­sá­ra rá­döb­bent a po­li­ti­ka, hogy nem cél­sze­rű a hu­szon­éve­se­ket tar­tó­san el­zár­ni a nyil­vá­nos­ság­tól. A ki­adók is an­to­ló­gi­á­kat szer­kesz­tet­tek, pró­bál­ták azok­ba be­te­rel­ni a Ki­len­ce­ket, de si­ker­te­le­nül. Min­den­eset­re a nem­ze­dék be­tört az iro­dal­mi élet­be, s meg­kez­dő­dött a szük­sé­ges esz­té­ti­kai és a ká­ros po­li­ti­kai sze­lek­ció. Az El­ér­he­tet­len föld kö­zön­ség­vissz­hang­ja nagy­sze­rű­nek ne­vez­he­tő, a kri­ti­kai is el­fo­gad­ha­tó. A párt­ál­lam hi­va­ta­los­sá­ga vi­szont, fő­leg né­hány el­ső kö­tet meg­je­le­né­se után tá­ma­dás­ba len­dült. Meg­aka­dá­lyoz­ták, hogy a Ki­len­cek cso­port­ként lé­tez­hes­sen a nyil­vá­nos­ság előtt, s egyen­ként is gá­tol­ták mű­kö­dé­sü­ket. A Kí­sér­let cí­men há­rom szám­mal meg­szer­kesz­tett fo­lyó­ira­tot az en­ge­dé­lye­zés után be­til­tot­ták, a szá­mo­kat le­fog­lal­ták. Aka­dá­lyoz­ták 1970 után az el­ső, még in­kább a má­so­dik kö­te­tek meg­je­len­te­té­sét. A rend­ha­gyó pá­lya­ívű Konczek Jó­zsef­től el­te­kint­ve nyol­can át­lag hu­szon­nyolc éve­sek vol­tak az el­ső kö­te­tük meg­je­le­né­se­kor, s hét évet kel­lett vár­ni­uk a má­so­dik­ra. Mezey Ka­ta­lin el­ső köny­ve, az Amíg a busz­ra vá­runk 1970-ben je­lent meg, a má­so­dik, az Anyag­ta­nul­mány 1978-ban.
Az an­to­ló­gi­át Nagy Lász­ló írá­sa ve­zet­te be, amely­ben pon­to­san meg­fo­gal­maz­ta a lé­nye­get. Ezek a fi­a­tal köl­tők: „Le­szá­mol­nak az álszo­ci­a­lis­ta ön­telt­ség­gel, nem­ze­ti gőg­gel, ker­ge­ség­gel, de át­gon­dol­va a sze­ren­csét­len múl­tat, szen­ten­ci­á­kat mon­da­nak a je­len­re is. A torkonvágott for­ra­dal­mak pi­ro­sát s gyá­szát vi­se­lik be­lül.” Ugyan­ezt érez­ték meg a Ká­dár-kor­szak iro­da­lom­po­li­ti­ku­sai, s ezért te­kin­tet­ték ve­sze­del­mes el­len­zé­ki­ség­nek a Ki­len­cek köl­té­sze­tét, nem­ze­dé­ki szer­ve­ző­dé­sét. El­foj­tot­ták a ko­ra­be­li ma­gyar iro­da­lom egyik ígé­re­tes kez­de­mé­nye­zé­sét, mi­köz­ben ar­ról pa­pol­tak, hogy ezek a fi­a­ta­lok nem akar­nak elég­gé „for­ra­dal­má­rok”, „köz­éle­ti el­kö­te­le­zett­sé­gű­ek” len­ni. Az iro­dal­mi élet rom­bo­lá­sá­ban ered­mé­nye­sek vol­tak, a köl­tő­ket még­sem tud­ták le­győz­ni. Pél­da nél­kü­li a ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­ben, hogy egy ön­szer­ve­ző­dő írói cso­port min­den tag­ja a szak­má­ban ma­rad­jon, ne­vet, el­is­me­rést sze­rez­zen, élet­mű­vet épít­sen. Az El­ér­he­tet­len föl­det pe­dig most már tör­té­nel­mi táv­lat­ból le­het a Hol­nap mel­lett a hu­sza­dik szá­zad leg­fon­to­sabb, pá­lya­kez­dő­ket be­mu­ta­tó gyűj­te­mé­nyé­nek ne­vez­ni.

* * *

Pályát kez­de­ni sok­fé­le­kép­pen le­het. Mezey Ka­ta­lin el­ső ver­se az an­to­ló­gi­á­ban a Fo­hász utol­já­ra. Így in­dul: Is­te­nem, adj eleséget, / harchoz ha­lá­lig ellenséget, / forró eged­hez ke­mény szárnyat / messzeségedhez me­rész vágyat, / csókomhoz adj ke­rek szájat, / szabadságomhoz olaj­ágat.

