E. Fehér Pál – A csehek valóban „švejkek”?

Jegyzetek a nemzetkarakterológiáról
Veszélyes kísérlet megpróbálni egy nemzetről, mondjuk a csehekről elmondani, hogy milyenek. Hiszen a magyarokról, azaz saját magunkról sem nagyon tudjuk, hogy tulajdonképpen kik is lehetnénk. Milyenek vagyunk? Vagy hetven éve jelent meg Szekfű Gyula szerkesztésében a Mi a magyar? című tanulmánykötet, amelyben előkelő szerzői közösség, többek között Babits Mihály, Kodály Zoltán próbálta ki: mit produkálhat a nemzetkarakterológia. Ravasz László református püspök, a Horthy-rendszer egyik vezető ideológusa, a kormányzóhoz közelálló ember, akinek közéleti szerepéhez hozzáillett akadémikusi rangja, például, megállapítja, hogy „katonanemzet, pásztornemzet, földművelőnemzet, politikusnemzet egy-képpen a magyar”. (Mi a magyar?, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939. 19– 20. oldal) Nem kell különösebben szkeptikus alkatúnak lenni, hogy feltegyük a kérdést: és ugyan melyik nemzetre nem áll e jellemzés? Ráadásul a virtuális vetély-társat, a katolikus papot, Prohászka Lajost mindjárt ki is átkozza a nemzetből, mert az más közhelyeket lát – Ravasz szerint – „elvetélt, megromlott magyarság-eszményt”, amelynek „hirdetése pedig alkalmas arra, hogy csakugyan ilyenné tegyen egy népet… Néha hasonlít a magyar ahhoz, amilyennek Prohászka festi, de csak a kivert, letört, csatát vesztett és bitang magyar…” (I. m. 18. oldal) Hát milyenek va-gyunk? Ilyenek is, olyanok is?

Bezzeg másokról magabiztosabban nyilatkozunk… Ha kedvezően akarunk szólni a németekről, akkor fegyelmezetteknek minősítjük őket, ha kedvezőtlenül: pedánsak. A franciák lehetnek könnyedek, vagy – ahogy a helyzet követeli – köny-nyelműek. A zsidók pedig, ha nemzetként értelmezzük őket, de ha vallásként hasonlóképpen: törhetnek világuralomra, vagy lehetnek nagyon életrevalóak. Szóval, mindenki másképpen tudja, amit tud, viszont azt, amit mond, azt sziklaszilárdan állítja, esetleg személyes élményekre is hivatkozik. Bár inkább azt szokás mondani, hogy egy közelebbről meg nem nevezett, vagy megnevezni nem kívánt ismerősének, rokonának tanúbizonyságáról van szó. Amit persze, nem illik kétségbe vonni, nem is nagyon lehet, mert éppenséggel bárkinek lehet olyan egyéni tapasztalata, ami ellentmond az általánosan ismert tényeknek. Mindez csupán akár játék, komolyan akkor kellene venni, amikor ultima ratióként szerepel súlyos közéleti-világnézeti problémák eldöntésénél.

Noha nem ártana felidézni azt, amit a nemes emlékezetű prágai magyar irodalmár, a Károly Egyetem professzora, Rákos Péter 2000-ben egyszerre magyarul is, csehül is megfogalmazott és Pozsonyban kiadott esszéjében megcáfolhatatlanul figyelmeztetett. A mű címe beszédes: „Nemzeti jelleg. A miénk és a másoké. Ön-csalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők.” A szerző – igen figyelemreméltó elemzés következményeként – gyakorlatilag nem hisz a nemzeti alkat létezésében. Egyik fontos érvét idézem itt: „A »nemzeti alkat« meghatározásai általában iparkodnak kizárólagosnak vélt nemzeti sajátosságokra szorítkozni, minden esetben tévesen, minthogy: a) nem létezik olyan attribútum, mely egy és csakis egy nemzetre volna korlátozható, b) a több nemzettel közös tulajdonságok nem kevésbé jellemzők az illető nemzetekre, mint eltérő tulajdonságaik, c) a »nemzeti alkat« (ha van) nem képzelhető másként, mint a közös és eltérő tulajdonságok összességeként. A fentiekből következik, hogy a »nemzeti alkat(ok)« expli-cit megfogalmazása túlnyomórészt, ha ugyan nem kivétel nélkül, álsajátos (pszeudospecifikus) következtetésekre vezet.” (I. m. 174. oldal) Rákosra alig figyeltek nálunk, még a tudományos téren sem és a nemzetkarakterológiák mind a magánhasználatban, mind a politikában (ami ugyancsak veszélyes vizekre sodorhat) általában még igazságként is szerepelhetnek.

