Duba Gyula: Emlék és humor

A múlt – a nevelés (h)őskora
1
Gyerekkori emlékeim, a legrégibb élmények a kinevetésről tanúskodnak. Mintha a kárörömről mesélnének. Nem a felszabadult, az önmagának való, szinte céltalan örömről szólnak, hanem inkább a csúfolódás, a kinevetés rokonai! Gye-rekkorunkban kinevetünk, mások kárára mulattunk.

De ez egyben arra is utal, mintha a káröröm a nevetés természetes, elemi vonása lenne. Jó kinevetni, ha valaki hasra esik, ráfizet valamire, önzésében csalódik vagy elbukik törekvésében, hagyja rászedni magát, a fölény önzése lenne a nevetés? Mintegy büntetés, hogy az illető ügyetlen volt, miért nem vigyázott vagy miért vágyott többre, mint amennyi jár neki? A nevetés valóban feddő s ily módon javító szándékú lenne? A gyerekkori nevetés erre utal. Ilyenkor még ösztönös, fiziológiai, s kevésbé szellemi jelenség, a test, a szervezet egészségének a biztosítéka, a lélek születésének előjele. Inkább testi szükséglet, mint spirituális mulatság. Gyerekkori komikumélményeim a humornak ezzel az egyszerű és elemi fajtájával kapcsolatosak, a kinevetéssel, amely a rászedés, kicsúfolás és a rossz tulajdonságra való reagálás eredménye volt.

A szellemi mulatságnak nevezhető irodalmi humor más természetű. De már most jelzem, a fenti „ősi” indítékok ebben is megtalálhatók, bár mintegy humanizált formában. Mindenek előtt több benne a megértés! S a kinevetés is megbocsátóvá, jólelkű mosollyá szelídülhet általa. De még a kicsúfolásnak is valami nemesebb célja lehet benne. A kinevetés aktusa azonban nem tűnik el egészen, alapvonása marad. Nem is tűnhet el, mert a humor keltette nevetésnek – mosolynak – lényegi elemét jelenti, a nevetés okozta jó érzést, a fölényérzetet! A nevető ember fölényben érzi magát a kinevezettel szemben. Olyan fölény ez, mely azonban nem valamiféle elégedettséggel és diadalérzettel tölt el, hanem a magasabbrendűség megértő jóindulatával, a szellem bölcsességével, amely számára elnéző együttérzést, humánus megértést javasol.

Az irodalmi humorral való találkozásom korai, szerencsés véletlen volt. Tíz-éves lehettem, régi újságokat és öreg könyveket olvasgattam a padláson. Huszadik század eleji írásbeliséget vagy még régebbi nyomtatványokat. Füzetszerű, igénytelen könyvecske került a kezembe, Karinthy Frigyesnek egy olcsó kiadású műve, a címére sem emlékszem már. Néhány rövidebb humoros írása volt benne s egy hosszabb Verne-paródiája: A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig. Akkor meséket olvastam, Vernét sem ismerhettem, önálló műként vettem a paródiát. De így is lekötött. Megéreztem benne a groteszk helyzetek furcsaságát, valamiféle rejtélyes áttételesség mosolyra késztető erejét. Mintha az írás nem azt jelentené, ami az értelme! Karinthy történetet mesél, ami azonban nem lehetett úgy, ahogy elmondja, mégis igaznak tűnik fel, s ez a kettősség mosolyra késztet. Mintha valamiféle nagy és veszélyes utazásról beszélne, s közben egyszerű semmiség az egész. Aztán az is szokatlan volt számomra, hogy a pesti helyszínt nem ismertem-ismerhettem, a történet hihetetlennek tűnt fel. Talán a humor és a paródia lényegi elemét, a látszat és lényeg ellentétét éreztem meg, nem felismerésként, csupán sejtésként, ösztönös élményként. Valamivel később újabb humoros élményem lett Jerome K. Jerome, Három ember egy csónakban című regénye. Lévai háziasszonyomtól, Kutak nénitől kaptam karácsonyra, kis kosztos diák. Más mint Karinthy írása, tipikus angol humor! Derűs történeteket mond el egyenesen, „fahangon”, melyek az emberi kicsi-nyességről és lehetetlen helyzetekről szólnak. Egy jelenetére máig emlékszem! A fontoskodó nagybácsi képet akaszt a falra. Kiméri a helyét, a szeget a falba veri, kezére csap, és az egész család körülötte segédkezik, mindent tönkretesz maga körül, míg a kép a helyére kerül és halálra fárasztja a többieket! Hangosan kellett nevetnem. Pedig hallgatag, képzelődő és töprengő gyerek voltam, nem tréfamester, talán a nevetésben is a humor szellemi vonása fogott meg. Gimnáziumi éveim alatt Léván, háborús időkben a humornak még egy „irodalmi” formája fogott meg, a légiós ponyvaregények könnyed abszurduma. Kockás Pierre és Charles Lorre idegenlégiósok óriási verekedésekkel tömegeket vernek ki a kocsmából, hatalmas pofonjaik nyomán röpködnek az emberek, Rejtő Jenő-s ízű humor! De ezek az igénytelen ponyvák a háború utáni komorságban is jó mulatságot jelentettek, mintha a kor humora lennének, ronggyá olvastuk őket.

