Milan Rúfus versei

Fonott kosár
(Prútený kôš)

A fűzfa a megmondhatója, mennyi alázat
kell egy kosárhoz, mennyi hűség
a megsejtetthez.
A vessző simul,
hajlik és kitart. Marasztotta fű s ég,
ő elhagyott partot, vizet, virágot.

Kisusogja a titkot, amit az ember
egykor a füzek gyökeréig kiáltott,
s most sulymok takarnak.

Elmondja a fiaknak.

Ráncok
(Vrásky)

A mosoly is sebet váj
a száj köré. Az álom gyöngéd ujjai,
amikor este lezárják szemhéjunkat,
a szem sarkába árkokat szántnak.
A hegedű vékony húrokat feszít az arcra,
mit várhatunk hát a doboktól?
A vágtázó hadaktól, a felhőszakadástól?

S ki irányítja mindezt? Régi lemezként
ki forgatja az arcot?
Ki helyezi a fáradt
tűt szeretetteljesen
a lemez barázdáiba,
ki hallgatja így hangját urának…?

Téli fa
(Zimný strom)

Meztelen és sértődött,
mintha a vesztőhelyre menne.
Már minden rajta kívül van.
Szél és eső.
Mint víz a libatollról,
peregnek róla a napok.
Hallgatag száműzött
zárt ajtók mögött.

Csak bent, a redőnyökön túl,
a háncs gyertyavilágánál
éli életét, telnek napjai.
S árnyak, a függöny rezdülése sem
árulja el, hogy bent valaki
ül és hallgat.

Senki földjén
(V zemi nikoho)

Fáj a vers, testvérem. Fáj nagyon.
Gályarab-hallgatás búg benne s fájdalom.
S az idő, az idő – tücsök az óra

belsejében. S az üres, istentől elhagyott szóra
bánat hull az égből, csillag a csűrre.

S hátrálsz tovább a senki földjén.
A csönd felé, melyben mozdul, de nem kong
a szó, az ember e üreges szárú mankója.

Úgy gondoltam
(Myslel som si)

Úgy gondoltam: annyival szaporodom emlékben,
amennyivel létemben fogyok,
nem változik hát semmi.
Csak helyet változtatok észrevétlenül.
Mint homok a homokórában,
térből térbe,
de mindig azonos
s mindig egész.

Így gondoltam.
Csakhogy az emlék is fogy.
Nem helyet változtatok hát, hanem visszakozom.
Mintha a fa már koronájával visszakozna,
s nem levelével.

Csak a sors…
A sors marad mindig éber.

Tőzsér Árpád fordításai