A nemzetkarakterológia, természetesen, nem tudomány. Sokszor használja ugyan bizonyos tudományágazatok (például a történelem, a szociológia vagy a genetika) válogatott eredményeit, ám ezek nem állnak össze önálló diszciplínává. Tévelygései azonban tanulságosak. A szándék és a tétovaság is minősít… Leginkább olyan tények hathatnak a józan szemlélődőre, hogy amerikai és orosz tudósok – egymástól függetlenül – eljátszották azt a kísérletet, amelyben a résztvevőknek el kellett dönteniük: mely nemzetet tartanak rokonszenvesnek és melyiket ellenszenvesnek. Az USA-ban ugyanúgy, mint a volt szovjet birodalomban kilenc valóságos nép szerepelt a választékban, amelyekről megoszlottak a vélemények. A tizedik nemzet – nem létező közösség volt, amelyről senkinek nem lehetett sem pozitív, sem negatív élménye. A kapott válaszok azonban egyértelműek voltak: a nem létező népről mindenki tudott valami rosszat, ellenszenveset. A tudatlanság győzelme? Ha más okunk nem lenne, ezért is tudnunk kellene, hogy milyenek vagyunk és milyenek mások… Nem azt kell elhinnünk, hogy a közhelyek – pro és kontra – helytállóak, hanem azokra az indulatokra, érzelmekre érdemes figyelnünk, amelyek a többnyire durván vulgáris tételeket eredményezik. Vagy fordítva: milyen érdek fűződik a pozitív, netán szuperpozitív vélekedés terjedéséhez?

Érdemes-e kutakodni, hogy állítólag, személytől és közösségtől függően, milyenek lehetnek a csehek? Ha nem is bízunk az eredményben? Eredmény csak any-nyi lehet, hogy mégiscsak többet tudhatunk meg a csehekről. Nem azt, hogy milyenek, hanem azt, hogy időtől, tértől függően miket gondoltak – magukról és másokról.

Se Hus, se Komenský

Nemcsak mi, magyarok (az úgy nevezett átlagmagyar), hanem szerte a világon tudni vélik, hogy a csehek olyanok, mint a švejkek. Jobb esetben Bohumil Hrabal, netán Ji?í Menzel filmjei is részei lehetnek a csehekről alkotott elkép-zeléseknek. A leginkább azért, mert Hrabal prózája, Menzel filmjei valahogyan rokonok Hašek regényével. Nemcsak az idegenek tévképzeléseiről lehet szó, ha a cseh irodalmi nyelv nyolckötetes értelmező szótára (Slovník spisovného jazyka ?eského, Academia, Praha, 1989., VI. 93–94 oldal) nem kevesebb, mint öt címszót tartalmaz a derék katonával kapcsolatban. A szótár értelmezése szerint a „švejk” – így köznévként, kisbetűvel – olyan embert jelent, aki „tettetett naivitással és buzgósággal aláveti magát a hivatalos tekintélyeknek, de csak formálisan és gyakran gúnyos szándékkal; (szűkebb értelemben) tréfacsináló, lógós…” Aztán találhatunk igét: „švejkeskedni”, van „švejkovina”, azaz úgy gondolkodni, mint a švejkek, melléknévként szintén használatos: švejkovský, tehát švejki módon gondolkodni, cselekedni, végül pedig a „švejkovství” a švejkeket idéző magatartást jelent.

Viszont alig-alig jut eszébe bárkinek, kivált a XX. század eseményei után, hogy a csehek Jan Hus mestert tekintenék követendő példaképnek, tehát husziták lennének, netán Jan Amos Komenský, vagy latinosan Comenius lenne, lehetne a nemzeti jelkép, a tudós iskolamester, aki kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar históriában is, sárospataki éveivel. Igaz, még a harmincas években létezett ilyen látszat. Gogolák Lajost a múlt század derekán a konzervatív magyar tudósok amolyan cseh szakértőnek tartották, majd jobbra sodródott, végül a bécsi egyetemen tért visz-sza a II. világháború után a tudományhoz. Gogolák a Szekfű Gyula által szer-kesztett, gróf Bethlen István által irányított Magyar Szemle számára írt egy tömör összefoglalást Csehszlovákiáról. Ebben olvashatjuk: „a mai legjobb cseh elmékben semmi sem lángol oly hévvel, mint az igazság megtalálásának vágya, ha befelé beszélnek, ha nemzetük hibáit s azok megjavítását keresik. Amit nem lehet a cseh politika Európa felé forduló arcáról elmondani. A cseh lélek, ha önmagába tekint, úgy érzi, hogy Hus és Comenius hagyatékának tartozik azzal, ha kimondja önhibáiról a legkíméletlenebb valóságokat.” (Gogolák Lajos: Csehszlovákia, Budapest, 1935. A Magyar Szemle Társaság, 32–33. oldal) Gogolák aktuális politikai célzásai az akkori rendszer hivatalos és már-már kötelező csehellenességének szóltak, a többi pedig inkább vágy volt, mint valóság.