Az irodalmi humor ízei az ötvenes évek elején érinthettek meg ismét, a kassai ipariskola első magyar osztályának tanulójaként. Húszévesen, megkésve, gyöt-relmes évek után a felszabadult életerők a jókedv és derűs nevetés lehetőségei felé vittek. Karinthy immár törvényszerűen tért vissza számomra, hozzáférhetően, a kassai antikváriumban vettem meg az Így írtok ti – „Dezső Alajos és Major Henrik karikatúráival” – és Új dekameron című köteteit. Osztálytársaim közt is nagy sikere volt Vaszary János könnyed humorú, szellemes regényeinek – Vigyázz, ha jön a nő! –, de Gádor Béla és Darvas Szilárd könyvei is eljutottak hozzánk. Leginkább Karinthy valami olyat sugallt, ami bennem szunnyadhatott: az intellektuális humorérzéket s a parodisztizáló hajlamot! Bár inkább ösztön volt ez, mint tudás! Ma is úgy érzem, hogy a prózaírást, ahogy a költészetet sem, nem lehet „csak tudni”, „érezni” is kell, az írásban alighanem több az ösztönös erő, a biológiai érzékenység, mint a tudatos formakészség. A túlzott tudatosság könnyen spekulációhoz vezet! A költői munka rejtélye táján tapogatózunk! Mintha a tudatalattinak és az emléktartományoknak a feltörése, és az intuíció kapcsolatteremtő tevékenysége, amellyel a fogalmak közt megtalálja a rokonságot és összefüggéseket, mintha az a belső fiziológiai folyamat, amely a szöveget szavakból felépíti és létrehozza, valamilyen elemi ösztön hatására működne, és a tudat utólag hagyja jóvá, mintegy értékeli, ellenőrzi, hogy az újszülött – verssor, mondat, szövegtartomány – jó-e, szép-e, egészséges-e, igaz-e? Visszatérve a kezdethez, itt és ily módon írtam első nyomdaérett szövegeimet. Nem véletlen, hogy a diákélet inspirált – Felleg Kelemen súg –, de az sem, hogy az Új hajtások című korabeli antológiáról paródiát írtam. Távol a fővárostól valamiféle naivul informálatlan, irodalmilag „gyanútlan” közegben éltem. Ezek az írások jelentek meg aztán a Fáklyában az 1954. júliusi számban Sas Andor jegyzete kíséretében. A tudós tanárt a közölt írásokban meglepte „a jellemzés élessége és az irodalmi műveltségre valló, eleven stiláris készség”.

Ezen érdemes eltöprengenem. Akkori maga felett is, de méginkább az írás természete okán. Voltak kivételes gyerekek, képességeiket korán megmutatók, Karinthy gyerekkorában tudományos-fantasztikus regényt írt. Magam mindennek a lehetőségétől is messze voltam. Szerettem olvasni, mohón kerestem a könyveket, de naplót például sosem írtam. Az írás késztetése nem élt bennem. Néha gondoltam rá, különösen a háború utáni időben, hogy jó lenne leírni és megörökíteni, ami történik velünk, megőrizni az események tényeit, hangulatát, megörökíteni az időt, de sosem sikerült. Egy-két feljegyzés után abbahagytam. A Sas Andor említette „irodalmi műveltségre valló, eleven stiláris készség” lappangó ösztön lehetett. De miért jelentkezett a műszaki szakiskolában, ahol gépészmérnöknek készültem? A környezetem nem késztetett! Valahogy feltört s megmutatta magát. Talán mint az elkésett önmagam keresésének egyik lehetősége! A szakmámat is értettem, érdekelt is, megfogta képzeletemet. A nőkkel szemben ügyetlen voltam, magányos alkat, futballoztam, bokszolni tanultam és – írtam!

