Útvesztők vonzásában

 Hernády Ferenc írása
Könyvről könyvre
„A pénz soha nem pótolja az észt, viszont igen jól elfelejteti a hiányát.”
… Különösképpen a jelenkori irodalom nem bővelkedik olyan (az íróját túlélő) alkotásokban, amelyek elsődlegesen a gyermek lelkivilágának egészséges fejlődését (volnának) hivatottak szolgálni.


Igaz, hogy elvétve észlelhetők parttalan elrugaszkodások az eleve más műfajt képviselő tollforgatók részéről, akik „jobb híján kirándulást tesznek” a MESE világába, csakhogy ez az aktív pihenés jórészt a kísérletezés mezsgyéjén elenyé-szik, nem hagyván maga mögött maradandó értékeket… Még elszomorítóbb jelenség, ha a szerző (a mielőbbi publikálását biztosítandó) a köztudatban való jelenlétének folyamatosságát igyekszik erősíteni eképpen.

Márpedig MESÉT írni s terjeszteni egyaránt felelősség.

Tudvalevő, hogy a MESE a legrégibb műfajok egyike, s nem csak a szóra-koztatás a küldetése. Világában oly csodás dolgok történnek, melyek bizony nemigen jellemzőek napjainkra: bennük ugyanis mindig az igazság, a jó győzedel-meskedik a rossz (gonosz) felett… A bátorságnak, jószívűségnek, őszinteségnek és szerénységnek függvényében az erkölcsi nagyság győzelme s a tanulságos csattanó mindig biztosan adott.

Viszonylagos szerencsénk mindenesetre, hogy – ha már a kortárs (MESE)irodalom remekeiben nem dúskálhatunk – csemetéink lelkét gazdagítandó, bátran válogathatunk a pótolhatatlan élményt nyújtó szépséges magyar népmeséink mellett az oly nagy (mű)meseírók könyvei között is, mint Andersen, Lafontaine vagy éppen Heltai Gáspár, Benedek Elek, Móra Ferenc stb. Általános értelemben nem megnyugtató persze, ha az ember kellő ismeretek hiányában képtelen viszonyítani-választani, hiszen nem tudja felmérni, mi is valójában az „új”, az érték – mert a „régit” sem ismeri… A még tiszta, gyermeki lélek rezdüléseinek következetes figyelésével, kis „reményeink” érdeklődésének helyes irányba terelésével jószerint elérhetjük, hogy azok előbb-utóbb az izgalmas kikapcsolódáson túlmenően „magasabb igényt” is kielégítő élményekben részesüljenek, sőt, majdan keressék azt olvasmányaikban.

Sosem feledem azokat az estéket-éjszakákat, amikor az egész napi kukoricatörés után (a padlásfeljáró mellett) „pihenésképpen” kukoricafosztással múlattuk az időt az ereszgerendára akasztott petróleumlámpa pislákoló fényében. Kis sihe-derként izgatottan hallgattuk az öregek meséit (de még puszta történeteit is) – olykor percekig megfeledkezve a tenyerünkben lapuló lehántott csuhéról –, s a fel-idézett múlt tanulságai meghatalmasodva tértek vissza későbbi álmainkban.

A mesehallgatás (-nézés) folyamatának sajátos kis hősévé (nem csak részesévé!) válik az a minden porcikájában romlatlan, rendkívül fogékony porontyunk is, aki könnyeivel küszködve, izzadó tenyérrel, áhítattal – bizakodva várja az eseménysor igazságos beteljesülését.

Mert akad még ilyen…

Egyébként szerte a világon fel-felbukkannak észbontó kitalációk kuszaságában is hatásvadász (jól eladható…) „kreációk”, és a felületes – gyanútlan „fogyasztót” tetszetős csapdájukba csalva bestsellerekké léptetik elő önmagukat (le a kalappal az elszánt vállalkozó előtt, aki nehézségek nélkül, helytállóan elvégzi „műfaji” besorolásukat). Hát még ha (az emberi gyarlóságot meg-megmosolygó Fortuna „jóvoltából”) a gyatra szülemény filmvászonra is kerül! Hogy azután, forgatókönyvíró s producer (Horatius intő szavait tán hallásból sem ismervén), feszült várakozással leshessék a bevételhez fűzött reményük valóra válását. Elhamarkodott értékelés ezeket – a kasszasiker és a látszólagosan széles körű érdeklődés megtévesztő hatására egyértelműen, fenntartás nélkül jó alkotásokként könyvelni el, szem elől tévesztvén, milyen szándékkal s mely rétegeket képesek valójában „eredményesen” megcélozni.