A cseh tematikával íróként, fordítóként egyként oly elkötelezett Németh Lászlónak volt ebben az ügyben is különvéleménye. (Az én cseh utamban fejtette ki: „a cseh népben azok a tulajdonságok voltak együtt, amelyeket én a magam s népem erényeinek szerettem volna látni: szelíd polgáriasultság és kemény igazságszeretet…”) Vagy két évtizeddel Németh László előtt, az egészen más világnézeti táborhoz tartozó Forbáth Imre, aki életét a csehek között rendezte be, még 1938-ban a kolozsvári Korunkban hasonlóan vélekedett: „a legjobb cseh rétegek mentalitása ma is ennek a nagy forradalomnak legszebb hagyományait ápolja: lelke mélyén valamennyire táborita ma is, Komenskýnek nagy öröksége is frissen töretlenül él a lelkekben… Ősi szabadgondolkozó, emberbarát, antiklerikális és demokrata ösztönök működnek kiirthatatlanul a nép nagy tömegeiben. Sehol a spontán szabadelvűségnek, gátlástalan megértésnek és természetes demokratizmusnak annyi szép megnyilatkozásával nem találkoztam, mint éppen a csehek között…” (Forbáth Imre: Összegyűjtött írásai, Madách, Bratislava, 1989., 39. oldal) A hivatalos, vagy fogalmazzak szerényebben: az iskolában tanított nemzeti önarc-kép, persze, Németh László, vagy Forbáth Imre elképzeléséhez áll közelebb, és nincs miért csodálkoznunk, hiszen sem Hašek, sem hőse nem nagyon alkalmas arra, hogy amolyan eszmények lehessenek.

Talán véletlen, hogy Prága egykori prolinegyedében, a žižkovi dimbes-dombos utcákon, tereken szinte egymás mellett található a hivatalos és a valóságos jelkép. A Vítkov-hegyen magasodik a huszita hadvezér, Jan Žižka irtózatos méretű lovas szobra, azt mondják, hogy Európa legnagyobb ilyen emlékműve, amióta a Sztálinnak emelt szobrot elbontották, és alatta, egykori lakásához közel, három kocs-ma szomszédságában majdnem észrevétlenül bújik meg Jaroslav Hašek emlékműve, amely szintén lovas szobor. Csupán sokkal kisebb. Meg amolyan posztmo-dern. Pontosabban: a ló, mintha Pegazus lenne, valójában azonban egy söntéspult, a sörcsapoló szerkezet bonyolult csőrendszerével, maga az író egy fejjel képviselődik a kompozícióban. És az a tény ugyancsak tudható, hogy ebben a ke-rületben, sőt ezen a téren született Jaroslav Seifert, a költő, a cseh irodalom egyet-len Nobel-díjasa, aki ifjúságának kommunista párttagságát később szociáldemokrata meggyőződéssé változtatta. (Seifertnek – tudomásom szerint – nincsen szobra Prágában, csupán utcája. Nem is volt igazán szoboralkatú: kövér, már ifjúságában is borvirágos orrú polgár, aki emlékirataiban sem titkolta, hogy híve a hašeki életvitelnek, bár dupla annyit élt, mint földije: 85. életévében érte utol az elmúlás…) Lehet, hogy ez a három név: a nagy hadvezér, a tökéletes antikatona és a költő együtt jelképezik a cseh tulajdonságokat? Ez a kérdés, természetesen, szónoki, mert a nemzetkarakterológiák lényegéhez tartozik, hogy megosztottságot hívnak elő.

Ám maradjunk csak Hašeknél, a švejkizmusnál. Karel ?apek igazán nem lelkesedett a derék katonáért, kitalálójáról sem írt többet 10-15 elismerő szónál, mert mindenkor törekedett az objektivitásra. A hűvös tartózkodás magyarázatát könnyű fellelni: a filozófus végzettségű és alkatú író, Masaryk elkötelezett híve számára az az egész első világháborús világ idegen maradt, a Švejkben erőteljesen élő anarchista indulatok pedig inkább taszították a polgári, a konszolidált és értelmes rend hirdetőjét. ?apek azonban a maga teljes méreteiben felfogta a harmincas években a fasizmus veszélyét, amely általában fenyegette a humanizmust és konkrétan hazáját, valamint egyetlen pillanatra sem feledte, hogy Hitler a Mein Kampfban miféle sorsot szánt a cseheknek. Tehát magától értetődött, hogy széles társadalmi összefogásra törekedett, ha tetszik Hašektől egészen a konzervatívokig. Az aktuális politikai események közül a spanyol polgárháború idején a köztársaságiakat támogatta – Francóék ellenében.