A fi­a­tal Jó­zsef At­ti­la jel­leg­ze­tes ma­ga­tar­tá­sá­ra, a Tisz­ta szív­vel el­szánt­sá­gá­ra em­lé­kez­tet ez a val­lo­más. A böl­csész­ka­ri fi­a­ta­lok tu­da­to­san vál­lal­ták e prog­ra­mot, di­ák­fo­lyó­ira­tuk cí­mé­ül e ver­set vá­lasz­tot­ták. A tisz­ta­ság, a fi­a­tal­ság és a tel­jes­ség­vágy su­gár­zik Mezey Ka­ta­lin ver­sé­ből is, át­sző­ve har­ci el­szánt­ság­gal. Mint tár­sai, ő sem azért vál­lal­ja a tár­sa­dal­mi kül­de­tést is ke­re­ső köl­tő-sze­re­pet, hogy csu­pán e ha­gyo­mány út­ját jár­ja. A ha­lá­los harc­nál job­ban il­lik hoz­zá a sza­bad­ság olaj­ága, s egyik el­ső nagy élet­prob­lé­má­ja ép­pen ab­ból fa­kad, hogy a „sza­bad­sá­got”, a tár­sa­dal­mi cse­lek­vés le­he­tő­sé­gét fo­lya­ma­to­san és több élet­szin­ten is kor­lá­to­zott­nak kell lát­nia. Ta­lán ezért is olyan ele­ven ben­ne a ve­szély­ér­zet: nem az if­jú­ság el­mú­lá­sá­tól, ha­nem esz­me­i­sé­gé­nek el­vesz­té­sé­től fél­ti ön­ma­gát és nem­ze­dé­két is: Jaj mit ér az ifjúság, / ha ön­ma­gá­ba fullad! / (…) / Nagycsütörtök, nagypéntek, / arcomig érő bánat, / szabadságom tört virága, / van-e hús­vét utánad? / (Nagycsütörtök, nagypéntek)

Kétséges te­hát, hogy a szen­ve­dést kö­ve­ti-e hús­vét ün­ne­pe. Re­mény­te­len­nek mu­tat­ko­zik az élet­úton a be- és meg­ér­ke­zés. Olyan vi­lág­ban kell él­ni, ahol „ér­tel­met­le­nül el­mú­ló ün­ne­pek” kö­ve­tik egy­mást, ahol az em­ber „az egy­han­gú­ság em­lék­mű­vei közt” jár, s az ön­biz­ta­tás leg­fon­to­sabb sza­va a „tü­re­lem”, ahol nem le­het is­mer­ni „az el­len­ál­lás tör­vé­nye­it”. A küz­de­ni vá­gyás rend­re te­he­tet­len­ség­be ful­lad. Jo­gos a lá­za­dás mind­ez el­len, de ered­mény­te­len­nek mu­tat­ko­zik. A sze­mé­lyi­ség­nek a lé­te­zés­hez va­ló jo­gát is ál­lan­dó­an iga­zol­nia kell, s még ez­után jön­ne a ne­he­ze: a sa­ját­sze­rű­ség el­is­mer­te­té­se. Szám­adás­ver­sek, vi­ta­ver­sek szü­let­nek, „bí­ró­ság” előtt ér­zi ma­gát a lí­rai én, de nem csak sa­ját sze­mé­lyét, ha­nem egész nem­ze­dé­két. A leg­szebb szán­dék is kis­sze­rű­vé si­lá­nyul így. Az el­ső kö­tet cí­me a vers­be­li­nél is tá­gabb, szim­bo­li­ku­sabb je­len­tés­su­gár­zás­sal fe­je­zi ki ezt a te­he­tet­len és le­he­tet­len hely­ze­tet: Amíg a busz­ra vá­runk, az alatt sem le­het ki­sza­kad­ni a kor­lá­to­zott­ság és a túl­zott meg­ha­tá­ro­zott­ság szür­ke­sé­gé­ből.