Kopott, fekete fedelű füzetet lapozok azokból az időkből. Nem matematika- példákat, sem műszaki ismereteket találok benne, hanem olvasmányélményeimről szóló feljegyzéseket. Az antikváriumban Henry Bergson: A nevetés című könyvére találtam. Elolvastam és kijegyzeteltem, alaposan áttanulmányoztam. A komikum fajtáiról írtam ki fontos gondolatokat, átstilizálva, saját mondatokkal: „A humorista tudósnak öltözött moralista, olyanforma, mint az anatómus, aki csak azért boncol, hogy megundorítson, és a humor abban a szűkebb értelemben, amelyben itt vesszük, a morálisnak tudományos hangnembe való átvitele.” Aztán a komikumról: „A komi-kum nem tartozik sem egészen a művészethez, sem egészen az élethez. A vígjáték a valódi élethez sokkal közelebb van, mint a dráma.” De a füzetben Karinthy Kötéltánc című regényéről is találok recenziót, melyben (1954. március 24.) Rácz tanár úrral való konzultálás után utalást teszek Freudra, majd ilyen zárómondat: „Nő nélkül céltalan az élet (a főhősé)”. De van itt egy Pszichológia című kijegyzetelt anyag, nem tudom már, milyen műből, melyben az észlelésről, emlékezésről, képzeletről, gondolkozásról, beszédről, akaratról, tevékenységről és egyénről esik szó rövid tézisekben. Házi feladat önképzőköri szinten! De azt bizonyítja, hogy a mechanikai törvények és gépelemek mellett a lélektani és filozófiai kérdések is foglalkoztattak. Mi olthatja belém ezt az érdeklődést? Érdemes eltöprengetni, mi késztette ezt az érdeklődést, hogy érvényre törekedjen és eluraljon. Annál is inkább, mert összefüggésbe hozható irodalmunk akkori helyzetével, mint-egy csecsemőkorával, szánalmas esendőségével és lelkes tüsténkedésével, hogy mutassa magát. Már bizonyos öntudatra ébredt és fejlődött! Élményei tömege nyomta s a beszédkényszer, hogy kitárulkozzon. Minden személyes késztetés a közös törek-vések jellemzője lehetett! Az irodalom változatos helyekről ad hírt magáról, vidéki forrásokból törekszik a fővárosba, a személyes pályáknak lényeges jelentésük van. A magam fészkelődése is az irodalom tulajdonképpeni hiányára utalhat, a szellemi űr és légszomj jele. Pozsonyban akkor már volt valamiféle irodalmi élet, szerkesztőségek rendszere, a kezdő írók szakmai találkozásokon keresték a kibontakozás lehetőségét, első eredményei az Új hajtások című antológiában összegeződtek. Ehhez képest Kassa periféria, oldalági valóság. Irodalmi értelemben vidék, a gyanútlanság és jóhi-szeműség helye, társadalompolitikai értelemben naiv tudatlanság ösztönvilága. Karinthy, Gorkij és Wells sugallta irodalmiság! Innen fakad, még a kor eszmei kánonjának a nem ismeretéből a kritikai látás, amellyel a korszak jelenségeit parodizáltam. Meg a felszabadult hangulatból, amely az ipariskola első magyar osztályát jellemezte, megkésettek és váratlanul feltörők jóízű közbeszédéből, az ötvenes évek legelejének mély magyar lélegzetvételéből. Egy kassai osztálytársam révén megismerkedtem a városi hangosanbeszélő szerkesztőjével, humoros magyar nyelvű szövegeket kért tőlem. A Dóm és a színház közti parkban hallgattam aztán, a sétány padján ücsörögve, ahogy szerény humoreszkjeimet bömbölik a hangszórók, miért nem görbe a kifli és miért kicsi a zsemle, tehát a kor humoros témáit, meg hogy mennyire kártékonyak a bürokraták. De az is tetszett, ahogy diáktársaim a faliújságokon olvassák a karcolataimat és nevetnek! Könnyed játékból, mintegy kalandszerűen írónak véltem ma-gam, készültem az érettségire s közben írogattam. De már nem hobbi volt ez, az „írás ördöge” sokkal mélyebben élt bennem. Karinthy révén parázslott, Wells Önéletrajza mélyítette, Fábry Korparancsa a múltra döbbentett, izzították apró sikereim. A karikatúra-tablónkon széles íróasztal mellett ülök, éppen „alkotok” mint „íródeák”. Tervem, hogy érettségi után a pozsonyi Műszaki Főiskola Gépészeti Tanszékére iratkozom be, a fővárosba kerülök és szüleim óhaja meg a magam vágyai szerint mérnöki pálya vár rám.

