A borz megunhatatlan éneke (Akutagava Rjúnoszuke A vihar kapujában című kötetéről)

Könyvről könyvre
Szalay Zoltán – Ha a novella huszadik századi világirodalmi mestereit emlegetik, Akutagava Rjúnoszuke neve aligha maradhat ki bármilyen felsorolásból. A japán klasszikus azon ritka szerző egyike, akik egész pályafutásuk során hűek maradtak a novella műfajához, a végsőkig tökéletesítve azt. Akutagava novelláival megismerkedve aligha támadhat bárkinek is hiányérzete, amiért a szerző nem hozott össze egy súlyos nagyregényt. Egyetlen nagyobb lélegzetű szövege, a Víz alatti emberek című kis-regény, mely a korabeli japán társadalom szatírája, sem különösebben terjedelmes. Akutagavát elsősorban az tette legendás szerzővé, hogy novelláiba egész regényekre való mondanivalót tudott belesűríteni olyan könnyedséggel, hogy az általában felettébb súlyos tartalmi töltet soha nem „nyomja agyon” a szövegeket, és nem terheli meg az olvasót. Történetei mélysége tehát egyáltalán nem válik az olvasmányosság rovására: ez a különleges arányérzék áll az Akutagava-szövegek rendkívüliségének hátterében.

A vihar kapujában címmel nem először jelenik meg Akutagava-válogatás magyarul, ezúttal a Scolar Kiadó választotta ezt a címet 2007-ben megjelent kötetének. A könyv a szerző tizenöt novelláját tartalmazza, időrendi sorrendben, utószóval, életrajzi jegyzetekkel, illetve a fordítókról szóló tájékoztatóval kiegé-szítve. A tizenöt novella között megtalálhatók azok a klasszikus szövegek, amelyek által Akutagava beírta a nevét világirodalomba, mint például A vihar kapujában, Az éneklő borz, az Őszi hegyoldal stb. A fülszöveg azt is elárulja, hogy négy új fordítás került a kötetbe, azt azonban már nem pontosítja, melyik szövegekről van szó, ez az információ tehát jobbára csak a magyar Akutagava-recepcióban jártas olvasóknak szól. (Némi utánajárással kideríthető, hogy A pokol kínjai, a Mori tanár úr, a Halottaskönyv, illetve a Biszei hite az új fordítások; ez utóbbit korábban B. Fazekas László Biszei hiszékenysége címmel ültette át magyarra.)

    Akutagava a modernizálódó Japán írója, azé a Japáné, amely mohón fogadja magába a Nyugat szellemének minden ajándékát, fel sem mérve a folyamat várható hatásait. Akutagava maga is a nyugati kultúra hatása alatt nevelkedett, ami kiérezhető novelláiból is: amellett, hogy nem hiányoznak a klasszikus japán, illetve kínai hagyományra tett utalások, mesemotívumok, a keleti vallások nyújtotta háttér, a szerző minden egyes sorából a nyugati irodalmi felfogás hangulata árad, némiképp oly módon, mintha egy klasszikus japán hangszeren európai zeneszerzők darabjait hallanánk megszólalni. Több szöveg is éppen Kelet és Nyugat találkozásáról, illetve ennek a találkozásnak a felmérhetetlen következményeiről szól, a legjellegzetesebbek ezen a téren A zsebkendő, illetve Az estély című írások: Akutagava általában finom irónia mögé rejti a Kelet és Nyugat összebékíthetetlen ellentéteivel kapcsolatos kétségeit. Japán híd lehetne Kelet és Nyugat között – tűnődik Haszegava professzor A zsebkendő című novellában, a híd-szerep helyett azonban inkább valamiféle kellemetlen zavar kerül előtérbe; például akkor, amikor Az estély című szövegben egy francia tengerésztiszt úgy hízeleg a japán elsőbálozó kislánynak, hogy egy Watteau-kép egyik figurájához hasonlítja. „Akiko nem ismerte Wattaeu-t. Ezért a gyönyörű múltbéli látomás, amelyet a tengerésztiszt szavai megidéztek – a homályos berekben a szökőkút és a kihunyó rózsa látomása –, oda-veszett, nyomtalanul eltűnt.” (153.) Az ezekben a szövegekben boncolgatott kérdést még érdekesebbé teszi, hogy Akutagava maga képes volt a nyugati irodalmi hagyo-mánynak a japán társadalmi és kulturális közeggel való mesteri összekapcsolására. Ennek egy ékes példája A pókfonál című novella, amely – miként a kötet végén olvasható Időrendi táblázat felhívja rá a figyelmet – egy, Dosztojevszkij Karamazov testvéreiből származó történet átírása, buddhista díszletek közé helyezése. Akutagava képes volt erre a bravúrra művészetében, kevésbé azonban életében. „Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul. Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet” – írja kitűnő utószavában a kötet egyik fordítója, Gergely Ágnes, utalva a szer-ző életének tragikus befejezésére, 1927-ben, harmincöt éves korában elkövetett öngyilkosságára.