Az el­ső kö­te­tet, amely­nek ver­sei 1960 és 1968 kö­zött ke­let­kez­tek, nagy­részt a nem­ze­dé­ki köz­ér­zet elem­zé­se hat­ja át. Ez az elem­zés gon­do­la­ti igé­nyű, s bár szán­dé­ka­it te­kint­ve min­den­kép­pen tár­sa­dal­mi cé­lú, már ek­kor ben­ne van csí­rá­já­ban a lét­el­mé­le­ti jel­leg is. Mezey Ka­ta­lin ko­rai ver­se­it ez te­szi sa­já­tos­sá, s kü­lö­ní­ti el szá­mos pá­lya­tár­sá­é­tól. S bár van­nak e lí­rai köz­ér­zet­nek ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb el­len­pont­jai, nem ez, ha­nem a nyug­ta­lan­ság a meghatározó.
A pá­lya­kez­dő év­ti­zed­ben há­rom­fé­le vers­tí­pus je­lent meg. A leg­ko­ráb­bi­ra a nép­dal­sze­rű hang és az ér­zel­mi jel­le­gű vers­épít­ke­zés a jel­lem­ző (Fo­hász utol­já­ra, For­dí­tott Kőmíves Ke­le­men, Eső­ker­ge­tő, Le­gyek). A má­so­dik tí­pus elem­ző, ana­li­ti­kus vers­nek ne­vez­he­tő. Ez lát­szó­lag szét­tör­de­li a vers­egy­sé­get, s a mon­tázs­tech­ni­ká­hoz ha­son­lít­ha­tó el­já­rás­sal dol­go­zik, több szó­la­mot ér­vé­nye­sít­ve. A vers tár­gya azon­ban pon­to­san kö­rül­ha­tá­rolt, így a mon­tá­zsok szi­go­rú­an meg­szer­kesz­tett lán­co­lat­ban il­lesz­ked­nek egy­más­hoz. Ez vé­gül is azt ered­mé­nye­zi, hogy az ana­li­ti­kus vers egyút­tal szin­te­ti­kus is lesz: a rész­le­tek egy­ség­gé szer­ve­ződ­nek (Ham­let, Ki­fu­tó­pá­lyák, Amíg a busz­ra vá­runk). Az ana­li­ti­kus vers köz­vet­le­nül ve­zet a har­ma­dik tí­pus­hoz, amely­re a nyelv le­he­tő­sé­ge­i­vel va­ló kí­sér­le­te­zés a leg­jel­le­me­zőbb. A vers tár­gyá­nak ana­lí­zi­se szin­te tör­vény­sze­rű­en hoz­ta ma­gá­val a vers anya­gá­nak ana­lí­zi­sét, a le­het­sé­ges új­faj­ta ki­fe­je­zé­si mó­dok ke­re­sé­sét. Az el­ső kö­tet­ben eb­ből a tö­rek­vés­ből még csak mu­tat­ványt ta­lá­lunk, jel­leg­ze­tes­sé a má­so­dik­ban vá­lik, már a cím is utal er­re: Anyag­ta­nul­mány (1977). A pon­tos meg­je­le­ní­tés szen­ve­dé­lye ve­ze­ti a köl­tőt ab­ban, hogy ke­res­se a nyelv ki­hasz­ná­lat­lan le­he­tő­sé­ge­it, il­let­ve a köl­tő­i­ség mi­ni­mu­mát, a hét­köz­na­pi és a lí­rai szö­ve­gek ha­tár­hely­ze­tét. Ez a faj­ta kí­sér­le­te­zés a Ki­len­cek kö­zül csak Mezey Ka­ta­lin­ra jel­lem­ző, de a kor­szak­ban je­len van a nyil­vá­nos­ság­hoz csak ke­vés­sé en­ge­dett ha­zai neoavantgárd tö­rek­vé­sek­ben Tandori De­zső mel­lett pél­dá­ul Mar­sall Lász­ló, Ágh Ist­ván, Oravecz Im­re lírájában.
Az Anyag­ta­nul­mány tu­da­tos to­vább­épí­té­se az el­ső kö­tet­nek. Ez a könyv is hos­­szabb idő­sza­kot ölel át, az 1968 és 1975 kö­zöt­ti évek ter­mé­sét ös­­szeg­zi. A ko­rai nép­dal­sze­rű­ség a ma­ga köz­vet­len­sé­gé­ben ugyan már nincs je­len, de hang­sú­lyo­san foly­ta­tó­dik az ana­li­ti­kus vers­tí­pus. Kö­zü­lük a leg­je­len­tő­sebb a Ha­tá­ra­ink, amely­nek szem­lé­le­te az egész kor­szak­ra jel­lem­ző. Iga­zol­ja ezt a kö­tet élén ál­ló mot­tó, amely II. Rá­kó­czi Fe­renc Recrudescuntjából va­ló: „Szám­ki­ve­tett­ség­ben van ott az igaz­ság, va­la­hol az el­mé­nek ele­ve be­vett dü­hös­sé­ge ural­ko­dik”. Ezek­ben az évek­ben is­mét sok szó kez­dett es­ni a ke­let-kö­zép-eu­ró­pa­i­ság fo­gal­má­ról, az itt élő né­pek egy­más­ra­utalt­sá­gá­ról, en­nek tör­té­nel­mi meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ról. Az sem lé­nyeg­te­len, hogy ne­gyed év­szá­zad be­zárt­sá­ga után, leg­alább eb­ben a tér­ség­ben le­he­tő­vé kez­dett vál­ni a rend­sze­re­sebb szom­szé­do­lás. E vers­ben a prob­lé­ma­lá­tó gon­dol­ko­dás bá­tor­sá­ga, tisz­tá­zó igé­nye a meghatározó: az az Ilmic csá­szá­ri nya­ra­ló­ / mert ak­kor Ilmic Olmütz / és nem is Cseh­or­szág / hogy néz ma már egy osztrák / s a Mo­nar­chia térképére / egy morva / ma  / s hogy egy ma­gyar / s egy­más­ra hogy a há­rom / s hogy né­zek én

A vers mind­járt in­dí­tá­sá­val a lé­nye­get eme­li ki: a meg­le­he­tő­sen vi­ha­ros múl­tat, az egy­más­sal sok­szor ös­­sze­üt­kö­ző nem­ze­ti tör­té­nel­me­ket. Er­re a ki­in­du­ló­pont­ra épül a gon­do­la­ti váz, amely­nek lé­nye­ge: múl­tunk meg­ha­tá­roz­za ugyan je­le­nün­ket, de a múlt­be­li el­len­té­te­ket nem sza­bad ab­szo­lu­ti­zál­ni, meg­me­re­ved­ve to­vább­hur­col­ni. Hi­szen egyen­ran­gú nem­ze­tek él­nek itt is, s egyik­nek sincs több oka és jo­ga bár­mit is a má­sik sze­mé­re vet­ni. A fon­tos az, hogy bár ne­héz pró­bá­kon ke­resz­tül, de e né­pek meg­ma­rad­tak, őr­zik nem­ze­ti jel­le­gü­ket év­szá­zad­ok után is, min­den hó­dí­tó tö­rek­vés, el­nyo­mó ha­ta­lom után is. Köl­csey Fe­renc szép gon­do­la­tát, a „megbünhödte már e nép / A múl­tat s jö­ven­dőt!” tá­gít­ja Duna-tájivá a Jó­zsef Attila-i meg­ha­tá­ro­zás je­gyé­ben Mezey Ka­ta­lin. A „ren­dez­ni vég­re kö­zös dol­ga­in­kat” egy­re in­kább pa­ranc­­csá vá­ló óha­ja mun­kál e vers szem­lé­le­té­ben. S ott van a rej­tett ke­se­rű­ség, hogy ilyen ne­héz tör­té­ne­lem­mel, en­­nyi ál­do­zat­tal a há­tunk mö­gött bű­nös­nek néz­het­nek ben­nün­ket, s hogy nem tud­nak e né­pek iga­zán tisz­ta te­kin­tet­tel még ma sem egy­más sze­mé­be néz­ni. Ez a vers negy­ven éve ke­let­ke­zett, s ma új­ra­ol­vas­va, újabb szo­mo­rú ta­pasz­ta­la­tok bir­to­ká­ban kell meg­ál­la­pí­ta­nunk, hogy a mai hely­zet sem­mi lé­nye­gi vál­to­zást nem mu­tat.