Ebből lett – irodalmi disputa… Ez váltotta ki a cseh katolikus írók vezéregyéniségének, a különben „civilben” katonatiszt, orvos-ezredes Jaroslav Durychnak a mérhetetlen haragját. 1937-ben egy brünni folyóiratban Franco tábornok mellett tette le a garast, mivel az buzgó katolikus, a köztársasági kormányról pedig ez nem mondható el. Durych közli olvasóival, hogy ?apek „átkozott civil”, sőt alkalmatlan a katonai szolgálatra, majd ekként mennydörög: „Az, hogy a spanyol felkelő tábornokokat gyalázza és szorít a legális kormánynak – távolról sem a legnagyobb baj. Hašek regénye, a Švejk sem a legnagyobb bűn a cseh név ellen. Ennél is szomo-rúbb, hogy az alkalmatlanok civil erkölcse hódít népünkben…” (Jaroslav Durych publicista, Academia, Praha, 2001. 222. oldal.) Durych örömkatonasága katolikus vakhittel párosult. Ebben a körben nem lehetett helye a derék katonának.

Nem Švejk, hanem Vodi?ka?

Különben ?apeknak a nemzetkarakterológiáról ugyancsak volt néhány ironikus szava… 1929-ben egy prágai folyóirat kérte fel: írjon már a cseh nemzeti alkatról. „Beismerem, hogy némi félelemmel töltött el a feladat. Egyszer John Galsworthy-vel sétáltam a prágai utcákon. Galsworthy nézegetett jobbra, nézegetett balra, majd megszólalt: »Szeretném tisztázni, hogy milyen a tipikus cseh.« Gyorsan én is körülnéztem, hogy megtaláljam a legalkalmasabb, legdaliásabb fiatalembert, akiről kijelenthetem: csak ő és senki más nem lehet a cseh típusa. Ebben a pillanatban Galsworthy megjegyezte: »úgy látom, hogy a csehek többsége tömzsi és ala-csony.« Galsworthy úrnak abban a pillanatban igaza lehetett. A teljes igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy gyönyörű vasárnap volt, ezért a derék, hosszúlábú fiatalok kirándultak az erdőbe, a hegyekbe, a város utcáin pedig többségben voltak korpulens semmittévők…” (Karel ?apek: O um?ní a kultu?e /Dodatky XIV–XIX/, ?eský spisovate?, Praha, 1995. 215. oldal)

Régebbi história, de hasonlít ehhez az esethez, árulkodva arról, hogy a romantika korában sem volt ismeretlen a humor. Liszt Ferenc, Prágában járván, sze-rette volna viszonozni házigazdáinak a vendéglátást és arra kérte őket, hogy énekeljenek el valami népszerű huszita indulót. Azok azonban semmi ilyesmit nem tudtak, s ezért elénekelték a csehül egy szót sem tudó mesternek az akkoriban minden kocs-mában hallható nótát, amely a cseh tulajdonságnak tartott sörivás dicséretét zengte. A nóta szerzője pedig az a Václav Hanka volt, a Cseh Nemzeti Múzeum könyvtárosa, aki világhírre tett szert az állítólagosan ócseh eposz felfedezőjeként, s amelyet majd T. G. Masaryk leplez le, mint hamisítványt. Ez az eposz a prágai ma-gyarok között ugyancsak kedvelt volt, a prágai egyetem magyar lektora, Riedl Szende, a kiváló Riedl Frigyes édesapja le is fordította magyarra. Liszt minden eset-re „Ó-cseh huszita szövegként” szerepeltette egy szerzeményében. Viszont mindenképp igaz, hogy a XIX. században – ugyanúgy, mint Hanka – a sörivást a cseh néplélek titkai között tartották számon, míg a „magyar bort” ellenszenvesnek és károsnak tartották. (Hospody a pivo v ?eské spole?nosti. Academia, Praha, 1997. 174. oldal) A legenda máig szívósan él, dacára annak, hogy a csehek – a hivatalos sta-tisztika szerint – nem annyira sört, mint inkább bort, ha nem is feltétlenül magyar bort isznak.

A XX. századba visszatérve, az élesen antikommunista irodalomtudósnak, Václav ?erný professzornak, persze, nincsen semmi köze Durych türelmetlen inkvi-zíciós szellemiségéhez, ám Hašekkal és hősével olyan ellenszenvet érzett, hogy a baloldal összeesküvésének tulajdonította a derék katona népszerűségét, Švejket pedig egyenesen a cseh nemzet gyalázatának minősítette. Bármily különös, ám, ami tény az tény, ?erný távoltartása a švejkizmustól, rokonságot mutat az ötvenes évek kommunista propagandájának óvatosságával: inkább cenzúrázták Hašek regényét, mert érezték, hogy Švejk akár az ő szűklátókörűségüket, dogmatizmusukat sem kedvelné… Eltagadni Hašeket a dogmatikus politika már azért sem merte, mert Hašek mégiscsak csatlakozott a bolsevik forradalomhoz és Švejk valahogy mindig a baloldal „favoritja” volt. Az egész világon.