2

Más szemmel címen 1957-ben rovatom volt az Új Ifjúságban, külső szerkesz-tőként pedig humoros oldalam. Esténként a Grand kávéházban ollóztam össze az anyagát. A humorra az eszmei fegyelem korában is szükség volt, mintegy a múlt haladó hagyományaként. A főiskolát az ötödik szemeszter után ott hagytam, író leszek, a szerkesztői élet magába szippantott. Szinte egyedül voltam, aki humoros dolgokat ír. Paródiákat pedig kizárólagosan. A humoros bírálat helyzete összetett. A kizárólagos, kemény politika bírálat után kiált. Az eszmerendszer filozófus atyjai tudták, hogy a közösségi társadalom nem lehet meg bírálat nélkül. A kritika a kizá-rólagossággal szemben demokratikus vonásokat visz a szerkezetbe. De a bírálatot a gyakorló hatalom hamar az önkritika irányába vitte. Aki hibát követett el, bánja meg bűnét és fogadkozzon, hogy többé nem teszi! A szatíra lehetett volna a társadalombírálat irodalmi formája, a humor, mint a rendszer önkritikája. A szatíra szükségéről és feladatairól elméleti könyvek születtek, sokat beszéltek róla nyilvánosan is, de a valóságban nehezen érvényesült. A hatalom érzékeny, és a cenzúra működik, számos jó kezdeményezés zsákutcába fut. Annál érdekesebb, hogy közéletünk, szer-kesztő-ségeink felvállalták a humort, mondhatnám, futtatták! Hiszen gyanútlanul írt paró-diáimban végül is a kor irodalmi kánonját, a szocialista realizmus gyarlóságait csú-folom. A szerkesztők is kockázatot vállaltak érte. Érzékeny terület, de kellett a humor! Valamiféle kettősségre utalt ez akkor, bonyolult emberi teljességre. A szerkesztő – a politikus – az ideológiai fegyelem elkötelezettje, betartja szabályait, s közben mintha áhítaná a könnyedebbséget, a másság oldottságát, a nevetést, a kötelesség járma mellett a szabadságot. S mindebbe belefért a rendszer humoros bírálata!

Emlékeimet idézve talán az idő fogalmához is közelebb kerülök! Meg remé-nyem szerint ahhoz az egyre ritkábban felvetett, ám változatlanul fontos kérdésre adható válaszhoz, hogy mi az irodalom. Mire kell, mi az értelme, célja, küldetése? Van-e ilyen s kell-e, hogy legyen? Felvethető kérdések ezek, s fel kell vetni egyáltalán? Az a kor nemcsak felvetette, hanem meg is válaszolta, feladatokat adott az írónak! Mulasztásait számon kérte. Ellenkezését büntette. Sokat írtunk már erről, most fontosabb, hogyan éltem meg, hogyan érzékeltem ezt a korkövetelményt. Emlékezve talán tetten érhetem írói tudatom születését, ráhibázok a művészeti munka bizonyos vonásaira, megérzem az alkotás öntörvényeit! S közben rögeszmémtől sem szabadulhatok, mely szerint irodalmi tápászkodásunkban elvontan is, talán egyetemes értelemben is megtalálhatók az írásbeliség kibontakozásának a tanulságai, évszázadainak az értelme, az írásos közlés és önfeltáró igazságkeresés természete, talán lényeges elvont igazságokra is bukkanhatok. Persze nem kockázatmentesen! A mai irodalomelméleti kánonok értelmében ilyen vizsgálódás jóhiszemű anakronizmusnak tűnhet fel, meghaladott tépelődésnek! Hiszen a posztmodern elméletek ma már a szövegek szer-kezetét tanulmányozzák és ízekre szedik, hogy ismét összerakhassák, az elemi kérdések, mondhatnám ősokok, az írásbeliség léte és célja, életerő volta és való-ságfeltáró természete kevésbé érdekes. Bár kissé olyan ez, mintha az orvostudományt leginkább a haldokló anatómiája érdekelné!

Pedig az irodalom általános leszegényesedése, életerő voltának a sorvadása nemcsak fontosabb kérdéseket vet fel, hanem érdekesebbeket is! Az írót a valóság szüli, életközege és sorsa formálja, munkája érdemi voltát élete határozza meg. Magam így sejtettem meg és meggyőződésemen nem kellett változtatnom. A humoros próza a kezdetektől hasonló felismeréseket sugallt. A humor elsősorban a jelenben él, s a komikum aktuális, akkor jó és hiteles, ha meggyőzően a mához szól. A pillanat és a nevetés közt rejtett, ám eltéphetetlen kapcsolat van. A múlt humora, a régi adomák komikuma, Don Quijote kalandjainak bájos s néha szinte fájdalmas groteszksége is – a komikum folyamatossága okán – a jelen fényében nyernek értelmet! A jövő képe általában humortalan. Ha néha mégis mosolyt váltana ki bennünk, azáltal teheti, hogy értelmét a pillanat villantja fel. Moli?re hőseit felismerjük, köztünk élnek! Amikor azt állítom, hogy az író munkáját az élet – gyakran a saját élete – határozza meg és feladatokat jelöl meg, kötelességeket ró ki számára, arra gondolok, hogy a bíráló humor elsősorban környezetére hat.