A má­so­dik kö­tet ké­sőb­bi ver­sei a szin­té­zis­te­rem­tés újabb le­he­tő­sé­ge­it ígé­rik. A köl­tő ál­ta­lá­ban két­fé­le tí­pust egye­sít, s fel­tű­nő, hogy több­ször él a nép­dal­sze­rű­ség ha­gyo­má­nyá­val. Az édes­apa em­lé­két idé­ző Rek­vi­em má­so­dik ré­sze így szól: ta­vas­­szal majd / be­zúz­za a víz // mel­lé­re / le­hú­zó­dik // ju­har­fa / ván­ko­sá­ról // idő­vel / el­tű­nik. A szö­veg dal­la­ma, a ter­mé­szet­mo­tí­vu­mok­ból épü­lő kép egy­sze­rű szép­sé­ge te­szi el­vi­sel­he­tő­vé a ha­lál­ra kö­vet­ke­ző vég­ső pusz­tu­lást, mi­kor a test el­tű­nik. Mind­ezt ilyen tö­mö­ren s egyút­tal ér­zék­le­te­sen az újabb po­é­ti­kai és nyel­vi esz­kö­zök bir­to­ká­ban le­he­tett meg­va­ló­sí­ta­ni. Mi tör­té­nik az évek so­rán a Tisz­ta szív­vel lét­hely­ze­té­vel? A pá­lya­kez­dő, a csa­lá­di kö­tött­sé­gek, a hét­köz­na­pi ro­bot s a tár­sa­dal­mi de­ter­mi­nált­ság, moz­du­lat­lan­ság el­len lá­za­dó fi­a­tal ér­tel­mi­sé­gi fe­le­ség lesz és csa­lád­anya, s a harc és a sza­bad­ság je­len­tés­tar­tal­mai fo­ko­za­to­san mó­do­sul­nak vi­lág­kép­ében. A fe­le­lős­ség is más lesz, köz­vet­le­nebb és ele­men­tá­ri­sabb. A csa­lád, a há­rom kis­gye­rek ne­ve­lé­se te­her is, de egyút­tal a sze­mé­lyi­ség el­hagy­ha­tat­lan s ér­ték­kép­ző ré­szé­vé ala­kul az anya­ság. Az anya­ság vi­lá­gát bel­ső hi­te­les­ség­gel, min­den ro­man­ti­kát mel­lő­ző pá­tos­­szal fo­gal­maz­za meg pél­dá­ul az el­ső vá­lo­ga­tott kö­tet­nek cí­met adó Szá­raz­föl­di tél: nem kér­dik hogy kié / föl­épí­tik // de ami az enyém / én nem adom // én szül­tem / én ne­vel­tem // a há­tán ten­ge­ri / széltörülköző.

A lí­rai tör­té­ne­lem­szem­lé­let az évek so­rán el­mé­lyült, ös­­sze­tet­teb­bé vált. A ha­gyo­má­nyos for­ra­dal­már­sze­rep tel­je­sen el­mo­só­dott, s a he­lyé­be, mint er­ről a be­ve­ze­tő­ben szó esett már, a re­for­mer, a meg­őr­ző ké­pe lé­pett. A köl­tő a tár­sa­da­lom és az egyé­nek sok konf­lik­tu­sát lát­va is meg­ma­radt cse­lek­vő­nek és má­so­kat cse­lek­vés­re sar­kal­ló­nak, de köz­ben sok min­dent szem­lél ki­jó­za­nod­va. Nem eset­leg túl­zó ál­ma­it ké­ri szá­mon, sőt ma­ga­tar­tá­sa nem számonkérő, nem tra­gi­kus hangoltságú, mint több kor­tár­sáé. A nor­má­lis, al­ko­tó hét­köz­na­po­kat sze­ret­né kö­zénk hoz­ni vég­ér­vé­nye­sen, a ret­te­gés nél­kü­li te­vé­keny éle­tet. Ez az esz­mény, ez a mo­rál, a meg­va­ló­sí­tást ke­re­ső ma­ga­tar­tás te­szi gon­do­la­ti­lag is gaz­dag­gá ezt a lí­rát. S a szer­ves épít­ke­zés to­vább foly­ta­tó­dik. Mi­ként az el­ső kö­tet­ben csí­ra volt a má­so­dik kö­tet ja­va anya­ga, ha­son­ló­kép­pen sej­lik fel a má­so­dik kö­tet­ben mind­az, ami a har­ma­dik­ban, az érett­ség köny­vé­ben tel­je­se­dik ki. A ma­ga­tar­tás vál­to­zá­sát fe­led­he­tet­le­nül ra­gad­ja meg egy ko­ránt­sem is­ten­ká­rom­ló vers: Ha Krisz­tus még egy esz­ten­dőt megér. Ha Krisz­tus még egy esz­ten­dőt megér, / nem fe­szít­te­ti ke­reszt­re magát, / leteszi a Messiás-csuhát, / és ha­lat fog a Genezáret taván. / (…) / harmincharmadik év. Villám-csapás. / Irgalmatlan fény, fel-ismerés: / hogy a go­nosz­nak el­lent kell állani,/ és nem fon­tos a gyors mennybemenés.