… Nem okvetlenül „népszerű” az a szülő a kiskamaszok körében, aki a színvonalát változatlanul (meg)tartó Kossuth Rádió, a Magyar Televízió (vagy éppen szűkebb pátriánk vonatkozásában az STV 2) által sugárzott Esti mese megtekintésére ösztönzi gyakorta lázadó-tiltakozó csemetéjét. Sokkal inkább „jó fej” az az anya és apa (édesanya?! – hová tűnt már…), aki a vártnál jobb osztályzatot (ne adj Isten, a szemetes kuka kiürítését!) jutalmazandó, az internetezéshez elengedhetetlen bankóért nyúl mélyen a zsebébe…

S még az is nagy „Arc” a pénzvilág felé orientálódott ifjúság szemében, aki a házi feladat elvégzésénél előbbrevalónak tart(tat)ja a különféle kereskedelmi tévécsatornák által közvetített, szellempusztító szappanoperák kezdési időpontjának gondos feljegyzését vagy az időrabló-butító valóságshow-k közbeni önfeledt nassolást…

Korántsem mindegy, milyen nevelésű palánta kerül további gondozásra a pedagógus kezébe, aki azután (lehetőleg megfelelő irodalmi szemelvények, olvasmányok, közösen megtekintett színházi előadások elemzésével-értékelésével stb.) felmérhetetlen szerepet vállal(hat) a (kis)diák helyes értékrendjének kialakulá-sában, következésképpen életszemléletének formálásában. (Kétségtelen, hogy az alsó tagozatosok vizuális készségét nagyban fejleszti a jó gyermek- és ifjúsági irodalom, a gondosan összeállított olvasókönyv – itt sosem lehet elégszer kihangsú-lyozni a szerkesztőnek, illetve a kiadónak az óriási felelősségét.) Ma már az számít kirívó esetnek, ha a céltudatos tanulással, olvasással, színház- és tárlatlátogatással, sportolással egyfajta (a későbbiekben pótolhatatlan) harmóniára való törekvése miatt nem tartják habókosnak az italozástól, füvezéstől, randalírozástól elzárkózó fiatalt.

Ad informandum: Sajnálatos módon sok szülő esetében (tisztelet a kivételnek!) egyre divatosabbá válik a „felelősség” iskolákra való lezser áthárítása, a méltó megbecsülés – tisztességes bér hiányában robotoló „nemzet napszámosának” családi körben (vagy éppen kocsmai féldecizés közben hőbörögve) történő pocskondiázása, lehülyézése. Hogy azután a tanuló (a fentiek sugallta „biztos háttér” tudatában) önelégülten „melegebb éghajlatokra” küldje jobb sorsra érdemes tanítóját, fölényesen a jogairól szajkózva (nem a kötelességeiről!) óra közben, vagy lábát az asztalra helyezve azzal dicsekedjen, hogy neki sokkal több pénze lesz az ostoba pedagógusoknál, mert külföldre megy dolgozni – csak szabaduljon végre az alapiskola kötelékeiből… (Bizonyára alapos tudással és nyelvismeretekkel felvértezve…?)

Ad notitiam: A minősíthetetlen viselkedés, az ocsmány szavak használata ellen tiltakozó pedagógus a sors fintoraként kényelmetlenné válhat főképpen olyan vezetők esetében, akik mindenek felett saját kis pozíciójukat féltik, és az iskola „jó hírnevének” sajátos értelmezésével takarózva nem átallnak „keresztbe tenni” egy olyan – 28 éve megszakítás nélkül oktató, lelkiismeretes kolléganőjüknek, aki ezáltal munkanélkülivé válik!

S történik mindez az áldozat (évek óta első ízben bekövetkezett) átmeneti munkaképtelenséggel járó megbetegedésének apropóján egy olyan szlovákiai ma-gyar tanítási nyelvű alapiskolában, melynek igazgatóhelyettese odáig merészkedik a leendő „vesztes” férjével folytatott telefonbeszélgetés során, hogy minden veszéllyel dacolva kijelenti – üzeni: csak akkor „engedi be” másnap reggel a volt beteget a szóban forgó oktatási intézménybe, ha az rögtön aláírja a munkaviszo-nyának „kölcsönös megegyezésén” alapuló megszüntetését! Ha már egyszer kapóra jött a betegség, és hátha bejön a „ki bírja tovább cérnával” taktika is…

Eme kis kitérőhöz talán még ennyit: szerencsére lezártnak tekinthetjük (?) az átkos fejezetet, amikor még a fenyegetettség, bizonytalanság érzékelhetőbben összekovácsolta (nemcsak) a magyar pedagógustársadalmat, éppen ideje tehát, hogy – „szép” hagyományait ápolgatván – valamiféle jelét adja újfent a kisebbségi lét beárnyékoló kölcsönös marakodási hajlamának.

Nos: „Szép volt, fiúk!”, „Hajrá, magyarok!”…

Ízelítőként egyelőre ennyit, a tragikomikum részletes feltárása (sokak okulására) természetesen önálló írás keretében lát napvilágot.