Pozsonyban, mintegy a „mélyvízbe dobva”, jelentős, időszerűen érdekes témákat kerestem, igazi humoros mondanivalót! Úgy éreztem, nemcsak a magam, hanem a társadalmi „önbírálat” komolysága és súlya értelmében teszem. A kezdő író inkább publicistaként gondolkodik, akkori helyzetünk is a közírás felé terelgetett, könyvkiadás és irodalom gyerekcipőben járt. A közlés lehetőségei a lapok, természetes lehetőségként sodródtam az újságírás felé. Első kötetemet – szinte a tudtom nélkül, katonaságom alatt adták ki – a Nevető embert lapozva szívme-lengetőnek tűnik fel íróságom őskora. Az írásokban a nagyot akarás komolysága elegyedik tapasztalatlansággal, utánérzéssel és ösztönös naivsággal. A jelenségek megfigyelése és a gondolati rátapintások humoros érzékre utalnak, másrészt a nyelvi komikumot néha túlzó kifejezések, pontatlan szavak hiteltelensége roppantja meg. A humoros szöveg minőségének feltétele a mértékletes pontosság, a tények és a kifejezés egyensúlya, a szavak helyénvalósága, a groteszk képek tisztasága, a közvetettség mértékének is pontosnak kell lennie. A nem eléggé élénk szöveg szürke, a túlstilizált és mesterkélt hiteltelen! A humornál a rámutatás pontossága el-engedhetetlen. Akkori témáim arcok a diákéletből, a szórakozott orvos, politikai közhelyességek és a divatok világa, mindennapi apróságok. Megformálásuk a köny-nyed humor szintjén mozog. Nem a szatíra felé mutat, inkább a tréfa és nevetés meg a játékosság irányába. Talán, mert az érett humor intellektuális tapasztalatokat és megfelelő gondolati színvonalat feltételez, bizonyos filozófiai mélységet is. Ilyen értelemben a humor (is) drámai műfaj, nem megjelenít és elbeszél, hanem elvontan tömörít és összegez, irányzatos értékítéletet sugall. Az ötlet fontossága is ezt jelenti, a hiteles ötlet és pontos megfigyelés az ábrázolt jelenség értelmét és súlyát biztosítja. Második kötetemben – Szemez a feleségem, 1961 – az új valóság a Nő! Az örök téma, mely mégis minden írónak új, ahogy az újszülöttnek is új minden vicc! A nőről rengeteget lehet olvasni, közvetve megtanulni, de a személyes tapasztalatok az átéltség eredetibb és mélyebb tartalmát hozzák. Akkor is, ha a felismerések a hagyományos témakörökön belül maradnak. A személyes élmények megújítják a formákat, még a stílusnak is hasznára lehetnek, valamiféle érzelmi-érzéki tartalmak lopakodnak a szöveg anyagába. Pontosabb lesz a stílus, átéltsége elmélyül. Mintha valahogy bensőbbségesebb lenne…

Mintha az író munkájában – ismét a megérzés – számottevőbb lenne az ösztön, a zsigeri megérzés és intuíciós kapcsolatteremtés munkája, mint hinnénk. A formaalkotás mozzanata mélyen a tudatalattiban gyökerezik, s legalább annyi benne az ösztönös érzéki elem, mint a tudatos formakészség. Mindez a nyelvvel függhet össze. Azokkal a folyamatokkal és kapcsolatrendszerrel, melyekben az emléktartományok anyaga és a megélt valóság fogalomkörei elvont értelmet és szóbeli kifejezést nyernek. Ily módon hathat a női közelség s az érzelmi kötöttség a stílusra is, a kifejezés erejét, tökélyét növelve. A tárgyiasság rovására az érzékiséget erősíti, az emberi kapcsolatok lényegi vonását, mely az ösztönök irányába mutat.

Az író munkájában a gyakorlat hozza a fejlődést, a tapasztalatok növelik a mesterségbeli tudást. A szakmai ismeretek minőséggé, rutinná válnak. Következő kötetemben – Na, ki vagyok? 1965 – a gondolatiság felé való törekvést érzem, valamiféle intellektuális elmélyülést. Ez a stílus pontosodása mellett a groteszk fogalma felé hajló szemléletmódot jelenti leginkább. Az apró történetkékből, fanyar hangulatokból és jellemvázlatokból feszesebb krokik és humoreszkek lesznek. Mintha a kiinduló ötlet mélyebb tartalmat, elvontabb gondolatiságot nyerne. Mintha a meglátás, a felvillantott felismerés értelme jobban tudatosulna. Ily módon a témák és kidolgozásuk következetessége, a csattanóban összpontosuló tanulság társadalmi értelme is mintegy fontosabb lesz. Ebben valószínűleg a korszak reformgondol-kodásának és a megújuló értelmiségi törekvéseknek is részük lehet. Igen, a komikummal dolgozó írót jelene formálja és determinálja! Éppen az elidegenedés filozófiája, Sartre elkötelezettségfogalma tört be hozzánk, sodródó nyugatias gondolatiság, más klasszikus filozófiai áramlatok is a köztudatba kerültek. A gondol-kodási hajlam élénkülésével a társadalomkritika is bővül. Olyan írásaimban, mint a Főtárgyalás, Elidegenedünk Pemetével, Tudat felett, tudat alatt, Minden másképpen van találom ennek nyomát. Az írásokat a reformgondolkodás feltáró és javító szándéka mellett a formai feszesség jellemzi. Termékeny korszak, minőségi változásokat hozó évek, a gondolkodást a hitelesebb valóságlátás jellemzi, az újsze-rűséget pedig az ötletek frissessége, a kezdet kicsiny zsemléitől és torz kiflijeitől messze járunk. A nyelvezet is változik, olyan értelemben, hogy a gazdagabb tartalmú komikumot kifejező szóképek és stílusfordulatok új szemléletmódhoz, a „más szemmel” látás igényéhez alkalmazkodnak: mélyebben feltárni a kor valóságát, hatásosabban kimondani az igazat! A humoros műfajok a szatíra felé törekszenek, a nevetés nem játékosan könnyed, mintha sokkal nyíltabb és már-már dühödten gondolatébresztő lenne! S mindez az újságírói munkával párhuzamosan, mintegy szimbiózisban történik, és már kisprózai műfajokkal – novella, elbeszélés, kritika – kölcsönviszonyban s egy időben, ez egyrészt a táguló irodalmi lehető-ségekre utal, másrészt arra, hogy a műfaji többszínűség mögött valamiféle mohó megismerőkészség és elmélyülő, valóságfeltáró igyekezet állhat.

