Faltisz Alexandra versei

T-nek

    Körmöm koppanó holdja
    érinti puhán
    fölénk feszülő
    boltívek csúcsát.

    Súlyos, szeplőtelen szerelem

    metszett origóján

    zuhansz ölembe,

    s néma öleléssel –

    várok…

    Jelenléted homorú mását,

    gyengéd ragyogás

    emlékét őrzöm féltve

    testemen –

    csak hazatalálj!

 

Kicsi baba, Dániel

    Vánkosok tűnő tükrén

    Puha hajszálaid

    hálója,

    Frissen szántott barázdáik

    új csillagképet

    rejtenek,

    Hajnalok hajlott hátán

    tündérek járják

    táncukat…

…és felragyog a Nap!

 (Egy találkozás emlékére)

    

    Szemek

    különös visszfénye,

    érhálózat

    tér-idő képlete:

    valaha

    szőtt finom szálak

    megfejthetetlen

    együtthatói.

    Eleve elrendeltetett.

Egy kritikus sírverse

    Kárörvendő varjak

    acélszemmel lesnek.

    Ám!

    Lidércekkel hálok

    máma,

    babám!

Hóapó-dal

    Égen-földön, kis szívünkben

    apró fények gyúlnak.

    Ezért szól hát vidám dalunk

    a Hóapó Úrnak:

    Hideg téli estéken,

    hogyha hull a puha hó,

    tekergetjük a fejünket,

    mikor jön a Hóapó?

    Hó-ha-hó, hó-ha-hó,

    csak itt lennél már, Hóapó!

    Hogyha eljő a Hóünnep,

    bemondja a rádió:

    „Kicsi szívünk remegve vár,

    merre vagy már, Hóapó!?”

    Hó-ha-hó, hó-ha-hó,

    várunk nagyon, Hóapó!

    Hegyen-völgyön, árkon-bokron,

    nagy vizeken által,

    azt sem tudjuk, mivel jössz el,

    csillagporos szárnnyal?

    Hó-ha-hó, hó-ha-hó,

    és mivel jön a Hóapó?

    Nem érdekel, mivel jössz el,

    biciklivel, lábon,

    e kis dallal üzenjük, hogy

    minden gyermek várjon!

    Hó-ha-hó, hó-ha-hó,

    gyere végre, Hóapó!

A mester

    Kutya Márton Feltaláló –

    hirdeti a tábla,

    Szúnyoglábat reparálok,

    öt forint az ára!

**

Sipos Janka versei

ciklusok

kelünk – fekszünk – elmegyünk

    egynéhány bujdosó virág

    szeretkezünk és éhezünk

    sejtjeink – burjánzók lilák

    sziromba vésett térképeink

    nagy néha kedves dátumok

    elővillanó fogaink

    közt ciklikus idő huhog

fülbemászó

    lepkeszárnyainkról a por

    már a föld sarával vegyül

    s a taktus mi eddig hevített

    lassacskán elcsöndesül

    halljuk szívek dobbanását

    s törni bent a csontokat

    a halált ahogy betegeket

    a túlvilágba mártogat

    majd még lentebbről valamit

    ami már leírhatatlan

    még nem tudjuk mit teszünk

    de valahol már forr a katlan

ige

    

    ha izzadságod rám csorog

    csak hallgatok és bámulok

    s miközben álmom elfolyik

    lehempergünk a poklokig

    és ott majd mindörökkön ég

    szerelmünk e vésztartalék

gleccserek

    kitörni kemény csontbúrámból:

    halva születik lázadásom

    más korban talán megégetnének

    ma visszhang nélküli túlkapásom

    s elül további lárma híján

    akár a hó- és jégtömeg

    vagy a saját súlyuktól rokkant

    tengerbe hanyatló gleccserek

kordonok

    valaha tudtad ki vagyok

    sokszor pihent tested mellettem

    szárítva lucskos tagjaid

    önmagad is szeretted bennem

    valaha jól tudtam ki vagy

    fürödtem fáradt figyelmedben

    hullámzó vállad hozzám simult

    meztelen voltam jelmezemben

    de lebomlott szép jelrendszerünk

    azóta fejemben lakom

    érintéseink súlyosak

    ha közelítesz csak hagyom

    s már gyűlölöd bennem magad

    szavak nélkül panaszkodom

Kávéházban

    Kávéházban és gondolatban

    (értsd: gondolatok közt) agonizálsz,

    elfog néha a puszta gyász,

    hogy mindez cáfolhatatlan.

    S egyszerre még érthetetlenebb

    a kávéházi zaj, a szapora

    szavak kopogó zápora,

    a rád zúduló védhetetlenek.

 

    Korrigálják a múlt időt,

    átfurakszanak a zajon hozzád,

    fölülírják elméleteid, sőt

    a kontextust is átrajzolják.

    S e hiánypótlástól lesz életlen

    a megannyi kedves véletlen.