Akutagava szorongásosságában egyéb körülmények is közrejátszottak, elsősorban talán édesanyja elmebetegsége, amiről a jelen kötetben záróelbeszélésként helyet kapott, Halottaskönyv című szövegben emlékezett meg (nemcsak ez a, tulaj-donképpen teljes egészében önéletrajzi elemekre építkező novella teszi azonban vitathatóvá az utószóíró azon megjegyzését, mely szerint „Akutagava novellái semmit sem árulnak el az író életéről”; ezt a kitételt már az előbbiekben tárgyalt kulturális konfliktusnak az Akutagava-szövegekben való megjelenése is cáfolja). Ez a szo-rongásosság valamennyire predesztinálta a szerzőt, hogy Dosztojevszkij, Strindberg, Oscar Wilde írásművészetében keressen menedéket és ihletet, bár a folyamat ellenkező irányú is lehetett. A századforduló világfájdalommal küszködő európai szerzői nyilván bátorítást jelentettek Akutagava számára, hogy kibontakoztassa moralista hajlamait. Egyik legfőbb témája éppen etikai jellegű, a bűn felé vezető utat igyekszik feltérképezni, s ebben a munkájában afféle kiindulópontnak tekinthető A vihar kapujában című novella, amelyben a „vihar” tulajdonképpen a „bűn” metaforája. Ez a novella A bozótmélyben című mesteri szöveggel Kuroszava Akira filmrendező által fonódott össze, aki A vihar kapujában címmel rendezett filmet e két írás alapján; A bozótmélyben, A pókfonálhoz hasonlóan, ugyancsak egy Dosztojevszkij-féle hangot szólaltat meg, egy bűntény feltárását kíséreli meg, a végeredmény azonban éppen a feltárhatatlanságon alapszik. Akutagavára jellemző, hogy még a legsúlyosabb etikai paradoxonok elemezgetése közben sem veszíti el bensőséges emberi hangját és üde iróniáját, amit kiválóan példáz A borféreg utolsó mondata: „Csak azért írtam a történet végére ezeket az erkölcsi tanulságokat, hogy bemutassam: én is tudok úgy moralizálni, mint a kínai regényírók.” (66.) S ezzel a csípős megjegyzéssel egyúttal a novellának – elsősorban a tömörségében rejlő – hatékonyságát is kiemeli a regénnyel szemben.

Akutagava másik fő témája, a művészetek mibenlétéről való gondolkodás tulajdonképpen nem különíthető el élesen az etikai tárgykörtől, ami megint csak a szer-ző kiváló elegyítési készségének tudható be. Az éneklő borz című szövege, amely tulajdonképpen az irodalom alapjául is szolgáló hagyomány keletkezésével foglal-kozó parabola, tartalmazza a legkonkrétabban a szerző állásfoglalását irodalmi felfogását illetően, a száraz naturalizmus ellenében: „Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?” (71.) A hit a témája a Biszei hite című novellának is, némileg más szemszögből azonban: ez az írás az újjászületés tanát segítségül híva kutatja a szerző személyét, egy némileg becketti ízű, ám annál ezúttal jóval naivabb motívum által. „Éjjel és nappal céltalan álmodozással töltöm az életem, miközben valami megfoghatatlan esemény eljövetelére várok” (147.) – jellemzi magát egész egyszerűen az elbeszélő, s ez a jellemzés tulajdonképpen megegyezik a kortársai által Akutagaváról alkotott képpel, ahogy Gergely Ágnes idézi egyik pályatársát és barátját, Kikucsi Kant: „Ezüst-csipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata.” Ez a megállapítás kulcsfontosságú a kötet legterjedelmesebb és egyik legerősebb elbeszélését, A pokol kínjait illetően, amely talán a legérzékletesebben kapcsolja össze a művészetelméleti tűnődéseket a súlyos etikai kérdésfelvetésekkel. Szüksége van-e közvetlen élettapasztalatra a művésznek ahhoz, hogy a műalkotás a lehető legtökéletesebb legyen, teszi fel a kérdést a szerző. Az Iphigénia-mítoszt is meg-idéző történetben Akutagava megmutatja, hogy megrázó erővel képes emberi drámát megjeleníteni, annak ellenére, hogy a végtelenségig egyszerű, letisztult nyel-vezetet használ. Ez a nyelv egyaránt misztikus és józan, romantikába hajló és ki-ábrándultan ironikus, épít a realizmus hagyományaira, miközben előlegezi a minimalizmust.

Akutagava Rjúnoszuke novelláiban olykor mintha az évtizedekkel később, a világ másik felén pályára lépő Jorge Luis Borges hangját hallanánk felcsendülni; a Márk evangéliuma szerzőjének a misztikumot a realista józansággal mesterien elegyítő szövegvilága sokban rokon a japán klasszikus prózájával. Az elsősorban parabolákat, olykor szatírákat (Víz alatti emberek) író Akutagava novellái hasonlóan precízek – szinte patikamérlegen kimért iróniával, egy csipetnyi pátosszal, finom elhallgatásokkal –, mint a novella műfajával sokat kísérletező argentin szerző szövegei. Akutagavából azonban nemcsak Borges merített: a közelmúlt magyar irodalmában említést érdemel Győrffy Ákosnak 2004-ben megjelent, Akutagava noteszából című nagyszerű könyve, amely ugyancsak az Akutagava-hagyomány elevenségéről tanúskodik. A vihar kapujában című kötet, melynek kiváló magyar szövege a már említett Gergely Ágnes és a Japán-kutató Vihar Judit munkája, várhatóan tovább erősíti ezt a különösen jelentős hagyományt.

(Scolar, Budapest, 2007. 208 oldal)