Aztán 1967-ben megjelent a Baj van a humorral című válogatásom, új írásokkal bővítve. Turczel Lajos írta a kötethez „a humoristáról” az utószót. Ebből idézek: „Duba komikumfelfogásában és -ábrázolásában erőteljesen érvényesül az az arisztotelészi tétel, mely a komikum, illetve a komikus hatás megkülönböztető jegyét, a fájdalommentességben látja. (»A nevetséges… valamely hiba vagy rútság, mely fájdalmat és bajt nem okoz.«) Az emberi lélekben és a társadalmi életben megmutatkozó hibákra, fonákságokra legtöbbször derűs fölénnyel vagy játékosan rezignált mosollyal tekint, s a »rosszat« és a »kártékonyt« dialektikus módon nem élezi ki bennük. Szemmel láthatóan hisz a nevetséges léleknemesítő és ellentéteket feloldó erejében… a humoros ábrázolás a szatirikus mellett majdnem (vagy teljesen) egyenrangú szerepet kap, s így a szórakoztató jelleg a tendenciózusság rovására meglehetősen kidomborodik. Ez azonban nem műfaji degradáció, mert Duba a ki-fejezetten szórakoztató humort is »komolyan veszi«, azaz igényes eszközökkel teremti meg, másrészt olyan tulajdonságokkal rendelkezik (tematikai és műfaji sokoldalúság, a korvalósághoz való élénk viszonyulás), amelyek megóvják attól, hogy szatírái öncélúvá váljanak…” Úgy gondolom, Turczel megérezte, hogy nálam a humoros látás és komikumszemlélet az életérzésben gyökerezik és összefügg a valóságlátás realizmusával, amellyel novellát, regényt vagy esszét írok. Ebből az időből két humoros elbeszélésem is erre utal, nevezetesen a Botrány a fekete alap körül és a Kolera a Ló-utcában címűek. Már nem a gondolati tömörítés és az ötletszerűség munkál bennük, hanem a folyamatosság és elbeszélő részletesség, az ábrázolás momentuma, átszőve a groteszk látás és humoros szemlélet elemeivel. Az áttételesség és kétértelműség légkörük minősége, természetes téridejük a komikum. Ezzel az írói látással első regényemben a Szabadesésben (1969) is találkozunk. A regényidő állandó része s a stílus mélyén is gyakran kísért, árnyalja a drámai elemeket, más esetben domináns lesz és uralja az ábrázolt jelenséget, ironikus vagy abszurd helyzetekben csúcsosodik ki. Máskor, álomszerűen, mintha a korabeli cseh irodalom (Kundera, Páral, Hrabal) modern újszerűségének halvány, a mi valóságunkhoz szelídített vissz-fénye lenne. S mintha az írói ösztön szerveződne és tudatosulna benne, melynek során az élet formálta szemlélet irodalmi érzékiséggel szembesül.

Nálunk a személyes írói kiteljesedésben jelentős, sőt talán döntő szerepe volt irodalmunk általános fejlődésének, a nemzedékek sorjázásának és a műfaji gazda-godásnak, az általános bővülésnek és gazdagodásnak. Író és irodalom a szokásosnál is jobban és kölcsönösebben inspirálták és provokálták egymást! Mintha az írás valamiféle sajátos „szűznemzéssel” történne. S mintha a személyes írói munkát valamiféle közös igyekezet, homogén életérzés hatná át. Az írás anyag, nyelv és valóság, általános és mindenkié, a stílus és forma egyéni, az íróé! S ha az első tartomány, a lét kaotikus és az irodalom fejletlen, a második tétel is nehézkes, botladozó, kezdetleges. Makacsul él bennem a meggyőződés, hogy irodalmunk felnövekedése sajátos körülmények között zajlott, a nincs, a semmi jelenléte kétségtelen a legelején, bár nem a semmiből, hanem önmagunkból lettünk! Fából vaskarika lenne? Meglehet! Annál kedvezőbb nekünk, mindenért magunkat okolhatjuk…