Romlékonyságtudat… Fi­lo­zó­fi­ai szak­szó­nak is meg­ten­né egy új ka­te­gó­ri­át be­ve­ze­tő ta­nul­mány­ban, de itt egy újabb pá­lya­sza­kaszt be­ve­ze­tő kö­tet ta­lán leg­jel­lem­zőbb fo­gal­ma. Bár így, szó sze­rint le­ír­va csak egy­szer ol­vas­ha­tó az Új­ra meg új­ra cí­mű kö­tet (1985) záróversében (Ez ma­rad), vis­­sza­fe­lé is meg­vi­lá­go­sí­tó ere­jű ez a fo­ga­lom, de elő­re is, a pá­lya to­váb­bi al­ko­tá­sa­i­hoz kö­ze­lít­ve. Úgy gon­do­lom, két­fé­le oksor lán­co­ló­dik együ­vé a romlékonyságtudat hát­te­ré­ben. Egy­részt az ak­kor negy­ve­ne­dik élet­éve kö­rül já­ró em­ber esz­mé­lő ma­ga­tar­tá­sa, amely ab­ból adó­dik, hogy az em­ber­élet sű­rű­jé­ben jár­va, most már az élet­idő fe­lén va­ló­szí­nű­leg túl­jut­va, ki­fe­lé, az el­mú­lás fe­lé kell ha­lad­nia. Más­részt adott a má­so­dik év­ez­red vé­gé­nek ka­taszt­ró­fa­él­mé­nye, az em­be­ri­ség több­fé­le ön­pusz­tí­tá­sá­nak le­he­tő­sé­ge. E köl­té­szet­ben nem az ön­ma­gát ko­rán öre­ge­dő­vé sti­li­zált lí­rai hős elé­gi­kus bo­ron­gá­sa je­le­nik meg. Nem is va­la­mi­fé­le eg­zisz­ten­ci­á­lis szo­ron­gás­él­mény a meg­ha­tá­ro­zó. A romlékonyságtudat na­gyon pon­tos, tárgy­sze­rű ki­fe­je­zés. A tu­da­ti élet­nek olyan ré­te­gét je­lö­li, amely nyir­kos őszi köd­ként min­dent át­hat, min­den­hol je­len van, de még­sem tar­toz­hat min­dig és min­den­hol a dol­gok lé­nye­gé­hez.
Ha az em­be­ri lé­te­zés nagy szín­te­re­it néz­zük, ame­lye­ket leg­in­kább ma­gán­élet­nek és köz­élet­nek szok­tak ne­vez­ni, két­ség­te­len, hogy e lí­rá­ban a ma­gán­éle­té lett a fő szó­lam. De le­gyünk kö­rül­te­kin­tő­ek. Ma­gán­élet-e csu­pán egy há­rom­gye­re­kes csa­lád és ezen be­lül egy csa­lád­anya min­den­na­pi éle­te a ma­ga sok ap­ró­nak, je­len­ték­te­len­nek tű­nő moz­za­na­tá­val a hu­sza­dik szá­zad utol­só ne­gye­dé­ben Ma­gya­ror­szá­gon? Bi­zony so­ha nem csak az. S nem­csak a csa­lád nagy­sá­ga, ha­nem egy­ál­ta­lán a csa­lá­di élet kö­zép­pont­ba ál­lí­tá­sa is fel­adat­vál­la­lás. Hi­szen a ma­gyar tár­sa­da­lom egyik leg­bi­zony­ta­la­nabb és leg­ké­nye­sebb szín­te­ré­vé vált ez idő­ben a csa­lád, s a hely­zet ma még ros­­szabb. A csa­lád fel­bom­lasz­tá­sa a tár­sa­da­lom ön­pusz­tí­tá­sá­nak ra­di­ká­lis for­má­ja, s en­nek tu­da­to­sí­tá­sa iga­zi köz­éle­ti s köl­tői fel­adat. Gond és öröm együt­te­sé­ből szü­le­tik meg az a fe­le­lős­ség, amely a csa­lád­köz­pon­tú szem­lé­le­tet át­hat­ja, s amely ha­tá­sá­val a csa­lá­di élet­re is ne­vel a mű­vé­szet esz­kö­ze­i­vel (Há­rom al­vó, Szá­rí­tás, Japánkakasunk ha­lá­lá­ra, Sze­re­pek).

Bár­men­­nyi­re csa­lád­köz­pon­tú is az em­ber, tel­je­sen so­ha nem ol­dód­hat fel a csa­lád­ban, fő­ként, ha al­ko­tó ér­tel­mi­sé­gi. Mezey Ka­ta­lin köl­té­sze­té­ben a ki va­gyok én? kér­dé­se ugyan­olyan hang­sú­lyos, mint az, hogy mi lesz a csa­lá­dom­mal? Egy bo­dza­-fán ül­dö­gé­lő ri­gó tö­mör le­írá­sa után sze­re­pel a kér­dés: Me­lyik könyv­ben va­gyok / – tő­lem füg­get­le­nül – / ilyen pon­to­san rög­zít­ve én? (Ri­gó). A pon­tos rög­zí­tés igé­nye e lí­ra egyik alap­ve­tő vo­ná­sa. Nem­csak ön­ma­gát akar­ja az al­ko­tó ily mó­don meg­örö­kí­te­ni, ha­nem kör­nye­ze­tét: az éle­tet meg a tár­gyi vi­lá­got is.

Mély meg­fi­gye­lé­sek­kel van­nak te­li azok a so­rok, ame­lye­ket ez­zel kap­cso­lat­ban Weöres Sán­dor­tól a har­ma­dik kö­tet fül­szö­ve­ge­ként ol­vas­ha­tunk: „Mezey Ka­ta­lin­nál nincs el­vont em­be­ri­ség, ha­nem a kör­nye­ze­té­be tar­to­zó em­be­ri lé­nyek egyen­ként vagy kis cso­por­tok­ban, min­den fáj­dal­muk­kal és ke­vés örö­mük­kel. S az em­be­rek kö­rül ott rö­pül a sok le­ve­tett ing, mo­sat­lan tá­nyér, szobasarok-gyűjtötte sze­re­tett hul­la­dék. Rá­cá­fol ar­ra a ré­gi té­tel­re, hogy a lí­ra sze­mé­lyi meg­nyil­vá­nu­lás. Nem, itt a lí­ra már csak köz­ve­tít a sze­mé­lyek kö­zött, és min­den fel­ol­vad eb­ben az együtt­élés­ben, mely csu­pa iz­ga­tott rez­gés, de vég­ső lé­nye­gé­ben csu­pa sze­re­tet.” Szá­mom­ra azon­ban ez a lí­ra to­vább­ra is sze­mé­lyi meg­nyil­vá­nu­lás. En­nek a sze­mé­lyi­ség­nek az is a lé­nye­gé­hez tar­to­zik, hogy köz­ve­tít, hogy együtt él, hogy szeret.

