Ágh István „fénylõ Parnasszusa”

Könyvről könyvre – Élet és irodalom, költészet és valóság; a költõi nyelv varázsa, a poézis születésének fürkészõ nyomon követése. Összefoglalás, emlékezés és emlékeztetés, hûség és költõi értelmezés: így lehet összefoglalni Ágh István új kötetét – a Fénylõ Parnasszust.

A magyar – költészeti – Parnasszus általa kiválasztott és példaként is ható alakjairól van szó: Balassi Bálintról (Az én Balassim), Csokonairól (Utak Csoko-naihoz) és Ady Endrérõl (Ady szimfónia). Akiktõl sokat tanult, akiknek életmûvét nyomon követve – költõi szemmel nézi.

Ezekben a költõi életművekben összegezi amazok makro- és saját pályájának mikrokozmoszát.
Ezek a költõk – közvetlenül vagy közvetve – a szellemi élet alakítói voltak – a megmaradás érdekében.

Olyanokról van szó, akiknek életmûve önmagában is teljes egész, mégis (sajátos módon) egymással összefonódó; úgy, hogy a végeredményt a 20. századi értelmezésben tudja összegezni.
Ágh István amellett, hogy sajátos prizmán keresztül figyeli és értelmezi eze-ket az életmûveket, eközben az irodalomtörténet nyomvonalán is halad. Miként az Utak Csokonaihoz címû, a kötet legterjedelmesebb fejezetében ez világossá is válik.

A magyar költészet útját kíséri figyelemmel (Bessenyei és Ányos, Faludi és Pálóczi Horváth Ádám, Baróti Szabó–Rájnis–Révai, a fiatal Kazinczy).

Itt és ekkor merül fel a kérdéssor: „Mi lehet az oka, hogy a Károly-biblia, Pázmány hatalmas prózája, Szenczi Molnár zsoltárai után beállhatott az a szellemi parlag? Miért elégtelen elõdeik költészete a folytatáshoz? Egy évszázad alatt meg-szûnt volna az írásra való képesség a magyar fejekben? Az új tartalmak, az uralkodó eszmék térhódítása közben épp annak a szókincse hiányzott a fogalmiságtól idegen, metaforikus nyelvbõl, s nemcsak a filozófia, esztétika, etika, politika, de még a körülöttük zajló világ szavai, a társalgási fordulatok kifejezései is fordíthatatlanok.”
E körben értekezik a felvilágosodásról, s ennek fényében világítja meg Cso-konai útját – az elõzményekkel (Éjjeli megvilágosodás) együtt.
Az imént felvetett kérdések sora általános érvényû is lehet(ne), ugyanakkor – konkrétan – egy korszakot jelöl. Esszébe öltöztetett irodalomtörténet.
Ezen a ponton Ágh István személyes élete valamiképp összefonódik a Cso-konai-életmûvel, hiszen az elsõ tihanyi kirándulását – visszamutatón – így rögzíti: „Minden egy máig megíratlan költemény elõérzete volt, ahogyan hangomon vissz-hangozta az apátsági templom Csokonait. Az én valóságom lett az õ verse. Ám csak most jut eszembe, merre is mentem én oda. Bobán át, egyetlen utazással, micsoda fénylõ Parnasszus alatt vitt a vonat Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Batsányi szülõ-földjén keresztül!”

Miként lobbant el ez a nagy tehetség, aki – mint Ágh István írja – „világokat teremt a nyelvbõl”. A tűnõdõ kérdésre még válasz is alig érkezhet.

Ezek a költõk küzdöttek a magánnyal (Csokonai is, Balassi is, Ady is) – s itt, e ponton újabb találkozás Ágh István személyes életével: õ is „nehezen viselte-tûrte” az egyedüllét magányát (Kidöntött fáink suttogása c. kötetében).
Kötetének kivételes pozitívuma: költõ kíséri nyomon nagy elõdök és minták emberi és költõi mindennapjait, figyeli a „vers születését”. Ez mindhárom kiválasztottra érvényes. Nem véletlen az elsõ fejezet címe: Az én Balassim. A középsõ nagy fejezet (a „Csokonai”) pedig költészetileg, verstanilag összekötõ kapocs Balassi és Ady között.

A költészet – a szerzõ esszéiben – nem „steril” módon tárul az olvasó elé. „Egy nagy mocsár, a förtelem. Mégis rímek hajnala” – írja Adyval kapcsolatban; „a szökés nem oldja meg a válságot, de egyik legnagyobb Ady-vers, A föltámadás szomorúsága ott születik a Csorba-tónál” – írja máshelyütt; vagy a költõi és emberi sorsról: „A nagy Élet, múlás, bukás, csõd, sóhaj, átok” sír (ez) alkotásokban, mint végeredményben. A költõ emberi sorsa.

Hogyan születik a vers? Ezt személyesen is átéli Ágh István, hiszen ezt mintegy „feltárja”, rögzíti elõzõ kötetében, A kidöntött fáink suttogásában is, a költészet és valóság relációjában, csodálatos kölcsönhatásában és eredményében. Ebben az összefüggésben, ilyen értelemben nincs külön költõi életrajz és külön költészet, poetikai elemzés. Mélységekben és magasságokban, bukásokban és emelkedésekben, fájdalomban és örömben, fellegek alatt és napsütésben: születik a vers, a költészet, – amelyet a kortársak vagy késõ századok nemzedéke csodál és értékel, elemez és magyaráz. Ez – jelen esetben – Balassira éppúgy vonatkozik, miként Csokonaira vagy éppen Adyra.
Ágh István, ilyen relációban, összeköti a dunántúli Iszkézt Balassi–Csoko-nai–Ady életének tájaival, életútjaik buktatóival, a versek megjelent „csodáival”; költészettel és valósággal.

Hogyan lehetséges az, hogy a leglehetetlenebbnek, legképtelenebbnek tûnõ élethelyzetek „teremnek” csodálatos verseket? Olyanokat, melyek valóban és joggal „fényesítik” a (magyar) Parnasszust. Mindez teli van titkokkal, s nemcsak Ady költészetében. Titkolt utak, titkolt szerelmek, titkolt vagy alig rejthetõ fájdalmak és örömök. Az utak titkokkal fonódnak össze, még akkor is, ha – sok az önvallomás; de jó lenne sokszor megfejteni e titkokat! Immanens módon – eredményében – a költõi nyelv varázsáról szólnak.

A megértésben, a megfejtésben Ágh István keresi az utakat; utak Csokonaihoz, utak Ady Endréhez, utak bátyámhoz (Nagy Lászlóhoz); s ennek nemcsak külsődleges értelmezése lehetséges, hanem belsõ, lényegi megközelítéshez is; a megközelítés mikéntjében van a lényege.

Ágh István esszéi olyan szuggesztívek, olyan ráhatóak, hogy az olvasó önkéntelenül is Balassi – és a többiek verseskötetei – után nyúl. Megérteni szeretné a „vers születését” minden körülmények között, s ebben a szerzõ kötete kiváló segítõtárs!
(Nap Kiadó, Budapest, 2008)                                                          

Kovács Gyõzõ