Viszont kétségtelenül kockázatos egy nemzetkarakterológiát egyetlen regényhőshöz kötni, már amennyiben Švejk egyáltalán hősnek nevezhető. Meg az sem felejthető, amire Hašek egyik lelkes híve és mély értője, a marxista filozófus, Karel Kosík még a hatvanas évek derekán figyelmeztetett, amikor párhuzamot vont Kafka és Hašek világlátása között. „Švejk a mechanizmus nélkül nem Švejk” – állapította meg, azaz a regényhős nem időtlen és helyhez nem köthető, hanem meghatározott társadalmi viszonyok között cselekszik, viselkedik.

A posztmodern történetírás pedig még azt is kétségbe vonta, hogy a derék katona lenne „a jó cseh”. Dušan T?eštík felidézi a híres švejki replikát: „nem minden magyar tehet arról, hogy magyar…” Felfortyan Vodi?ka, „az öreg árkász”: „mindegyik tehet róla”. T?eštík kifejti, hogy Švejk, mint a vén Monarchia öntudatlan polgára nem tulajdonított különösebb jelentőséget cseh mivoltának, belesimult a soknemzetiségű katonatömegbe. Inkább, gazdájához, Lukáš főhadnagyhoz hasonlított: „társaságban németül beszélt, németül írt, de cseh könyveket olvasott, és amikor az egyéves önkéntesek iskolájában csupa csehet tanított, bizalmasan azt mondta nekik: »Legyünk csehek, de erről senkinek se kell tudni. Én is cseh vagyok«…” Vodi?ka azonban büszke cseh, aki nem akar másokkal közösködni: „nem tudta tulajdonképpen miért jobb cseh, viszont jól tudta: össze kell verekedni a magyarokkal, mert ők magyarok és nem csehek”. (Dušan T?eštík: češi a d?jiny v postmoderním o?isti. Praha, Nakladatelství Lidové noviny, 2005. 217. oldal).

A cseh polgár és a szovjet „demokrácia”

A cseheket azonban az önazonosság problematikája Hašek előtt is érdekelte. Nagyjából egyidejűleg a Švejk végső, klasszikus változatának születésével, 1922-ben egy napilapban, folytatásokban jelenik meg egy fiatal hírlapíró, Ferdinand Pe-routka polemikus írása, a Milyenek vagyunk? (Jací sme?) Peroutka az új államalapítás, a Csehszlovák Köztársaság első szakaszában kísérli meg a cseh nemzeti alkat vizsgálatát. Később majd egy monumentális monográfiában vagy kétezer oldalon összegezi a csehszlovák államalapítás történetét. (Államépítés – Budování státu). A háború utáni alig másfélszáz oldalas brosúra voltaképpen az „ideológiai” alapvetés, megjelenése után hetvenvalahány esztendővel is izgalmas és adatokban gazdag történelmi riport. Peroutka esszéjére viszonylag korán felfigyelt a magyarság: Szvatkó Pál, a Prágai Magyar Hírlap egyik vezető munkatársa a közép-európai együttműködést hirdető folyóiratban, az Apollóban Németh László rokontémájú fejtegetéseivel méri. „A két műben kibontakozik a két vezérértelmiség legszélsőségesebb felfogása nemzete állapotáról: a cseh intellektualizmus a szigorú bírálat és a hibák könyörtelen megragadása ellenére igenlő, a magyar intellektua-lizmusé túlzottan és sötéten tagadó. De e két megérző ábrázolásban is fellelhető a két nemzet belső magatartásának ellentétes alapformája: Peroutka elismerő véleménye ellenére gyilkosan józan marad, Németh László elkeserítő pesszimizmusának hátterében ott lappang az örök magyar illuzionizmus s az író a magyar életet sokszor éppen azért dorongolja le, mert nem lendül ábrándjainak megvalósítására.” (Apollo, V., 217–8. old.)

Valóban, Peroutka alaptétele az, hogy a csehek „fiatal, földközeli nép”, rá-adásul viszonylag vagyontalan, tehát a munka marad egyetlen lehetősége és fegyvere. „Tolsztoj humanizmusához erkölcsi zsenialitás szükségeltetik” – írta. – „Masaryk humanizmusához elegendő a normális, fegyelmezett emberi magatartás…” Kiemeli: „Tolsztoj humanizmusa anarchista, Masaryké államalkotó. Tolsztoj az államra, mint szörnyetegre, az Antikrisztus művére tekint, s előbb engedné meg, hogy a rablók megtámadják az országutakon az utasokat, mintsem azt, hogy az államnak joga van őket megvédeni. Masaryk humanizmusa ellenkezőleg: az állami munkában való részvételt szorgalmazza, a politikai pártoktól függetlenül…” (Jací sme?, Praha, 1991. 97. oldal.) Az állam, a nyugat-európai állammodell és a cseh szorgalom összekapcsolása lesz az ideál.