… Író, Pedagógus, Szülő – ki-ki a maga módján, lehetőségei s remélhető elkötelezettsége szerint cáfolhatatlanul meghatározó szerepet tölt(het) be az ifjú nemzedék egyre nagyobb kihívásokra való felkészítésében. Az EU-csatlakozás hozta kezdeti fellángolásokból ocsúdva arról sem feledkezvén meg, hogy szinte észrevétlenül (a kényelem szolgálatába szegődő vizuális, technikai eszközök fokozatosan nyelvtelenné teszik a valójában még igen fogékony fiatalt.

Éppen eléggé fájó felidézni Babits Mihályunk egykori felismerését, misze-rint „az irodalom a kultúra mostohagyermeke” – mai viszonylatban, a zsíros kenyéren önmagának hazudó, rohanó kis világunkban a kultúra teljes egészében a társadalom koldusaként minősíti változatlan örökérvényűséggel jó néhány, bársony-székben tespedő honatyánkat. A „társadalom krémje” persze – felsőbbrendűségének ingatag hitében (az alkalomnak megfelelően tízezreket költve mulaszthatatlan megjelenésére) pontosan a művészet ajándékaként megvalósulható előadások, rendezvények előtt-közben-után dönt petyhüdt-nyirkos kézzel parolázva saját, illetve mások sorsa felől…

Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert 27 évi távollét után, a Magyar Tudományos Akadémia meghívásának eleget téve, nemes egyszerűséggel nyilat-kozta a következőket Magyarországon: „… Magyarország nagyon sok tudóst és művészt adott a világnak… Pénzt csinálni, az nem érdekes dolog…” Öblös hangján, tökéletes, ízes magyarsággal előadott beszédében az anyagi „sikereknél” sokkal többre tartotta a szellemi munka tudomány és művészet terén felmutatott eredményeit. És mindez nem egy pöffeszkedő újgazdagnak, sem holmi öntelt politikusnak a szájából hangzott el, hanem annak a hatalmas bölcsességgel megáldott emberéből, akinek a tudását világszerte elismerik, s „élnek” belőle…

A sosem (!) rothadó gyökerek – nagy klasszikusok – foghíjas (vagy semmilyen) ismerete törvényszerűen rányomja bélyegét „a szereplési vágy buktatóit” semmibe vevők görcsös igyekezettel kiad(at)ott „munkáira”. Mégpedig jót építeni csakis szilárd alapokra tud az ember, amióta világ a világ…

Gyorsan felkiáltójellé hatalmasodhat előttünk az „utánpótlás” kérdése, amint a színvonalas művészettanításhoz érkezünk – ennek eredményeként már a kis-iskolásoknál észlelhetők olyan próbálkozások, amikor (még ha puszta olvasmányélmény hatására is) – ama varázslatos belső késztetésre – megszületnek első „zsengéik”, például vers formájában. A szó legszebbik értelmében kell ilyenkor résen lennünk, buzdítani, esetleg nyilvános, illetve írásbeli dicséretben részesíteni a majdani művésznemzedék sikeressé válható „képviselőjét”, hiszen talán éppen ő az, aki a későbbiekben (jó esetben) eljut már a tudatos, objektivitásra törekvő alkotási folyamatig!

Megboldogult nagybátyám a múlt század „rázós” időszakában nem volt rest rácsapni az iskolaügyi minisztérium illetékes osztályának asztalára, mihelyt a tudomására jutott a szép számmal fellelhető közömbös, sőt magyargyűlölő ügyes-kedőknek az iskola magyar osztályai számcsökkentéséért folytatott tevékenysége. Töretlen akarásának, hittel vívott harcának rendesen meg is lett a pozitív eredménye. Nos, ez az én János nagybátyám egyetlen találkozásunkkor sem felejtette el hangsúlyozni „arany útravalóját” – az évtizedek tapasztalatai aztán szilárd meggyőződéssé erősítették bennem a felismerést, miszerint mégis létezhetik valami a világon, amit mind magánszemély, mind holmi rendszer (hatalom) képtelen elvenni a földi halandótól: „a tudást, műveltséget…”

Mindenesetre (a műfaji besorolást-rendszerezést kivételesen „mellőzve”) egyáltalán nem indokolt kontinenseken (de még országhatárokon sem) átkelnünk ahhoz, hogy kapásból felidézhessünk (bárminemű névsor teljességének igénye nélkül) két igen komoly írói teljesítményt: Molnár Ferenc főhőse, Nemecsek, olyan erkölcsi óriássá nő minden jóérzésű olvasó szemében, akitől pironkodva tanulhat az elvetemült, harácsoló világunk embere, s könnyekre fakadhat, ha még képes rá. Fülöp Antal, rendkívüli érzékenységgel és emberismerettel megáldott Madách-díjas írónk tudott (s hitem szerint tud ma is) akkora erőt képviselni (ráadásul, továbbítva!) olyan mellbe vágó fordulatokkal-csattanókkal „ledöbbentő” novellákat alkotni, hogy méltán eláll a lélegzetünk!…

Adja Isten, hogy így járunk minél több meseírónk szerzeményét olvasván is!