3

Irodalmi paródiáim Káderezés a (zseb)Parnasszuson címen először 1979-ben jelentek meg kötetben. A kezdeti korszak – 1954–57 – írásait, Kacagó irodalom címen külön fejezetbe sorolta a szerkesztő. Indokoltan. Mások, mint a későbbiek, kiindulópontként jelenítik meg irodalmunk csírázó önbírálatát! Nem is annyira szer-zőkről szólnak a parodisztikus szemlélet jegyében, hanem az általános jelenség ellenében vihognak, a sematikusnak és irányzatosnak nevezett közírói stílus és irodalmi kanonon kacagnak. A „jellemzés élessége és az irodalmi műveltségre valló, eleven stiláris készség” – írta volt Sas Andor. Ő így érezte. Az irodalmi műveltség-re valló jegyeket inkább valamiféle ösztönös realizmusnak vélem. Bár talán ez sem pontos. Az eszme ellen általában nem berzenkedtem. Az irodalomban a lelkesedés üres sémáit és a gondolatiság egyoldalú sivárságát nem fogadtam el.

Bizony a „jellemzés élessége” is ösztönös volt. Nyelvezetként élhetett bennem humoros szimbólumok és ironikus metaforák képében. Nagy-nagy adag játé-kossággal telítve persze. A szabadon kísérletező és formaelemző versírás játékos kedvét, képzelődő ficánkolását vélem itt tetten érni. Emellett azonban bizonyos lírai készséget és ritmusérzéket is, verstanilag is egészen helyén vannak ezek a vers-paródiák. A formára koncentrálnak, miközben a tartalmuk humoros, groteszk értel-mű. A paródia ingerkedő nyelvöltés, úgy tesz, mintha komolyan azonosulna tárgyával, miközben ez esze ágában sincs, jóindulatúan és együttérzően torz vonásaira figyelmezteti. Mindezek ellenére a paródia motorja mégsem (csak) a bíráló szándék, sem az értéktelen ficamok könyörtelen felfedése, hanem valamiféle dévaj incsel-kedés, fölényes játékosság, melynek során a nyelvi akrobácia is előtérbe ke-rül, én is tudnám úgy, mégis másképp teszem, torzító tükörként nyilvánul meg benne a költői nyelvezet benső életének imitációja. De mégsem céltalanul. Hanem hogy a formateremtő nyelverővel leplezze le az eredeti haszontalan vonásait! Mint-egy párhuzamot von az eredeti mű és torzképe között, groteszk hasonlóságokra mutat rá, minőségi bakikat leplez le, karikaturisztikus bíráló szándéka tehát mégis nyilvánvaló! Kezdetben játék volt számomra, könnyed erőpróba, amelynek azonban – éreztem – komoly tétje van! A magam fejlődésében is segített, a nyelvezet és a forma tartalékait összevethettem a realista valóságlátás értelmével. Mintegy az írói tudatosodás iskolája lett számomra, a fiatal nemzedékek jelentkezését parodisz-tikus körképpel fogadtam. Közben azonban az új értékeket és formaújdonságokat recenziókban és kritikai írásokban, esszéisztikus gondolati módszerrel is igye-keztem követni, akkori helyem az Irodalmi Szemlében ezt szinte kötelességemmé tette. Néha a tehetséges kezdő szerzők munkáit előbb kritikusként elemeztem, majd parodizált képpel soroltam be a torzképek panoptikumába.