A ki va­gyok én? kér­dé­se nem­csak a csa­lád­hoz kö­tő­dő­en ve­tő­dik fel, ha­nem ki­fe­je­zet­ten énközpontú ver­sek so­rá­ban is. Meg­fo­gal­ma­zó­dik a ké­tely: van-e ér­tel­me az em­be­ri lé­te­zés­nek? Mi az ér­tel­me, ha a ti­pi­kus lét­hely­zet: A lánc egyet­len lánc­szem­ének len­ni (Cre­do). Mind­ezt bo­nyo­lít­ja az, hogy a lí­rai hős más­fé­le el­kép­ze­lé­sek­kel vá­gott ne­ki az élet­nek: Ben­nem haj­dan / vak­me­rőn nyílt a lé­lek, / a »nyiss ne­kem tért« / hom­lo­kom­ra forrt, s ez­zel szem­ben a je­len­ben: A vi­lág fé­nyes / al­má­ja ke­zem­ben – / arany tük­rén / tö­rött fo­gam / kar­co­lást sem ha­gyott. / El­né­zem, mert / még min­dig ért­he­tet­len, / hogy egy­más ér­té­ké­re / mi­ért vol­tunk va­kok? (Ki hit­te volna?)

A lánc­szem-prob­lé­ma­kört egé­szen kü­lön­le­ges­sé az te­szi, hogy a lí­rai hős nem a köl­té­szet esz­té­ti­kai ér­té­ke­i­nek rom­lé­kony­sá­gá­val néz szem­be, mint le­het­sé­ges ve­szél­­lyel. Nem köl­tő­ként és nem is több­gyer­me­kes csa­lád­anya­ként pe­rel az el­mú­lás­sal, az élet­ér­té­kek ké­tes­sé tor­zu­lá­sá­val, ha­nem egé­szen egy­sze­rű­en: em­ber­ként. Úgy szól mind­an­­nyi­unk ne­vé­ben, hogy akár­me­lyi­künk bő­ré­be bú­jik be­le, akár­me­lyi­künk tu­dat­ál­la­po­tát rög­zí­ti: „Van-e ka­já­nabb csap­da a tu­dat­nál? / van-e fá­jóbb a lét-nem­lét se­bé­nél?” (Cre­do). A vá­lasz e kér­dé­sek­re nem fi­lo­zó­fi­ai, ha­nem eti­kai sí­kon te­rem­tő­dik meg: Élni az ősi összetartozásért, / nem má­sok ro­vá­sá­ra, s nem más helyett / fenntartani ezt a ké­tes, kiélt, / jobb hí­ján lé­te­ző tenyészetet.

E pont­ról vis­­sza­te­kint­ve még ért­he­tőbb, hogy a csa­lád éle­te oly köz­pon­ti sze­re­pű. Nem­csak a tár­sa­da­lom szá­má­ra adott min­ta­prog­ram van ben­ne, ha­nem a sze­mé­lyi­ség ki­tel­je­sí­té­sé­nek egyik le­het­sé­ges út­ja: az egyé­ni­ség le­he­tet­len­nek fe­szü­lő fel­adat­vál­la­lá­sa. Ezért lesz­nek oly fon­to­sak a leg­szű­kebb csa­lá­di kö­rön túl a tá­gabb csa­lád tag­jai is, ezért nem tud az édes­apa ha­lá­lá­ba évek múl­tán se be­le­tö­rőd­ni, ezért olyan em­lé­ke­ze­tes az édes­anya pél­dá­ja. Ezért lesz fon­tos min­den po­zi­tív em­be­ri kap­cso­lat, név­te­le­nek­kel és je­les köl­tő­tár­sak­kal egy­aránt. Az ed­di­gi élet­mű alap­ján egy­ér­tel­mű, hogy Weöres Sán­dor és Nagy Lász­ló a két leg­fon­to­sabb pél­da­kép: a sze­mély­te­len­ség és a sze­mé­lyes­ség nagy­mes­te­rei, akik egy­aránt halhatatlanok.