Valamikor a múlt század legelején, a közös Monarchiában, a legszebb Fe-renc József-i béke idején két cseh egyetemi tanár, a történész Josef Peka? és a filozófus Tomáš Garrigue Masaryk, a későbbi államalapító, de az adott időben bécsi parlamenti képviselő és professzor a cseh történelem üzenetéről folytattak vitát. Csu-pán emlékeztetnék arra, hogy ez idő tájt a hivatalosan hazafiként elismert magyar elméket Rákosi Jenő harmincmillió magyarról szőtt rémálma foglalkoztatta, nem sok kivétellel. Masaryk ugyanis a huszitizmust alapvetően a protestantizmushoz kapcsolta és a vallásszabadságért, a szabad lelkiismereti választásért folytatott harc-ként értelmezte, Peka? pedig olyan nacionalista ideaként, amely a XV. századi cseh királyságon belüli viszonyokat akarta nemzeti alapon, főleg a németekkel szemben rendezni. Ez nem tudományos disputa volt, hanem politikai program fogalmazása. Masaryk számára a huszitizmus a svájci kálvinizmus munkaerkölcsét jelentette. Az erős nemzeti polgárság ideológiai felkészítését. Peka?t leginkább az foglalkoztatta, hogy a huszita forradalom szétverte az erős nemzeti cseh királyságot. Masaryk álláspontja győzött, nem azért, mert a XX. század folyamán a csehek huszitákká váltak volna (a huszita egyház nagyon kis közösséget jelent ma), hanem azért, mert megrendítette a vallás és az egyház által meghatározott erkölcsbe vetett hitet és helyébe a munka ember- és közösségalkotó felségét emelte. Ennek következménye az a tény, hogy – Európában egyedülálló módon – a cseh népességnek több mint 60%-a ateistának vagy egyházakon kívülállónak vallja magát. Ez valóban a cseh sajátosságok egyik legfontosabbika.

Peroutka munkakultusza, amely lényegében a huszita, illetve a protestáns tradíció vállalása, megtéveszti Szvatkót. Ezt azért is érdemes megjegyezni, mert a harmincas évek magyar értelmiségi világának jellegzetes hiedelmét rögzíti, amely Masaryk államát, a nyugati orientációjú cseh mentalitást nem mással tévesztette össze, mint az orosz bolsevizmussal! Azt írja Szvatkó, hogy „valamennyi európai társadalom közül a cseh középosztály áll a legközelebb az enyhén polgárosodni kezdő mai szovjettársadalomhoz, nem véletlen, hogy megérti és kacérkodik vele, szellemiségét szereti átvenni, mulatságait kedveli, kollektív munkásklub-szolidari-tását helyesli, míg Moszkva is a legtestvéribb szeretettel tekint a prágaiakra, nem véletlen, hiszen az adottságok sokban hasonlóak…” (I. m., 215. oldal) Sok dolog keveredik itt Szvatkó fantáziájában: a masaryki–beneši állam külpolitikai realizmusának tudomásulvétele, illetve az öntudatos munkásság erős baloldali befolyásának téves megítélése, hiszen a cseh baloldal szintén tévedett a szovjet rendszer „demokratizmusát” illetően. A szovjet társadalom 1936-ban nem polgárosodott, a Buharin-fogalmazta „sztálini alkotmány” demokratikus szövege pedig a rettenetes terror leplezését szolgálta. Nemcsak a baloldal, hanem olyan éles szemű diplomata, mint amilyen Beneš volt, ugyancsak áldozata lett a sztálini képmutatásnak. Sőt: igaz, Beneš kitartó kapacitálására, még Roosewelt elnöknek is voltak illúziói e tárgyban.

