Oľga Feldeková – Stopposok

Garamszentmiklós és Garamszentkirályfa között mintegy harmincöt lány próbált stoppolni bennünket.
– Fütyülj rájuk! – mondtam Ľubonak. Csak azért mondtam, hogy mondjak valamit. Sosem veszünk fel stoppost. Ľubo azonban megállt.

– Hogy mennyien vannak ezek – dünnyögött morcosan, mintha én ragaszkodtam volna hozzá, hogy álljon meg. Máris hozzánk szaladt egy lányka. Fiatal volt, dundi, az arca egészséges, piros, s a trikóján fekete seriff csillag.

– Bazinba megy? – kérdezte.

– Ülj be – szólt rá Ľubo. Majd nyomban magázásra váltott: – Modorban még pasival is szolgálunk magának.

A lányka hallgatott. A helyébe képzeltem magam, s a testemen remegő várakozás izgalma szaladt át. Modorban kiszálltam, hogy szóljak Pali?ka úrnak. Még alsóneműben volt. Éppen a hónalját törülgette gubancos törülközőjével. Mondtam neki, hogy az autóban várunk rá. A kocsiban közöltem, hogy még nincs felöltözve, mindjárt itt lesz.

Hátul a lányka fészkelődni kezdett. Nemsokára megjelent a kapuban Pali?ka úr. A stoppos lánykához ültettük.

– Szereztünk magának egy stoppost – mondta Ľubo.

– Csinos kislány – hagyta helyben Pali?ka úr.

– Válogattuk, nem vettük fel mindjárt az elsőt – mondta Ľubo kissé mélyebb fekvésű hangon, mint egyébként.

– Honnan vagy? – kérdezte Pali?ka úr.

– Bazinból – felelte.

– S kié?

A választ nem értettem jól.

– Iskolába jársz? – sorjáztak a kérdések.

– Gimnáziumba – mondta.

– Gimnáziumba? – ismételte elismerően Pali?ka úr. – S hogy megy a tanulás?

A kislány erre halkan elvihogta magát, de nem válaszolt.

Ľubo meg én hallgattunk.

– Ühüm – hümmögött Pali?ka úr. – Ki most ott az igazgató?

– Prevalský – mondta a stoppos lányka.

– Előtte Didová volt az igazgató.

– Igen.

– S hol laksz?

– A Pozsonyi úton, ott az új borozó mellett.

– S már voltál ott?

– Nem – mondta vihogva a lányka.

Ľubo megállt az új borozó előtt.

– Impozánsnak tűnik – mondta Pali?ka úr. A stoppos lány megköszönte a fuvart és kiszállt.

– Csinos lányka – jegyezte meg Pali?ka úr.

– Kövér – mondta Ľubo.

– Nem baj, de egészséges – így Pali?ka úr.

– Nagy a segge – ismételte Ľubo.

Pali?ka úr Szentgyörgyön kiszállt. Megmutatta egykori feleségének a házát, és elindult.

– Nézd, üres táskát visz magával – jegyezte meg Ľubo.

– Biztos főtt ételért megy – mondtam.

– Az ilyenek már nem is haragszanak egymásra, még ha elváltak is. Ha már egyikük sem „izé”, nincs is okuk haragudni – mondta Ľubo.

– Meg újra házasodni sem – mondtam én.

– A házasság elég ostoba intézmény – mondta Ľubo. – S az a borzasztó, ha a férfinak öreg felesége van. Például, ha iskolatársak kelnek egybe. Hisz az a Kusendáné úgy néz ki, mintha a férje anyja lenne.

– Meg Terka Plesníková is – mondtam.

– Meg Ingrida – mondta Ľubo.

– De az a Kusendáné tényleg jóval idősebb a férjénél – mondtam.

– Ne hidd, a nők hamarább öregszenek – mondta Ľubo.

Szentgyörgyön egy mérnöknő várt a buszra, aki ugyanott kosztol, mint mi. Látásból ismerjük.

– A mérnöknő! – mondta Ľubo és megállt. A mérnöknő nyomban odarohant, a stoppos helyére ült, és finom, gyengéd – mondanám – kissé éneklő hangon, durvaság lenne vele szemben, tehát csicsergő, csilingelő hangon mondta:

– Nagyon-nagyon aranyosak, hogy megálltak. Már jó tizenöt perce állok itt, és sehol semmi. Nagyon hálás vagyok.

Ezután szünet. Vártam, hogy Ľubo mond valamit, de amikor már hosszúnak tűnt a hallgatás, feléje fordultam:

– Úgy látom, már szabadság után van. Szép barna.

– Igen, Spanyolban voltam – mondta a mérnöknő.

– Látszik, hogy ez nem a mi napunk bronza.

Ezért a mondatért Ľubo kritizálhatott volna. Nem szereti, ha ilyen megjegy-zéseket teszek. Nem szereti, ha a beszélgetést a társalgómhoz igazítom. Nem sze-reti, ha hozzáigazítom a stílusom. Ma tán mégsem fog kritizálni, mert jól belakott. Meg aztán, ha mégis, azt mondom majd, hogy ilyen helyzetben nem szívesen hallgatok. Odavetek legalább néhány mondatot, nehogy az illető azt gondolja, hogy felfújtam magam, mert Ľubo megállt neki.

– Mi újság Spanyolban? – kérdezte Ľubo. – Feszült a helyzet?

Nincs könnyű helyzetben Ľubo sem. Igyekszik szintén úgy beszélni, nehogy féltékenységet ébresszen. Elfelejti, hogy néha egészen más gondjaim vannak.

– Nem vettem észre semmi ilyet. Egy szigeten voltam, s ott csupa nyaralók voltak. A kikötőben amerikai katonák is voltak, de semmi más. Békéseknek látszottak.

Éppen akkor jött velünk szemben egy teherkocsi katonákkal. Vidámak voltak, valakinek integettek és nevettek.

– Na látja, itt meg még harcolnak – jegyezte meg Ľubo.

– S milyen vidámak – mondtam én.

– Alighanem győztek – így Ľubo.

A mérnöknő finoman felkacagott. Nemsokára kiszállt és nagyon hálálkodott.

– Olyan édeskés, mint a szacharin – mondta Ľubo. – Ha a feleségem lenne, sokszor kapna a pofijára.

– De csinos.

– Émelygős – mondta Ľubo.

– Ismerek még egy ilyen émelygőst, csak a neve nem jut az eszembe – mondtam.

– Az a Kusendáné is ilyen émelygős – mondta Ľubo.

– Az Ingrida is – mondtam.

– Igazad van – mondta Ľubo. – De ő másként olyan. Ő olyan számítóan émelygős. Megálltunk. Kiszálláshoz készülődtünk.

– Haragszol, hogy felvettem a stopposokat? – kérdezte.

– Egyáltalán nem.

– De nem szereted.

– Nem, mert az ember úgy érzi magát a saját autójában, mintha látogatóban lenne – mondtam. – Az ember hangja is kissé más lesz.

– Neked is? – kérdezte Ľubo.

– Ezúttal nálad vettem észre.

– Az ember keresi a megfelelő hangnemet. Éreztem, hogy más a hangom. Ha a tiéd változik meg, mindjárt féltékeny leszek.

– Nono – mondtam.

 Vércse Miklós fordítása