Mezey Ka­ta­lin ne­gye­dik ver­ses­köny­ve nem önál­ló­an je­lent meg, ha­nem a vá­lo­ga­tott és új ver­se­ket tar­tal­ma­zó Szá­raz­föl­di tél (1991) utol­só há­rom cik­lu­sa­ként. Gaz­dag kö­tet­nyi vers­anyag ez, amely most már nem a meg­elő­ző­höz ké­pest va­ló po­é­ti­kai el­moz­du­lá­sok­kal hív­ja fel ma­gá­ra el­ső­sor­ban a fi­gyel­met, ha­nem a meg­ta­lált vers­be­széd foly­to­nos­sá­gá­val, a szem­lé­let­ben pe­dig az ide­ál és a va­ló szem­be­ál­lí­tá­sa he­lyett a va­ló­ság ré­te­ge­i­nek olyan ref­le­xi­ós rög­zí­té­sé­vel, amely a tu­dat ér­zé­ke­lő és ér­tel­me­ző hul­lám­moz­gá­sát, az­az vál­to­zé­kony­sá­gát is fel­mu­tat­ja. E ver­sek­ben az vá­lik nyo­ma­té­kos­sá, hogy min­den foly­ta­tás új­ra­kez­dés is, min­den új­ra­kez­dés foly­ta­tás is. Nem a lét el­len­té­te­i­nek el­si­mí­tá­sa ez erő­nek ere­jé­vel, ha­nem a tu­dat senkiföldje hely­ze­té­nek le­het­sé­ges fel­ol­dá­sa vagy leg­alább­is em­ber­sza­bá­súb­bá sze­lí­dí­té­se. Hi­szen gya­kor­ta szük­sé­ges fog­csi­kor­ga­tó erő­fe­szí­tés a leg­egy­sze­rűbb­nek mu­tat­ko­zó foly­ta­tás­hoz: a hét­fők­höz, ked­dek­hez, szer­dák­hoz is, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az élet­út olyan szel­le­mi ki­lá­tó­pont­hoz ér­ke­zett, amely­ről már nem be­lát­ha­tat­lan táv­la­tú a vég­pont, amely­ről a meg­tett út ki­kö­ve­te­li a ma­ga mi­nő­sí­té­sét. Kö­te­le­ző az ön­vizs­gá­lat, s an­nak pon­tos­sá­ga sze­mé­lyi­ség- és élet­men­tő le­het. Az el­fo­gad­ha­tó élet­út alap­ve­tő is­mér­ve to­vább­ra is a tisz­ta szív er­köl­csi igé­nyes­sé­ge, s emel­lett kezd meg­szó­lal­ni a bi­za­ko­dó is­ten­ke­re­sés is, ami a ké­sőb­bi ver­sek­ben fölerősödik.

Nem vál­to­zá­sok nél­kü­li te­hát e lí­ra 1984 után sem, de to­vább­ra is az a szem­lé­let moz­gat­ja és szer­ve­zi, ame­lyik a hét­köz­nap­ok kis­vi­lá­gát, az ap­ró té­nye­ket és az em­be­ri­ség­tör­té­nel­met rétegzi egy­más­ra oly mó­don, hogy mind­egyik­ben ott vib­rál egy­részt a lé­te­zés és az el­mú­lás, más­részt a bi­o­ló­gi­ai lét, az élet­ve­ge­tá­ció és a tu­da­tos, fi­lo­zó­fi­ai igé­nyű lét fe­szült­sé­ge. A leg­ele­mibb és még­is leg­ke­vés­bé meg­vá­la­szol­ha­tó kér­dé­se­ket ve­tik fel a köl­te­mé­nyek, a ta­pasz­ta­la­tot és az ész erő­fe­szí­té­se­it egy­aránt felhasználva: Mi va­gyok? – nem tu­dom. Le­szek-e mi lehetnék, / tudatom ha az időn áthatolna / és ezer évig fe­le­ződ­ne az emlék?Ámulat és meg­nyug­vás nyí­lik bennem. / Egyszerre lé­pek át lé­te­men és valómon. / Az, amit meg­sej­te­ni még­is ké­pes vagyok / felvet, mint az ár, s mély­be húz, mint az ólom. / (Nappal és éjszaka)

A ké­tely, a le­het­sé­ges fi­lo­zó­fi­ai vá­la­szok bi­zony­ta­lan­sá­ga azon­ban nem sem­mi­sí­ti meg az em­be­ri élet fon­tos­sá­gát, s ez min­den egyes lé­te­ző min­den egyes nap­ját jelentéstelivé tud­ja for­mál­ni. A fi­lo­zó­fi­át köl­té­szet­té le­het va­rá­zsol­ni, s az élet lé­nye­gét is. Élet és köl­té­szet még­sem mo­só­dik együ­vé, s ön­ma­gá­ban egyik sem ad se gon­do­la­ti, se ér­zel­mi meg­nyug­vást, hi­szen in­kább csak ön­men­tés­nek len­ne jó az élet­ből a köl­té­szet­be vagy a köl­té­szet­ből az élet­be me­ne­kül­ni. Meg­ol­dást csak az ad­hat, ha mind­egyi­ket ugyan­an­nak a sze­mé­lyi­ség­nek a bel­ső tar­tá­sa su­gá­roz­za át, ha a jel­le­met kö­vet­ke­ze­tes eti­kai igé­nyes­ség for­mál­ja. Jel­leg­ze­tes az Ön­arc­kép vá­lyú­val helyzetelemzése: Háromszáz éve há­nya­dik bo­lond / vagy, / akit a hár­mas esz­me megdobogtat? / (…) / Te meg, esz­mé­ik lán­cán, becsapottan, / nézed, mi­ként tü­le­ke­dik a csorda / a te­le vá­lyúk valamelyikénél. / És nem vagy ké­pes be­áll­ni a sorba.