Jó csehek – jellemes emberek

Általában is megállapítható, hogy a cseh polgárosodás sohasem igazodott a szláv mintához, vagy azokhoz az orosz – szlavofil közvetítéssel megismert – eszményekhez, amelyek a szerbeknél, bolgároknál, szlovákoknál oly vonzóak voltak. A cseh tájékozódás iránya mindig nyugati volt, s noha – természetesen – a szláv kölcsönösségnek voltak szószólói, de ez inkább romantikus rekvizitum maradt, megrekedt zárt értelmiségi közegben, az érvényesülés szándéka más lehetőségek felé orientált. A magyar bohemista, a szlovákiai Sarló egyik vezető egyé-nisége, aki számára Prága jelentette az európaiságot, Dobossy László pontos fogalmazása sokat segíthet a cseh „néplélek” megértésében. „A cseh nép a nemzetté válás korszakában más összetételű volt, mint a magyar; a XVII. és a XVIII. században, a »sötétség« idején, a nemesség, sőt a vagyonos polgárság is kipusztult vagy elnémesedett, s így a nemzeti újjászületés kezdeményezői, szószólói, vezetői, »a nemzet ébresztői« olyan értelmiségiek – papok, tanítók, újságírók és színészek – lettek, akik közvetlenül a cseh köznépből, a parasztságból vagy a kispolgárságból származtak. Ezzel szemben köztudomású, hogy a magyar nemzeti megújulás szer-vezői és irányítói szinte kivétel nélkül a kis- vagy középnemességhez tartoztak. A cseheknél tehát a nemzetté válás folyamatának osztálybázisa a köznép volt, s ezen belül is főleg a gazdagodó iparosréteg, elsősorban a messze földön híres serfőzők, hentesek és molnárok, a magyaroknál viszont ugyanezt a szerepet a kis-, illetve a középnemesség töltötte be. E lényegileg különböző társadalmi rétegződést pontosan érzékelteti Fényes Elek statisztikai felmérése 1843-ból: szerinte… Magyar-országon 20 lakosra, Csehországban pedig 828-ra esett egy nemesember.” (A közép-európai ember, Magvető, Budapest, 1973. 127. oldal)

A cseh nemzeti alkat formálódásában ugyancsak nagy szerepe lett a történelemnek. Mint a magyaroknál. Voltaképpen nem annyira a história beható ismerete számít e téren, hanem azok a közhelyek, közkeletű legendák, amelyeket általában „igazi” történelemként kezel a műveletlen hírlapíró éppenúgy, mint a kocsmai vélekedés. Természetesen a huszita hagyomány él. Csak azt ne gondoljuk, hogy egy átlag cseh értelmiségi sokkal többet tud Jan Hus tanításairól, mint egy átlag magyar értelmiségi, aki látta vagy olvasta Németh László drámáját, netán szabad óráiban a reformátor Knížky o svatokupectví a jádro u?ení k?estanského (Könyvecs-kék a szimóniáról és a keresztény tanítás magva) című művét lapozgatja. Viszont kétségtelen, hogy a Prágai Tavasz előjátékaként ismert 1967-es negyedik csehszlo-vák írókongresszuson, az egyik vezérszónok, az előbbiek során már idézett Karel Kosík éppen Husra hivatkozott, a zsinat kompromisszumát elutasító értelmiségre, a konstanzi zsinaton elmondott szavaival: „egy teológus azt mondotta nékem, hogy minden jól végződik, csak engedelmeskedjem a zsinatnak és hozzátette: ha a zsinat azt hirdeti, hogy egy szemed van, noha kettővel rendelkezel, akkor is az lenne a kötelességed, hogy elismerd, így van. Én pedig azt feleltem neki: már pedig, ha az egész világ ezt állítaná, én, a mostani eszemmel, nem tudnék engedelmeskedni ennek, lelkiismeretem sérelme nélkül…” Tehát élő hagyományról van szó, amely inkább csak lappang, mintsem napi nyilvánvalóság.

Az 1620-as fehér-hegyi csatavesztés valóban katasztrofális volt: az állami önállóságról vagy háromszáz évig gondolni sem lehetett, a vereség a cseh nemzetet kipusztulással fenyegette. Mint Mohács bennünket, magyarokat. Ugyanakkor soha semmikor nem mondja egy cseh, hogy „nekünk Fehér-hegy kell!”, mert csak egy tragédia vezethet az újjászületéshez, ahogyan mi, magyarok használjuk az idézett mondást, meglehetősen sűrűn. Holott éppen Fehér-hegy ébresztette rá a cseheket a tanulás fontosságára, ezután következett el az a korszak, amikor már a tudást, a munkát állították csatasorba.

Soha többet „igazi” háborút nem viseltek. „Hadviselő fél” lehettek – a diplomácia szabályai szerint –, ám a nagy világégésekből, legalább a múlt században kimaradtak. Az első világháborúban a cseh részvételre a dezertálás volt a jellemző, az orosz polgárháborúban pedig az erőfitogtatás. Masaryk seregei, a volt osztrák–magyar hadsereg hadifoglyai úgy léptek fel a bolsevikok ellen, hogy közben kiszolgáltatták nekik a fehérek egyetlen nagyformátumú katonáját, Kolcsak admirálist. A második világháború idején a cseh hadiüzemek termelnek, az idegenbe szakadt cseh (és szlovák) katonák az angol, a francia, a szovjet hadsereg egy-ségeiként szolgálnak.