Az irodalmi humornak erős gondolati alapja van. Egyértelműnek és logikus- nak kell lennie. Ellentmondani látszik ennek az állításnak, hogy a humoros ötletek feltétele a szabad képzettársítás, a csapongó intuíció, amely a tudatalattiban gyöke-rezik, tehát ösztönös. Bonyolíthatja a kérdést, hogy a humoros képesség, a komi-kum belső működése alighanem biológiai törvényeknek is alávetett, s mintha életkorfüggő lenne. Egykor volt számomra a szinte cél nélküli, játékos kezdet, a diákélet és a tápászkodó irodalmunk parodisztikus szemlélése, mintegy a gondtalan jókedv és ösztönös nevetés, majd ahogy az írói tapasztalatok gyűltek és mélyültek, a humoros témák is „komolyodtak”, a reformévek hozadékaként mélyültek, a játékosságot kíváncsi s szinte szorongó gondolatiság váltja, mintha a figyelő tudat megrökönyödne: hogy mik vannak! A nevetés mosollyá szelídül, az életöröm töprengő kérdőjellé görbül, a gondtalan kacajt fejcsóváló hümmögés váltja fel. A komikum láttatásához okoskodó elmélet társul, krokihoz tárca és karcolat, a humo-ros elbeszéléshez novella, a szatírához esszé, mintha a humoros szemlélet ellenében fordulnának az arányok, a széppróza tör fel, regény fészkelődik. A humor és komikum az írói munka főiskolája lehetett, ha nem is az egyeteme! A valóságlátás a felismerések tudatosítását szolgálta. Hatvannyolc után, a szellemi emelkedés meg-roppanásával jellegzetesen az irónia következik, az elmélyülő hiányérzet és a leki-csinylő gúny kifejeződése, a groteszk témák és humoros elbeszélések időszaka. Már nem ötletre épülnek, hanem jelenségek felismerésére, általános társadalmi forma-lizmusra, felelőtlen bürökratizmusra, s nem kihegyezett csattanóra törnek, inkább tanulságra, elvont következtetésre, a komikumot jelenetként játszatják el az élet színpadán. A Csapfelelős, Az elrabolt taliga, Jómadarak alkonya után a Kiárusítás délelőtt (1984) című kötet lapjain műfaji keveredés összegeződik, groteszkből abszurdba hajló életérzés kavarog. A minőségi változásokat a kor – történelmi idő és életkor – határozza meg, az írás biológiai és szociológiai dimenziói, az író megírja és lélekben megéli művét!

4

Fiziológiailag is meg kell élni, hogy eljussunk az abszurdig! A rendszerváltás hozza 1989-ben a lehetőséget, meg a 60 évnyi biológiai idő, 1992-ben jelent meg A mesélő gyilkos című könyvem. A kötetet záró jegyzetemből idézek: „Bármerre nézel, ott a nevetséges, amihez nyúlsz, benne a komikum. Csak az a kérdés, van-e kedved nevetni, bírod-e kedvtelve nézni, ami groteszk? Nevetés és sírás édes-testvérek, néha átcsapnak egymásba, a tragédiát csak hajszál választja el a komé-diától. Néha elég egy apró mozdulat, véletlen árnyalat vagy parányi változás, s egyik a másikba megy át: komikum a tragikumba, tragikum a komikumba!

A múlt rendszerben a humoros bírálat éle az öntelt hatalom és a korlátolt funkcionárus ellen irányult, kinevette az ésszerűtlen intézményeket, a jogtalan tetteket és az emberi butaság működésének számos „remekművét”. Ma a humor kigúnyolja az elbizakodott hatalmat, az öntelt politikust, éle minden ellen irányul, ami éssze-rűtlen, jogtalan és kisszerűen embertelen. A humor célkitűzése azonos maradt, pontról pont-ra megegyezik. Ez a humor forradalmának lényege. Hatalomellenessége időtlen! Nem a kornak a függvénye, hanem az emberé! Az ember azon tulajdonságának a függvénye, amely örök és elpusztíthatatlan: élni akarásának eredménye!”

Camus tétele, mely szerint az emberi lét értelmetlen, és az ember nem értheti meg a világot, sem a saját szerepét benne! Nem könnyű egész mélységében felfogni a megállapítást, azonosulni még nehezebb vele. Döbbenetes lemondás van benne, az emberi akarat tehetetlenségének beismerése, olyan végzetes pesszimizmus, melynek az életerők természete is ellent mond, az ember élni akar! Mégsem elhanyagolható, sőt azt sem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem igaz, valahol nagyon mélyen, a magányos ember tudatának a tükrében igaz fényként villant fel. Az életben jelen lévő komikum keresésének és felfedezésének is a kísérője lehet. Azzal az állítással szemben, hogy az ember (mégis) él!, szembeállíthatjuk a kérdést: de hogyan él?! Spirituális lénye és értelmi ítélőképessége, morális teherbírása miként viseli el anyagi létét, mindennapi életét? Mi történik akkor, amikor valóban értelmetlenné válik számára, abszurddá lesz a világ?

Az abszurd műfajoknál nem a nevetés a tét! Sem a játékosság, a jókedv, a mulatságos bírálat. Az abszurd felismerése és megélése a tudat drámahelyzete! A megdöbbent töprengésről szól, az irracionalitás életes megnyivánulásáról. A lehetetlenségről és tehetetlenségről szól, amely tehát mégis létezik. Az abszurd (absurd) latin szó, jelentése: lehetetlen! De az abszurditás fokozódhat! Amikor próbáljuk a fogalmat megfejteni, szavakba zárni és nyelvi formába önteni a lényegét, mintegy megfoghatóvá tenni, rádöbbenünk, hogy szinte lehetetlen! Van s mégis mintha nem lenne! Mintha maga a jelenség is kívül esne a hiteles emberi valóságon, a fogalom kicsúszik a szavak fogságából, ahogy csipeszünkből a láng-nyelv, amikor meg akarjuk fogni. Beckett Godott-jában még megérezzük az „alaktalan és tárgytalan várakozás” lényét, az „éteri” várás misztériumát,