A vá­lo­ga­tott ver­ses­könyv után hos­­szabb szü­net kö­vet­ke­zett. Nem az el­vég­zett mun­ka lett ke­ve­sebb. Leg­alább meg kell em­lí­te­ni, hogy Mezey Ka­ta­lin sok műfajú al­ko­tó. Re­gé­nye, kis­re­gé­nyei, gyer­mek- és if­jú­sá­gi iro­dal­mi köny­vei ké­szül­tek el, s drá­má­kat is írt, ame­lyek 1994-ben je­len­tek meg könyv­ for­má­ban. Ko­moly mű­for­dí­tói mun­kát vég­zett. S az író mel­lett mind hang­sú­lyo­sab­ban je­lent­ke­zett az iro­dal­mi élet sze­rep­lő­je is. 1987-ben az ő kez­de­mé­nye­zé­sé­re ala­kult meg az Írók Szak­szer­ve­ze­te, amely­nek tit­ká­ra, majd fő­tit­ká­ra lett. A ki­lenc­ve­nes évek ele­jén lét­re­hoz­ta a Széphalom Könyv­mű­hely iro­dal­mi ki­adót, s az­óta is irá­nyít­ja azt. Kö­vet­ke­ze­te­sen se­gí­ti az íro­ga­tó di­á­ko­kat, a pá­lya­kez­dő­ket.
Már az új év­ez­red­ben je­lent meg a Pár­be­széd (2002) és a Hold­ének (2007). Az utób­bi cí­me így foly­ta­tó­dik: „és más ver­sek gye­re­kek­nek”. Saj­ná­la­to­san le­ma­radt a be­fe­je­zés: „és fel­nőt­tek­nek”, s így fél­re­ért­he­tő a kö­tet, bár a mű­vek na­gyobb ré­sze va­ló­ban fel­fog­ha­tó, igaz, in­kább tíz éven fe­lü­li­ek­nek va­ló gyer­mek­vers­ként.

A kö­tet­cím­mel kezd­ve: vol­ta­kép­pen min­den köl­tői al­ko­tás pár­be­széd. A meg­szó­lí­tott a szer­ző alak­má­sa, ide­a­lis­tább vagy két­ke­dőbb én­je, s e mö­gött vagy ez elé he­lyez­ve: a má­sik em­ber, a ter­mé­szet, az is­ten, a lé­te­zés ma­ga. E be­széd mód­ja, jel­le­ge azon­ban igen sok­fé­le le­het. Mezey Ka­ta­lin to­vább­ra is ki­fe­je­zet­ten in­tel­lek­tu­á­lis köl­tő, aki ez­zel együtt tár­gyi­as­ság­ra tö­rek­szik, mi­köz­ben meg­őr­zi sze­mé­lyi­sé­gét is. Egyik sem el­vont, még ak­kor sem, ami­kor el­vo­nat­koz­tat konk­rét él­mé­nyek­től, mert azért azok is min­dig fel­sej­le­nek. Ez a lí­ra egy­szer­re élet- és lét­köz­pon­tú: nem mi­nő­sí­ti le a leg­ap­róbb, ta­lán eset­le­ges hét­köz­na­pi dol­go­kat sem, sőt ezek­ben is a lé­te­zés ér­tel­mét ke­re­si. A ko­ráb­bi évek ke­re­sé­se, ké­szü­lő­dé­se után meg­ha­tá­ro­zó­vá vá­lik az is­ten­hit. Nem áj­ta­to­san, ha­nem sze­mér­me­sen, s nem fe­led­kez­ve el a ben­nün­ket kö­rül­ve­vő va­ló­sá­gos vi­lág­ról, az is­ten meg­halt té­zi­sé­ről és an­nak ha­tá­sá­ról. Nem ódai vagy himnikus, ha­nem elé­gi­kus e ver­sek hang­vé­te­le. Az egy­re több élet­ta­pasz­ta­lat egy­re meg­ér­tőb­bé tesz, s a vi­lág és la­kói el­le­ni if­jú­ko­ri lá­za­dást rég­óta s egy­re ha­tá­ro­zot­tab­ban a sze­re­tet, a meg­ér­tés eti­kai pa­ran­csa vált­ja fel. En­nek leg­szebb pél­dái az édes­anya-ver­sek. A min­dig önál­ló édesanya hos­­szú éle­té­nek vé­gé­re olyan be­teg lett, hogy min­den­na­pos ápo­lás­ra szo­rult. A fel­ne­ve­lő szü­lő új­ra gyer­mek­ké vált: Ját­szunk anyám­mal: / anyu­ka va­gyok, / és ő a kis­ba­bám, / re­me­gő kéz­zel / eme­li a bög­rét, / mes­­szi­ről csü­csö­rít, / eről­köd­ve, hát­ra­dőlt fej­jel kor­tyol. / Job­ban sze­re­ti, ha ita­tom, / de én önál­ló­ság­ra ne­ve­lem, / még szük­sé­ge le­het rá. (Ját­szunk anyám­mal) Az önál­ló­ság és a sza­bad­ság két haj­da­ni baj­no­ka ös­­sze­csi­szo­ló­dik: Akár a rozs­dás ké­se­ket, / egy­más­sal kö­szö­rül / min­ket az Is­ten. (Akár a rozs­dás ké­se­ket)

A rég ha­lott édes­apa, az új ha­lott édes­anya, a ha­lott köl­tő­tár­sak meg­idé­zé­se meg­ha­tá­ro­zó­vá te­szi a ha­lál mo­tí­vu­mát, de nem a ha­lál-, ha­nem az élet­kö­zel­ség él­mé­nyét hang­sú­lyoz­za ez is. S így az em­lék­idé­ző és a kö­szön­tő ver­sek szer­ve­sen egy­más­hoz tar­toz­nak a kö­tet sű­rű­jé­ben s le­zá­rá­sá­ban is. S mind­ezt el­len­pon­toz­za a Hold­ének vers­vi­lá­ga, amely ta­lán nem csu­pán azért a leg­har­mo­ni­ku­sabb, sok de­rűt is su­gár­zó Mezey Ka­ta­lin ver­ses­köny­vei kö­zül, mert gye­re­kek­hez is szól, ha­nem azért is, mert most már uno­kák se­re­gé­től is kö­rül­vé­ve, s a sze­re­tet út­mu­ta­tá­sát kö­vet­ve meg­ta­lál­ta mind­azt, ami­ért ott­hon érez­he­ti ma­gát egyet­len­egy éle­té­ben.

(Magyar Napló, 2008. június)