Fehér-hegy után lépett fel a nagy pedagógus, Jan Amos Komenský, ezek a századok jelentették, hogy a csehek számára az ész jelenti a legnagyobb értéket. Nem viseltek „igazi” háborút? A háborúkat megjárták: a Monarchia katonái voltak ők is, de még a nemzeti szempontból oly fontos eseményekben, mint az első világháború idején az oroszországi Csehszlovák Légió, vagy a második világháború frontjain az angol kötelékekben küzdő csehszlovák pilóták, illetve a szovjet oldalon harcoló Ludvík Svoboda-hadtest – mellékszereplők. A főszereplő: Masaryk és diplomatahálózata, az antantnak tett rendkívüli szolgálataival, vagy az 1938 és 1945 közötti, Beneš által irányított cseh hírszerzés és az otthoni ellenállás. Ez nem kisebbítése a hősök érdemeinek, viszont kétségtelen, hogy a kívülállónak az a benyo-mása: a csehek a magyar közmondás igazát követték, nem úgy, mint a magyarok: „a többet ésszel, mint erővel”.

Nem nagyon ismert: Prága német megszállása, a csehszlovák állam erőszakos megszüntetése után még némi lehetőséget adott a szabadabb szólásra. Néhány hétig tartott ez az állapot, de ezt használta ki Milena Jesenská, a két világháború közötti cseh zsurnalisztika egyik legtehetségesebb egyénisége, akit Európában és nálunk inkább csak, mint Franz Kafka barátnőjét ismernek. A müncheni döntés után Jesenská, az egykori kommunista párttag, Ferdinand Peroutka, a masarykista publicista lapjának, a legendás P?ítomnostnak lett az egyik vezető munkatársa. A május 10-i számba, tehát majdnem két hónappal azután, hogy Hitler bevonult Prágába, ezzel a kétségtelenül provokatív címmel írt, amelyben a kérdőjelnek döntő fontossága volt: Elsősorban cseh vagyok? Egy olvasói megjegyzésre reagál, amely éppen azért dicsérte a megszállás után megjelent cikkeit, mert abból kiderül, hogy korábbi politikai nézeteitől eltérően: „elsősorban cseh, bármilyen világnézetet vall magáénak”. Jesenská finoman visszautasítja az elismerést: „természetesen cseh vagyok, de mindenek előtt tisztességes ember szeretnék lenni”. Hozzáteszi: „Engedjen meg némi magyarázatot: mindannyian csehek vagyunk. Ez így összességében még semmit nem jelent… Ma elsősorban arról van szó, hogy jó csehek legyünk. És nem lehetünk másként jó csehek, ha nem leszünk mindenek előtt jellemes emberek. Ma e két fogalom azonosságának elismerése arra az erkölcsi magaslatra emeli a nemzetet, amelyet mindig fontosnak tartott és amellyel kiváltotta a világ tiszteletét.” (Milena Jesenská: Nad naše síly. Votobia, Olomouc, 1997. 217. oldal) Cenzúra volt, és a kollaboránsok akkor úgy gondolták: ők az igazi csehek. Például Emanuel Moravec, a kollaboránsok vezéregyénisége, a protektorátusi kormány minisztere 1939. május 31-én, tehát alig három héttel Jesenská cikke után, szükségesnek tartotta egy rádiószózatában kijelenteni: „Mi, hazafiak választás előtt állunk. Képes-e élni a nemzet terméketlen értelmisége nélkül, avagy együtt pusztulunk és ezért én a nemzet védelmére szólítok fel mindenkit, és ezt a terméketlen értelmiséget az összes prágai naplopóval együtt kisöpörjük a nemzet hajójának fedélzetéről…” (Idézi Tomáš Pasák: JUDr. Emil Hácha. Nakladatelství Horizont, Praha, 1997. 210. oldal) Nehogy feledjem: Moravec miniszter egyidejűleg arra ösztönzött, hogy szabaduljanak meg „švejknek, e címeres hülyének” a kísértésétől.

A 46 éves Michal Viewegh a rendszerváltás után indult írók közül talán a legnépszerűbb, és kedvvel, sűrűn szól hozzá aktuális kérdésekhez. Egyik tárcájában, az ezredforduló táján éppen Peroutkát idézte meg, a Milyenek vagyunk? című esz-széjét. Már a cím is jelezte, hogy némileg másként értelmezi a problémát, mint jeles elődje. A svéd asztalok, avagy Milyenek vagyunk… Viewegh szerint nincsen értelmük a magasztos elmélkedéseknek, mert amikor a cseh kirándul, külföldre megy és a reggelihez leballag a szálloda éttermébe, teljesen függetlenül attól, hogy éhes-e, tehetős-e, ugyanúgy viselkedik, mint minden, az „igazi Európába” besza-badult közép-kelet-európai: igyekszik minél jobban bespájzolni a svéd asztal kínálatából, hiszen ingyen van.